Napszámos éneke - Én mehetek el innen - rövid VIDEÓ!
Én nem mehetek el innen soha-sehova,
Nekem nincs útlevelem, nincs gazdag rokonom, nincs pénzes barátom,
millió sárbaragadt paraszt a szomszédom.
Ezeknek sorsa az enyém, s az is marad örökre.
Nekem csak térkép a nagyvilág,
talán sohase látom Párizst, Rómát,
sohase látom Amerikát, sem a déltengeri szigeteket;
barnás folt marad számomra a sziklás spanyol föld,
és zöld folt marad a szibériai steppe.
Azt mondta egyszer valaki, úgy mondják, egy görög bölcs:
,,adj egy szilárd pontot és kifordítom sarkaiból a világot."
Én megtaláltam azt a pontot, legalább is önmagam számára.
Ez a föld, amelyen élünk:
a sziksós puszta, a ragadós televény, a szaladó homok
és zöldellő dombok földje: Magyarország.
És a tízmillió magyar, aki benne él.
Hogy szép e a mi hazánk, szebb-e, mint másoké,
nem tudom, nem is keresem:
hogy fegyverrel hódítottuk, vagy munkával szereztük,
beköltöztünk-e, vagy a földből nőttünk:
mindegy ma már - egyek vagyunk vele.
Napunk közös a többiekkel, de a mi csíráinkat is felébreszti,
a felhők elszállnak, de esőjüktől a mi füveink is nőnek:
a mások szép és gazdag földjét én hát nem irigylem.
Lábammal bokáig járok a magyar sárba,
arcomat kicserzi az éles pusztai szél,
szemeimet kicsire húzza a kemény sivatagi napfény;
gondjaim lehúznak a földre, vágyaim fölemelnek a felhők fölé,
nincsen más számomra, mint emésztő töprengés, forró vágyak és kemény akarat:
ide kell hoznunk a nagyvilágot,
ide kell hoznunk mindent, ami szép, ami jó, ami nemes és amit érdemes.
Veres Péter (1897-1970) - író
kattints a VIDEÓRA - érdemes!
https://www.youtube.com/watch?v=y13W6NVajHM
Fontos - Osszuk meg ezt az anyagot!
Felhívás!
Tisztelt Barátaink!
"Kocsis Máté pedig ma ismét olyan alpári és elfogadhatatlan dolgot tett, ami tökéletesen bizonyítja az alkalmatlanságát bármilyen vezetői tisztségre. Józsefváros polgármestere ma nemzeti színűre cserélte profilképét”.
Ez a mondat a Demokratikus Koalíció honlapján közölt elnökségi közleményben jelent meg.
A közlemény eredeti témájával nem érdemes foglalkozni, de ez mondat mindent magában foglal ami immár száz esztendeje kifejezi a hazai baloldal nemzetellenes, nemzetáruló politikáját.
Ami pedig Kocsis Máté barátunkat illeti, neki gratulálunk, köszönjük jelképes gesztusát, melyet sokan fogunk követni!
Felkérünk minden nemzeti érzésű polgártársunkat, fejezzük a nemzethez, a hazához való kötődésünket, elkötelezettségünket, hűségünket oly módon is, hogy profilképünket nemzeti színűre változtatjuk!
Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!
Mészáros László - a Patrióta Európa Mozgalom alapítója
Trianonban a diplomácia történetének legigazságtalanabb békéjét hozták létre - rövid ellenzéki lapszemle
Francesco Nitti olasz miniszterelnök 1924 szeptemberében úgy fogalmazott: Trianonban egy országot sem tettek tönkre gonoszabbul, mint Magyarországot. De ezt az országot lélekben erős emberek lakják, akik nem nyugszanak bele hazájuk rombolásba. Magyarország megcsonkítása annyira becstelen, hogy senki nem vállalja érte a felelősséget. Mindenki úgy tesz, mintha nem tudna róla. A népek önrendelkezési jogára való hivatkozás csak hazug formula. Nincsen olyan francia, angol vagy olasz, aki elfogadná hazájuknak azokat a feltételeket, amelyeket Magyarországra kényszerítettek. David Lloyd George brit miniszterelnök pedig 1928-ban elismerte: A teljes dokumentáció, amit egyes szövetségeseink a béketárgyalásokon nekünk átadtak, hazug és hamisított volt. Nem vettük észre a szövetségeseink által elénk terjesztett statisztikák valótlanságát, amelyek végül a diplomácia történetének legigazságtalanabb békéjét hozták létre, és amelynek következménye a nemzetközi törvények és a nemzetközi jogok legdurvább megsértése volt. Egy másik brit miniszterelnök, Neville Chambarlain szerint a trianoni szerződés következménye Európában nem béke, hanem az új háború kirobbanásának a kódolása volt. Stanley Baldwin ugyancsak brit miniszterelnök szintén erre az álláspontra jutott: az európai béke a trianoni békeszerződés napján szűnt meg. Pilhál Tamás újságíró kérdése hogyan lehetséges, hogy Romániában éppen most tüntettek a Moldvával való egyesülést követelve? Igen, nem tévedés: Romána revíziót követel, vissza akarja szerezni, amit a második világháború után elvettek tőle. Ez revízió ez a javából, mégsem szisszen föl senki. Sőt, a jobboldali román államfő és a baloldali miniszterelnök is üdvözölte a tüntetőket. Japán még elszántan követeli vissza a Kuril-szigeteket az oroszoktól. Ha 1918-ban a gyulafehérvári gyűlésen az erdélyi románoknak joguk volt az önrendelkezéshez, az elszakadás kimondásához, akkor majd száz évvel később a felvidéki, délvidéki, székelyföldi, partiumi és kárpátaljai magyarságnak is joga van hozzá. Természetes hát hogy a tömbben élő magyar közösségek területi önrendelkezését békésen, de határozottan támogathassa az anyaország. Magyar Nemzet
Október 6. - A magyarok gyásznapja - Szabadság-szobor - Arad - Partium
"Aradi vértanúk" összefoglaló néven őrzi a magyar nemzet emlékezete az 1848–49-es szabadságharc 13 hős katonai vezetőjét, akiket 1849. október 6-án Aradon végzett ki az elnyomó, gyarmatosító hatalom. * Aulich Lajos honvéd tábornok (1793–1849) * Damjanich János honvéd tábornok (1804–1849) * Dessewffy Arisztid gróf, honvéd tábornok (1802–1849) * Kiss Ernő honvéd altábornagy (1799–1849) * Knezić Károly honvéd tábornok (1808–1849) * Láhner György honvéd tábornok (1795–1849) * Lázár Vilmos honvéd ezredes (1815–1849) * Leiningen-Westerburg Károly gróf, honvéd tábornok (1819–1849) * Nagysándor József honvéd tábornok (1804–1849) * Poeltenberg Ernő lovag, honvéd tábornok (1813–1849) * Schweidel József honvéd tábornok (1796–1849) * Török Ignác honvéd tábornok (1795–1849) * Vécsey Károly gróf, honvéd tábornok (1807-1849)
Az atya mai korunk egyik legfontosabb igazságát mondta ki - osszuk, terjesszük gondolatát! A felkészületlen, felületes, "mindenhez értő", gúnyolódó ember társadalmunk ebolája, ami szétrágja, megöli közösségeinket
"Divatos lett a mai világban, hogy mindenki mindenhez felületesen, de nagyon határozottan hozzászól. Félelmetes az a bátorság, ahogyan biztos próbák nélkül megszólnak, elítélnek, sárral dobálóznak az emberek!
Ezek a felületes kirohanások mély sebeket okoznak! Az ilyen stílus nemcsak az evangéliumtól van fényévekre, hanem a holnapot építő, normális emberi kommunikációtól is! Ez az ítélkező, mindent leszóló, nyafogó vírus feltartóztathatatlanul ott burjánzik a közösségeinkben, mondhatni, szívesen látott vendég lett.
Az ebola vírus is támad, de ellene összerándulunk, védekezünk, próbáljuk bölcsen legyőzni azt! A büntetés nélkül társait elítélő, megszóló, kigúnyoló ember társadalmunk ebolája, mely biztosan szétrágja, megöli közösségeinket, ha nem védekezünk ellene!
Régebben azt mondták, egy tisztességes polgár, egy úriember, nem beszélve keresztényről, nem engedhet meg magának bármilyen stílust, mert aki nem tud vigyázni a modorára, az nem való tisztességes emberek közösségébe, azzal nem ülünk le egy asztalhoz!
Jó lenne megtanulni ezt őseinktől!"
Böjte Csaba(1959) - Ferences szerzetes
Cholnoky Jenő (1870-1950) - író, földrajztudós, tanár
"A magyarokat olyan helyre vetette a sors, ahol mindent megtalálnak, ami a nemzet fennmaradására, fejlődésére és a legmagasabb műveltség és jólét elérésére szükséges."
Cholnoky Jenő (1870-1950) - író, földrajztudós, tanár
Wass Albert üzenete: Intelem! című verse - rövid VIDEÓ!
kattints a VIDEÓRA - érdemes!
https://www.youtube.com/watch?v=Ojx2incQ9jg
Duray Miklós összmagyar vonatkozásban is a legismertebb felvidéki honfitársunk.1945. július 18-án született Losoncon. Isten éltesse 70. születésnapján!
Duray Miklós a legismertebb felvidéki honfitársunk.1945. július 18-án született Losoncon. Isten éltesse 70. születésnapján!
Tiszteljük meg kiváló hazafit, hogy elolvassuk ezt a beszédét, és megosztjuk, hogy sokan is okulhassanak belőle!
"Elképzeltem egyszer egy országot, amiről azt hittem, hogy ez a haza. Mert a hazát az otthonnal rokonítottam, ahol a szüleim élnek, ahol menedékem lehet, ahol akkor is jól érzem magam, ha csak zsíros kenyeret eszem hagymával.
Az elképzelt ország álomszerű volt, mintha belefestett volna valaki, olyan volt, amiben erdők susognak, a fákon hölgymenyétek kergetőznek, a magaslati réteken virágzik a leánykökörcsin, a széleken hegyek magasodnak és középen a látóhatárral egyesül a szétterülő síkság.
Ennek az álmodott országnak görgetegszerűen kézbesimuló alakja volt, mintha a természet erői hozták volna létre, országnak teremtve. Éghajlatát a hegyek védték, és a nagy folyók vizei táplálták növényzetét.
Tudtam, mert sokan mondták: sok mindenkinek sajdult a szíve ennek az országnak láttán. De nem csak a szépségétől vagy az irigységtől, hanem, mert birtokolni akarták, belőle akartak maguknak kihasítani egy-egy országnyi részt. Meg kellett küzdenünk tatárral, törökkel, labanccal, muszkával, időnként egymással.
Álmomban is tudtam, hogy ebben az országban volt valaha az egész Palócföld és Mátyus földje. Ebben az országban volt Székelyföld, Mezőség, Tiszahát, a szoknya alakú Somló hegy, Pannonhalma és Dévény vára.
De Verecke is ebben az álomországban volt, meg Sármellék, Érmellék és az egész Sajó-mente.
Itt született Ady, Madách, Mikszáth, Szinyei Merse és Csontváry, és itt szerezték a zenéjét a galántai táncoknak meg a székely fonónak.
Ebben az országban éltek a nagyidai cigányok és Cinka Panna. Itt teremtődött meg a cigányok és magyarok együttélésének világraszóló csodája, egy különleges zenei műfaj: a hol kesergő, hol mulatós cigánymuzsika. És alig volt ennek az országnak városa, ahol a máshonnan elűzött zsidók ne építettek volna maguknak zsinagógát.
Aztán kiléptem az álomból.
Szüleimmel egy vasárnap reggelen, a valóságos létben, kézen fogva mentünk végig a losonci Kossuth Lajos utcán, amit akkor már nem úgy neveztek. A templom előtti téren magasodott egy talapzat, amin állni kellett volna valaminek, de most üres volt.
„Mi állt itt?” – kérdeztem.
„Kossuth Lajos szobra” – mondta apám.
„Most miért nincs itt?” – kérdeztem.
„Mert ledöntötték” – mondta édesanyám.
„És miért maradt itt a helye?”
„Mert amikor a városba visszajött a hazánk, itt állt az Országzászló.”
„Az most hol lobog?” – siettem kérdezni.
„Most éppen sehol”.
Apám szerzett valahonnan egy nagydarab kristályos mészkövet. Csiszolgatta éleit, és fúrt a közepébe egy lyukat, amibe belecsavart egy csúcsban végződő, fényezett fém rudat. Arra feltűzött egy háromszínű selymet és az asztalra tette.
„Mi ez?” – kérdeztem tőle.
„Ez az Országzászló.”
„És az ország?”
„Az ország?
Az Mátyus földje és Palócföld, /
Csallóköz és Szigetköz, /
Bánát, Bácska, Hont és Torna, /
Rába, Rábca, Tisza és a Duna, /
Küküllő, Szamos és a Körösök, /
Gyimesek, Verecke és a Nagyalföld /
Hargita és Pilis…” – sorolta úgy, ahogyan én is álmodtam az országot, Szent István országát.
Az álomból kiléptünk egyszer s mindenkorra. Az álomország valamikor valóság volt. Egyes darabjai most, más országok alkotórészei, amit talán mások képzelnek álomországnak, mert ők is álmodtak maguknak országot, mert álmodhattak maguknak országot!
Mi, egy korábbi valóságból zuhantunk át – közel egy évszázada – egy jelenkori valóságba, amelyben alig vannak álmok. A kijózanító valóság uralkodik fölöttünk. Ennek a valóságnak sok-sok része van és mindegyik valóságos rész.
De számunkra a leglényegesebb a saját valóságunk: a magyar nemzet szétdaraboltsága. Ugyanakkor ezzel szemben áll a szomszéd nemzetek öröme saját, új országuk láttán. Ezt egyszerre kell éreznünk, és tudatosítanunk, még ha nehéz is, de ez is a valósághoz tartozik.
Sokszor úgy tűnik, hogy máig nem birkóztunk meg ezzel az ellentmondással, amin talán nem is lehet csodálkozni, de még többször tapasztalható, hogy a nemzet megmaradt része iránti nemtörődömség, fásultság, semlegesség uralkodik el rajtunk.
Ostoroztak bennünket, mert nem akartunk beletörődni a haza elvesztésébe, majd magunkat ostoroztuk, mert korábban nem akartunk beletörődni abba, amibe nem szokás beletörődni, amit legfeljebb tudomásul lehet venni, mint a halál tényét, de a halál napjának évfordulója soha sem ünnep, hanem emléknap.
És amikor utoljára tértünk magunkhoz, 1956-ban, nemzethez méltó módon elutasítván az idegenek által ránk hozott idegen uralmat, ezreket mészároltak le közülünk az utcákon, százakat akasztottak föl vagy lőttek főbe és sok-sok ezret zártak börtönbe.
Most itt állunk szemben önmagunkkal és látjuk a fizikai, majd a szellemi és lelki erőszak által túlcsillapított valóságunkat, a nemzetünk iránti tompaságunkat. Amikor elhisszük a falra festett rémképeket, sőt, még ki is egészítjük néhány vonással – ha talán nem eléggé félnénk önmagunktól, akkor gerjesszük, fokozzuk félelmünket. Oda süllyedtünk, hogy a nemzet – nem a nemzet, hanem a lakcímkártyával rendelkezők – egy része, gúny tárgyává alacsonyíthatja a nemzethez való vonzódást, kétségbe vonhatja utolsó nemzeti forradalmunk indítékait, és a kabarédemokrácia eszközével a kormányba emelhet olyanokat, szintén csak lakcímkártyásokat, jobb esetben nemzet-semlegeseket, akik az előbbiektől eltérően a nemzetet nem ellenségnek tekintik, hanem árunak.
Mindeddig csak a maradék Magyarország magyarjairól vagy kevésbé magyarjairól volt szó, de mi a helyzet az elszakítottságban, amelyben az elmúlt évtizedek során a kezdeti, átmenetinek hitt állapot állandósággá változott.
A létből életstílus lett, a félelem beidegződéssé vált, a nehezen uralható indulatok alkoholizmussá mindennapiasultak, a tervezés napi ügyeskedéssé módosult, a hajlékonyság megalkuvássá és besúgássá aljasult, az érvényesülési vágy pedig beolvadássá fajult.
Az ilyen körülmények között nagy sikernek könyvelhető el, ha nem romlanak, vagy csak lassítottan romlanak az életkörülmények, ha jövőre is sikerül megnyitni az iskola kapuit, ha beírathatjuk gyermekünk nevét magyarul az anyakönyvbe, de a halottaink neve végérvényesen torz marad.
Az ilyen körülmények között az álmodott, de valamikor valóságos ország hűlt helyén a Kárpát-medencében szerte élő, mintegy két és félmillió magyarnak negyven százaléka váltotta ki a nemzeti összetartozást jelképező Magyar Igazolványt.
Egy hirtelen feltett kérdésre, hogy a nemzet melyik része a sérültebb, a maradék magyarországi vagy az elszakított részek, talán nem is tudnánk adni gyors választ, sőt lehet, hogy gondolkozás nélkül válaszolnánk.
De ha végiggondoljuk az elmúlt évtizedeket napjainkig, akkor december ötödike adja meg a választ – a maradék magyarországiaknak csak tizennyolc százaléka tett hitet a nemzeti összetartozás mellett.
A kérdésre nincs tárgyilagos válasz. De a létező nehezen emészthető, mert arról szól, hogy évtizedek figyelmetlenségével, napi meghátrálásaival, apró, kereskedelmi alkukkal végrehajtottuk magunkon a lelki Trianont.
Nem a helyzettel, nem a nemzet szétszakítottságával békéltünk meg. A megbékülés, kiegyezést, értékek egyensúlyát, lelki egyensúlyt jelent. De nem ez az állapot következett be. Nincs értékegyensúly. Az elveszett történelmi hazánk helyett nem újat építettünk, a szétdarabolt nemzetet nem újraegységesítettük, hanem a maradékot is tovább romboltuk.
Az elmúlt hetekben azonban egy különleges érzés kerített hatalmába. Talán az örvénybe került ember érzése lehet ilyen, amikor közeledik az aljzathoz, ahonnan elrugaszkodhat, és visszajutván a szabad levegőre, új erőre kaphat.
Mert nem is olyan régen még kevesen voltunk olyanok, akik a múltba révedezők, a nemzet-semlegesek és a lakcímkártyások között úgy álltunk, hogy a jelen láttán könnyes szemmel néztünk a jövőbe – milyen lesz a jövő, ha ilyen a jelen?
Csakhogy növekszik a jövőbe tekintők tábora, ez pedig fölszárítja a borúlátás könnyeit. A jövőbe tekintő emlékezés is ezt segíti.
A történelmi országunkra emlékeztető újraemelt Országzászlók, felújított és új emlékhelyek nem a múltat siratják, hanem jelképes támaszt teremtenek a jövőbetekintésre.
Akinek a házát felgyújtották, ha ragaszkodik szülőföldjéhez, hazájához, elődeinek emlékeihez, nem az elköltözést választja, hanem az újraépítést, hiszen a jövőt csak innen lehet elkezdeni.
Ha marokkal hordjuk össze ma a történelmi hatvannégy vagy hetvenkét vármegye területéről a földet, nem a megismételhetetlenségbe révedünk, hanem a kapcsolatok újraépítésén munkálkodunk.
Ha emlékező tisztelettel állunk a názáreti Jézus népének valamikori templomára emlékeztető jeruzsálemi siratófalnál, ha megrendülten állunk a New York-i Ground Zero-nál, akkor mi sem természetesebb, hogy saját múltunknak is adózunk jövőbenéző tisztelettel."
Duray Miklós - Országzászló-emlékmű átadásán elmondott beszéde - Győr - 2008
Tiszteletre csak az erkölcsösek számíthatnak
"Csak azok számíthatnak a nemzet elitjéhez, akik erkölcsileg magasabban állanak, illetőleg, akik erkölcsileg ott állanak, ahol minden embernek állnia kell. Aki erkölcsileg nem áll ott, az nem tartozik a nemzet elitjéhez, akármilyen állást, vagy rangot töltsön is be, bármiféle funkciót végezzen, bárminő ruhában járjon, és bármelyik helyén lakjon is az országnak." Teleki Pál (1879-1941) - geográfus, politikus, miniszterelnök, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, tiszteletbeli főcserkész
Teleki Pál (1879-1941) - geográfus, politikus, miniszterelnök, a Magyar Tudományos Akadémia tagja
"Nekünk kötelességünk annyi önismerettel, annyi szerénységgel és annyi nemzeti érzéssel telítve lennünk, hogy önmagunk közül a vezetésre hivatottakat előre toljuk." Teleki Pál (1879-1941) - geográfus, politikus, miniszterelnök, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, tiszteletbeli főcserkész