A szolgáltatók ezermilliárdot (! !) vittek ki az országból - a társadalmat tényleg foglalkoztató kérdésekben az emberek igenis nagyon aktívak
Fónagy János: Két és félmillió körül van az összegyűjtött aláírások száma. Járjuk az országot, voltam több lakossági fórumon, fővárosi kerületekben és Somogy megyében is. Mindenütt azt tapasztaltam, hogy a nagy, 500-600 fős termek csordultig megteltek emberekkel. Két helyen még a falnál is álltak. Miközben a sok szomorú szemű politológus arról elmélkedik, hogy a magyarok érdektelenek, elfordultak a politikától, nem vesznek részt a közéletben, jól látható, hogy a társadalmat tényleg foglalkoztató kérdésekben az emberek igenis nagyon aktívak.
Demokrata
Bankárok MSZP-s programja
A baloldalnak nevezett neoliberális szövetségnek ugyanis egyáltalán nincs programja, ezért – úgy tűnik – a következő hónapokban is maradnak a szobordöntögetős, Orbán-gyalázó performanszoknál. Pedig már Medgyessy Péter is figyelmeztetett a múlt héten, „kéne valami program, nem elég, ha valaki csak tagad”. Hát igen. Kéne nagyon, de nincs.
Szabó Anna - Magyar Nemzet
Bencsik András: Most úgy áll a helyzet, hogy október 23-án ismét az utcára kell vonulnunk
Életemben nem láttam ennyi rossz arcú embert. Ezt a hétvégi őrület egyik szemlélője írta a Facebookon. Igaza volt. Primitív és félelmet keltő akciót hajtott végre ugyanis múlt vasárnap Bajnai Gordon és egy a legendás lengyel Szolidaritás nevét bitorló szervezet közreműködésével egy kormányra készülő baloldali csoport.
Mintha egy vudu szertartást, a gyűlölet mágiáját akarták volna a magyar fővárosban megtartani. Minden részlete undorító volt ennek az akciónak. Szégyenletes és alpári, hogy egy kommunista funkcionárius gyereke, aki maga is ifjúkommunistaként kezdte pályáját, a nagy példakép, a rettenetes Sztálin 1956-ban ledöntött szobrát kombinálja össze Orbán Viktorral, akiről még a legmegátalkodottabb baloldali tahó sem gondolná – ha még képes volna gondolkodni –, hogy bármi köze lehet a kommunista diktatúrához.
De nem ez a félelmet keltő, s még csak az sem, hogy egy önhitt és buta rapper – a rappelés a zenére ugatás agresszív művészete, s eredetileg az amerikai feketék ezzel fejezték ki mérhetetlen gyűlöletüket a fehérek iránt – minősíthetetlen stílusban, trágár szavak kíséretében átkozódik a nyilvánosság előtt, elvégre ami Bajnai Gordon előéletét illeti, tőle ez aligha lehet idegen.
A félelmet a rituális gyilkosság, a szimbolikus lincselés látványa ébreszti a szemlélőben. Mert ne legyenek illúzióink, az a csürhe, amelyik most a budai Clark Ádám téren tombolt a borzalmas arcú vén bolsevikok őszinte gyönyörűségére, az minden tétovázás nélkül képes volna tényleges politikai gyilkosságra is, ha így szabadulhatna meg ellenfelétől.
Bajnai Gordon ezért bármennyire próbál finomkodva kihúzódni a botrányból, ezt már nem úszhatja meg. Oda kell kerüljön ő is, mint a politikai horrorshow egy korábbi bohóca, Torgyán József, aki harsány patakvérezéssel küzdötte le magát a pártelnökségből a semmibe. Bajnaitól a balliberális oldal normálisabb része most rémülten elhatárolódik. Szinte nincs olyan közszereplő, aki ne utasítaná el azt a végtelenül undorító közjátékot, ami aggasztó élességgel világított rá a baloldal mélyrétegeinek legfőbb mozgatóerejére, az ádáz gyűlöletre.
Ez pedig hiba volt, mert sokkolta a polgári érzésű embereket. Ezt már nem lehet annyiban hagyni.
A gyűlölet provokációjára felelni kell. Közeledik az a nemzeti ünnep, amelynek tisztaságát ez a csürhe Bajnai Gordon teljes egyetértésével igyekezett bemocskolni. Az 1956-os forradalom és szabadságharc emléke azonban szent. A kegyeletsértés nem tűrhető. Eljött az ideje annak, hogy a szabadságban, erkölcsben, demokráciában hívő polgárok kivonuljanak megint az utcára és hitet tegyenek azon eszmények mellett, amelyek erőt adtak az elmúlt évtizedekben.
Egy évvel ezelőtt, éppen október 23-án kívánta az egyesült baloldal vörös zászlaját kibontani Bajnai Gordon. Akkor a második Békemenet százezreinek vonulásával válaszolt rá a polgári Magyarország.
Most úgy áll a helyzet, hogy október 23-án ismét az utcára kell vonulnunk. Attól fogva sem állhatunk meg egy napra, egy órára, egy percre sem, mert a Clark Ádám téren történt vudu szertartás óta tudjuk, hogy a proletárhad akár a politikai gyilkosságra is készen áll. Ha visszatérhetne, könyörtelen bosszút állna a polgári demokrácia hívein.
Igaza van Orbán Viktornak: a jövő tavaszi választások utolsó pillanatáig tart ez a küzdelem, s bele kell adnunk mindent, apait-anyait, hogy ez a szörnyűség soha többé meg ne ismétlődhessen.
Bencsik András
Demokrata
Lehullt az álarc
Még vadabb produkciókra is számíthatunk, lesz elég dolga a rendőröknek, hogy biztosítsák a „demokraták” hasonló rendezvényeit. Nem használom a csürhe, csőcselék szavakat, mert ezek a szavak a liberális szokás szerint kizárólag jobboldali demonstrációkra vonatkoztathatók, de politikai szempontból Bajnai jelenléte és beszéde lényeges, mert lehullt a nyájas, megfontolt, szelíd, felelős volt miniszterelnök álarca, és a hatalmas szakértelem helyett kiviláglott a kétségbeesett elszántság, hogy – az őszödi rémhez hasonlóan –, bármi áron és bárhonnan toborozzon magának híveket.
Szentmihályi Szabó Péter
Magyar Hírlap
Búcsú a neoliberálisoktól
Az eddigi legalacsonyabb szintet, vagyis 3,9 százalékot 2011-ben mérték. Bár ennek az évnek még nincs vége, de joggal remélhetjük, hogy az idei árszínvonal-emelkedés bőven a háromszázalékos szint alatt marad. Az inflációs gazdaságpolitika, mint a hazánkba telepedett multinacionális szektor javára történő jövedelem-újraelosztás, de úgy is, mint a hazai neoliberális gazdaságpolitika talapzata, elporladt végre.
Híveinek tábora azonban továbbra is hirdeti az igét. Persze mindig találnak valamilyen látszólagos bizonyítékot arra a hamis állításra, miszerint többet fogyaszt az ország, mint amennyit megtermelt. A rendszerváltás előtti években a létnívót romboló áremeléseknek mindig a növekvő eladósodás lett a következménye. Az eladósodás tehát nem a túlfogyasztásból adódott, hanem az adósság hanyag kezeléséből.
Boros Imre
Magyar Hírlap
Bayer Zsolt: Pincepatkányok
„Ekkor kezdetét vette ama pompás ponyvaregény, ami annyi csodálatot és iszonyatot váltott ki Európában. Három főhőse: legelőször is Jean-Paul Marat, e megveszett pincepatkány, akinek a közcsatornarendszer eldugulása lehetőséget ad, hogy előugorjon latrinájából és őrjöngve mindent felzabáljon. Mocskos, megszállott, korcs, vérbajos, és csillapíthatatlan gyűlölet tölti el mindenki ellen, aki mosakszik, épelméjű, és vérbaj nélkül való – jellegzetes képviselője egyszóval a forradalmi söpredéknek, a föld alatti egzisztenciáknak, akik lumpenkocsmákból, omladozó műhelyek sötétjéből, erdei rejtekhelyekről és föld alatti lyukakból bukkannak elő hirtelen.”
Egon Friedell halhatatlan és tökéletes sorai ezek, amelyeket a nagy francia forradalom vezéralakjairól írt. És ezeket láttuk őrjöngeni vasárnap a Lánchíd budai oldalán.
Ott volt mind. Ott voltak, nagyjából ezren. Az örök, akasztani, lincselni mindig kész lumpenprolik. Az igazi csőcselék, ami szemernyit sem változott a római arénák vérszomja óta.
S ott voltak az ő vezetőik. Hiánytalanul. Marat, Danton és Robespierre – és a lárvaarcú alvezérek. Ott voltak mindnyájan, csak miképpen pitiánerebb lett a kor, úgy lett pitiánerebb a bűn is.
Ennyire futja nekik. Intellektuálisan. Összeeszkábálnak egy műanyag szobrot, aztán meggyalázzák. Mindenhogyan. Összetörik, késsel szurkálják, tépik körömmel, marokkal, ráfekszenek. Beteg állatok. Golding írt róluk A legyek urában. Ralph űzi a tömeg élén Röfit. S az iszonyat hátterében ott teázik a viktoriánus angol társadalom, és kényesen eltartja a kisujját.
Ezek mögött pedig Tóth Imre olvasztár áll, és egy másik „bazmegoló” büdös bunkó. Ezek mögött ott van a restik budijára felkarcolt összes malacság, meg a férfias, megkerülhetetlen húgyszag. Ez a lényegük. Létezésük legbensőbb lényege.
Ott volt az összes zászló is, ami alá ezek odagyűlhetnek. Ott volt az Együtt, az MSZP, a DK meg a PM – minden logó, amely alatt Európáról szokás vakkantgatni, s amely alatt valójában a restik budijára irkálnak csorgó nyállal.
Ott voltak mind, aztán megtagadták, letagadták, úgy tettek, mintha nem is, mintha mégse, megpróbálták kényesen eltartani a kisujjukat.
Török Zsolt még a Facebookra is kiírta, hogy odament, aztán lelépett, mert nem tetszett neki a dolog – este pedig megnézhettük a híradókban, ahogy vihogva menetel a levágott fej mögött.
Karácsony is jelezte, mennyire nem tetszett neki, de a zászlót azért ő vitte.
Ott volt az a Kónya, a „földalatti egzisztencia”, „előugrott latrinájából” ő is.
És ott volt a harmadik: „(…) a harmadik pedig Maximilian Robespierre, e gimnáziumi tanár, akit egyszerre démon szállt meg, aki zsarnokságát rendes viszonyok között a házaséletben élte volna ki, s aki diktatúrájához nem hozott otthonról egyebet, mint átlagos értelmet, gimnáziumi műveltségének híg főzetét, s a középszerű stréber jó hírnevét; már az iskolában osztályelső volt, és más korokban vagy más országban az lett volna belőle, ami az osztályelsőkből lenni szokott: zugügyvéd (…), községi tisztviselő, könyvelő vagy rendőrségi besúgó – és az lett, ami csak abban a korban és csak abban az országban lehetett egy osztályelsőből: a jakobinus Franciaország teljhatalmú önkényura.”
Ott volt hát ő is. Csak a jakobinus Franciaország nincsen már sehol. Ezért állt olyan sután, olyan nyomorultul, olyan utánozhatatlanul hülye mosollyal a képén, és beszélt a vérszomjas bunkóknak. Az ezernek. És számolgatta magában az elúszó remények karcsapásait. Teljhatalomról álmodott. Mint a másik hülye. Munkát s fizetést ígért minden fiatalnak, s még a másik hülye gázrezsójára is felült volna örömmel – de be kell érnie ennyivel.
Szegény Gordon későn futott, neki csak a Dopeman jutott, zimme-zumm…
De ettől még a bűn bűn marad.
Ettől még meggyaláztak mindent, ami fontos és szent. Nem, nem Orbánt. Addig fel sem érnek. 1956-ot gyalázták meg. A Forradalmat. S egy iszonyatos diktatúra áldozatainak emlékét, a túlélők fájdalmát.
Meggyalázták, mert mindez semmit sem jelent ezeknek. Nem is jelentett soha.
Hát ideje van az elemi erejű felháborodásnak, amit méltóságba kell rejtenünk. Mert az erőszak visít, ordít, lincsel és retteg. Az erőszak fél. Mi nem félünk. Ezt mutassuk meg nekik október 23-án. Lássák, hol az erő, s mi az erő.
Hogy visszatakarodjanak disznóságokat firkálni a budik falára. Mert az az ő helyük.
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap
Radikalizálódó ellenzék
Minőségi változás állt be a balliberális ellenzék stratégiájában, ami a gyűlölködési spektrumot illeti. Évek óta megfigyelhető az egyenletes radikalizálódás, szélesebbre sodródás, ám eddig mindig letagadták utólag, hogy a kormánypártok és támogatóik elleni retorzióra készülnének hatalomra kerülésük esetén. Mostanában viszont már elmaradnak a megkésett szabadkozások és arra való hivatkozások, hogy félreértették őket.
Megyeri Dávid
Magyar Nemzet
Szobordöntés
Csak azért nem írom, hogy a legvisszataszítóbb csőcselék ünnepelte múlt vasárnap az önmagát pofátlan módon Szolidaritás Mozgalomnak nevező gyülevész banda második születésnapját, mert még azt mondják, hogy gyűlölködöm, s tudjuk, milyen érzékenyek a fiúk, kimondottan háklisak a kulturáltságukról szóló kijelentésekre.
Ők a „normális” Magyarországot jelenítették meg (mondta is a Bajnai az ő gázsütő után kiáltó szónoklatában, hogy ők a normális Magyarország), még művészi produkciót is kreáltak, s történelmi áthallásokkal aktualizálták saját ünnepüket. Bizony – s ezt gyűlölködés, sőt mindenféle indulatok nélkül írom – bemutatót tartottak abból az országból, amelyben ők nyernék a választást. Ami azt illeti, s most nagyon visszafogottan fogalmazok, nem csináltak nekünk nagy kedvet ahhoz, hogy valaha is őket hatalmazzuk fel az ország irányítására.
Az Orbán Viktort imitáló (ábrázolásról beszélni túlzás lenne) szobor felállítása, ledöntése, a torzó végigcipelése a városon a Sztálin-szoborral történteket volt hivatott idézni, csakhogy azok az ordenáré megnyilvánulások, amelyek az akció részei voltak, Orbánra vonatkoztatva teljesen indokolatlanok.
Ily módon a szobordöntögetők váltak hasonlatossá Sztálinhoz, s mindazon gyalázathoz, amelyet személye és szobra megjelenített. Ha a lincshangulatba belehajszolt lumpen képviseli a normális Magyarországot, akkor Ady szavaival élve „Menjünk vissza Ázsiába”.
Ám ne a szellemileg retardált Dopeman-Pityinger- meg Kónya-félék nívóján ítéljük meg a rendezvényt, hiszen ott volt egy állítólagos igazi européer, egy széles látókörű technokrata, egy honmentő gazdasági szakember, egy politikailag korrekt politikus is Bajnai Gordon személyében, akinek politikusi imidzsét a tárgyszerűséggel, az empatikus készséggel és a visszafogottsággal szokták jellemezni.
Mit keresett egy olyan „összművészeti” (képző-, mozgás-, zeneművészet- és irodalomlejárató) rendezvényen, ahol a regnáló miniszterelnök – igaz, műanyagból készült, de mégiscsak rá utaló – fejét rugdossák, testét elvadult szadistaként szaggatják? Egy olyan politikus, akinek a Haza és Haladás nevű alapítványának céljai közt a mindenkori magyar kormány támogatása szerepel? Erre kapja a pénzt amerikai gazdáitól, akarom mondani: támogatóitól.
Utólag hivatkozhat arra, hogy nem tudott a szobordöntésről, mert korábban távozott, de bizton állíthatjuk, ahogy eddig már annyiszor, ezúttal is hazudik.
Ugyanis a szobordöntés nem néhány eszement randalírozó spontán cselekménye volt, hanem a hatalomra törő szervezet részleteiben is megkomponált műsorszáma, amiről Bajnai is tudott, hiszen beszédében a szobordöntésre is utalt. Ez komoly pénzbe került, ezt meg kellett szervezni, a demonstráció résztvevőivel részletesen egyeztetni.
Hogy Bajnai ebbe holmi kívülállóként, tudta és akarata nélkül, netán ellenére belecsöppent volna, az pont annyira életszerűtlen, mint az, hogy sejtelme nem volt a libaügyletről.
Azt eddig is tudtuk Bajnairól, hogy egy jellemtelen, erkölcsi nulla. Most az is kiderült, hogy intelligenciaszintje is valahol a Dopeman-Pityinger-magaslatokban állomásozik, ami még az elvakult baloldaliak elvárásait sem éri el.
Ő maga mondta volt, a szolidaritás lényege az, hogy a többség segítse azt, aki segítségre szorul. A szolidaritás szellemében kérem honfitársaimat, segítsük a mentálisan megbomlott, egyébként jobb sorsra érdemes Bajnai Gordont!
Ugró Miklós - Magyar Nemzet
Az emlékezet csalfa játékai
Régóta igyekszünk már figyelmeztetni arra, miként próbálja átírni vagy inkább „visszaírni”, azaz újra a maga képére formálni a hazai baloldal a magyar történelmet. Különösen annak 20. századi szakaszát. Általában azt a meglehetősen szemérmetlen nyilatkozatot hoztuk fel példaként, amelyben Gyurcsány Ferenc Nagy Imre politikai reinkarnációjának nevezte magát.
Sinkovics Ferenc - Magyar Hírlap
Az emlékezet csalfa játékai
Régóta igyekszünk már figyelmeztetni arra, miként próbálja átírni vagy inkább „visszaírni”, azaz újra a maga képére formálni a hazai baloldal a magyar történelmet. Különösen annak 20. századi szakaszát. Általában azt a meglehetősen szemérmetlen nyilatkozatot hoztuk fel példaként, amelyben Gyurcsány Ferenc Nagy Imre politikai reinkarnációjának nevezte magát.
Sinkovics Ferenc
Magyar Hírlap