Ismerős? - Kicsit hosszú, de nagyon érdemes elolvasni!

 

Szentesi Zöldi László: Proli

 

Így nevezzük őt, és még véletlenül sem proletárnak vagy melósnak, esetleg munkásembernek. A proli mindezek selejtje, tudatlan és rosszindulatú lény. 

Óvatos becsléssel azt mondjuk, inkább milliószámra, mint százezrével fordul elő hazánkban, és korántsem a nagyvárosokban, a kommunizmus évtizedei alatt mindenhol elterjedt. Igazi közege mindenesetre Budapest, itt szó szerint percenként botlunk prolikba, ha akarunk, ha nem.

 

Ha a proli lényegét óhajtjuk meghatározni, ezek a szavak jutnak eszünkbe: hőbörgés, irigység, hazudozás, igénytelenség, sunyiság, rosszindulat. Ebből a pompás koktélból keverték ki őt, és bármi történjék is vele, ezek a tulajdonságai beleivódtak lényébe, ahogyan az anyaföld is beszívja a radioaktív esőt.

 

Állandóan panaszkodik. Valahogy úgy kanyarítja a szót, hogy belásd, mindannyian áldozatok vagyunk. Megállás nélkül fröcsög belőle a gyűlölet, és rögtön ki is mondja, amire közben gondol. 

 

Útfelújítás a Rákóczi úton? „Rohadjon meg, aki kitalálta!” Határon túli magyarok? „Felőlem megdögölhet az összes!” Eleve úgy tekint a világra, hogy csak a rosszat vegye észre belőle. Semmilyen szép és nemes körülmény nem érdekli, észre sem veszi, mert lelki beállítottsága negatív, intrikus. 

 

Ha valahol rosszat észlel, harsányan közzéteszi, és legbelül elégedetten nyugtázza, hogy tessék, ez sem működik, az élet őt és az ő sötét világképét igazolja minden áldott percben. Igen, a világ rossz, és neki is rossznak kell lennie, különben felfalják, gondolja, és nagyot böfög a sör mellé.

 

És beszél, egyre csak beszél. A rossz pesti jassz az anyanyelve, de annak is az ócska, Kádár-korszakbeli változata. Olyanokat mond, mint „köcsög, ötker, hatker, Jugóba járni, faszikám, bevállalós, nem-e lehetne-e megoldani okosba” és így tovább. 

 

Vezetés közben Sebestyén Balázst hallgatja a rádióban, teljesen szinkronban van vele, szereti és értékeli a kereskedelmi rádiózást. Gyakran idézi Hofit, ilyenkor hangosan felröhög, olcsó műfoga megcsillan a napfényben. Nadrágja farmer, lábán szandál, pólója közönséges fekete darab, otthon még tizenöt ilyet tart, és mindennap felvesz egy újat, hónap közepén aztán az élettársa elébe teríti a frissen kimosottakat.

 

A proli mindig hazudik. Pontosabban szólva, nem tudod, mikor hazudik öncélúan és mikor hazudik valamilyen kifejezett céllal. Talán ő sem tudja, mikor éppen miért nem mond igazat, de miután teljesen hülyének tart, nem is fontos a számára, mit gondolsz erről. Mások történeteit csomagolja a sajátjaként, de csak akkor, ha ő jól jön ki belőle. Párbeszédre képtelen, amíg te beszélsz, ő erőt gyűjt, aztán folytatja, ahol abbahagyta, nem reagál a te mondandódra.

 

A proli lételeme a szabályok áthágása. Semmilyen előírást nem tart be, úgy gondolja, hogy a világ szemfülesekre és balfácánokra osztható, és ő értelemszerűen nagyon okos, mert nem tartja be az előírásokat. Önképének lényege a vélt élelmesség. 

 

Nem az igazság keresése hajtja, hanem a kiskapukat nyitogatja. Úgy tartja, hogy az előírásokat gazdag és szerencsés rohadékok hozzák, de ő, a kisember, sokkal okosabb náluk, és egyszerűen csak az életben maradásra törekszik, amikor senkit és semmit nem tisztelve átgázol az akadályokon. 

 

Szerinte szemesnek áll a világ, lelkiismeretről, kötelességről soha nem hallott. Az emberek többségében a szellemi és testi erőfeszítések tiszteletet ébresztenek, benne viszont irigységen kívül semmit sem kelt a Nobel-díjas tudós vagy az olimpiai bajnok jelenléte.

 

Kulturális ízlése alantas és felszínes. A művészeti ágak közül csak és kizárólag a zenét képes értelmezni, persze azt is csak díszletként, semmit nem akar és nem is tudna megfejteni, megérteni belőle. 

 

Régen Zámbó Jimmy volt az istene, most Kis Grófo. Ha ellágyul, a dalban az olcsó érzelmeket, a hamis szentimentalizmust, ha jó a kedve, a pattogós ritmusokat keresi, persze a létező legócskább hangszerelésben és előadásmódban: a hatásos, primitív megjelenítést végtelenül szépnek érzi. 

 

A proli képtelen halkan, visszafogottan hallgatni a kedvenc zenéit. Autójából ordít a lakodalmas és a tuctuc, falunapon és majálison az ő kedvéért tekerik csutkára a hangerőt, és jól is teszik, beszélgetni úgysem szokott, legalább hadd kábuljon.

 

A proli húsz éve ugyanabba a kocsmába jár, ott piál és hangoskodik. Ha kell, strandpapucsban is leugrik egy pofa sörre. Mindig ugyanarról van szó: tegnapi és mai lerészegedések, egymás feletti kárörvendés, és persze politika orrba-szájba. 

 

A proli mindig bölcselkedik, ez a kocsmai alapállása, fitogtatja jólértesültségét. Ha magánál műveltebbel találkozik, igyekszik felzárkózni, persze nem műveltségben, csak dumában. Holtbiztos recepteket tud az ország megmentésére, ezeket haladéktalanul közli is a barátaival. 

 

Aki jól néz ki, nyugalmat és erőt sugall, a proli természetes ellensége. Egyszerűen nem bírja elviselni a szellemi jelenlétet, sunyi gyűlöletet táplál minden olyan politikus iránt, aki nem hízeleg neki, a prolinak. Időlegesen azt a pártot támogatja, amelyik a leginkább felébreszti benne rossz tulajdonságait. 

 

Az időleges jelző egyáltalán nem véletlen: a proli soha nem horgonyoz le egyetlen gondolat, eszme vagy irányzat mellett sem. A politikát remények és csalódások váltakozásának látja, a közélet semmilyen más elemét nem érti, nem fogja fel. Mindig a markát tartja, az államtól azt várja, hogy adjon neki valamit. 

 

Előszeretettel szavaz új mozgalmakra, amelyek megszédítik demagóg ígéreteikkel, hogy aztán újabb kedvencet keressen magának. Túlságosan persze azokban sem hisz, és mert az irigysége mindennél erősebb, kárörvendve nézi a hanyatlásukat, és úgy beszél róluk, mintha pár hónappal azelőtt nem rájuk szavazott volna. Ha leleplezik, a proli sóhajtva csak ennyit mond: bennük is csalódtunk…

 

Ha gazdag a proli, magát vállalkozónak nevezi. Vagy rejtélyesen mosolyog, amikor a foglalkozását kérdezed. Különféle cégeket vezet, és két-három percen át is magyarázza, egészen pontosan mivel foglalkozik. De valahogy nem áll össze az egész. Céges tanácsadás, alkatrészek, cégalapítás, vámügyek, export-import, nyersanyag, híradástechnika. Minden érdekli, mindent forgalmaz, mindent vásárol. Lassan, lomhán mozog, ahogyan példaképeitől, a nála módosabb vérbarmoktól elleste. Meggyőződése, hogy a gazdag embernek már nem kell kapkodnia semmi és senki után. Úgyis minden és mindenki megvásárolható a világon.

 

Ha sportol a proli, nagyon fontos számára minden külsőség. Elsősorban a saját külseje. Naponta egy-két órát tölt az edzőteremben, állhatatosan gyúr, kondizik, hosszan elnézegeti magát a tükörben. Meg is látszik az eredmény: látványos konditermi izmai vannak, kigyúrt, gyönyörűen kidolgozott a teste, igaz, a lába továbbra is pipaszár. 

 

Olyan ruhákat is visel, amelyek felsőtestén kidomborítják a lényeget, nagyon kedveli például az izompólót. Szedeti a szemöldökét, szőrtelenít, szoláriumba jár. Nyári cipőhöz soha nem húz zoknit. 

 

Tetoválása nonfiguratív motívumokból áll. Látványos megjelenéséhez azonban – furcsa kontrasztként – vagy bőgő baromhang, vagy selypes motyogás járul, amit azonban ő férfiasnak, illetőleg intellektuálisnak gondol, és a saját köreiben igazat is adnak neki.

 

Ha autót vezet a proli, akkor úgy van vele, hogy verseny az élet, és neki is életben kell maradnia. Soha nem enged be senkit maga elé a másik sávból, mereven maga elé bámul, mintha észre sem venne, közben persze tökéletesen észleli, hogy ott vagy. 

 

Néha finoman gázt is ad, éppen csak annyit, hogy garantáltan ne férj be elé. A proli habozás nélkül beáll a mozgássérült helyekre, olykor keresztbe, hogy úgy tűnjön, rendkívül siet, vagy egyszerűen csak azért, hogy egyszerre két helyen is elfoglaljon, mert neki az jár. 

 

Ha bármilyen nehézsége támad a közlekedésben, például várnia kéne fél percig, amíg kifordul elé egy parkoló autó, válogatott szidalmakat zúdít a másik emberre. Ilyenkor nyaki erei kidagadnak, és szidja az anyádat, és biztos lehetsz abban, hogy rosszabb a kocsid az övénél, ezt is belefoglalja mondanivalójába.

 

Ha a proli nő, mindig és mindenütt cigarettázik, ízléstelenül és harsányan festi magát, és domborulatait gondosan közszemlére teszi. Nagyon trágár a beszéde, harsányan és válogatás nélkül jár a szája, egyáltalán nem zavarja, hogy az ajkáról elröppenő mocskos kifejezéseket bárki meghallhatja. 

 

Intrikus, pletykás és rosszindulatú, kibeszél másokat, akivel éppen együtt van, azzal kórusban szidja a távollévőt, majd a távollévő társaságában az előbbit. 

 

Szerelmi élete érzelmi végletek között ingadozik: látványos, nyálas ellágyulásokkal és őrjöngő hisztériával közeledik partneréhez. Minden proli nővel töltött perc egy-egy életdráma, ahol azonban a főszerepet nem Ruttkai Évákra, hanem az ekhós szekéren terpeszkedő mosónőre szabták.

 

A prolinak nincsen apja, se anyja, se Istene, se hazája. Embernek hitvány, magyarnak alkalmatlan. Itt él köztünk, vegetál. Társadalmi, közösségi ügyekben tökéletesen használhatatlan. 

 

Ami a közösségé, azt semmire sem tartja, nem épít, csak rombol. Általában adót sem fizet, én tartom el. A prolihoz voltaképpen semmi köze a embernek. 

 

Nem honfitársunk, csak ugyanúgy néz ki a személyi igazolványuk. És annak ellenére, hogy mintha valami udvariatlanság volna, társadalmi tilalom övezi a megnevezését, jellemzését, igazából nagyon is létezik. 

 

Szerintem viszont az az udvariatlanság, hogy a fajtájából még mindig annyi járkál köztünk a XXI. században.

Demokrata

Mészáros László: A csíkszentdomokosi vonatfütty

 

Egy rövidke történet összetartozásról, nemzeti érzésről, az egy és oszthatatlan magyar nemzetről, a szabadságról, meg a turul-madárról... .... 

 

Van ám olyan is, hogy személyesen találkozunk a szabadsággal, vagy az együvé tartozással, sőt az is megeshet, persze csak igen ritkán, hogy egyszerre mindkettővel. 

 

Ha az ember lelkében egyébként mindkettő honos – s ha olyan szerencsés, mint amilyenek mi voltunk édesanyátokkal, amikor a Gyergyóból Szeredába vezető, csíkszentdomokosi műúton haladtunk -, még ez is megeshet vele. 

 

A magyarokat leginkább elnyomó kommunista, diktatúra idején, a nyolcvanas évek elején egy hófehér, havas, igazi csikorgós csíki hideg estén autóztunk utunkon, mellyel párhuzamosan ötven-száz méteres távolságra fut a még a „magyar világban” épített vasúti pálya. 

 

Lassan vezettem, hiszen jeges volt az út. Egyszerre csak mellénk zakatolt egy teherszerelvény, hatalmas csattogással. Oldalra nézvén láttam, hogy integet a masiniszta. 

 

Észrevette, hogy magyarországi autóval van dolga, s csókot dobott, majd két kézzel mutatta a szeretetét irántunk. Lelkesen visszaintegettünk, mint jó testvérhez illik, s hasonlatosan az övéhez, megtelt lelkünk iránta való szeretettel, így, ismeretlenül is. 

 

Beálltunk azonos sebességre, és egymás mellett haladhattunk kilométereken keresztül, mígnem szinte mindketten egyszerre kezdtük el gépeink tülkét nyomni. 

 

Úgy szólt az ő hatalmas, levegőt megrezgető mozdonyfüttye s Dáciánk éles kürtje hosszú perceken át, hogy olyat még nem hallott a csíki haza. 

 

Eggyé váltunk a nagy, havas, székely éjszakában, s olyan erőssé lettünk, hogy még a mit sem sejtő diktatúra is beleremegett volna – ha vonatunk nem „kényszerpályán” zakatol. 

 

Dánfalvához értünk ugyanis, ahol eltávolodik s más irányt vesz a vasúti pálya. Így kényszerűen elváltunk egymástól, de még sokáig hallottuk az egyre halkuló, de nem szűnő vonatfüttyöt. 

 

Fizikailag eltérítette őt tőlünk a sínpálya, de lélekben örökre eggyé lettünk. 

 

Ez a pár perc, ez a pillanatnyi idő szinte egy életre erőt adott. Tudom, hogy belül ő is így érezhet. Ő, akivel ott, a csíki fagyos hidegben, a diktatúra kellős közepén is olyan szabadok voltunk, mint a turulmadár.   

 

Levél gyermekeimnek és későbbi utódaimnak című írás részlete