A magyar demokráciát féltők azok, akik antidemokraták
Ha egy biztos többséggel rendelkező kormány a nemzeti érdekeket védi, és a közjó szempontjából fontos lépéseket tesz, azonnal magára vonja a „populizmus” gyanúját, holott a jól működő demokráciának éppen az a feladata, hogy a lehetséges mértékben és módon gondoskodjék az állam polgárainak fizikai és szellemi jólétéről. A jelenlegi magyar kormány töretlen többségi támogatása egy évvel a választás előtt ezt a törekvést honorálja, és ez a jelenség okkal bosszantja az itthoni ellenzéket és Európa többi államának nem túl sikeres vezetőit. Paradox módon a magyar demokráciát féltők azok, akik antidemokraták, de természetesen ezt sosem fogják beismerni, ezzel be is fejeznék politikai pályafutásukat.
Szentmihályi Szabó Péter
Magyar Hírlap
Az európai újdemokrata recept: ha egy kis ország sérti a gazdasági érdekeinket, akkor azt mondjuk rá, hogy nem jogállami, nem demokratikus, és egyébként meg antiszemita - rövid lapszemle
Az Európai Parlament állampolgári jogok bel- és igazságügyi bizottsága megvitatta azt a munkadokumentumot, amely a negyedik magyar alkotmánymódosítást elemzi. Különösen azt tartják aggályosnak, hogy az Alkotmánybíróság tartalmilag nem, csak formailag vizsgálhatja az alaptörvényt és annak módosításait.
Hankiss Ágnes első felszólalóként keményen bírálta a bizottság Magyarországon járt delegációját, amiért szerinte csak a kormánnyal szemben elfogult szervezeteket és embereket hallgattak meg.
A bírálók nem tudnak magyarul, így csak másodkézből informálódnak. Frank Engel luxemburgi képviselő közölte, pusztán jogi alapon nehéz megítélni, hogy mi történik Magyarországon.
Rui Tavares zöldpárti jelentéstevő közölte: nem kellenek konkrét jogsértések ahhoz, hogy az EU cselekedjen, azt kell megvizsgálni, hogy az alapjogok „rendszeresen nyomás alatt vannak-e”.
Az európai jogállam igen nagy dicsőségére ilyen „egzakt” fogalmak szolgálnak birodalmi megtorlás alapjául – már ha a renitens kormány gazdasági érdeksérelmet is okoz a „nagyoknak”…/PEM szerkesztő megjegyzése/
Népszabadság
A Guardianban Tibor Fischer a Magyarország elleni külföldi hangulatkeltés ellen emelt szót.
Mi lenne a reakció arra, ha egy magyar, aki nem beszél angolul és soha nem járt Nagy-Britanniában, szerkesztőségi cikkben esne neki az Egyesült Királyságnak, azon a címen, hogy ennek az országnak nincs igazi alkotmánya, és ezért nem is tekinthető igazi demokráciának?
Szerinte egy efféle írás köznevetség tárgyává válna.
A Zsidó Világszövetség elnöke szerint Magyarországon drámai mértékben emelkedett az antiszemita vagy romaellenes megnyilvánulások száma.
Ronald S. Lauder szerint Orbán Viktor a magyar nacionalizmus vezető ideológusa lett.
Magyar Hírlap
Orbán Viktor beszólt a riporternek - rövid lapszemle
A Frankfurter Allgemeine Zeitung interjúban Orbán Viktort a turul szimbólumáról és annak történetéről is megkérdezték, melyre némi éllel, a Németország zászlajában található sasra utalva úgy fogalmazott: „Ha jól emlékszem a turul, egy sólyomfajta, mely a magyar nemzettudat mitikus totemállata, és mint ilyen sokkal szerényebb, mint a sas."
Heti Válasz
Gyűlöletbeszéd gyerekcipőben
Veszélyesen infantilisek, gyerekesek, akik a legifjabb generációkra öntik a rengeteg politikai gyűlölködést. Hát mi köze lehet egy hamburgi vagy brémai óvodásnak a Magyarország elleni lejárató hadjárathoz?
Megyeri Dávid
Magyar Nemzet
Fricz Tamás - Barroso úr, Reding asszony és a többiek: fejezzék be! - avagy Virág elvtárs visszatért?
Barroso EB-elnök úr, hogyan írhat ilyeneket egy szuverén, 2004 óta EU-tag Magyarország miniszterelnökének, hogy „nyomatékosan kérem Önt és a kormányát, hogy kezelje ezeket az aggályokat, és hogy határozottan és egyértelmű módon oldja meg azokat”?
Nem gondolja, hogy ez nem európai hangvétel? Nem gondolja, hogy a szuverén Magyarország kormányának lehet eltérő véleménye és álláspontja a negyedik alkotmánymódosításról az Önéhez, az Önökéhez képest? Nem gondolja, hogy ez a hang az a hang, amelyet „fejlett”, „demokratikus” és „szabad” országok afrikai és távol-keleti diktatúrák vezetőihez szoktak intézni? Vagy bocsánat, például a minden tekintetben mintademokrácia Kazahsztánnal szemben már nem is engednének meg maguknak…
Hiszen, ha jól emlékszem, Ön néhány évvel ezelőtt Iszlam Karimov üzbég államfővel tárgyalt kedélyesen, és kézfogásosan fotózkodott vele. Azzal a Karimovval, akinek első elnöki útja Észak-Koreába vezetett, aki 1999-ben az iszlamista ellenzékével Andizsánban leszámolt, szabályos vérfürdőt rendezve ott, az áldozatok száma elérhette az 500-at is. Ezzel, a mindenki által diktatórikusnak nevezett uralkodóval tárgyalt Ön kedélyesen. Fel is tette akkor a kérdést a nemzetközi sajtó: „vajon miért bízik az EU az Iszlam Karimovhoz hasonló diktátorokban?”
Mi van itten, hölgyeim és uraim? Vagy más stílusban – hiszen amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten –, Puzsér Róbertet Bagi-Nacsásan eltorzítva: mi ez a suttyóság, uraim? Mi ez a surmóság?
Mondja, Barroso úr – Hobót idézve –, ez már Európa?
Vagy esetleg valami más, Barroso úr? Ön, miután – a fentiekben idézetten – penetráns stílusban „nyomatékosítja” azt, amit Orbánnak tennie KELL, így folytatja: „Kétségtelen, hogy ez (mármint hogy vonja vissza vagy módosítsa az alkotmánymódosításokat – a szerző) szolgálja a legjobban Magyarország és Európa egészének érdekeit.”
Helyben vagyunk. Európa érdeke a magyar alkotmánymódosításokon múlik. Bravó, elnök úr, sőt háromszoros vivát!
E mondat nagy bölcsességre vall. Európa elsődleges érdeke tehát nem az, hogy a végtelenül tehetetlen és ötlettelen Európai Bizottság az Európai Központi Bankkal együtt végre érdemi lépéseket tegyen az euróválság, a pénzügyi válság és a gazdasági válság megfékezésére, hanem az, hogy Magyarországon a bírói hivatal elnöke ne rendelkezzen az ügyáthelyezés jogkörével. Igen, igen. Értjük. Vagyis igyekszünk érteni, de nem megy. Persze – valójában – mégiscsak értjük.
És Barroso levelének stílusa alapján eszünkbe jut a Tanú című film, amelyben a rákosista diktatúrát képviselő Virág elvtárs így okítja ki Pelikán József gátőrt, a miheztartás végett: „Aki mibennünk nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki mibennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik. És aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló.”
Ez nem jó, hogy ide jutottunk. Ez kifejezetten rossz.
És az is rossz, hogy idejött szintén pénteken a Velencei Bizottság hattagú küldöttsége, és Répássy Róbert igazságügyi államtitkár, valamint Rétvári Bence államtitkár egybehangzó véleménye szerint cinikusak és ironikusak voltak. Répássy elmondása szerint azt kérték a testülettől, hogy az alkotmánymódosítás kapcsán részletesen tanulmányozzák át a kormány szakértői által írt, mintegy ötvenoldalas, angol nyelvű értelmezését, indoklását és magyarázatát, vessék össze az alkotmánymódosításokat a nemzetközi gyakorlattal, és ne alkalmazzanak kettős mércét Magyarországgal szemben, azaz jogi, és ne politikai vizsgálatot folytassanak. „Ez a kérésünk nem talált visszhangra a megbeszélésen” – közölte Répássy Róbert.
Elsőre nem akartam hinni annak, amit az államtitkár mondott. Talán csak téved, talán csak túloz. De Rétvári szavai mindezt alátámasztják, s ha megengedik, én úgy vagyok vele, hogy két államtitkár egybehangzó beszámolóját elhiszem.
Márpedig ha elhiszem – és ha Önök is így tesznek –, akkor függetlenül attól, hogy kinek van igaza az alkotmánymódosítás ügyében, példátlan és botrányos dolog történt Magyarországon, Budapesten, az Európai Unióban 2013 április 12-én. Az, hogy a Velencei Bizottság előbb megírta az ítéletet, s utána hallgatta meg a tanúvallomásokat.
Közben pedig Reding asszony, a biztosan szimpatikus biztos már arról beszél, hogy a legszigorúbban kell fellépni Magyarországgal szemben, érvényesíteni kell a 7. passzust, meg kell vonni a szavazati jogot az országtól.
S teszi ezt a vizsgálatok befejezése előtt.
Esetleg még arra is kész lenne, hogy új szabályt vezessen be az EU-ban, hogy ki lehessen zárni egy országot, természetesen Magyarországot. Az EU szerintem megsértette Magyarországgal szemben az uniós alapjogokat, ezek közül is különösképpen az egyenlőséghez, az egyenjogúsághoz, a nemzetek egyenrangúságához, a szabad véleménynyilvánításhoz, az egyenlő bánásmódhoz való jogokat.
Szerintem kötelességszegési eljárást kellene indítani az Európai Unióval szemben.
Fricz Tamás
mno.hu
Felzárkózási kilátások
Bár sok közgazdásznak nem tetszenek a kormány stratégiai megállapodásai, az alapelgondolás nagyon is támogatható. Különösen azért, mert a magyar gazdaság növekedési motorja a kivitelre történő autógyártás. Az e téren „kivételezetti körbe” kerülő cégek – Audi, Daimler, Suzuki, Hankook stb. – pedig „sokat használnak” a magyar GDP-nek. Ráadásul az autószektor beszerzési indexe azt jelzi, hogy a magyar mutató meghaladja a régióét.
Szajlai Csaba
Magyar Hírlap
Bayer Zsolt: Levél, nem tudom, kinek
1. A Kosztolányi–Meillet-affér Paul Jules Antoine Meillet. Magyar nyelven elég kevés információ érhető el róla, de ha valaki beüti nevét a Google-ba, az angol nyelvű Wikipédia mégis kiadja a nevét. S ebben egyebek mellett a következőket lehet róla olvasni: „Egyike a korai huszadik század legfontosabb francia nyelvészeinek. … Ma úgy emlékeznek rá, mint nyelvészek és filológusok egész generációjának mentorára, akik a francia nyelvészet középpontjává váltak a huszadik században – mint például Émile Benveniste, Georges Dumézil és André Martinet.” Martinet 1999-ben, Dumézil 1986-ban halt meg, tehát bátran nevezhetjük őket kortársainknak.
Mi persze ismerhetjük Meillet nevét, mégpedig Kosztolányi Dezső által.
Ugyanis Kosztolányi Dezső 1930-ban a Nyugatban publikált egy írást A magyar nyelv helye a földgolyón címmel, amelyet Antoine Meillet-nek címzett.
Azért írta meg ezt Kosztolányi, mert Meillet egy vaskos könyvet írt Les Langues dans l’Europe nouvelle (Az új Európa nyelvei) címmel. Ebben a munkában egyebek mellett például a következőket írja a magyar nyelvről:
„Ha a német az egész Osztrák–Magyar Monarchia nyelve maradt volna, legalább megőrizte volna azt a tekintélyét, hogy a császárság nyelve; de azzal, hogy a magyart a kettős monarchia egyik felében hivatalos nyelvül fogadták el, megtört a német nyelv kiváltságos helyzete. A német telepesek és a zsidók, akik Magyarországon számosan vannak s a háború előtt nagy szerepet játszottak, kénytelenek voltak megtanulni magyarul, amennyiben érvényesülni akartak a magyar államban s ezáltal elvesztek a közhasználatú német nyelv befolyása számára. Mert Magyarországon az uralkodó rend erőszakkal terjesztette nyelvét. (…)
Egyébként a magyar nem régi civilizációs nyelv. Szókincsében mindenféle külső hatás nyomát viseli; telis-tele van török, szláv, német, latin kölcsönszókkal, s ő maga alig gyakorolt a szomszéd nyelvekre tartósabb hatást. (…)
A magyar nyelv nem tartozik ahhoz a nyelvcsaládhoz, mint a legtöbb Európában beszélt nyelv, különösen Európa ezen a táján; szerkezete bonyolult, senki se tanulja meg könnyűszerrel. Magyarországon kívül teljesen ismeretlen. A magyar alattvaló, aki nem tud más közhasználatú nyelvet, mihelyt túljut Magyarország határán, nem képes magát megértetni, sőt alig képes valahol még tolmácsot is találni. (…) Azon a napon, melyen Magyarország oligarchikus szervezete engedett volna a világon végigsöprő népies mozgalomnak, a magyar nyelv elsöprődött volna a főúri rend romjaival együtt, mely ezt a nyelvet erőszakkal kényszerítette másokra. Mert a magyar nyelvet csak ennek a rendnek politikai ereje védelmezte. Ez a nyelv nem rejt magában eredeti civilizációt. (…) Irodalmának nincs tekintélye.”
Ennyi vérlázító gyalázat, igaztalan ostobaság olvastával az ember nem is érti, miképpen írhatott ilyesmit papírra egy elismert, Európa-hírű tudós. És Kosztolányi sem értette igazán. Vagy ha értette, bölcsen hallgatott róla, még válaszcikkében is. S a mi drága, tudós költőnk ilyesmikkel érvelt a rosszindulatú ostobasággal szemben:
„Nem is lehet a racionalizmust a természet jelenségeire alkalmazni. A nyelvre se lehet, mert az is természeti jelenség, az élet eleven szövete. A XVII. század nyelvészeti racionalizmusának nem egy baklövése onnan származik, hogy ésszel akarta megközelíteni a nyelvet. Fölboncolta, de a sejteken kívül semmit se talált. Nem látta meg azt, ami lényeges benne. Nem látta meg, hogy milyen nyomot hagytak rajta elevenek és holtak vágyai, indulatjai, hogy a lélek munkálja meg a nyelvet, hogy a lélek forrósága olvasztja meg és ragasztja össze, hogy a lélek »műveli ki«, és ehhez a titokzatos folyamathoz képest jelentéktelen semmiség az a »civilizációs tény«, vajon a nyelvet mellesleg csiszolják-e azok, akiknek véletlenül ez a szenvedélyük és mesterségük, az úgynevezett költők és az írók. Ebből a magas szempontból minden nyelv egyenlő. »Szabadság, egyenlőség, testvériség«, még a pokolban is, még a nyelvészetben is. Nincs, nem volt, nem lehet »barbár nyelv«.”
S még hozzáteszi: „Ha valaki tényleg ismer egy irodalmat, vagyis eredetiben – mert irodalmat nem lehet tartalmi kivonatokból megítélni –, s ilyesmit állít róla, azzal nem illik vitatkozni. Mindenkinek jogában van megformálni egyéni véleményét. De ez nem az ön egyéni véleménye, hanem mások véleménye. Sommázása mások állítólagos véleményének, mely azt a balhiedelmet keltheti, mintha a világ közvéleménye volna. Ez ebben a formájában túlzás. Irodalmunknak van némi tekintélye. Petőfi tekintélyes hatást gyakorolt egész Európára, s a XIX. század legnagyobb alkotóira, akik rajongva helyezték őt a legnagyobbak, Homérosz, Dante és Shakespeare mellé. Hogy ezt belső mély értékénél fogva különben is megérdemli, azt csak mi tudhatjuk, akik anyanyelvünk édességében élvezzük őt. Ebbe – fájdalom – nincs módom önt beavatni. Talán nem is igen óhajtaná. Ön csak irodalmunk külső »civilizációs« hatását vonta kétségbe. Ezért találomra néhány véleményt idézek, s szembeszögzöm az ön véleményével.
Carlyle ezt írja Petőfiről: »Petőfi dalaiban a tisztán emberit tartja szem előtt, s épp ezért hasonlít Goethéhez, a dalköltőhöz, és épp oly nagy, mint Goethe.« Hermann Grimm: »Petőfiben olyan embert látok, akit minden népek legnagyobb költői közé kell sorolni.« Heine: »Németországban senkit se helyezhetnék melléje; bennem is csak kevés ily ősi hangja nyilatkozik meg a Természetnek.«
Végül csak a jelenkor legelőkelőbb francia szellemét szólaltatom meg, Paul Valéry-t, a francia akadémia tagját, aki néhány jelenkori magyar író francia nyelven is megjelent elbeszéléseiről ezt írja: »Tömörségükben és tökéletességükben Flaubert-re és Maupassant-ra emlékeztetnek.«
Bizonyára idegenül érzi magát, igen tisztelt tanár úr, a véleményével együtt, a lángelmék e társaságában. De – megnyugtatom – azért nincs egészen egyedül. Idők során akadtak már egyesek, akik megkongatták fölöttünk a halálharangot. Herder így vélekedett: »A magyarok most a szlávok, németek, románok és más népek között az ország lakosságának legkisebb részét alkotják s századok múltán talán nyelvüket is alig találjuk majd meg.« Herder ezt 1820-ban írta. Három évre rá megszületett Petőfi, akit ma világszerte sokkal többen ismernek és emlegetnek, mint ezt a derék és halavány széplelket. Veszedelmes dolog jósolgatni, azonban mi már megszoktuk az ilyen halál-jóslatokat is s bizonyos edzettséggel nézünk velük farkasszemet. Parasztjaink azt tartják, hogy akinek holthírét költik, az sokáig él. Úgy látszik, ez a népekre és nyelvekre is áll, melyeknek élete és halála felől nem emberboldogító, racionalista nyelvészek döntenek, hanem esztelenebb és irgalmasabb erők. Csak ez a vigaszunk.”
Igen. És ismétlem: Kosztolányi vagy nem tudta, vagy nem akarta megemlíteni Meillet művének pőre és egyértelmű politikai szándékát – holott csak ezt az egy bekezdést elolvasva nyilvánvalóvá válik minden:
„A cseh nyelv múltra tekinthet vissza és a XIX. században civilizációs nyelvvé vált. Törhetetlen erővel tökéletes civilizációs nyelvet teremtettek maguknak a csehek. A románoknak fölöttébb fejlett irodalmi nyelvük van, mely a román nyelvcsoporthoz tartozván egyenrangú a nagy nyugat-európai nyelvekkel. A horvátok Európa egyik legigézőbb irodalmi nyelvével rendelkeznek.”
Arról van szó, hogy Meillet egyszerűen csak ki akarta szolgálni az antant és a kisantant politikai igényeit, és ideológiai-kulturális magyarázatot óhajtott szolgáltatni a trianoni békediktátumhoz. Vagy azért, mert hitt benne, vagy pedig azért, mert megvették.
Erre hívja fel a figyelmet Sturcz Zoltán is A Kosztolányi–Meillet vita körülményei és utóélete című tanulmányában: „Fincziczky István a Magyar Nyelv 1930. november-decemberi számában ismét foglalkozik a témával, de már igazában a Kosztolányi-tanulmány Nyugat-beli megjelenésére hívja fel a figyelmet. Fincziczky szavait idézve: »Meillet lassan hírhedtté váló könyve« olyan mű, amely »…példátlan mostohán bánik el a magyar nyelvvel…«, viszont »…valamennyi utódállam nyelvét igézőnek, fejlettnek tartja…« és a »…magyar irodalmat is elintézi« (Fincziczky 1930b).
Fincziczky elemzése arra is rávilágít, hogy Kosztolányi miért vállalkozott ennek a tanulmánynak a megírására: Kosztolányi Meillet könyvét nemcsak a magyar nyelv, hanem a magyar irodalom, a magyar kultúra elleni igaztalan, tárgyszerűtlen és tényszerűtlen, sőt tendenciózus műnek ítélte. Az írót erősen felkavarta és bántotta, hogy mindezt egy művelt francia tette, akinek a kultúráját, nyelvét oly magasra értékelte, és amely kultúrának az irodalmáról igen nagy véleménnyel volt, számtalan francia szerző írásának magyarra fordítása vagy ismertetése az ő érdemének tudható be.
Nem véletlen, hogy 1932-ben megkapja a francia Becsületrend Lovagja kitüntetést. (…) Meillet 1918-ban »Les langues dans l’Europe nouvelle« (Az új Európa nyelvei) címmel jelentet meg egy 344 oldalas munkát, amely véleményem szerint már címében is tendenciózus, politikai ihletésű, sőt provokatív, ha figyelembe vesszük, hogy az I. világháború utolsó évében és a párizs-környéki békék és diktátumok politikai előkészítő szakaszában íródott. Ezzel a címmel jelenik meg újra a munka 1928-ban, talán némi politikusi hátszéllel is támogatva, hogy bizonyos tudományos hátteret adjon az antant és a kisantant döntéseknek. Ez immár 495 oldalas könyv. A legújabb Kosztolányi-monográfia írója, Szegedy-Maszák Mihály ebben az ügyben kategorikusan fogalmaz: »Nyilvánvaló, hogy Az új Európa nyelvei az 1920-ban kötött békeszerződés tudományos igazolásának igényével készült.« (Szegedy-Maszák 2010, 528)”
Ha úgy érzik, hogy a mai Magyarországgal szembeni igaztalan, tendenciózus támadások miatt idéztem meg most a Kosztolányi–Meillet-affért, hát jól érzik.
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap
Lázár felfedte a kormány tervét
Az állam ügyei lassan rendbe jönnek, az új állami struktúra kialakítása lezárult, így Magyarország készen áll arra, hogy nyisson az Öböl-térség országai felé – mondta Lázár János Miniszterelnökséget vezető államtitkár egy nemzetközi konferencián.
Lázár János az Antall József Politika- és Társadalomtudományi Tudásközpont által Magyarország és az Öböl-térség kapcsolatainak perspektívái címmel rendezett tanácskozáson kiemelte: „a keleti nyitás nem jelent nyugati zárást”. Magyarország csak élni akar a lehetőségekkel, átveszi azt a nyugati gyakorlatot, hogy más kultúrákat elfogadva felveszi a kapcsolatot a térség országaival – közölte.
Azt mondta: a kormánynak az a terve, hogy külgazdasági és külpolitikai kapcsolatait átszervezve jelentős lépéseket tesz Ázsia országai felé, és amikor Kelet felé nyit, ezek az országok kulturális hagyományait, társadalmi-politikai berendezkedését tiszteletben tartja.
Szijjártó Kínában tárgyal
Szijjártó Péter a Kínai Vállalatok Külföldi Befektetési Konferenciáján a magyarországi befektetési környezetről tart előadást, majd tárgyal Csiang Jao-ping kínai kereskedelmi miniszterhelyettessel, valamint a Kínai Fejlesztési Bank és a Kínai Vasútépítési Vállalat (CCECC) vezetőivel a „V0” Budapestet elkerülő vasúti körgyűrű finanszírozási és kivitelezési lehetőségeiről. Megbeszélést folytat továbbá a kínai Eximbank vezetőivel a Budapest–Belgrád vasútvonal fejlesztéséről.
mno.hu
Daniel Cohn-Bendit rátámadt a Lánchíd Rádió riporterére
A hazánk elleni kirohanásairól ismert európai zöldek frakcióvezetője közölte: nem hajlandó Magyarországról nyilatkozni. Amikor pedig meglátta, hogy a Lánchíd Rádió Strasbourgban lévő munkatársának diktafonja be van kapcsolva, azt kitépte a kezéből, s azzal fenyegetőzött, hogy a rendőrségre viszi a hangfelvételt.
Daniel-Cohn Bendit volt az, aki ordítva szidalmazta Orbán Viktort, amikor a miniszterelnök a magyar uniós elnökség programját ismertette még két évvel ezelőtt Strasbourgban.
A francia politikus egy évvel később pedig az igazságszolgáltatási reformot kifogásolta, de szavaiból kiderült, hogy az alapvető tényekkel sincs tisztában. A frakcióvezetőnek egyébként nem ez volt az első összetűzése magyar tudósítókkal. Amikor legutóbb a Hír TV riportere mutatott rá tévedésére, Cohn-Bendit a magyar újságírókat kezdte szidni, amiért azok védik a kormányt.
Cohn-Bendit büszkén vállalja, hogy gyerekeket fogdosott
Számtalan gyermekvédő és társadalmi szervezet, felháborodott polgárok és politikusok tiltakoztak márciusban az NSZK első elnökének emlékét idéző alapítvány elnökségének terve ellen, hogy az európai zöldeket képviselő „Vörös Dani” megkapja az 1965-ben alapított Theodor Heuss-díjat.
A tiltakozók szerint e magas kitüntetés nem egyeztethető össze Cohn-Bendit múltjával. Mint ismeretes, a politikus a róla megjelent életrajzban elfogadhatatlan módon nyilatkozott a felnőttek és a gyerekek közötti szexuális kapcsolatról.
A gyerekboltokban dolgozó Cohn-Bendit – saját bevallása szerint – ötesztendős lányokkal is flörtölt, és ezek a kapcsolatok hamarosan erotikus formát öltöttek. Nadrágján keresztül hagyta magát simogatni, s ő is hasonlóan cirógatta a gyerekeket.
mno.hu
Jelöltjelölés
Történelmi jelentőségű kijelentést tett Bajnai Gordon, jelezve, hogy cégek, pártok, nemzetek vezénylésének nemcsak a gyakorlatban virtuóza, hanem az elmélet is a kisujjában van, alig győzi kirázni onnan. Szólt vala pedig a bölcs szentencia ekképpen: „Miniszterelnök az lesz, akit erre az ellenzék nagy többsége felkér. Önjelöltből általában nem lesz jelölt.”
...Többnyire választások kellenek hozzá, amelyen – az ellenzék szempontjából sajnálatos módon – a kormánypártiak is részt vehetnek, ami jelentős mértékben korlátozhatja az ellenzéki elképzeléseket.
Persze, nem mindig szükségeltetnek választások a kormányfői címhez, maga Bajnai a példa rá, olykor csak kinevezik az embert a kormány élére, de azt általában a kormánypártok teszik.
Ugyanakkor lehet, hogy Bajnait azok a kusza emlékek zavarták meg, mikoron még a baloldali miniszterelnököt elég volt felkérni és kinevezni, szó sem volt jelöltségről, csak kijelölésről, választásról, csak kontraszelekcióról. Az egyetlen párt kormánypárt és ellenzék is volt egyben, pozitív diszkriminációra érdemes kisebbség és elsöprő többség.
Ugró Miklós
Magyar Nemzet