Őshonos lófajtáink - shagya-arab ló

A shagya-arab őshonos magyar lófajta, amelyet országgyűlési határozat nyilvánított nemzeti kinccsé. 

Ez a melegvérű lófajta a bábolnai és a radautzi ménes által tenyésztett arab lófajta és különböző nemzetek zárt törzskönyve alapján továbbtenyésztett változata.

A 18. század végétől a hadsereg egyre gyorsabb és jobb lovakat igényelt. A lovaknak nemcsak gyorsnak és kitartónak, hanem elegánsnak is kellett lennie. A tenyésztés célja eredetileg egy katonamén létrehozása volt. 

A tenyésztést rendelkezésekkel szabályozták. II. József 1789-ben Bábolna-Banapusztán megalapította a Bábolnai Császári és Királyi Ménest, ahova küllem és teljesítmény szerinti válogatás után kerülhettek be a lovak. 

1806-ban a Ferenc császár által kiadott rendeletére „kiváló és nemes” állomány tenyésztése lett a feladat. 

Báró Csekonics (Csekonits) József méneskapitány elsősorban mezőhegyesi kancákkal, néhány spanyol és egy arab ménnel olyan alapállományt hozott létre, ami megfelelt a kiemelkedő minőségű lóállomány előállítására. 

1816-ban született határozat szerint a magas arab vérhányadú bábolnai kancákat csak arab mének fedezhetik, és létrejött a bábolnai arab. 

1836-ban érkezett Szíriából Bábolnára a fajta névadója, Shagya Senior.

Az 1878. és az 1900. évi párizsi világkiállításokon a shagya-arabok nagy sikert arattak.

Az első világháború során az állomány szétszóródott a trianoni békediktátumot követően kialakult államokba. Ezeknek a lovaknak egy része visszakerült Magyarországra, azonban a szétszóródott lovakat külföldön fogták tenyésztésbe.

De a baromfitenyészet hozott annyi pénzt, hogy mellette a ménest is fenntarthatták. Két változatot tenyésztettek, az arab telivéreket és az arabfajtát, azaz a shagya-arabot.
Az 1967-ben megalakult WAHO, az Arab Lovat Tenyésztők Világszövetsége csak azt a lovat fogadta el arabnak, melynek minden őse Arábiából származik. 

Ekkor kezdődött a jó hírű bábolnai arab lovak eladása külföldre. A shagya arabot különálló fajtaként a WAHO 1978-ban ismerte el. 

Arab jellegű, egy kissé tömegesebb fajta. 

Bottal mért marmagassága 155–160 cm. Élénk vérmérsékletű, szelíd, jóindulatú természetű, a tanulékony és könnyűen kezelhető. Hátaslóként és fogatlóként is bevált.

Általában szürke, de a tarka kivételével minden más szín is előfordulhat. Feje egyenes, száraz csuka fej, kint ülő, élénk, értelmet sugárzó szemek. 

Nyaka magasan illesztett, marja jól izmolt, törzse mély, háta középhosszú, fara izmos. Ízületei többnyire szárazak. Későn érő, hosszú élettartalmú fajta. Nem ideges, nyugodt természetű.

kattints a képekre - érdemes!