Bayer Zsolt: 24 év múlva - Álláspont - (teljes cikk)
Érdekes pillanat lett volna, ha a Fidesz alapításának éjjelén elém áll a Jótündér, és azt mondja: Nézz, és legyél látó! Most megmutatom neked, milyen lesz az ország huszonnégy év múlva.
És láttam volna, hogy huszonnégy év múlva nem az osztrákok nívóján élünk – bár ahogy az ELTE töri tanszékén mondogatta egyik legkedvesebb tanárunk: Ausztria mégis csak egy puszta fikció –, hanem úgy élünk, ahogy.
Láttam volna, hogy megvan még a Kádár népe. Csak most már négy pártba tömörült össze. Ott van a Kádár népe az MSZP-ben, ott a DK-ban, ott a Bajnai-féle egzotikus összeröffenésben – és bizony ott van a Jobbikban.
Ott vannak mindannyian, egyetlen égő lázadásban, egyetlen összetartó gyűlöletben. Lázadásuk ismerős, mert soha nincs semmi új a nap alatt. Cs. Szabó László is írt már az ilyen lázadásról még 1939-ben:
„Szomorú forradalom, embergyalázó vedlés. (…) A napszámos válláról leveszi a zsákot, de már nem engedi a gépig. Csak egy csavarig. (Köztudomású, hogy Chaplin egész filmet írt erről.) A zsákhordó kihal, de utánahal a romantikus proletár is, aki még egy egész gép rabja volt. Már az igavonás és a szakmunka is túl emberséges állapot, a kivételesek joga. A szakmunkás vezérkar alá egy csavarforgató csorda gyűl, a félig tanult munkás. A fél-intellektus párja.
Megvallom, olvasás közben folyton az utóbbin járt az eszem. A közép-európai középfokú oktatás s az amerikai esti tanfolyamok remekművén. Keyserling sofőrtípusnak hívta. Csakhogy ez a sofőr az íróasztalnál ül, lassacskán övé minden ország. A gazda s a kiművelt emberfők közt lebeg örök hazátlanul, amahhoz leereszkedik, mint tervgazda, emezt széttapossa, mint hatóság. Holott a kapa mellől kidőlne, egy széklábat nem tud megfaragni, s agyvérzést kapna egy igazi könyvtől.
A gép megötödölte a parasztot, a kézművest, s ma már a napszámos és az ipari proletár egyéniségét is sokallja. Végre egyenlők leszünk, se fönn, se lenn, de valamivel a közép alatt. Ehhez a középalacsony egyenlőséghez éppen a félműveltség s a féltanultság való. (…) A Szellem keresi az embert, mint Herkules az eltűnt Hylast. De a kiáltásra csak a kollektív fűszálak felelnek. Nem hiszed? Nézz körül. Amit látsz: a félműveltek lázadása.”
Ezt mutatta volna meg az én Jótündérem, és én elmenekültem volna nagyon-nagyon messzire. És még nem jutott volna eszembe, hogy nincs olyan messzeség, ahol ne ugyanez várna rám.
Ma már eszembe jut. Hát maradok. Nézem őket, és drukkolok nekik. Nézem a széthulló világot, s annak is drukkolok. Nekik azért drukkolok, hogy maradjanak így még sokáig, így, négyfelé szabva, hogy győzhessen a meggyalázott, ezerszer megnyomorított középosztály. A világnak meg azért, hogy essen túl a dolgon mihamarább. Mert bármennyire is szeretné elhitetni a féktelen cinizmus: akkor sem mindegy. Nem mindegy már, és nem mindegy még. Nagyjából ez a jövő záloga.
Járunk még, huszonnégy esztendővel ezelőtti Herkulesek, és Hylasunk visszakiált hirtelen – imigyen, betűhíven: „Az a gond hogy a tápiógyörgyei jobbikot egy szarházi hazavágta az egy kicsit durva hogy több mint 30 embert elüldözött arra hivatkozván hogy hülyék vagyunk a politikához.” S aztán egy másik kiáltás hallik, szintúgy betűhíven: „Vollner bajtárs! Nem kell a dádá szöveg! A csapat újra megcsúszott. Valószínű a kilépők maradnak a megkezdett úton. Ők végre szembe mertek menni a kis zazriveccel, a csanádkával és a többi zsidóval. Reméljük a tisztességesebbje követi őket. Egyébként csúfos szituban vannak önök akiktől vártuk a segítséget.”
Így kiáltozik a mi Hylasunk, no nem a forrás mélyéről, hanem a Kurucinfo kommentelőinek mélyéről. S bizony nincs az a forrás, ami ennél mélyebb lehetne.
Ide jutottunk huszonnégy év alatt. Hajózunk Kádár népének mélységes mély, kiismerhetetlen óceánján, mint az Argonauták, és csak remélhetjük, hogy a legutolsó utáni pillanatban mégiscsak megtaláljuk az aranygyapjút.
Mert ha nem, majd jönnek ők. Jönni fognak mindannyian. És az ölésre is készen állnak immáron, méghozzá önként, kéjjel, nem parancsra.
És ezt nem mutatta meg a Jótündér minekünk.
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap
Szocialista heraldisták , avagy a poszkommunista párt esete Kossuth-címerrel
Különös, hogy éppen az az MSZP próbál meg rávetődni az a 1848-as és az 1956-os forradalom egyik szimbólumára, amely az elmúlt két évtizedben gőzerővel magyarázta, ők 1989-ben születtek, a korábbi eseményekről (kommunizmus, tömeggyilkosságok, a haza tönkretétele és a többi) mit sem tudnak.
Meg a pártvagyonról sem, amely nyilván akaratuk ellenére, magától vándorolt át hozzájuk. Egyes szocialistáknak például ahhoz is volt merszük, hogy önéletrajzaikból szemérmesen kihagyják a pártállami tisztségeiket. „Magánügy", "Régen volt"‚ "Na és?!" - válaszolták az érdeklődőknek.
Pár éve még kora hajnalban jártak koszorúzni a 301-es parcellába, nehogy valaki kínos kérdéseket tegyen fel nekik. Idáig menekültek a történelem elől, most viszont előbújtak az illegalitásból és mindjárt magukévá tennék a Kossuth-címert. Nagy falat lesz, csak meg ne akadjon a torkukon.
Pilhál Tamás
Magyar Nemzet, Patrióta Európa Mozgalom
"Fieldszerző" hadművelet
Országunk egy jól meghatározható, évek óta súlyos identitászavarral küzdő és ennélfogva mérhetetlenül lelki beteg, minek okán eddig egészen kiszámíthatatlanul viselkedő köre Bajnai Gordon képében végre a vezérére lelt. Vidámsággal tölt el engem is, ahogyan a vezér színre lépése felvillanyozza ezt a társaságot (elég csak Mester Ákos és Bolgár György szerkesztőségére gondolni, amely a héten kvázi egy teljes 168 Órát szánt a főtitkár elvtárs köszöntésének).
... Az Echo Tv Hangos többség című műsorában azt mondta kérdésünkre Gulyás Gergely, a parlament nemzetbiztonsági bizottságának tagja, hogy a Bajnai Gordon választási egyletét segítő Richard Field – amerikai üzletember – színre lépésének nemzetbiztonsági vonatkozása is van.
A fideszes politikus Molnár Zsolt MSZP-s bizottsági elnök beszédes hümmögése közepette egészen pontosan úgy fogalmazott, hogy ha külföldről egy pártnak van támogatója, az nem feltétlenül jelent nemzetbiztonsági vonatkozást, „ám Field esetében nem ez a helyzet”.
...A patai hisztéria után parlamenti vizsgálóbizottság állt fel, amelynek elnöke, Kocsis Máté ugyancsak utalt a Field körüli kockázatokra. A kormánypárti többséggel elfogadott bizottsági jelentésbe bele is fogalmazták, hogy a „humanitárius tevékenység csak megtévesztés volt. Richard Field tevékenysége Magyarország és a kormány hazai és nemzetközi közvélemény előtti lejáratását célozta”.
Huth Gergely
Magyar Hírlap
Csak érdeklődnek?
Pilhál György: Lehet más a politika? Talán igen, de azt nem az LMP-nél kell keresni, hiába ők találták ki annak idején a leleményes elnevezést. A párt valódi arculata bizony semmiben sem tér el a hatalomért foggal-körömmel küzdő többiétől. (Legföljebb annyiban, hogy ők több láncot, bilincset, konfettit, pánsípot, miegyebet használnak, mint a többi politikai szervezet.)
Pilhál György
Magyar Nemzet
Kelet felé tekintve
Most, a második Orbán-kormány idején sok szó esik végre a keleti nyitás politikájáról. Már annak magában is van bizonyos eszméltető jelentősége, hogy ez a közbeszéd tárgya lett. Még inkább annak, hogy rendre jönnek a hírek tárgyalásokról, megegyezésekről, aláírásokról elsősorban gazdasági, részben kulturális téren, ami nyilvánvalóan megalapozza a politikai kapcsolatok javulását is
Bíró Zoltán
Magyar Hírlap
Pozsonyi Ádám: Bűnös szavak - (teljes cikk)
Van egy 2000-ben kiadott, Nemzeti Tankönyvkiadó által gondozott kötet, amelyben a szokásos haladás, demokrácia, rasszizmus, elnyomás, kirekesztés stb., tehát a kor szája íze szerinti toleranciatörténeti maszlag taglalása közben felbukkan egy mondat: „A feketék felszabadítása”.
Egyszerű, ártatlan mondat, amiben a legszolgalelkűbb, megfelelési kényszeres világpolgár sem találhat semmi „olyasmit”, ám mégis baj lett belőle a napokban. Egy ismerősöm tanárképzőre jár, és a saját szemével látta, hogy amikor a tanár felírta a táblára ezt a kis mondatot, a fontoskodó diákok egyike felemelte a kezét: „Ezt már így nem lehet mondani!” Mármint a szót. Azt nem lehet. Azt a szót, hogy fekete. Valami mást kell mondani helyette.
Nem is olyan rég létezett egy szervezet, amelyet így hívtak: Országos Cigány Önkormányzat. A napokban rákerestem, és láttam, hogy már nem így hívják. Országos Roma Önkormányzat. Ez most a hivatalos. Hogy a korábbiban mi volt pejoratív, el nem tudom képzelni, annyi lehetett, mint abban, hogy lekváros kenyér, vagy hogy gyerekkád, de hát ki vagyok én, hogy beleszóljak a nagyok dolgába?
Szavak. Ezek a szavak valahogy mindig csak galibát okoznak. Mindenféle gondolatokat ébresztenek az emberben. És igyekeznek kizárni őket a közéletből. Mivel azonban a keletkezett űrt be kell tölteni, kreálnak helyettük más szavakat. Mert az mégsem lehetséges, hogy a beszélgetésben, ha a szóban forgó főnév jön sorra, akkor ott két másodpercnyi csend következzék.
Van például az a kifejezés, ami emberemlékezet óta azt a jelenséget fejezi ki tömören, hogy valaki a saját neméhez vonzódik. A jelenség nem új, amióta írott történelem létezik, tudunk ilyen esetekről. Szóval volt rá egy kifejezés, amelyet még Kármán József, Gyulai Pál vagy Jósika Miklós korában is így használtak, ismerte Ady és Herczeg Ferenc, részegen vihogott rajta Cholnoky Viktor – nem gyűlöletből, csak hát vicces dolog, ha valaki mustárral eszi a lekváros gombócot.
Aztán a szabadság korában megértük, hogy nem szabad úgy mondani, ahogy addig. Mert ha a nagy szabadság eljön, hát rögtön megtilt valamit. A királyság intézménye nem tiltott ilyesmit. De hát nem is állította magáról, hogy szabadság van és egyenlőség.
Szóval, most másképp kell hívni, mert azt mondták, hogy az a szó pejoratív. Az emberek sértésként használják. Gúnyolódnak. Aztán megtudtuk, hogy ezentúl azt kell mondani: meleg. Használjuk is – kivéve, amikor nem látják, mert a kocsmában az emberek akkor is úgy mondják, ahogy a jó Cholnoky korában, s majd ha a szabadság nevében beszerelnek mindenhová kamerákat, esetleg megváltozik a helyzet.
De van egy kínos körülmény: az emberek már a melegen is röhögnek. Meg összekacsintanak cinkosan. Elhúzzák a szájukat, ha valaki használja a szót. Mindez egy kicsit megijeszt. Mi lesz így jövőre? Lecserélik ezt is? Kreálnak egy újat? Majd néhány év múlva – miután az emberek cinkosan kacsintgatnak, ha szóba kerül, s egymás vállát veregetik – jön a következő? Aztán az újabb és a még újabb?
Mert az emberek soha nem a kifejezésen röhögnek, hanem a mögötte lévő tartalmon. Cserélgethetik magát a konkrét főnevet bármire.
Nem kéne már felhagyni a próbálkozásokkal? A természet – az isteni teremtés rendje – úgyis erősebb.
Pozsonyi Ádám
Magyar Hírlap
Rövid lapszemle a kelet-középeurópai privatizációs folyamatok hibás koncepciójának kései felismeréséről
A volt szocialista országokban megvalósult privatizációt 2002-ben már Milton Friedman is bírálta. „Tíz éve még ezzel a három szóval biztattam a rendszerváltó országokat: privatizáljatok, privatizáljatok, privatizáljatok! Ma már tudom, hogy nem volt igazam!Először átlátható, jogszerű, tiszta körülményeket kellett volna teremteni!”
Csath Magdolna szerint tudatos fejlesztési stratégia híján a külföldi cégek beruházási döntései alakították a magyar gazdaság szerkezetét. Ezek a cégek pedig elsősorban az alapanyag- és energiaigényes, gyakran környezetterhelő tevékenységeiket helyezték ki hozzánk, amit a magyar kormányok, a munkahelyteremtés ürügyén, jelentős összegekkel támogattak, amivel folyamatosan növelték a magyar gazdaság külföldtől való függőségét.
Francis Fukuyama arra figyelmeztet „Államépítés” (State-Building) című könyvében, hogy azok a fejlett országok, amelyek még ma is arra biztatják a kevésbé fejletteket, hogy gazdaságuk korszerűsítését bízzák a piacra, elfeledkeznek arról, hogy erős gazdaságuk kiépülése jelentős állami rásegítéssel történt. Ennek egyik formája a hazai piac és ipar védelme, azaz a protekcionizmus volt.
A kevésbé fejlett országok sem várhatják csak a piactól gazdasági lemaradásuk csökkenését. Fukuyama arra figyelmeztet, hogy a kevéssé fejlett országok egyetlen esélye a gazdasági és ennek következtében az életszínvonalbeli felzárkózásra, ha az állam maga aktívan részt vesz a gazdaság építésében és korszerűsítésében. Ez viszont beleütközik a nemzetközi pénzügyi-gazdasági érdekekbe.
Magyar Nemzet
Ki fizeti a cechet?
Azonban ami tény, az tény: az államadósság 2001-ben volt a legalacsonyabb (52 százalék), tehát három év Fidesz-kormányzás után, és amint az MSZP átvette a hatalmat, meredeken fölfelé ívelt: 2010 második negyedévére elérte a GDP 82,9 százalékát. Minden hozzászólásnak erről a két számról kellett volna szólnia az MSZP képviselői részéről. Ehelyett ujjal mutogattak, hazudoztak, mellébeszéltek, rágalmaztak, adatokat hamisítottak, minden megtörtént tehát, csak a felelősség vállalása nem.
Körmendy Zsuzsanna
Magyar Nemzet
Egy nagyvállalkozás
Kilencvenöt éve - 1917 november 7-én - Petrográdban, a mai Szentpéterváron nagyszabású vállalkozást alapított néhány ezer feldúlt férfiember bizonyos Vlagyimir Iljics Lenin cégvezető irányításával.
Az ambiciózus alkalmazottak erős lövöldözés után betörtek a Téli Palotába és ott azonmód mindent magukévá tettek. Később magát Oroszországot is. A nagyvilág előbb érdeklődve, később ijedten figyelte az eseményeket, és abban hamarosan mindenki egyetértett: igazi nagyvállalkozással állnak szemben. Leghelyesebb, ha odahaza ezentúl kettőre zárják az ajtót.
Pilhál György
Magyar Nemzet, Patrióta Európa Mozgalom
Bayer Zsolt: A bejrúti gép - Álláspont - Teljes cikk
1975. szeptember 29-én avatták fel Budapesten a Palesztin Felszabadítási Szervezet képviseletét.
Az avatásra ötvenhárom palesztin érkezett a magyar fővárosba – minden bizonnyal vezető beosztású tisztségviselők és középkáderek. A számot onnan lehet ilyen pontosan tudni, hogy ötvenhárom olyan jegyet váltottak a Malév 240-es bejrúti járatára másnapra, szeptember 30-ra, amely ötvenhárom jegy tulajdonosa soha nem lépett a gép fedélzetére.
Ők voltak a palesztinok, akik minden valószínűség szerint tudták – vagy sejtették –, nem biztonságos azzal a géppel hazarepülniük.
A gépen így hatvan fő utazott (a személyzettel együtt), ők hatvanan lelték halálukat a tengerbe zuhanó repülőn.
Harminchét év telt el azóta.
Az áldozatok egy részét partra vetette a víz – nem hiteles források szerint nagyjából a halottak felét –, a többiek a hullámsírban nyugosznak. Hiteles utaslista nincsen. Ugyanis eltűnt.
Ugyanis minden eltűnt.
Annyit tudunk – sejtünk –, hogy a tízfős személyzeten kívül egy magyar utas volt a fedélzeten.
S azt tudjuk még, hogy a magyar gép tragédiája előtt egy hónappal egy Damaszkuszba tartó csehszlovák repülőgép zuhant le 17 kilométerrel Damaszkusz előtt. Az a gép – micsoda véletlen! – szintúgy egy nappal azután indult a Közel-Keletre, hogy Prágában megnyitották a Palesztin Felszabadítási Szervezet prágai irodáját. És a gépre jegyet váltott Jasszer Arafat helyettese is. Csakhogy az utolsó pillanatban őt autóval Bukarestbe szállították, és onnan vitték tovább Damaszkuszba. Helyette Vujicsics Tihamér zeneszerző és népzenekutató halt meg akkor – 1975. augusztus 19-én.
De visszatérve a Malév 240-es bejrúti járatára.
El tudnak önök képzelni még egy országot a világon, amelyik harminchét évig nem foglalkozik egy lezuhant repülőgépének tragédiájával?
Nincsen még egy ilyen ország a világon.
Ebben is világelsők vagyunk – hogy ne mondjam: világegyetlenek.
A helyzet pedig ez, sajnos. Harminchét éve hallgatunk mindarról, amit tudunk s amit nem tudunk a Malév 240-es bejrúti járatáról. S az akkori hallgatás éppoly érthetetlen, mint a rendszerváltás utáni huszon-egynéhány esztendő csöndje.
Akkor (is) sejteni lehetett, hogy kik is állhatnak a magyar gép tragédiája mögött. S akkor a Párt irányítása alatt álló sajtó valamiért mégis hallgatott. Annak ellenére, hogy a „hatnapos háború” után Magyarország – mint a keleti blokk egésze – megszakította diplomáciai kapcsolatait Izraellel, és az arabok oldalára állt. A pesti újságírók akkor csak mocskolni tudták Izraelt. Ekkoriban írja New Yorkban Karinthy Cini a naplójába: „Fura dolog, amikor odahaza olvasom az arabbarát cikkeket, teljesen a zsidókkal vagyok szolidáris. Itt meg, ahol »hatalmon« vannak, bosszant, idegessé, türelmetlenné tesz az egész.”
A korabeli obligát és oktrojált arabbarátság és Izrael-ellenesség ellenére a bejrúti gép tragédiája egyszerűen eltűnik a nyilvánosságból.
S ugyanez történik a rendszerváltás után – akkor, amikor a pesti újságírók csak magasztalni tudják Izraelt.
De a bejrúti járat mintha nem is lett volna.
Mindössze annyi történik, hogy Szilvásyék szétosztanak négy-négy millió forintot az egykori áldozatok hozzátartozói között, születik valami jelentés, amit titkosítanak – és ennyi.
És a libanoni felségvizeken, úgy ötszáz méter mélyen fekszik egy roncs. Egy magyar repülőgép roncsa. Benne úgy harminc áldozat földi maradványai, a fekete dobozok, és a tragédia hiteles története.
Ami felderíthető lenne, csak el kellene határozni végre. Mindannyiunk érdekében.
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap