Szép város Kolozsvár - Erdély - Archív képeslapok - VIDEÓ!
kattints a rövid VIDEÓRA:
http://www.youtube.com/watch?v=CK00dr86_gc
A csodálatos Pécs - Dunántúl - VIDEÓ
kattints a rövid VIDEÓRA:
http://www.youtube.com/watch?v=pHuqNlg9WVg
Kampány éjjel-nappal
A tét óriási. Akit kicsit is érdekel a politika, tudja, ha most veszít az MSZP, akkor a baloldal jó időre kikerül a társadalmat irányító döntésekből. A Fidesz 2010-es győzelme nem csak itthon kavarta meg a balos állóvizet, Európában is meglepetést keltett, amit a külföldi médiahírek is igazolnak.
Seszták Ágnes
Magyar Nemzet
Kezdenek pörögni a belső motorok
A fordulat egyértelműen kitapintható, a beruházásoknál pluszba fordult végre a mutató. Igaz, ez elsősorban az önkormányzati útépítéseknek tulajdonítható, de a trend akkor is megtört. Továbbá a háztartások fogyasztásánál is kedvezőek a statisztikai hivatal jelzései, javult a kiskereskedelmi forgalom. A belső motorok tehát kezdenek felpörögni. Korábban úgy növekedtünk, hogy az hatalmas adóssággal járt, most azonban, a jelek szerint, helyreállt a stabilitás. Úgy kezdhet bővülni a magyar gazdaság, hogy az nem okoz pénzügyi gondokat.
Barcza György, Napi Gazdaság új főszerkesztője, a Századvég Gazdaságkutató vezető elemzője
Magyar Hírlap
Fricz Tamás: Gundel Takács követte igazmondásban Knézyt, és ez jó
A pénteki 1–8-as megaláztatás után talán kegyeleti okokból nem kellene megszólalni – részemről immáron másodszor –, ám aki valaha szerette és szeretné szeretni a magyar futballt, az mégsem maradhat csendben. Egy dolog biztossá vált ebben a tragikus, kriptai hangulatban, báró Eötvös Józsefet parafrazeálva: labdarúgásunk nem maradhat jelen helyzetében.
Néhány héttel ezelőtti írásomban azt fejtegettem, hogy elég volt a magyar foci nevű semmi körüli hazudozásból, végre mondjuk ki a pocsékról, hogy pocsék (finoman fogalmazva), mert ez és csak ez ad kiindulópontot ahhoz, hogy kíméletlenül szembenézzünk a tényekkel és végre tényleg történjen is valami.
Ám természetesen én sem tudtam kivonni magam a szurkolói lét tudatállapotából, s a holland–magyar meccs elé mégiscsak úgy ültem le, hogy hátha… Hátha tévedtem, hátha tévedtünk mindannyian, hátha valóban megijedtek a fiúk a bukaresti katlanban, de ez csak egyszeri lélektani kisiklás volt, tanultak ebből, és ez még egyszer nem fordulhat így elő. Azt mondtam magamnak: ha Amszterdamban képesek vagyunk valami olyan teljesítményre, ami ha nem is vezet győzelemre, de futballhoz hasonlít, akkor talán felállhat ez a csapat, s talán még fejlődhet is.
Nos, a péntek este brutálisan bizonyította: szó sincs erről. Ennek a csapatnak, ezeknek a futballistáknak vége. Most láthatóan nem voltak sokkolt állapotban. Úgy játszottak, ahogy tudtak, annyit adtak, amit tudnak. Nos, ez pedig nulla. A „guzmicsizmus” folytatódott a pályán (ráadásul szegény Guzmics – már megint a meccs elején – bent ragadt egy holland támadásnál, szerencsére a bírók lest ítéltek). Le a kalappal Egervári Sándor előtt, akinek az emberi tisztességében egyébként sem kételkedtem eddig sem, pusztán azt állítottam legutóbb, hogy egy olyan vereség után, mint a romániai volt, Európában szokás lemondani. Most ezt megtette, s azt tette végre, amit tisztességes módon ilyenkor tenni lehet és kell.
A „mérkőzésről” nincs mit mondani, hiszen edzőpartnernek sem voltunk jók, ellenünk a hollandok még begyakorolni sem tudtak bizonyos támadó variációkat, mert azt csak úgy lehet, ha az edzőpartner bizonyos komolyságot mutat fel. Vicces partnerrel szemben viszont nincs mit gyakorolni sem.
És még egy: könyörgöm, senki ne merjen számolgatni arról, hogy még így is bejuthatunk, ha és akkor és amennyiben…! Ha valaki ezt megteszi, annak legszívesebben egy pofont adnék mérgemben, mert nem értett meg az egészből semmit. Nem értette meg, aki még számol, hogy a számolgatásnak akkor van értelme, ha van csapat és futball, amiért és ami miatt számolni érdemes. A nívótlanság minek jusson be bárhová is?
Egyik barátom mindig azt mondogatja nekem: értsd meg végre, a magyar futballt el kell felejteni, mert menthetetlen, a pályákat be kell hinteni sóval és annyi. Az arra érdemes sportágakat kell támogatni, amelyek sikereket hoznak Magyarországnak, nem pedig egy évtizedek óta halódó ágazatot.
Van ebben igazság, biztos, hogy például a kézilabda sok örömet okoz mostanában a magyar sportszerető embereknek. De muszáj tudomásul venni: a futball Európa – és szinte az egész világ – nagy játéka, maga A Játék. Ez a világ fő kollektív kikapcsolódása, sokan a focin keresztül ismernek meg és el általuk korábban abszolút nem ismert országokat, nemzeteket. A futballsikerek ha áttételesen is, de rangot adnak egy országnak, elfogadottá válnak nemzetek a nemzetközi közvélemény előtt (néha persze még méltatlanul is). Jó példa erre Puskás Öcsi, aki által valóban el tudnak helyezni bennünket a világban.
A profi – hangsúlyozom: profi! – futballból nem maradhatunk ki, s nem fogadhatjuk el, hogy vége a magyar futballnak. Egyrészt a fentiek miatt sem, másrészt pedig vegyük észre: a magyar emberek iszonyatosan vágyják és kívánják a magyar focisikereket! Hosszú évek kudarcai után ha csak egy kis jó eredmény is születik egy válogatott mérkőzésen, a következőn már teltház előtt játszik a magyar válogatott! Mit mutat ez? Azt, hogy mondjunk le a futballról? Ugyan már, ellenkezőleg!
Ez a totális megalázás, ami pénteken este megtörtént velünk Amszterdamban, egyvalamire nagyon jó: hogy többé nem lehet hazudozni. Itt is, mint az élet más területein, vége a mellébeszélésnek. Új játékosok kellenek, új edzők, új struktúra, új utánpótlásképzés, újfajta finanszírozás, a pénzmosodák megszüntetése, a fociból élők, a hiénák elzavarása, a teljesítmény nélkül felvett nagy pénzek megszüntetése stb., stb.
És az MLSZ-ről: semmi érdemit nem csinálni, pusztán a neoliberális nemzetközi közvélemény nyomásának rémülten és ájultan megfelelve a még létező magyar szurkolókat regulázni és arra késztetni ostoba intézkedésekkel, hogy ne járjanak többé mérkőzésre, hát ez nem nagy teljesítmény… Sőt, ez nem teljesítmény, hanem szánalmas gyávaság!
Csak egy példa: patrióta okoknál fogva is újpesti szurkoló vagyok, s megdöbbenve látom, hogy az egykoron Fazekast, Benét, Dunai II-t, Zámbót felsorakoztató, 1974-ben BEK-négyes döntőig jutott, patinás labdarúgóklubot, az UTE-t hogyan verik szét, rabolják ki, használják pénzmosodának. Itt, a szemünk láttára, s a külföldi tulajdonos közben sokat „bosszankodik”… Szégyenszemre hagyjuk, hogy – többek között – ez is megtörténhessen, s nem tesz senki semmit, nem szól senki semmit.
Szóval: labdarúgásunk nem maradhat jelen helyzetében.
Fricz Tamás
MNO
Ők a magyar futball sírásói, pedig érte dolgoznak
Évtizedek óta kiközösítenek mindenkit és nem ismernek el semmilyen tudást. Ez az út egyenesen a mélybe vezet. Lehet, hogy a magyar futballnak nincsenek olyan szuperszonikus létesítményei, mint a nagy nemzeteknek. De Afrikában sincsenek. Lehet, hogy a magyar gyerekekben nincs olyan óriási kitörési vágy és/vagy kényszer. A magasabb életszínvonalon élő holland gyerekekben mégis van.
Lehet, hogy a magyar futballban nincs annyi pénz, mint a nagy bajnokságokban. De Horvátországban, Bosznia-Hercegovinában vagy Montenegróban sincsen. Mégis előttünk állnak a FIFA világranglistáján. Ráadásul lélekszámban sokkal kisebbek Magyarországnál, és ott is volt kommunizmus.
Akkor mi hiányzik ahhoz, hogy a magyar drukkerek büszkén hagyhassák el a világ bármelyik stadionját – legyen szó a magyar válogatott vagy valamelyik klubcsapatunk mérkőzéséről?
Mi hiányzik ahhoz, hogy 1986 után ismét kijuthassunk a világbajnokságra? Vagy 1972 után újfent ott legyünk az Európa-bajnokságon?
A válasz rém egyszerű. Olyan tudású labdarúgók hiányoznak, akik ki tudják harcolni a vb- vagy Eb-részvételt. És hogyan lehet szert tenni ilyen képességű futballistákra? Ahogyan minden ország, gazdag és szegény egyaránt teszi: nevelni kell őket.
Kik tudnak ilyen szintű játékosokat nevelni? Az edzők. Kezdve a kölyökcsapattól egészen a válogatottig.
Feltételezzük, hogy százalékos arányban ugyanannyi tehetséges gyerek születik Magyarországon, mint Ghanában, Elefántcsontparton, Spanyolországban, Hollandiában vagy Dániában. Hogy belőlük miért nem lesz ugyanolyan labdarúgó?
Azért, mert más szakemberek másként nevelik őket futballistává. Mindenekelőtt megtanítják őket tisztességgel harcolni, helytállni, hogy vereség esetén is emelt fővel hagyhassák el a pályát.
Mit tesz egy olyan ország, amelynek nincs atombombája, de szeretné, hogy legyen? Tudósokat alkalmaz, akik meg tudják csinálni. Technológiát is vásárol, és képezi a maga szakembereit. Pár évtizeddel ezelőtt még mosolyogtunk a norvégokon meg a törökökön. Utána meghívtak egy sereg külföldi szakembert, felépítették a saját képzőrendszerüket. Ma már nem nevethetjük ki őket…
A magyar labdarúgóedzőket senki sem akarja meghívni, nem akarnak tanulni tőlük semmit. A kicsit magasabban jegyzett bajnokságokban egyetlen Magyarországon tanult edző sincsen. Egyetlen említésre méltó válogatottnál sincsen szakemberünk. Amíg pedig nincsenek olyan edzőink, akikre a fejlettebb labdarúgónemzetek is kíváncsiak, addig olyan játékosunk és válogatottunk sem lesz, amelyik feljebb kapaszkodhat.
Jó labdarúgókat csak jó edzők tudnak nevelni. Ők azok, akik hiányoznak a magyar labdarúgástól remélt sikerekből. A megfelelően képzett szakemberek. Ez egy szakma, ahogyan a hazai edzők is szoktak fogalmazni. Valóban.
És egyre többen értenek hozzá sokkal jobban, mint ők.
NAIV
MNO
Bayer Zsolt: Nyílt levél a válogatottnak
Mi, magyarok, egészen páratlan teljesítményt nyújtunk a sport terén. Az olimpiai örökranglistán a fantasztikus kilencedik hely a miénk, ami összevetve lélekszámunkkal és anyagi lehetőségeinkkel, szinte felfoghatatlan.
A Monarchia örökségeként lettünk vívó- és öttusa-nagyhatalom.
Csak néhány név az összesen 56 (!) magyar olimpiai bajnok vívó közül: Petschauer Attila, Bujdosó Imre, Dömölky Lídia, Fenyvesi Csaba, Schmitt Pál, Gerevich Aladár, Kulcsár Győző, Szabó Bence, Rejtő Ildikó – és a legutóbbi: Szilágyi Áron. S nézzük az öttusázóinkat: Balczó András, Benedek Gábor, Fábián László, Kovács Aladár, Martinek János, Mizsér Attila, Móna István, Nagy Imre, Németh Ferenc, Szondy István, Török Ferenc, Vörös Zsuzsanna.
De a vívás és az öttusa csak kettő a csodák közül. Mert itt vannak az úszóink. Hajós Alfrédtól Gyurta Dánielig. A tornászaink, Keleti Ágnestől Berki Krisztiánig. A kajak-kenu sport magyar óriásai, Kovács Katalintól Kammerer Zoltánig. A vízilabdázó-fenoménjaink, Gyarmati Dezsőtől Benedek Tiborig. Az atlétáink, Zsivótzky Gyulától Németh Miklóson át Pars Krisztiánig.
Az ökölvívóink, Papp Lászlótól Gedó Györgyön át Kokóig. A birkózóink: Kozma, Hegedűs, Növényi, Repka és a többiek. Vagy éppen a cselgáncsozóink, Kovács Antal, az Ungvári fivérek, Csernoviczki Éva, Joó Abigél. S ha megengedhető nekem ennyi elfogultság: idén augusztusban nyert az ifjúsági cselgáncs-világbajnokságon ezüstérmet a nevelt lányom, Mihalovits Kincső.
Naponta látom, nézem, csodálom, hogy micsoda munka van ebben az eredményben. Látom, hogy ez a gyereklány micsoda büszkeséggel és felelősséggel ölti magára a címeres melegítőt. S látom, miképpen áll helyt az iskolában, mert hát dzsúdóból, ugye, soha nem fog megélni.
Miképpen soha nem fognak tisztességesen megélni teljesítményükből a csodálatos magyar kézilabdázók sem. Sem a fiúk, sem a lányok. Pedig hol vannak ők hozzátok képest, Istenem! Mint a gyöngyharmat a trágyalétől… S ugyanezt elmondhatjuk mondjuk a jégkorongozóinkról is.
Valahol itt van a lényeg, azt hiszem.
Ott, abban a szimbolikus pillanatban, amikor Dzsudzsák Balázs összetöri Lamborghinijét…
Valahol itt lehet elrontva minden. Hogy ti királyi módon megéltek ebből a teljesítményből. Ennek kell véget vetni, de azonnal. Tetszik vagy sem: ennek így nincs többé semmi értelme. Eddig sem volt – de áltattuk magunkat. Mindig kitaláltunk valami oktalan reménységet, aztán elkezdtünk hinni benne. Aztán ti sorra leköptétek a reményeinket.
Nem az a baj, hogy kikaptatok.
Az a baj, ahogy kikaptatok. Bukarestben is, Hollandiában is. Erre nincs mentség, és nincsen magyarázat. Nincsen többé semmiféle magyarázat és mentegetőzés. Takarodjatok.
Takarodjatok, mert ti vagytok a szégyen maga. S ez önmagában még senkit sem érdekelne. De ti akárhová mentek, mindenhol szégyent hoztok a hazátokra, és megaláztok mindannyiunkat.
Néztem azt a nyolcat, amit kaptatok. Néztem a „meccset”, és nem tudtam eldönteni, hogy tizenegy becstelen disznó van a pályán, vagy tizenegy képességtelen, mozgássérült szerencsétlen. S mindjárt megkövetem a mozgássérülteket, akik méltósággal és becsülettel viselik a rájuk mért sorsot, és helytállnak a saját helyükön.
Ti nem álltok helyt soha, sehol. És ebből vagytok milliomosok.
Takarodjatok.
És nem mondom, hogy szégyelljétek magatokat. Mert ugyan ti vagytok a szégyen maga, de a szégyenkezéshez önbecsülés kell, becsület kell, méltóság kell. Úgyhogy ne szégyelljétek magatokat. Csak takarodjatok. Adjátok le a szerelést, vegyétek le örökre a címeres mezt, mert csak beszennyezitek magatokkal. Az utolsó oltsa le a villanyt – és ne lássunk titeket, soha többé.
Aztán kezdjük el valahogy ezt az egészet elölről. A mai hatévesekkel. Addig pedig függesszük fel ezt az egész szánalmas, megalázó, arcpirító disznóságot. A pénzt pedig kapják meg azok, akik megérdemlik. Akik mögött van valami teljesítmény. És kapják meg a hatévesek a lehetőséget és a tökéletes körülményeket.
Benneteket, senkiháziak pedig tartsanak el a nézőitek ezentúl. Elég volt belőletek, egyszer s mindenkorra!
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap
Székelyek Nagy Menetelése - Műemlékek nagy menetelése
A Székelyek Nagy Meneteléséhez kapcsolódó fényképes blogbejegyzést állítottak össze a sepsiszentgyörgyi Hereditatum.org online műemlékes adatbázis szerkesztői, a tervezett útvonal tőszomszédságában lévő műemlék épületek egy részét mutatják be Kököstől Bereckig.
A háromszéki, de székelyföldi viszonylatban is egyedi kezdeményezésnek számító Hereditatum honlap fiatal szakemberei így kapcsolódtak a tervezett tiltakozási megmozdulásra.
Spontán ötlet volt, megpróbálták „összekapcsolni” a műemlékeket azokkal a hírekkel, amelyek az embereket foglalkoztatják – magyarázta érdeklődésünkre Ferenczi Z. Sámuel építőmérnök, aki kollégájával, Popovici Szabolcs Tiborral közösen készítette az összeállítást.
Kökös és Bereck közötti műemlékekből mutatnak be néhányat blogjukon (Hereditatum.blogspot.ro), a tíz település szinte mindenikéről kiválasztottak egy jobb állapotút és egy pusztulófélben lévőt. Figyelemfelkeltő fényképes anyagukat egyszerűnek, tájékoztató jellegűnek tartják.
Így például Kökösnél az unitárius templom a jó példa, a Serester József-ház fotóin pedig az látszik, sürgősen javításra szorulna az omladozó épület. Hasonló fényképek láthatók Uzon, Szentivánlaborfalva, Réty, Sepsibesenyő, Dálnok, Csernáton, Kézdivásárhely esetében (itt egy térképen több épületet is bejelöltek) továbbá Nyujtód, Lemhény és Bereck műemlékeire lehet rápillantani. Egy-egy fényképre kattintva a Hereditatum adatbázisába jut az érdeklődő, ahol több fotó megtekinthető, illetve más információ is olvasható műemlék épületről.
idekattintva elérhetjük a linket! http://hereditatum.blogspot.hu/
Mózes László
Háromszék, Patrióta Európa Mozgalom
Sütő András novellája alapján forgatnak filmet Énlakán és a Madarasi Hargitán
A Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) támogatásával október elején a Madarasi Hargitán és Énlakán forgatják a Sütő András Hargitai vadászkalandok című novellája alapján készült televíziós játékfilmet, amelynek rendezője András Ferenc, operatőre Kurucz Sándor, producere Füredi Vilmos, a dramaturg pedig nem más, mint Kincses Elemér.
A novella és az ebből írt Vadászmese című film a Hargitán játszódik, és két kamasz, egy árva fiú és meg egy vidéki lány szerelméről szól. A kamaszkor végén, a felnőttkor elején levők tiszta kapcsolatát beárnyékolja a felnőttek eldurvult világa. A történet hátterét a természet, a természetszeretet adja.
A főszereplő egy árva gyerek, akinek a nevelőapja az erdőpásztor, és ő felügyeli a vadászatot is. A történet keretét egy furcsa vadászat adja, ahol sok minden történik, ami befolyásolja a két fiatal érzelmi kapcsolatát is. A főszerepet Kis Szabolcs székelyudvarhelyi középiskolás játssza, míg a lány szerepére Horváth Kriszta bolyais diákot választották ki a válogatón Marosvásárhelyen. A felnőttek szerepét Berekméri Katus (anya), Győrffy András (nagyapa), Gáspárik Attila, Szélyes Ferenc, Nagy István (vadászok), Bokor Barna (narrátor), Bányai Kelemen Barna (apa) játssza. A két kamasz osztálytársait is a válogatón megjelent lányok és fiúk alakítják majd.
András Ferenc rendezővel a szereposztó előtt Marosvásárhelyen elmondta, régi barátság köti Kincses Elemérhez, együtt nagyon sokat jártak Sütő Andráshoz, akivel szintén jóban voltak.
– Nagy megtiszteltetés számomra, hogy felvállalhatom a barátom, Sütő András novellája alapján készült film rendezését Kincses Elemér dramaturgiájával, akihez szintén baráti szálak kötnek több évtizede. 2003-ban kezdtünk el gondolkodni azon, hogy a Hargitai vadászkalandokból filmet készítsünk. Elemér megírta a szövegkönyvet, aztán sokáig nem kaptunk támogatót, míg az idén az MTVA úgy döntött, hogy megadja támogatást. Mindössze egy hónap forgatási idő áll egyelőre a rendelkezésünkre. A film időtartama 70 perc – mondta a rendező, majd azt is elárulta, hogy apai ágon kötődik Erdélyhez, ezért is nagy lelkesedéssel forgatják a filmet olyan gyönyörű helyszíneken, mint a Hargita és Énlaka.
ErdélyMa
Vizsgázik az Európai Bizottság
A szent tehénként kezelt „szabadpiac” a magyar lakosságnak nem a szolgáltatók valós versenyét hozta, hanem sokkal inkább a kartellszerű áremeléseket.
A piaci szereplők nem egymást túllicitálva próbáltak egyre kedvezőbb feltételekkel konkurálni a valós, szabadpiaci verseny szellemében, hanem kényelmesen hátradőltek és a biztos, törvényben garantált profitjukat évről évre zsebre tették, majd jó részét külföldre vitték. Megtehették? Igen, minden további nélkül.
A szocialista kormányok biztosították számukra az extraprofitot (ez lenne a szabad verseny?), és a kartellszerű működés ellen az égadta világon senki nem lépett fel.
Szabó Anna
Magyar Nemzet