Az Európai Gólyafalu címre pályázik a székelyföldi Barátos - Kovászna megyében stabil a fehérgólya-állomány
Az Európai Gólyafalu címre nyújt be pályázatot a székelyföldi Barátos község.
Kelemen László, a Rara Avis madártani egyesület elnöke elmondta, hogy a címet legutóbb 1997-ben ítélték oda határon túli településnek. Akkor a Szatmár megyei Érendréd (Partium) község kapta az elismerést, ahol 37 gólyafészket térképeztek fel az ornitológusok.
A szakember közölte, a barátosi gólyák a községhez tartozó három településen fészkelnek: Pákéban 30, Orbaiteleken és Barátoson hat-hat fészket regisztráltak. A madárvédő szerint Európában csökken, de Kovászna megyében stabilnak tekinthető a fehérgólya-állomány. A Rara Avis a megye 160 gólyafészkét térképezte fel, de további mintegy hetven fészekről tud, amelynek a leírása még hátravan.
Kelemen László szerint a stabil gólyaállomány azt is jelzi, hogy a megyében nem szűkült be a gólyák élettere. Megjegyezte, egyes gazdák a gólyák őszi vonulása időszakára időzítik a szántást, és ezzel a madarakat is segítik, de ők maguk is jól járnak, hiszen a gólyák megtisztítják a frissen szántott földeket a rágcsálóktól.
MTI, mno
Körmendy Zsuzsanna: Mi forog kockán? Mi a választások tétje? - Az ország talpon maradása - az egész magyar jövő
Sokan azt gondolják, hogy a választók vasárnap a szavazófülkékben pártokra és politikusokra voksolnak. Ez azonban csak látszat. Valójában az érzelmeinkre, a tapasztalatainkra szavazunk, és a jelenben zajló folyamatokat minősítjük. „Lájkoljuk”, vagy megtagadjuk a kis jelet. Mert ugyan tapasztalatok alapján, de szinte mindig érzelmektől vezérelve választjuk ki azokat a politikai szereplőket, akiket kevésbé a kérdezők, inkább a válaszadók közt szeretnénk látni a parlamentben.
Mi forog kockán? Mi a választások tétje? Ha patetikusak vagyunk, akkor az egész magyar jövő. Ha pragmatikusak igyekszünk lenni, akkor az ország talpon maradása, gazdasági megerősödése. A szavazólajstrom szerint a jelenleg kormányzó jobboldal és a baloldali alkalmi összefogás felől döntünk, de valójában a lassú gyarapodás vagy a gyors elszegényedés közt választunk.
Most döntjük el, hogy további bizalmat szavazunk-e egy korántsem tökéletes, de kormányzásképes, jövőképpel bíró, elképzeléseit, ígéreteit a lehetőségek függvényében valóra váltó politikai erőnek, vagy dühtől, alaktalan szemrehányástól vezérelve, s némileg hazardírozva ismét hatalomba emelünk egy a revánsvágynál tovább nemigen jutó alkalmi pártszövetséget. Olyan társulatot, akik miatt 2008-ban az államcsőd határára kerültünk, akik eladósítva az országot hatalmas hitelt vettek föl, de a visszafizetést gondosan az Orbán-kormányra hagyták. („Főúr, ő fizet!” – mutathatott volna 2009-ben, bukása évében Gyurcsány Ferenc Orbán Viktorra.)
Tavaly nyár végén a hírekből megtudhattuk, hogy a kormány idő előtt visszafizette az IMF-hitelt. De ez így pontatlan. A szocialista kormány által fölvett hitelt mi tízmillióan fizettük vissza. Mi, helyünkön maradt, panaszaikkal külföldre sosem rohangáló, nem fanyalgó, nem nyafogó, hanem a családunkért és a hazánkért itthon dolgozó magyar állampolgárok.
Ezt a hatalmas terhet letettük végre. Akik a baloldalra szavaznak, azok visszateszik a vállunkra. Mert csak most vagyunk azon a szinten, hogy már nem nyomja a hátunkat a mások által ránk rakott súly, most indulnánk meg azon az úton, ahol a jelzőtáblák a jól érzékelhető eredmények.
A méltányosabb közteherviselés érdekében bevezetett bankadót utánunk számos európai ország bevezette. Csökkent az államadósság. Döcögve, de haladnak az elszámoltatások. A zsebszerződések felülvizsgálata folyamatban, a rezsicsökkentésnek lesz új állomása. Ez mind a lényeget érinti, életünk minőségét befolyásolja. De vajon miért nem írható le a föntebb sorolt nagyon fontos intézkedésekkel a választások igazi tétje?
Mert amit felsoroltunk, az mind nagyon fontos, életünk materiális alapja. De van efölött valami nehezen megfogható, amit úgy hívhatnánk: lelki közérzet. Olyan kormány idején, amely nemzeti érdekérvényesítésben, összmagyarságban gondolkodik, és tekintete nem áll meg a határátkelőknél, jobb a közérzetünk. Ha még az Európai Parlamentben is jobban szeretünk olyan politikust látni, aki védi az országot – és utálkozunk attól, aki támadja –, akkor ez hogyan lehetne másképpen az ország vezetését tekintve?
Ne áltassuk magunkat azzal, hogy az emberek szeretik a változásokat. Kevés dolog tud bennük olyan feszültségeket kelteni, mint a változások dömpingje. Márpedig a második Orbán-kormány a változások garmadát indította el, léptette életbe. Ez konfliktusokat szül, amelyeknek idő kell, hogy kiegyenlítődjenek, megoldódjanak.
A változások tömegénél egyetlen idegesítőbb dolog van – s ezt az idősebbek a negyven év alatt megtanulták –, az, ha remény sincs a változásra. Lehet, hogy nehéz megszokni a régi buszok helyett az új metrót, de ez mégiscsak sokkal jobb, mint éveken, sőt évtizedeken keresztül kerülgetni a félbehagyott építkezés hatalmas gödreit, látni, hogy a paravánok mögött nem dolgozik senki, szívni a bontás porát, pallókon járni a tehetetlenség sarában, és nem látni, hogy formálódnának a dolgok. S közben vesztegetők és nyerészkedők alkui nyomán nejlonzacskós ötvenmilliók cserélnek gazdát jóval a fejünk fölött.
Az Orbán-kormány hatalmas iramot diktált önmagának. Versenyt futott az idővel. Nem dönthetett másképp: egy országban, amely a csőd szélére került, és stagnál a fejlődésben, az igazi kockázat a kockázatvállalás teljes mellőzése. A gazdaemberre hasonlított, aki nyolc évig egy nagyvárosi lakás szuterénjában kényszerült élni, de utána megváltozott az élete, és ismét hatalmas területen gazdálkodhat.
Elvetett gyorsan, amit csak tudott, ha volt rá ideje, energiája, öntözött, máskor az esőre bízta, megered-e valamely intézkedés gyökere. Ha új lehetőséget kap, most majd körbejárhat, fölmérheti, mi az, ami meggyökeresedett, mi az, ami helyett másik növényt kell ültetnie, hol maradt el a metszés, mi kíván átültetést, hozzáértőbb gondozást.
Lehet vitatkozni azon, hogy jó helyen vannak-e a Seuso-kincsek a parlamentben, vagy rögtön végleges helyükre kellett volna vinni őket állandó kiállításra. De a kérdés így, választások előtt másképpen vetődik föl.
A kérdés most vasárnap valójában az, hogy nejlonzacskóban szeretnénk-e tudni a Seuso-kincseket, amint gazdát cserélnek egy parkolóban, majd pillanatokon belül Bissau-Guineába kerülnek, mielőtt végleg eltűnnének a szemünk elől, vagy inkább megállunk a tároló előtt, ahol az üveg tükrén saját arcunk homályos, halvány képe összemosódik az üveg mögött a nemzet kincseinek fényes kontúrjaival, s mi eltűnődhetünk régi korok nagyszerű mestereinek keze munkáján.
Körmendy Zsuzsanna
mno
Bencsik András: Mint cseppben a tenger - Magyarország egy ideje már tud és mer nagy lenni
Orbán Viktor miniszterelnök a Demokratának adott interjúban mondta, úgy látja, nemcsak az a magyar modell különlegessége, hogy a társadalom kétharmados felhatalmazást adott a Fidesz–KDNP-koalíciónak, hanem hogy kitartott mellette négy éven át. Tegyük hozzá, ennek nyilvánosan formát is adott. Ezek voltak a békemenetek. Amelyek láthatóvá tették azt a rendkívül erős érzelmi kapcsolatot, ami nagy erőt adott az Orbán-kabinetnek.
A Seuso-kincsek visszavétele valóban mint cseppben a tenger mutatta fel e ma még nehezen leírható kötődésnek a természetrajzát, ugyanis a legtöbb európai országban e manőver elképzelhetetlen lett volna. A legtöbb országban, ha egy kormányfő a legnagyobb titokban egy ilyen különös, jogilag kritizálható manővert kezdeményez (elvégre bírósági tárgyaláson perelünk a tárgyakért, igaz, eredménytelenül), nekiugrik az ellenzék, a média, ízekre szedik, hogy honnan volt erre felhatalmazása, miért nem vett a pénzen lélegeztetőgépeket, mi van, ha mégsem a miénk és hasonlók.
Figyelemre méltó, hogy ezek a támadások elmaradtak. Úgy tetszik, négy év után gyakorlatilag a közmegegyezés része lett Orbán Viktor kiemelkedően kedvezményezett, az eddig ismerteknél nagyságrendekkel erősebb, bár továbbra is a demokratikus keretek között maradó pozíciója, ami egy sajátos, alapvetően érzelmi bázisú társadalmi elfogadottságon alapul.
A legutóbbi békemenet újra és újra felcsendülő viktorozásai ezt igazolták vissza: Orbán Viktor miniszterelnökként eddig konzekvensen olyan lépéseket tett, amik legjobb meggyőződése szerint az ország számára hasznosak és előremutatóak, a társadalom jobbik és nagyobbik fele pedig ezt elégedettséggel nyugtázta, minek folyományaként mára előállt az a helyzet, hogy e tábor nem magyarázatot vár el a miniszterelnöktől, hanem eredményeket.
Nem kellett s a jövőben sem kell magyarázkodnia, hogy miért, miképpen történt a dolog. Az akció sikeres és hasznos volt, Magyarország megítélését javította, a nemzeti büszkeséget erősítette, ezért azt a nemzeti közmegegyezés üdvözölte: hosszú sorok állnak a Parlament előtt – nem mellékesen Európa legszebb terén, ami szintén az Orbán-kormány érdeme –, hogy lássák a visszaszerzett kincseket.
Magyarország egy ideje már tud és mer nagy lenni, s ezt az érzést megszokni még talán nem, de megismerni és megszeretni kezdi a közvélemény. A sikerek pedig tovább erősítik az érzelmi alapú kapcsolatot a vezető személye és a társadalom között, mert ne kerteljünk, a kollektív bizalom és fölhatalmazás döntő mértékben a miniszterelnöknek szól. Ez az erős legitimáció az elmúlt évek nemzetközi ütközeteiben is előnyt adott. Az új magyar modell európai elfogadása enélkül nem jött volna létre.
Most, a hétvégén tehát nem arról szavazunk, hogy melyik politikai formáció a legrokonszenvesebb a számunkra s annak ki a képviselője, hanem arról, hogy az a páratlan felívelés, ami 2010-ben elkezdődött, folytatódjék-e vagy sem. A folytatás legfontosabb biztosítéka pedig maga a magyar miniszterelnök, továbbá az a csapat, akit maga mellé választ.
A dolog ilyen egyszerű. Mint a fociban. A szövetségi kapitány hívja meg a játékosokat a csapatba, akik aztán, ha jó a stratégia, ha mellettük áll a közvélemény, s ha a tudásuk is megfelelő, győznek.
Ha a magyar labdarúgó-válogatott az elmúlt négy évben olyan szinten focizik, mint a politika mezején a Fidesz–KDNP, akkor most világbajnok lenne. Na, erről szavazunk vasárnap.
Demokrata
Bayer Zsolt: Megint jőnek…- Jól tudják és érzik, hogy békés viszonyok között semmit sem remélhetnek, ezért minden igyekvésük a helyzet felborítása, a belső ellentétek szítása
„Információink szerint a hazai országgyűlési választások nem hivatalos eredményeinek másnapján, vagyis jövő kedden könyvbemutatónak álcázott vitát rendeznek Brüsszelben a „magyarországi politikai helyzetről”, méghozzá az Európai Parlament épületében. Már a meghívó is sok mindent elárul: „Magyarország 1938 és 2014”, hirdeti a plakát, alatta hatalmas betűkkel pedig a szerintük egyértelmű politikai párhuzamokra utalnak. Mindezt a plakát negyedét betöltő, turulmadárról készült szoborral igyekeznek erősíteni.”
Ez a Magyar Nemzet tegnapi híre. S el ne felejtsük, hogy kik lesznek ezen esemény házigazdái! Rui Tavares és Ulrike Lunacek. S ezen a ponton abba is hagyhatnánk az egész elmélkedést. Ez a két név garancia arra, hogy miféle rendezvény is lesz ez a „könyvbemutató”.
Aljas, hazug, álságos, velejéig romlott, ostoba, kizárólag baloldali és liberális politikai érdekeknek alárendelt szemétkedés lesz az egész. Semmi egyéb célja és oka nem lesz és nincs, mint hogy kétségbe vonja a választások legitimitását, és mindjárt a választások után negyvennyolc órával besározza a győzteseket. S hogy ott folytassák az egészet, ahol 2010-ben elkezdték.
Tragikomikus ez az egész. És felháborító. És undorító. Elviseléséhez azonban segítséget nyújt, ha tudjuk, hogy nincs új a nap alatt. Ebben sincs.
Nézzük csak, Mályusz Elemér írja a Tanácsköztársaság végnapjairól a Vörös Emigráció című munkájában (kötelező olvasmánnyá tenném a középiskolákban!): „Belülről roskadozott, omladozott már a diktatúra, amidőn a vörös hadsereg a románoktól szenvedett vereség következtében felbomlott. A veszély pillanatában a diktatúra gyakorlói, a népbiztosok, magára hagyták a munkásságot, és augusztus 2-án különvonattal, autókon menekültek Ausztriába.
(…) A polgári kormány 1920 elején, a legszélesebb körű választói jog alapján nemzetgyűlési választásokat tart, amely a polgári pártok fényes győzelmét hozza meg. A szociáldemokrata párt, szépítgetni akarván biztos vereségét, nem vesz részt a választásokon, amelyeknek eredménye a forradalmakból kiábrándult közvéleményt híven tükrözi vissza.
Ez ellen a polgári kormány és nemzetgyűlés által képviselt Magyarország ellen indítják meg a külföldre, emigrációba szorult vezérek és híveik támadásaikat, egyre megújuló kísérleteket téve arra, hogy ismét visszatérhessenek az országba és újból átvehessék a hatalmat.”
Elszaladtak a patkányok Kun Bélával az élükön. Hát nem ismerős? És vittek mindent, amit mozdítani tudtak. Kosztolányinkat olvassuk erről, ő így emlékezik az Édes Annában: „Kun Béla repülőgépen menekült az országból. Délután – úgy öt óra felé – a Hungária Szállóban székelő szovjetház körül fölrebbent egy repülőgép, átrepült a Dunán, a Várhegyen, s merész kanyarodással a Vérmező felé tartott.
A gépet maga a népbiztos vezette. Alacsonyan szállt, alig húsz méter magasságban, úgy, hogy arcát is látni lehetett. Sápadt volt, borotválatlan, mint rendesen. Vigyorgott az alant álló polgárokra, s vásott kajánsággal, csúfondárosan még búcsút is intett egyeseknek. Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket.
Karjairól vastag aranyláncok lógtak. Egyik ilyen aranylánc, mikor az aeroplán magasba lendült s eltűnt az ég messzeségében, le is pottyant a Vérmező kellős közepére, és ott egy öreges úr, régi krisztinai polgár, adóhivatalnok a Várban, a Szentháromság téren, valami Patz nevezetű – Patz Károly József – meg is találta. Legalább a Krisztinában ezt beszélték.” Kosztolányi túloz? Hát persze. Nyilván nem így volt. De a lényeg, hogy így is lehetett volna. A lényeg, hogy elloptak mindent. Ez is ismerős, igaz? Térjünk vissza a történelmi tényekhez, Mályusz Elemérhez:
„Kun Béla maga bevallotta, hogy sehol és soha életében nem fejthette ki nyugodtabban működését, mint éppen Karlsteinben. Állandó összeköttetésben volt kurírok útján Béccsel, Prágával, Berlinnel, Moszkvával, ahonnan agitációjához megkapta a szükséges pénzt, s ahová tanulmányait, beszámolóit küldte az ottani Vörös Újság részére. Az osztrák kommunisták vezére, Toman, személyesen járt kint nála »Kasparek« néven, vele együtt tett ott látogatást Milánónak akkori szélső szocialista polgármestere is.”
No hát, most annyi a változás, hogy felkerült a térképre Portugália is. S mivel Toman már a pokol tüzén fűtőzik, van helyette Rui meg Ulrike.
S hogy minden ismerős legyen, egy utolsó idézet befejezésül: „Jól tudják és érzik, hogy békés viszonyok között semmit sem remélhetnek, ezért minden igyekvésük a helyzet felborítása, a belső ellentétek szítása.
Röplapokat, kisebb röpiratokat szerkesztenek, egyszer a szabad királyválasztók, másszor a legitimisták nevében; a földmívelő nép indulatát a polgárság ellen akarják felkorbácsolni, a munkásságét meg mindkettő ellen. Ma az antiszemiták nevében írják röpcéduláikat, holnap pedig a zsidóbarátok nevében. A fő cél mindenütt a belső ellentétek mélyítése, hogy a felfordulás lehetséges legyen.” Ezért lesz „könyvbemutató” Brüsszelben. És szerintem Bácsfi Diána is melegít már. Igaz, gazemberek?
Magyar Hírlap
A tőke a világ egyik felét rabszolgasorba hajtja, szétzilálja a másik felén kialakult szociális piacgazdaságot - rövid lapszemle
Nyíri János emlékeztet, hogy a szociális piacgazdaság kidolgozóit (Wilhelm Röpke, Alexander Rüstow, Walter Eusken stb.) nem tanítják a gazdasági egyetemeken, amelyekről az erkölcsi szempontot száműzték, a nyersen pénzügyi kapitalizmus az uralkodó „tudomány”, noha ez az út a válságba vezet, nem pedig abból ki.
Az első rehabilitálandó igazság, hogy a gazdálkodás célja nem a haszon, hanem az ember. Ebből következik az is, hogy a munka elsődleges a tőkével szemben, hiszen a mai tőke a tegnapi munka eredménye.
A magántulajdon az erények jogos jutalma, de a közösség java megelőzi az egyénét. A tőke 1990 után birtokba vette a glóbuszt. A világ egyik felét rabszolgasorba hajtja, szétzilálja a másik felén kialakult szociális piacgazdaságot.
A tízcentes órabérért dolgozó ázsiai munkájának eredménye egyfelől saját nyomora, másfelől az amerikai és nyugat-európai gazdaság szétzilálása. Ennek véget kell vetni. Véget kell vetni a tőke korlátlan haszonhajhászásának is. A nemzetközi tőkemozgást szabályozni kell.
Napi Gazdaság
Választás előtti kutatások: senki ne gondolja, hogy eldőlt - mindnyájunkak el kell menni!
A 2014-es választások előtt készült utolsó felmérések egyértelműen a Fidesz–KDNP fölényét mutatják, de a bizonytalanok és a választ megtagadók magas aránya miatt hiba lenne kijelenteni, hogy eldőlt a voksolás.
A 2014. április 6. előtt készült utolsó közvélemény-kutatások egyértelműen a Fidesz–KDNP győzelmét jelzik előre, de a versenyt lefutottnak tekinteni dőreség lenne. Március 13-án közölte az Ipsos, hogy egyre többen választanak pártot, erősödik a magyar lakosság választási kedve; az elmúlt egy hónapban a Fidesz–KDNP-nek, a Jobbiknak és az LMP-nek nőtt a támogatottsága, míg a „kormányváltó baloldalé” változatlan maradt. A Nézőpont Intézet március 26-án arról számolt be, hogy választási kampány hajrájában nőtt a Fidesz–KDNP népszerűsége a teljes választókorú lakosság körében.
Ne gondolja senki, hogy eldőlt
Első ránézésre úgy tűnik, az április 6-i választás eldőlt, de mivel továbbra is meglehetősen magas a bizonytalan szavazók aránya, valamint a választ megtagadók száma, így semmit sem lehet biztosan kijelenteni. Ami a legvalószínűbb, hogy egyik oldal sem szerez kétharmados többséget a választáson, de azonkívül bármi megtörténhet.
Csak a Fidesz - az esélyt győzelemre kell váltanunk! - VIDEÓ!
Magasba a zászlókat! Fel győzelemre! Hajrá Magyarország! Hajrá magyarok!
kattints a VIDEÓRA!
http://www.youtube.com/watch?v=JmrbpALeTyg
Tavaresék támadásra készülnek - egyetlen céljuk a választás tisztaságának a megkérdőjelezése
Ismét támadásba lendül a Magyarországot már korábban is alaptalan vádakkal illető európai baloldal.
Információink szerint a hazai országgyűlési választások nem hivatalos eredményeinek másnapján, vagyis jövő kedden könyvbemutatónak álcázott vitát rendeznek Brüsszelben a „magyarországi politikai helyzetről”, méghozzá az Európai Parlament épületében.
Már a meghívó is sok mindent elárul: „Magyarország 1938 és 2014”, hirdeti a plakát, alatta hatalmas betűkkel pedig a szerintük egyértelmű politikai párhuzamokra utalnak. Mindezt a plakát negyedét betöltő turulmadárról készült szoborral igyekeznek erősíteni.
Ráadásul a „könyvbemutató” házigazdái a Magyarországot már sokszor bíráló Rui Tavares portugál és Ulrike Lunacek osztrák zöldpárti képviselők. Tavares leginkább a nevével fémjelzett és az Európai Parlamentnek készített jelentéskor került a középpontba. Mint ismeretes: az egykori kommunista képviselő egy Magyarországot vizsgáló, számtalan csúsztatást és tévedést tartalmazó dokumentumot állított össze.
E jelentést az EP végül a szocialisták, liberálisok, zöldek és kommunisták többségével el is fogadta. Lunacek szintén több alkalommal kikelt már hazánk ellen. Emlékezetes, a 2012-es, első békemenet után egy brüsszeli közmeghallgatáson arról beszélt, hogy a rendezvényen „nagyon erős antiszemita jelszavakat” ábrázoló plakátok voltak.
Lapunk szerette volna megtudni a zöldpárti képviselőktől, hogy a könyvbemutatót kísérő rendezvényt miért két nappal a választás utánra tervezik. Kérdeztük azt is, hogy céljuk-e az ellenzék várható vereségének nyomán a választáson győztes pártot nácizmus által szennyezettként lefesteni, illetve pontosan milyen párhuzamot vonnak 1938 és 2014 között.
Kérdéseinkre azonban nem kaptunk választ. A rendezvényen bemutatandó kötetnek amúgy látszólag nincs sok köze Magyarországhoz. A Karl Pfeifer által írt mű az Ausztriától Palesztináig, és vissza címet viseli. A baloldal a közelmúltban számtalanszor bizonyította, hogy a választáson egyetlen céljuk a voksolás legitimációjának megkérdőjelezése. Mesterházy Attila például februári washingtoni látogatásán közölte, hogy nem támogatja nemzetközi választási megfigyelők meghívását, mert az legitimálná a választást.
mno
Fricz Tamás: Miről szólt az elmúlt hétvége?
Két politikai tábor felsorakozásáról. Nem a programok részletezéséről, mert már ezeknek nincs igazán jelentősége.
Annak és kizárólag annak volt jelentősége, hogy az időjárás szempontjából csodás hétvégén melyik politikai oldal tudja megmutatni: erősebb, nagyobb, hatalmasabb, összetartóbb, mint az ellenfél. És e csatát a nemzeti oldal fölényesen megnyerte, ami előrevetíti az április 6-ai választások eredményét is.
A választások előtti utolsó hétvége tehát szimbolikus jelentőségű volt. A látvány vált fontossá, a felvételek a tömeggyűlések nagyságáról, s bizony, bármilyen fájó vagy bármennyire is nem „emelkedett” dolog ez, de a résztvevők számának – legalábbis nagyjából megítélhető számának – is központi jelentősége volt.
De miért lett ez így? Miért nem a programok összevetése, a részletkérdések megvitatása, a pártok ígéretei stb. körül feszültek az indulatok a választások előtti utolsó napokban?
Két oka van ennek.
Az egyik ok: a politikai szövegek, szavak súlya néhány éve már devalválódott az állampolgárok előtt, mert 2006-ban, az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után az emberek megtanulták, hogy a politikusok bármikor manipulálhatják, félrevezethetik őket, s nem áll rendelkezésükre semmilyen intézményrendszer, amely által védekezhetnének a csalásokkal és hazugságokkal szemben.
A magyar emberek pedig – minden ellenkező híreszteléssel ellentétben – nem ostobák, nem buták, hanem gondolkodó lények. Jómagam az elmúlt hetekben több helyen tartottam vidéken előadásokat, s meggyőződtem róla, hogy a magyar választó nem most jött le a falvédőről. Kérdéseik pontosak, lényegre törőek, az emberek nem szervilisek, nem vakok.
Meggyőződésem, hogy ebben a „tudatosodásukban” a Gyurcsány-féle tragikus őszödi beszédnek és az abból következő felismeréseknek döntő szerepük volt. Minden politikusnak és pártnak tudnia kell – és a felkészültebbek már tudják is –, hogy Őszöd után nem érdemes mellébeszélniük és hablatyolniuk.
Magyarul a magyar választópolgár már nem a szavakból ítél, hanem valóban a tettekből. Azt vizsgálja meg nemes egyszerűséggel, hogy a nemzeti oldal, illetve a balliberális oldal mit tett kormányon az elmúlt években, évtizedben. Egyértelmű, hogy a ballib nyolc év, illetve a második Orbán-kormány négy éve alapján alkotnak ítéletet arról, hogy melyik pártra, pártokra érdemes a szavazatukat leadni.
Ne ringassa illúzióba magát a balliberális szövetség: az emberek döntő többsége jól megvan miniszterelnök-jelölti és pártok közötti nyilvános viták nélkül is. Inkább hisz az általa megélt nyolc baloldali, illetve a baloldal bukása után négy jobboldali évnek. A többi, ahogyan Shakespeare írta vala, szó, szó, szó…
És igen jól látszik: a választók látványos különbséget tesznek a szocialista-balliberális kormányzás totális csődje, illetve a nemzeti kormány válságkezelő, majd fokozatosan növekedést beindító gazdasági teljesítménye között. A tények fényesen az Orbán-kormány mellett szólnak. És hát, ahogyan már Hegel megírta egykoron, a tények makacs dolgok. A közvélemény-kutatások alapján a nemzeti oldal iránt elkötelezettek száma két és félszer nagyobb, mint a szocialista-balliberális oldal híveié.
A másik ok: két – a Jobbikot ide véve immáron három –, világnézetében, szemléletében, normáiban és értékeiben erősen elkötelezett, egymáshoz nem racionálisan, hanem érzelmi, lelki alapon kötődő politikai tábor alakult ki Magyarországon 2010-re. S ami nagyon fontos: a 2010 óta eltelt négy évben a két vagy három érték- és világszemléleti tábor stabilizálódott, ha tetszik „megkötött”, az átjárások szinte teljesen megszűntek, aminek következtében Magyarországon olyan politikai megosztottság és szembenállás jött létre, amelyre alig van vagy talán nincs is példa szerte Európában.
Következmény: a másik oldal ígéretei már nem számítanak. Szinte minden szavazó ott van és ott marad, ahová eddig is tartozott lelki alapon, ha tetszik, hitből.
Egyik oldalon állnak a kádárizmust magukban hordozó posztkommunista politikai erők, szövetségben a neoliberális nézeteket valló, globalista-kozmopolita liberális körökkel, másik oldalon a nemzeti, polgári és keresztény nézeteket vallók táborával. A két tábor között négy év alatt megmerevedtek a frontok; bármennyire fáj, ez sok tekintetben hideg, sőt időnként már-már „melegedő” polgárháború.
A két tábor valóban csatát vív egymással, s ebből a szempontból a seregek felvonultatásának és szemlézésének óriási jelentősége van. Ez s nem más történt a választások előtti utolsó hétvégén.
Személyesen is érintett vagyok a hétvége eseményeiben, ezért minden részletezés nélkül, egyszerűen leírom: a választások előtti utolsó „összetartást” fölényesen nyerte meg a nemzeti tábor.
Aki nem hiszi, járjon utána április 6-án este!!
Fricz Tamás
mno
Bayer Zsolt: Nyílt levél - Ilyesféle alakokat nem tisztel meg tisztességes ember veréssel
A Békemenet kapcsán írok önnek. Teljesen feleslegesen – de a magam lelki békéje miatt.
Legelőbb is azt kell sajnálkozva az ön tudomására hoznom, hogy soha, egyetlen pillanatra sem fogja azt érezni, amit az a tömeg érez, amelyet ön most (ismét) vérig sértett. Soha nem fogja érezni, mit jelent egyszerre lélegezni, kimondatlanul és megfoghatatlanul ugyanazt érezni, és valamiért kiállni. Önök nem érezhetik ezt, mert az önök attribútuma az irigység és a gonoszság. Ortega egyenesen önöknek üzen a Tömegek lázadásában:
„Csak bosszankodunk, ha halljuk, hogy még az aránylag művelt emberek is mit fecsegnek korunk legegyszerűbb kérdéseiről. Olyanok, mint a faragatlan földműves, aki vastag, ügyetlen ujjal igyekszik felvenni egy tűt az asztalról.”
Ortega mester szerencsére elmondja helyettem, amit gondolok. Ha én mondanám, brutálisabb lenne.
Ön szombaton, Szolnokon azt mondta a Békemenet résztvevőiről, hogy egy részüket fenyegetéssel vették rá a részvételre, másik részüknek pénzt fizettek, míg a harmadik rész volt a „hívő tagozat”, aki jött magától, mert nekik mindegy, mi történik az országban. Ezt a fejtegetését a következőképpen vezette fel: „Volt ez a békamenet… jaj, nem! Békemenet! Így pontos…”
Békamenet – Békemenet. Ez annyira lapos, annyira szánalmas, ennél egy hatéves gyerek is kreatívabb. De ez legyen az ön gondja. Miképpen az is, ahogy miniszterelnöknek készülődve vérig sért félmillió embert. Teljesen oktalanul, feleslegesen és ostobán. Ön egy szánalmas, primitív bunkó, elnök úr! Ott liheg teljesítményével Szanyi Tibor nyakában. S ezt is alul tudta múlni ott, Szolnokon, a saját odaadó hívei körében. Amikor arról beszélt, hogy mi ba…unk kecskét.
„A kecskével ők is csinálhatnának valamit pluszba’; azt most nem mondanám ki, hogy mit. De szerintem tudják, mire gondolok. Bár az állatvédők tiltakoznának. És joggal. Mert ezt még a kecskék sem érdemlik. Csak a fideszesek.”
Ezek az ön szavai. Ezért egy kocsmában rongyosra vernék önt, és ez nagyon hasznos megoldás lenne. Ugyanakkor lenne benne férfiasság, s éppen ezért nem fog soha bekövetkezni. Hiszen itt önről van szó. Ön pedig alkonyatkor malacságokat rajzol a budi falára. Kakival. És felizgulva liheg közben. Ilyesféle alakokat pedig nem tisztel meg tisztességes ember veréssel. Inkább átlép rajta, miközben illatos keszkenőt szorít az orra alá.
Szép, hosszú sorba állt be, elnök úr. Ez a sor Kun Béláéktól ér egészen az ön puhány alakjáig. Amikor a patkánylázadás után emigrációba kényszerültek az önök elődei, ott folytatták, ahol idehaza abbahagyták. S mert akasztani már nem tudtak, maradt nekik a verbális pusztítás. Az egyik legundorítóbb féreg az önök elődei közül Kunfi Zsigmond volt. Ő például így írt a Világosság című szennylapban, 1920. június 29-én:
„A megvetés, az undor és felháborodás tarajos hullámai csapkodnak Magyarország körül. A gyűlölet drótsövénye zárja el Magyarországot az egész világtól. Minden erkölcsös és tisztaságra valamit adó ember befogja az orrát, ha a magyar nevet hallja. Annak a trágyadombnak dögletes bűze, amelyet kereszténykurzusnak neveznek Magyarországon, az európai erkölcsi és politikai köztisztaságnak égető problémájává lett, és mindenki, nem csak szocialisták, egyetért abban, hogy ezt a szemétdombot el kell hordani, és ki kell füstölni azt az országot, ahol a rend fenntartói és a hatalom birtokosai ilyet művelnek.”
Kunfi mindezt azért veti papírra, mert a magyarok nem kértek őbelőlük. S ezt ők is pontosan tudták. Böhm Vilmos már 1919. július 5-én ezt mondta egy bizalmas összejövetelen: „A front és a gyárak munkásai egyaránt, már nem csak elégedetlenek, hanem gyűlölik ezt a rendszert.” A főpatkány, Kun Béla így beszélt a munkástanács előtt, amikor lemondott a hatalomról: „A proletáriátus elégedetlen volt a mi kormányzatunkkal szemben, és immár a gyárakban hangosan kiabálta minden agitáció ellenére, hogy »le a diktatúrával!«.”
Nos, ennek a szellemi hagyatéknak örököse ön, elnök úr. Az elvtársaival együtt. Miközben állandóan a népre hivatkozik, megveti és gyűlöli ezt a népet, ha nem önökre szavaz, ha nem kér magukból.
És mint megzsarolt, megvesztegetett kecskeb…ókra gondol erre a népre. De a világért sem mulasztaná el, hogy politikai ellenfeleit antidemokratikus, szélsőséges gazemberekként bélyegezze meg.
Egyszóval ön a tipikus kommunista, tisztelt elnök úr. Az elvtársáról, korábbi helyetteséről, az ön pártjának második emberéről pedig éppen szombaton derült ki, hogy az eddig ismert titkos számláin túl további számlákkal is rendelkezett.
S ezeken 2008 és 2010 között alkalmanként napi (!) egymillió euró fordult meg. Készpénzben. Ön pedig nem megy el a nemzetbiztonsági bizottság ülésére, és azt mondja, hogy Simon Gábor előző életéből származik a felhalmozás. Mindeközben kecskét akar b…atni mivelünk.
Elmegy ön a p…ba, elnök úr! Az elvtársaival együtt.
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap