A XXI. század Lenin-fiúi - a Bajnai -fiúk - (Bajnait ejtsd: Főliba)

Félmilliós kár a székházban - Az agresszió nem elfogadható a viták rendezésére

                            Bajnai Gordon emberei a Fidesz Lendvay utcai székházába betörtek, ablakot törtek ki és ajtót tettek tönkre, félmillió forintos kárt okoztak. A Fidesz székházában dolgozó nőkkel és férfiakkal szemben fizikai erőszakot alkalmaztak. Fidesz Sajtóiroda

Véleményinflálódás

                      Ezekkel a primitív, átlátszó manipulációkkal annyira inflálja a véleményét az MSZP, hogy ha valamiben netén lenne valami igazuk, már annak sem adnának hitelt. Feltehetően nem is hazai felhasználásra, hanem főként további külföldi szponzorvadászat céljából tették közzé a balsikerű filmet. Megyeri Dávid  Magyar Nemzet

A devizahitelek szómágiája

                          Ha 1870 táján szállóigévé vált, hogy „fiam, csak váltót alá ne írj”, akkor ennek modern változata ma úgy hangozhatna: olyan hitelt, amelyben a deviza szó szerepel, alá ne írj! A korai ingatlanokkal (főként földbirtokkal) fedezett váltók az 1873-as gazdasági válság alatt ugyanis megfosztották a birtokok tulajdonosait tulajdonuktól. Boros Imre Magyar Hírlap

Bayer Zsolt: Forduljon Psmithhez!

                          Csütörtök délelőtt néhány tucat fiatal bemászott a Fidesz Lendvay utcai székházának udvarára. Spontánul. Hirtelen ötlettől vezérelve. És persze kamerák kereszttüzében.   Vegyük szomorúan tudomásul, hogy mostantól ez lesz. Hetente, aztán majd naponta. Ezt teszik ezután a civilek. Mert ők civilek. Ők civilek, demokraták, kreatívak, szórakoztatók, kedvesen pimaszok, ugyanakkor éretten gondolkodó, felelősségteljes, öntudatos állampolgárok is egyben. Amúgy hahások, melegfelvonulás-szervezők, egyebek. És bizony Saul Alinsky szellemének gyermekei ők. És lusta és fáradt és szkeptikus vagyok utálni őket. Most lék van és trend és bú és Milán. A  Föld meg olyan rég megőszült, hogy szinte nem is látszik. S ennek ellenére talán beszélni kellene velük. Beszélni kellene, mert nem társadalom már a miénk, és mert meg is tudnánk ölni egymást. Beszélni kellene, ha volna miről. Ha volna… De „minden kimondott és leírt szók legszomorúbbika a volna”. P. G. Wodehouse jól tudta ezt. Így aztán nem beszélünk. S akkor legalább erőltessünk magunkra türelmet. Arra lesz ugyanis a legnagyobb szükségünk. Mert jönnek még, mindig jönnek. Néhány tucatnyian, de mindig. És beugrálnak, bemásznak székházainkba, házainkba, álmainkba, vágyainkba, auránkba. Érezni fogjuk a szájszagukat. És hátrálunk, hátrálunk, mert alig-alig bírjuk elviselni. És legszívesebben egyetlen lendülettel legázolnánk mindet. Legyünk őszinték, legalább most az egyszer, önmagunkhoz. Ezt tennénk a szívünk szerint. De nem tehetjük. Mert azok, akik a sok-sok elviselhetetlen beugrálás és szájszag mögött állnak, csak erre várnak. Képzeljük el, ha beugráltunk volna az MSZP-székház udvarára 2006 őszén. Vagy bármikor 2010 előtt. Agyonverettünk volna, azonosító szám nélküli vadállatok keze által. És most erre várnak. Hogy ugyanolyanokká váljunk, mint ők. Ezért menetelnek néhány tucatnyian szerteszéjjel a városban, engedély nélkül, csúcsforgalomban, az úttesten, ezért másznak be a Fidesz udvarára, ezért pofátlankodnak oda mindenhová, ahol emberi tevékenységek folynak. Hogy agyon legyenek verve. És mi nem verhetjük agyon őket, nem bánthatjuk őket, hajuk szála sem görbülhet – mert nem lehetünk olyanok, mint ők. De türelmünk kényelmetlen zubbonyában azért gondolkodhatunk. S elképzelhetjük például, milyen lenne, ha ezek visszajönnének. Elképzelhetjük, ahogy minden folytatódna úgy, ahogyan ritka kivételektől eltekintve mindig is zajlott. Elképzelhetjük, miképpen simulnának ki őfelsége, az IMF ráncai, és miképpen sóhajtanának megelégedetten a bankok. S lenne megint „demokrácia” és csend és hó és halál. A háttérben pedig sok‑sok szivárványszínű majdnem férfi orgonál. Micsoda tökéletes megelégedettség lenne itt megint, ugye, felebarátaim? Hogy is írta Wodehouse? „Forduljon Psmithhez! Psmith majd segít! Psmith mindent elintéz! Önnek szüksége lenne valakire, aki eljár peres ügyeiben? Valakire, aki elintézi üzleti ügyeit? Valakire, aki sétálni viszi a kutyáját? Valakire, aki meggyilkolja az Ön nagynénjét? Psmith elintézi! Bűntény nem akadály! Bármilyen megbízása van (feltéve, hogy halakkal nem kell foglalkozni), forduljon Psmithhez!” Psmithhez kellene fordulnunk. (Persze, a P néma…) Hozzá kellene fordulnunk, hogy intézze el a mi ügyeinket. Az összeset. A gyűlöleteinket, kiábrándulásainkat, rögeszméinket, legkedvesebb, legdédelgetettebb téveszméinket. S ha lehet, gyilkolja meg helyettünk a másik nagynénjét, kutyáját, gyerekét, apját, anyját s végül őt magát. Mi ugyanis ehhez túl türelmesek vagyunk. Nekik pedig momentán nincsen rá alkalmuk. De várják, nagyon. S úgy képzelik, hogy az alkalom eljövetelét az életünkbe bemászás, beugrálás sietteti. Szerintem rosszul gondolják. De Werber megmondta: élete legnehezebb kampánya előtt áll, de most majd megmutatja, hogyan kell győzni. Mi meg csak győzzük türelemmel kivárni a pillanatot, amikor majd mégsem… Utána úgyis eltűnnek. Örökre. Csak addig lesz nehéz. Bayer Zsolt Magyar Hírlap   Bayer Zsolt

Tavasz virágai - Tavaszi kankalin

"Nem az a demokrata, aki nem fél, hanem aki elég gyakran hangoztatja"

                          Mindig mosolyra késztet, valahányszor a magukat érthetetlen okból baloldalinak nevező, többször hitelesített népnyúzók minden érv vagy bizonyíték nélkül azt állítják, hogy ők a demokrácia védelmezői. „Mi, demokraták”, kezdik általában a szöveget, és ha ez a hazugság még nem lenne elég, akkor következik a szakértelem és az uniós értékek talaján állás. Kicsit pislognak, amikor belenéznek a kamerába, legszívesebben felnéznének, nem szakad-e le a mennyezet, de jól tudják, a gyakori ismétlés a célközönségnél eléri hatását, mert nem az a demokrata, aki nem fél, hanem aki elég gyakran hangoztatja. Szentmihályi Szabó Péter  Magyar Hírlap

A balliberális szappanopera folytatódik

                                Szerepjáték ide, programnélküliség oda, a balliberális szappanopera valamennyi szereplőjét jól ismerhetik a nézők korábbról, hiszen már valamennyien bizonyítottak a képernyőn. Sőt, aki régóta és figyelmesen követi a sorozatot, még azt is megállapíthatja, hogy semmit sem fejlődtek az évek alatt, annak ellenére sem, hogy mindannyian változtak egy kicsit: rajtuk is látszanak az évek, a smink is kikezdte a bőrüket, némelyik a ráncait próbálja eltüntetni, valaki frizurát váltott, volt, aki kecskeszakállát vágatta le, olyan is akad, aki ifjúkommunistából szociáldemokratává avanzsált. Az öröklött tulajdonságok azonban nem változnak, a régi beidegződések ugyanúgy működnek, a sorozat tartalma ugyanaz marad. Boros Bánk Levente Magyar Nemzet

A macsó cinizmus- avagy a tehetségtelenség és gyűlölet "produktuma"

                                                Az ellenzék durva, kormányt ekéző kampányfilmmel árulta el tehetetlenségét. Amióta a kétharmad kormányoz, az MSZP képtelen felnőni a konstruktív ellenzék szerepéhez. Képtelen permanens sértődöttsége és harmatgyenge másodvonalának komolytalan, demagóg nyomulása miatt. Sem épületes, sem hasznos mondanivalója nincs. Seszták Ágnes  Magyar Nemzet

Mészáros László: Örökségül – Levél utódaimnak nemzetről, hazáról, a turulmadárról…

                                            ÖSSZETARTOZUNK - Örökségül - 2. rész Kedves Barátaink! A napokban új sorozatot indítottunk Mészáros László, mozgalmunk alapítójának, Összetartozunk című, 2010-ben megjelent kötetének írásaiból, azok részleteiből. Nagyon sokan kérték ezt tőlünk, valószínűleg azért mert a Patrióta Európa Mozgalom által is felvállalt és hirdetett értékekről szól maga a könyv is.   Fogadják szeretettel a második írásrészletet! Kérjük, osszák meg! – szerkesztőség – kála   Madártávlatból   Emlékezhettek, sokat meséltem arról is, milyen szerencsém volt, amikor Madridból repülőgépen jöttem hazafelé a gyönyörű, tiszta napsütésben. Mint egy óriástérképet láthattam a tájat, egészen hazáig. Arra is emlékezhettek, hogy mondtam nektek viccesen: egyetértek Petőfivel, valóban gyönyörű az Alpok, még onnan felülről is, de különösebben nem fogott meg, ahogyan őt sem hatották meg a Kárpátok. Csodálatosnak, de hidegnek és ridegnek éreztem a csupasz sziklák világát. Elég közelről láthattam, mert a pilóta már Ausztria közepén megkezdte a leereszkedést. A magyar határ magasságába érve már olyan négy-ötezer méteren repülhettünk. És mire a Vértes és a Bakony vonalához értünk, még ennél is sokkal mélyebben siklottunk. Alattunk minden pontosan beazonosítható volt. Láthattam a szépséges Pannóniát: bármelyik ablakon néztem ki, gyönyörűség tárult elém. Láttam a pannonhalmi apátságot, amint ezeréves kereszténységünk sziluettjeként kirajzolódik a távolból. (Azt kérdezgettem akkor, két évnyire EU-belépésünktől: miért mondjuk azt, hogy Európához kell csatlakoznunk? Hisz itt vagyunk Európa közepén, s mi Európa, ha nem Pannónia, Európa szíve? Hisz mi évszázadokon keresztül életünkkel, halálunkkal védtük a hálátlan, vén kontinenst.) De már hívtak is a gép másik oldalára a társaim, s máris a szemközti ablakon csüngtem és vizslattam a tájat: a Balatont láttam egyben, a túlfelén Somogyországot, a hozzám közelebbin az északi oldalt, a Bakony vonulatát a sok kicsi településsel s a nagyobb Veszprémmel, Gizella városával. Láttam a folyókat, az utakat, amint behálózzák az országot, akárcsak testünket az erek. Milyen gyönyörű érzés fogott el, mikor eszembe villant, hogy én most egyben látom az ország egy jelentős darabját, amely sok magyarnak nem csupán lakhelyül szolgál, hanem a hazát is jelenti, s óhatatlanul eszembe jutott Radnóti gyönyörű-szomorú ódája, s igazán átéreztem annak mély tartalmát, mely leginkább szívvel érthető. Ennyire jó s megnyugtató érzésben ritkán volt részem az életben. Tudjátok, azt mondják, a magyar pesszimista nép, és mindent borúsan lát. Én erre azt válaszolom, meg is van rá az oka. De abban a mennyei állapotban úgy éreztem, félre a bút, valami hatalmasat látok s érzek: a hazát. Itthon vagyok, megérkeztem. Úgy éreztem, vagy csak akkor fogalmazódott meg bennem talán először, hogy a haza én is vagyok. Egyek vagyunk, elválaszthatatlan része vagyok a hazának. Az alkotóeleme vagyok s maradok is az örökkévalóságig, mert belőle vétettem: hatalmas, szeretetre méltó szülőmtől, aki tiszteletet s alázatot érdemel. Aki csak ad s szeret – érdek nélkül. A haza ilyen. A töredékét sem tudod viszonozni, meghálálni önzetlenségének. Már a tény is nagyszerű, hogy ebből való vagyok, lehetek. Ott, Pannónia felett fogalmazódott meg bennem először az is, hogy a haza éppen azért oly végtelenül személyes, mert valóban én is a része vagyok. A szülőföld az őseim, apám, anyám testéből való por és hamu. A föld, amibe eltemettettek, általuk magasztosul szülőföldünkké, melyből szüleik által egykoron ők is vétettek. A szülőföld-hazát elporladt testükből, élő lelkeikből építette a Nagy Isten. Majd ha e gondolatot továbbadjátok, váltok a haza, a szülőföld tudatos őrizőivé. Ahogy egyre közeledtünk keletre, a szememmel kerestem Bükkösdöt, a kis baranyai falut, ahol sok sváb él. Bár tudtam, hogy túl nagy a távolság, mégis szerettem volna legalább egy másodpercre megpillantani. Emlékeztek, gyermekeim, milyen vidám napokat töltött együtt a családunk még kisebb korotokban abban a szépen felújított parasztházban? S ahogyan kerestem a kis falucskát, éreztem, azért kutatom a tájban, mert az is a haza része bennem. Egy kicsit az is én vagyok. Tiszta porták, takaros házak, dolgos népség. Hát nem öröm, hogy ilyen emberek lakják a hazát? A sváb dolgos, ügyes és szereti hazáját, hazánkat. Én sváb is vagyok. Egy vagyok velük, akiket – akár Baranyából, akár Bácskából vagy máshonnan – a háború után, a kollektív bűnösség bélyegét rájuk sütve kitelepítettek Németországba. S egy vagyok azokkal, akiket ez a kitelepítés megtizedelt, mert útközben elvesztettek nagyon sok öreget, beteget, akik már nem bírták a kegyetlen megpróbáltatást. Egy vagyok velük, akiket így toloncoltak vissza az „anyaországukba”, és akik hazaszöktek onnan Magyarországra. Több száz éve telepedtek le itt őseik, mára már nekik a haza a mi közös hazánkat jelenti. Életük kockáztatásával, a könnyebb élet reményét ott hagyva sokan hazaszöktek, mert ragaszkodtak a hazájukhoz. Hiányzott volna nekik, nem voltak képesek elveszíteni, pedig ezer veszély leselkedett rájuk. Akinek Magyarország a haza, az a mi testvérünk. S az én is vagyok, aki Magyarországra hazaszökik. Milyen jól éreztük magunkat testvéreinknél - éveken keresztül vissza-vissza térve - abban az eperfás udvarú, muskátlivirágos, tornácos, kis bükkösdi sváb parasztházban! Részlet, Mészáros László: Összetartozunk című kötetének, Örökségül című írásából  Folytatjuk!