A hadi dicsőség még mindig szélesebb elismerést nyer

                        "A hadi dicsőség még mindig szélesebb elismerést nyer, mint a tudományos vagy művészi alkotás. A londoni Szent Pál templom kriptájában nyugszik Wellington és Nelson. Mindkét nagy katonának hatalmas síremléke van. Közelükben egy szerény sírkövön mindössze két betű áll : „A. F.” Ki ez? Alexander Fleming, a penicillin felfedezője. Több ember életét mentette meg, mint amennyit Wellington és Nelson valaha is elpusztított." Napoleon utókora - részlet Feleki László (Szatmárnémeti, 1909 Budapest, 1989) - író, újságíró  

Bayer Zsolt: Rendszerváltás

                          1988. március 30-án alapítottuk a Fideszt. Fiatalok voltunk, idealisták, ördöggel s Istennel egyszerre cimborálók, ostobaságunk miatt még felelősségre sem vonhatók. A világot akartuk, a hazánkat akartuk, a jövőnket akartuk. Fogalmunk sem volt, valójában mit akarunk. Csak azt tudtuk, hogy „ami van, széthull darabokra”. S azt hittük konok, csikó-szilajon, hogy mi vagyunk a virág. Az élet. A jövő. A minden.   1988. március 30. Huszonhat év és egy hét telt el azóta. Huszonhat év és egy hét ballagott el mindnyájunk felett, s így jött el 2014. április 6. Talán megőriztünk egykorvolt önmagunkból valamennyi kétségbeesett idealizmust, és elvesztettük az ördögöt. Hm… Newton még ezt mondta: „Aki belekortyol a tudomány kelyhébe, ateista lesz. Aki kiissza, a kehely alján megleli Istent.” Azt hiszem, valahogy így van ez a múló esztendőkkel is. Igen, a múló esztendők alján is ott az Isten. Szelíd, és figyelmeztet. És a csikó-szilajságból is lesz valami mélyebb odafigyelés. Szándék és akarat. S ha igazi, valódi célja is lesz az akaratnak, akkor az ember megállapodottan néz szembe önmagával. Huszonhat évet és egy hetet, egészen pontosan ekkora darab időt vártunk a rendszerváltásra. De bekövetkezett. 2014. április 6-án, úgy nagyjából este 11 és éjfél között megtörtént a rendszerváltás Magyarországon. Kibekkeltük. Az előttünk járó generációnak is ilyesféle jutott. „Alámerülök és kibekkelem őket” – szólt a másik emblematikus mondat. S ezt a mondatot sem illene elfelejteni. Mert hát alig-alig van nagyobb hősiesség, mint alámerülni és kibekkelni. Csikó-szilajon és tudatlanul ez persze megalkuvásnak és gyávaságnak és árulásnak tűnik, de hát azért mégsem halhat meg mindig mindenki, nem feszülhet fel mindenki a keresztfára – legfeljebb ha a szivárványra. Mert Jézusnak is csak így lesz értelme, ugyanis. Mi egészen pontosan huszonhat évet és egy hetet bekkeltünk ki. És nem merültünk alá. Nekünk alámerülés nélkül kellett kibekkelni őket. Igen, odatették a jövőnket abba a koporsóba, Nagy Imre koporsója mellé, és meghajtottuk előtte a fejünket, és eltemettük illendően, tisztességgel mindkettejüket. ’56 hőseit és a jövőnket. S ezután a temetés után láttunk neki, hogy építsünk magunknak jövőt. „Amit raktak délig, leomlott estére, Amit raktak estig, leomlott reggelre.” Így építettünk. És csak egy dologhoz ragaszkodtunk: hogy a mi jövőnk vára nem épülhet emberáldozattal. Ragaszkodtunk ehhez, mert tudtuk, ez különböztet meg bennünket mindenkor őtőlük. S aki ezt egyetlenegyszer is elfelejti, az olyanná válik, mint ők, annak nincs többé mit kibekkelni. Minekünk volt kibekkelni valónk. Minekünk kellett mindent kibekkelni a szüleink, nagyszüleink helyett is. Minden tönkretett élet, jövőtlenség, hiábavalóság, szűkölő hit, mindennapi borzalom, lelket megrágó megalkuvás, félelem, iszonyodás, hiábavalóság, a feleslegesség, kiúttalanság borzalmai mind-mind mireánk vártak, hogy ezekből építsünk valahogy jövőt. Így vártunk huszonhat évet és egy hetet. A mindig, újra meg újra ránk omló falak romjai között. Vártuk, hogy egyszer, csak egyetlenegyszer álljon meg a fal, áldozat nélkül. Magától. A hit és az akarás ereje által. És az lesz a mi pillanatunk. 2014. április 6-án megállt a fal. Nem omlott le, nem találtuk magunkat ismét hiteink és akarásunk romjai között. Most először előttünk az esély, hogy felépítsük az egész várat. Huszonhat évünkbe és egy hetünkbe telt, hogy kiássuk a földből eltemetett jövőnket. Ez barátaim, pontosan ez a rendszerváltás pillanata. És ez az, amit nem lehet visszacsinálni soha többé. Bayer Zsolt Magyar Hírlap    

A vasárnapi parlamenti választások jelesül igazolták megújhodási képességünket, kitartásunkat

                                "A magyar a katasztrófák nemzete s hogy ennek ellenére mégis életben maradt, ez főképpen megújhodási képességének volt köszönhető." Klebelsberg Kuno (1875-1932) - jogász, országgyűlési képviselő, művelődéspolitikus, belügy-, majd vallás- és közoktatási miniszter

Legendák Kárpátalján: Csap város keletkezésének története

Fricz Tamás: A Fidesz–KDNP történelmi sikere, a baloldal morális bukása

                              A Fidesz–KDNP a 2010-es kétharmados győzelme után 2014-ben ismét a kétharmad közelébe jutott, vagy el is érte azt. Ilyen magabiztos politikai sikerre, ilyen egyértelmű társadalmi támogatottságra és legitimitásra egyszerűen nem találunk példát Európa egyetlen országában sem! Ez történelmi siker és európai csúcs. Nyugodtan mondjuk ki: a második Orbán-kormány az elmúlt négy évben megnyerte a függetlenségi csatáját az európai uniós bürokráciával szemben úgy, hogy folyamatosan mögötte állt a választók jelentős része, mögé állt a formálódó civil társadalom, s a nehéz pillanatokban óriási hátteret adott számára a hat Békemenet. A kormány és a társadalom közötti ezen együttműködés tegnap érte el a csúcspontját, s várhatóan egy megismételt kétharmados győzelemhez vezetett. E kiemelkedő siker megnyitja a lehetőségét annak, hogy 25 év erősen pártok által uralt, elitista demokráciája után végre – a nyugati modell felé elindulva – részvételi, partnerségi demokrácia alakuljon ki Magyarországon. Megítélésem szerint ebben rejlik a vasárnapi választási eredmények egyik legfontosabb üzenete. De nézzük a kimagasló jobboldali siker további okait! Az első és a legfontosabb az, hogy az Orbán-kormány helyreállította a politika becsületét: az elmúlt négy év során arra törekedtek és azt tették, amit a választási kampányban megígértek a választóknak. Az álbaloldal őszödi beszédben megismert hazugságai és manipulációi után ennek óriási jelentősége volt az emberek számára, hiszen éppen azért adtak kétharmados bizalmat 2010-ben a Fidesz–KDNP-nek, hogy állítsa helyre a politika, a demokrácia, a politikusok tekintélyét, mert e nélkül nem lehet kormányozni és nem lehet demokráciát megvalósítani. Nagy volt a tét: ha a jobboldali kormány is eljátssza a választók bizalmát, akkor a magyar demokrácia végzetes erkölcsi válságba torkollt volna 2014-re. Ám szerencsére nem így történt, a második Orbán-kormány megfelelt a választói bizalmának. Három fontos ígéretét is teljesítette: egyrészt nemzeti szuverenitásunk és függetlenségünk megvédésére, illetve – az álbaloldal nyolc éve után – helyreállítására törekedett, s látványos, nemzetközileg is „látható” sikereket ért el ebben a témában. (Igaz, további küzdelmek várnak a harmadik Orbán-kormányra és a civilekre is.) Másrészt kihúzta az országot a gazdasági válságból, mégpedig egy újszerű, szinte kísérletinek tekinthető gazdaságpolitikai modellel, amit a világ unortodoxnak nevezett el. Végül, ezzel összefüggésben, gyökeresen átalakította a közteherviselést – szinte az 1848-as változások radikalizmusával –, mégpedig úgy, hogy a mindennapi emberek további sanyargatása, kivéreztetése helyett az éveken keresztül luxusprofitot zsebre tévő piaci szereplőkre – bankokra, multikra – terhelte rá a válságkezelés költségeinek jelentős részét. Nem volt hibátlan ez a négy év, amelyek taglalására, kijavítására persze majd vissza kell térni. De az emberek mégis azt látták, hogy a kormányzás iránya, víziója, szándéka tisztességes és ez az egyetlen járható út egy ország számára, ha szuverén és büszke nép és nemzet kíván maradni. Megértették – illetve a nagy többség megértette –, hogy a másik út, az álbaloldal kollaboráns, megalkuvó, a nemzeti szuverenitásra érzéketlen, az emberek megszorítására viszont mindig kész útja járhatatlan és a semmibe visz. S bár pár száz ezer szavazót elveszített a Fidesz–KDNP-tábor – ez egy ekkora többség esetén érthető –, mégis, nagy vonalakban egyben maradt, s újra megteremtette a kétharmados kormányzás lehetőségét. (A néhány százezer lemorzsolódó szavazó vagy nem ment el választani, vagy vélhetően a Jobbikra szavazott, többek között talán éppen az elmaradt, vagy csak részleges elszámoltatás miatt, ami a jobboldali szavazók jelentős része számára fontos és kiemelt elvárás volt és ma is az. Ebből tanulni kell!) A Fidesz–KDNP győzelmének másik oka nyilvánvalóan az álbaloldal belső megosztottsága, szétesettsége, civakodása volt, aminek következtében még a saját táboruk sem lehetett meggyőződve arról, hogy a végül Kormányváltóknak elnevezett „szövetség” valódi alternatíva-e, valóban kormányt tud-e váltani, egyáltalán képes lenne-e kormányozni, ha megválasztják őket. Ám nemhogy kormányozni, de veszíteni sem tudnak: képtelenek voltak vasárnap éjjel gratulálni a győztesnek, ami gusztustalan, s hétmérföldes távolságra áll a demokratikus normáktól; ezzel a Kormányváltók erkölcsileg látványosan megbuktak. Az álbaloldal tehát önmagát verte szét, s így valóságos lehetőség nyílt a posztkommunizmustól való végleges megszabadulásra. Befejezésül, bár a személyes érintettség okán talán nem kellene említenem, de a történelmi hűség miatt mégis le kell írnom: sajátos, de jelentős szerepet játszott, s szinte a jobboldal erejét megduplázta a Civil Összefogás Fórum (CÖF) másfél éve, 2012 őszén megkezdett és a választásokig tartó tájékoztató kampánya és országjárása, illetve a négy év alatt lezajlott Békemenetek sora, melyek folyamatosan fenntartották a jobboldali választók közéleti figyelmét, illetve óriási közösségi erőt mutattak fel mind országon belül, mind országon kívül, aminek pozitív hatása alól senki nem vonhatta ki magát. És most megnyílt előttünk egy út, amelyen járva egy új, stabil, nemzeti szuverenitásra és a közjóra épülő, részvételi és partnerségi demokráciát építhetünk fel. Induljunk hát! Fricz Tamás mno

Bayer Zsolt: A tét

                                  „Koldusboton, törött mankón / / Jövünk búcsút járni, / Szűzmáriás magyaroknak / Kopott unokái. / Éjfél van a Duna táján. / Magyaroknak éjszakáján / Nincs más, ki virrasszon. / Baráttalan, testvértelen, / Hozzád ver a veszedelem, / Boldogságos Asszony! Megcsúfolták, megpöködték, / Ami bennünk szép volt, / Kilencfelé hasogatták, / Ami rajtunk ép volt; / Tépett testünk megtapossák, / Ragadozók ragadozzák / Édes-kedvesünket, / Koporsónkat faragdálják. / Eléd sírjuk, magyar árvák, / A mi keservünket. Idegenek megnevetik / Drága magyar szónkat, / Idegentől kéregetjük / Kenyerünket, sónkat. / Magyar kezek szántogatnak / Régi rögön új uraknak / Néped hegye-völgyén. / Más arat, hol mi vetettünk: / Jövevények, szolgák lettünk / Úr-apáink földjén. Boldogasszony, ezer évig / Édesanyánk voltál, / Eleink ha hozzád sírtak, / Hozzájuk hajoltál: / Száz ostorral ostorozzon, / Csak ez egyért, Boldogasszony, / A jó Krisztust kérd meg: / Négy-víz parton, három-hegyen / Mindörökké magyar legyen / A máriás ének.” Sík Sándor verse beleül a magyar lélekbe. Ki először olvassa, annak lelkébe is. Sík Sándor is beállt ezzel a versével abba a hosszú sorba, amelyben pusztulásunk váteszei állnak. A legjobbjaink állnak ott. Mert a mi váteszeink, költőink, prófétáink majd’ mindnyájan a pusztulásunkat jövendölték. Történelmünk öröksége ez. S elpusztíthatatlanságunk a válasz rá. Csak egyszer, egyetlenegyszer tudnánk belegondolni, micsoda erők fogtak össze ezeregyszáz év alatt azért, hogy mi ne legyünk. És mi mégis vagyunk. Iszonyatos áldozatok, pusztulások, halálok, veszteségek, országcsonkítások után is: élünk. Így aztán ez az ezeregyszáz esztendő igenis sikertörténet. Ha így tudnánk végre nézni önmagunkra, csodákra lennénk képesek. S most ez a tét. Itt áll megint, egymással szemben két világ. Nincs átjárás. Nincs párbeszéd. Nincs vita. Ez a két világ önmagába zárt egység. Az egyik világ azt mondja: Merjünk nagyot álmodni! A másik pedig azt: Merjünk kicsik lenni! Hát ezért nincs kiegyezés. Mert e kettő között nem lehet. Most az a tét, hogyan folytatódik minden. Hogy végigmegyünk-e végre a megkezdett úton, vagy visszafordulunk, hogy idegentől kéregessük kenyerünket, sónkat. Én már nem akarok visszafordulni. Elegem van a sziszifuszi munkából. A hiábavalóságból. Ezért nagyobb a tét most mindennél. Mert most legalább harminc évre döntünk. Előre is, visszafelé is. Aki bízik a jövőjében, lehetőségeiben, munkája, kitartása, hűsége értelmében, családja boldogulásában és hazája valóságában, az legkevesebb harminc évre előre gondol és érez. S azt is tudjuk, hogy amikor a másik világ visszajött, akkor mindig visszamentünk harminc évet legalább, és onnan kellett aztán elkezdenünk megint. Nem akarhatjuk megint újra elkezdeni. És soha nem volt még ekkora esélyünk, hogy folytathassuk. Sík Sándor versével a lelkünkben, és életre ítéltségünk tudatával. Azzal a tudattal, hogy egy nagy kultúrát, civilizációt kívülről elpusztítani nem lehet. Egy nagy kultúra csak akkor pusztul el, ha belülről elpusztítja önmagát. Ezeregyszáz éven át nem tudtak bennünket elpusztítani. Semmilyen összefogással. Hát akkor most már ne tegyük meg azt a szívességet, hogy belülről elpusztítjuk önmagunkat. Menjünk tovább az úton. Együtt a lehetőségeinkkel és az álmainkkal. Nincs más választás holnap. Csak ez az egy. S aki nem megy el, az utóbb ne panaszkodjon. Az bizony rágja szégyenében az ökleit. Mert az a gyerekei, unokái jövőjét tette kockára. Ez a tét, barátaim.  Bayer Zsolt Magyar Hírlap

Orbán Viktor: Fel, győzelemre! Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!

                      Szavazzanak nekünk még négy év bizalmat! – kérte Orbán Viktor miniszterelnök, a Fidesz elnöke szombaton, az országgyűlési választást megelőző napon Debrecenben, a Kossuth téren összegyűlt több ezer ember előtt. A Fidesz elnöke beszédében úgy fogalmazott: a vasárnapi szavazáson „a kommunisták mind ott lesznek, legyünk hát ott mi is! Fel, győzelemre!” A rendezvényen felszólalt a város polgármestere is.

Az Európai Gólyafalu címre pályázik a székelyföldi Barátos - Kovászna megyében stabil a fehérgólya-állomány

                          Az Európai Gólyafalu címre nyújt be pályázatot a székelyföldi Barátos község. Kelemen László, a Rara Avis madártani egyesület elnöke elmondta, hogy a címet legutóbb 1997-ben ítélték oda határon túli településnek. Akkor a Szatmár megyei Érendréd (Partium) község kapta az elismerést, ahol 37 gólyafészket térképeztek fel az ornitológusok.   A szakember közölte, a barátosi gólyák a községhez tartozó három településen fészkelnek: Pákéban 30, Orbaiteleken és Barátoson hat-hat fészket regisztráltak. A madárvédő szerint Európában csökken, de Kovászna megyében stabilnak tekinthető a fehérgólya-állomány. A Rara Avis a megye 160 gólyafészkét térképezte fel, de további mintegy hetven fészekről tud, amelynek a leírása még hátravan. Kelemen László szerint a stabil gólyaállomány azt is jelzi, hogy a megyében nem szűkült be a gólyák élettere. Megjegyezte, egyes gazdák a gólyák őszi vonulása időszakára időzítik a szántást, és ezzel a madarakat is segítik, de ők maguk is jól járnak, hiszen a gólyák megtisztítják a frissen szántott földeket a rágcsálóktól. MTI, mno

Körmendy Zsuzsanna: Mi forog kockán? Mi a választások tétje? - Az ország talpon maradása - az egész magyar jövő

                            Sokan azt gondolják, hogy a választók vasárnap a szavazófülkékben pártokra és politikusokra voksolnak. Ez azonban csak látszat. Valójában az érzelmeinkre, a tapasztalatainkra szavazunk, és a jelenben zajló folyamatokat minősítjük. „Lájkoljuk”, vagy megtagadjuk a kis jelet. Mert ugyan tapasztalatok alapján, de szinte mindig érzelmektől vezérelve választjuk ki azokat a politikai szereplőket, akiket kevésbé a kérdezők, inkább a válaszadók közt szeretnénk látni a parlamentben.   Mi forog kockán? Mi a választások tétje? Ha patetikusak vagyunk, akkor az egész magyar jövő. Ha pragmatikusak igyekszünk lenni, akkor az ország talpon maradása, gazdasági megerősödése. A szavazólajstrom szerint a jelenleg kormányzó jobboldal és a baloldali alkalmi összefogás felől döntünk, de valójában a lassú gyarapodás vagy a gyors elszegényedés közt választunk. Most döntjük el, hogy további bizalmat szavazunk-e egy korántsem tökéletes, de kormányzásképes, jövőképpel bíró, elképzeléseit, ígéreteit a lehetőségek függvényében valóra váltó politikai erőnek, vagy dühtől, alaktalan szemrehányástól vezérelve, s némileg hazardírozva ismét hatalomba emelünk egy a revánsvágynál tovább nemigen jutó alkalmi pártszövetséget. Olyan társulatot, akik miatt 2008-ban az államcsőd határára kerültünk, akik eladósítva az országot hatalmas hitelt vettek föl, de a visszafizetést gondosan az Orbán-kormányra hagyták. („Főúr, ő fizet!” – mutathatott volna 2009-ben, bukása évében Gyurcsány Ferenc Orbán Viktorra.) Tavaly nyár végén a hírekből megtudhattuk, hogy a kormány idő előtt visszafizette az IMF-hitelt. De ez így pontatlan. A szocialista kormány által fölvett hitelt mi tízmillióan fizettük vissza. Mi, helyünkön maradt, panaszaikkal külföldre sosem rohangáló, nem fanyalgó, nem nyafogó, hanem a családunkért és a hazánkért itthon dolgozó magyar állampolgárok. Ezt a hatalmas terhet letettük végre. Akik a baloldalra szavaznak, azok visszateszik a vállunkra. Mert csak most vagyunk azon a szinten, hogy már nem nyomja a hátunkat a mások által ránk rakott súly, most indulnánk meg azon az úton, ahol a jelzőtáblák a jól érzékelhető eredmények. A méltányosabb közteherviselés érdekében bevezetett bankadót utánunk számos európai ország bevezette. Csökkent az államadósság. Döcögve, de haladnak az elszámoltatások. A zsebszerződések felülvizsgálata folyamatban, a rezsicsökkentésnek lesz új állomása. Ez mind a lényeget érinti, életünk minőségét befolyásolja. De vajon miért nem írható le a föntebb sorolt nagyon fontos intézkedésekkel a választások igazi tétje? Mert amit felsoroltunk, az mind nagyon fontos, életünk materiális alapja. De van efölött valami nehezen megfogható, amit úgy hívhatnánk: lelki közérzet. Olyan kormány idején, amely nemzeti érdekérvényesítésben, összmagyarságban gondolkodik, és tekintete nem áll meg a határátkelőknél, jobb a közérzetünk. Ha még az Európai Parlamentben is jobban szeretünk olyan politikust látni, aki védi az országot – és utálkozunk attól, aki támadja –, akkor ez hogyan lehetne másképpen az ország vezetését tekintve? Ne áltassuk magunkat azzal, hogy az emberek szeretik a változásokat. Kevés dolog tud bennük olyan feszültségeket kelteni, mint a változások dömpingje. Márpedig a második Orbán-kormány a változások garmadát indította el, léptette életbe. Ez konfliktusokat szül, amelyeknek idő kell, hogy kiegyenlítődjenek, megoldódjanak. A változások tömegénél egyetlen idegesítőbb dolog van – s ezt az idősebbek a negyven év alatt megtanulták –, az, ha remény sincs a változásra. Lehet, hogy nehéz megszokni a régi buszok helyett az új metrót, de ez mégiscsak sokkal jobb, mint éveken, sőt évtizedeken keresztül kerülgetni a félbehagyott építkezés hatalmas gödreit, látni, hogy a paravánok mögött nem dolgozik senki, szívni a bontás porát, pallókon járni a tehetetlenség sarában, és nem látni, hogy formálódnának a dolgok. S közben vesztegetők és nyerészkedők alkui nyomán nejlonzacskós ötvenmilliók cserélnek gazdát jóval a fejünk fölött. Az Orbán-kormány hatalmas iramot diktált önmagának. Versenyt futott az idővel. Nem dönthetett másképp: egy országban, amely a csőd szélére került, és stagnál a fejlődésben, az igazi kockázat a kockázatvállalás teljes mellőzése. A gazdaemberre hasonlított, aki nyolc évig egy nagyvárosi lakás szuterénjában kényszerült élni, de utána megváltozott az élete, és ismét hatalmas területen gazdálkodhat. Elvetett gyorsan, amit csak tudott, ha volt rá ideje, energiája, öntözött, máskor az esőre bízta, megered-e valamely intézkedés gyökere. Ha új lehetőséget kap, most majd körbejárhat, fölmérheti, mi az, ami meggyökeresedett, mi az, ami helyett másik növényt kell ültetnie, hol maradt el a metszés, mi kíván átültetést, hozzáértőbb gondozást. Lehet vitatkozni azon, hogy jó helyen vannak-e a Seuso-kincsek a parlamentben, vagy rögtön végleges helyükre kellett volna vinni őket állandó kiállításra. De a kérdés így, választások előtt másképpen vetődik föl. A kérdés most vasárnap valójában az, hogy nejlonzacskóban szeretnénk-e tudni a Seuso-kincseket, amint gazdát cserélnek egy parkolóban, majd pillanatokon belül Bissau-Guineába kerülnek, mielőtt végleg eltűnnének a szemünk elől, vagy inkább megállunk a tároló előtt, ahol az üveg tükrén saját arcunk homályos, halvány képe összemosódik az üveg mögött a nemzet kincseinek fényes kontúrjaival, s mi eltűnődhetünk régi korok nagyszerű mestereinek keze munkáján. Körmendy Zsuzsanna mno

Bencsik András: Mint cseppben a tenger - Magyarország egy ideje már tud és mer nagy lenni

                        Orbán Viktor miniszterelnök a Demokratának adott interjúban mondta, úgy látja, nemcsak az a magyar modell különlegessége, hogy a társadalom kétharmados felhatalmazást adott a Fidesz–KDNP-koalíciónak, hanem hogy kitartott mellette négy éven át. Tegyük hozzá, ennek nyilvánosan formát is adott. Ezek voltak a békemenetek. Amelyek láthatóvá tették azt a rendkívül erős érzelmi kapcsolatot, ami nagy erőt adott az Orbán-kabinetnek. A Seuso-kincsek visszavétele valóban mint cseppben a tenger mutatta fel e ma még nehezen leírható kötődésnek a természetrajzát, ugyanis a legtöbb európai országban e manőver elképzelhetetlen lett volna. A legtöbb országban, ha egy kormányfő a legnagyobb titokban egy ilyen különös, jogilag kritizálható manővert kezdeményez (elvégre bírósági tárgyaláson perelünk a tárgyakért, igaz, eredménytelenül), nekiugrik az ellenzék, a média, ízekre szedik, hogy honnan volt erre felhatalmazása, miért nem vett a pénzen lélegeztetőgépeket, mi van, ha mégsem a miénk és hasonlók. Figyelemre méltó, hogy ezek a támadások elmaradtak. Úgy tetszik, négy év után gyakorlatilag a közmegegyezés része lett Orbán Viktor kiemelkedően kedvezményezett, az eddig ismerteknél nagyságrendekkel erősebb, bár továbbra is a demokratikus keretek között maradó pozíciója, ami egy sajátos, alapvetően érzelmi bázisú társadalmi elfogadottságon alapul. A legutóbbi békemenet újra és újra felcsendülő viktorozásai ezt igazolták vissza: Orbán Viktor miniszterelnökként eddig konzekvensen olyan lépéseket tett, amik legjobb meggyőződése szerint az ország számára hasznosak és előremutatóak, a társadalom jobbik és nagyobbik fele pedig ezt elégedettséggel nyugtázta, minek folyományaként mára előállt az a helyzet, hogy e tábor nem magyarázatot vár el a miniszterelnöktől, hanem eredményeket. Nem kellett s a jövőben sem kell magyarázkodnia, hogy miért, miképpen történt a dolog. Az akció sikeres és hasznos volt, Magyarország megítélését javította, a nemzeti büszkeséget erősítette, ezért azt a nemzeti közmegegyezés üdvözölte: hosszú sorok állnak a Parlament előtt – nem mellékesen Európa legszebb terén, ami szintén az Orbán-kormány érdeme –, hogy lássák a visszaszerzett kincseket. Magyarország egy ideje már tud és mer nagy lenni, s ezt az érzést megszokni még talán nem, de megismerni és megszeretni kezdi a közvélemény. A sikerek pedig tovább erősítik az érzelmi alapú kapcsolatot a vezető személye és a társadalom között, mert ne kerteljünk, a kollektív bizalom és fölhatalmazás döntő mértékben a miniszterelnöknek szól. Ez az erős legitimáció az elmúlt évek nemzetközi ütközeteiben is előnyt adott. Az új magyar modell európai elfogadása enélkül nem jött volna létre. Most, a hétvégén tehát nem arról szavazunk, hogy melyik politikai formáció a legrokonszenvesebb a számunkra s annak ki a képviselője, hanem arról, hogy az a páratlan felívelés, ami 2010-ben elkezdődött, folytatódjék-e vagy sem. A folytatás legfontosabb biztosítéka pedig maga a magyar miniszterelnök, továbbá az a csapat, akit maga mellé választ. A dolog ilyen egyszerű. Mint a fociban. A szövetségi kapitány hívja meg a játékosokat a csapatba, akik aztán, ha jó a stratégia, ha mellettük áll a közvélemény, s ha a tudásuk is megfelelő, győznek. Ha a magyar labdarúgó-válogatott az elmúlt négy évben olyan szinten focizik, mint a politika mezején a Fidesz–KDNP, akkor most világbajnok lenne. Na, erről szavazunk vasárnap. Demokrata