Pólya Tibor (1886-1937) festményeiből

                            Tanulmányait a budapesti Iparművészeti Főiskolán kezdte, majd több évig Münchenben és Párizsban képezte magát. Nyarait mindeközben Szolnokon Fényes Adolf mellett töltötte. 1912 és 1919 között állandó tagjává vált a szolnoki művésztelepnek, ugyanakkor a kecskeméti művésztelepen is megfordult, ahol Iványi-Grünwald Béla mellett dolgozott. Pólya, aki 1920-ban a Szinyei Társaság egyik alapítója volt, néhány közéleti lap munkatársaként is tevékenykedett, mivel kiváló karikatúrákat készített. 1925 és 1928 többször megfordult az Egyesült Államokban. 1925-ben Kis képekben a nagy Amerikából címmel rajzos tudósításokban számolt be útjáról, majd 1928-ban a Kossuth-szobor leleplezésére érkező, ötszáz tagú magyar küldöttségről tájékoztatta az olvasókat.

Ima a nemzetért - a nemzeti összetartozásnak állított emlékművet Szürte magyarsága

                          2010-ben a Magyar Országgyűlés törvénybe iktatta, hogy június 4. a magyar összetartozás napja legyen. Idén immár ötödik alkalommal tartottak ünnepségeket Kárpátalja szerte is ennek a gondolatnak a jegyében. Ünnepi istentiszteleten emlékezett meg a magyarok összetartozásáról az ungvári járási Szürte és a környező települések magyarsága is. Majd a református templom kertjében leleplezték a helyi közösség által kigondolt, megtervezett és a szürtei Jankovics Zsolt által megalkotott nemzeti összetartozás emlékművét, amely az Ima a nemzetért nevet kapta.  

Csorba tó - Magas-Tátra - Felvidék

                        A Csorba tó a második legnagyobb tó a Tátra déli oldalán, a Szoliszkó-gerinc délkeleti vége alatti teraszon, a Furkota- és a Malompataki-völgy torkolata között, 1346 m tengerszint feletti magasságban. A tó mellett van a Csorbató nevű klimatikus gyógyhely (település). Nevét az alatta fekvő Csorba faluról kapta, amelynek határában fekszik. 1930-ban Miroslav Slavík javasolta, hogy nevezzék át Slovenské pleso-nak, azaz Szlovák-tónak, de javaslata nem talált visszhangra. kattints a képekre - érdemes!

Majkpusztai kamalduli kolostor és kastély - Oroszlány - Dunántúl

                        A Vértes-hegység északi részén fekvő Majk területét az Árpád-korban a Csák nemzetség kapta meg királyi adománybirtokként. Első okleveles említése 1235-ből való, amikor is a veszprémi esperességhez tartozó fiókegyházként említik. Okleveles adatok igazolják azt is, hogy már 1252 előtt fenn állt a majki premontrei prépostság, amelynek a patrónája a Nagyboldogasszony volt.   Az évszázadok során többször gazdát cserélt Majk területe és maga a prépostság is, amely a 16. század első felében a Vértes falvainak nagy részét feldúló, felégető, portyázó török csapatok útvonalába esett. 1727-ben gróf Esterházy József országbíró, Komárom megye főispánja vásárolta meg az 1200 hold területű, szántóföldből, szőlőből, rétből, legelőből, erdőből, halastóból, három malomból és a volt premontrei kolostor és templom romjaiból álló Majkpuszta területét. Ő volt az, aki majki birtokát 1733-ban a kamalduli szerzetesrendnek adományozta a remeteség megépítéséhez. A majki műemlékegyüttes Oroszlány külterületén található, valaha kamalduli szerzetesek éltek falai között, különálló kis cellaházakban.

Mikes Kelemen szülőfaluja - Zágon - Székelyföld - Erdély A Mikes-szobor

                          Mikes Kelemen (Zágon, 1690 – Rodostó, Törökország, 1761) II. Rákóczi Ferenc íródeákja, kamarása volt.

Én hiába szeretem a szobám csendjében az utcagyereket

                          "Én hiába szeretem a szobám csendjében az utcagyereket! Nem arra van szüksége, hogy könnyes, szende szemembe nézzen, hanem hogy legyen kenyér az asztalán, fedél a feje fölött, étel a tányérján, ceruza a kezében, takaró az ágyán, kapjon jó szót, simogatást." Böjte Csaba (1960) - ferences szerzetes

Az EU-ban, vagy azon kívül - A mai kétségeinkre is valószínű ez a jó válasz

                              "Jobb szövetségben élni, mint nélküle halni." Molnár Gábor (1908-  1980) - a 20. század egyik legnépszerűbb magyar vadász- és útleírásírója

Régi magyar filmcsillagok - Jávor Pál (1902-1959) élete, utolsó kívánsága és rövidke végrendelete

                                  Minden idők egyik legismertebb és legkedveltebb magyar színésze, az első magyar férfi filmsztár. Népszerűségét kezdetben jó megjelenésének, tucatfilmekben eljátszott erős karakterű figuráinak köszönhette. Később ismerték fel drámai tehetségét, mély jellemábrázoló képességét, de ezért meg kellett küzdenie. A harmincas-negyvenes évek magyar amorózója botrányairól, lovagiasságáról és emberszeretetéről volt ismert. Híres "cigányozó", bor mellett, cigányzenére mulatozó és nótázó budapesti úr volt, és még ezzel a szokásával is növelte a személyét övező rajongást. 1946-ban Sárossy Süle Mihály társulatával az Egyesült Államokban turnézott, 1950-ben és 1951-ben kisebb filmszerepeket kapott Hollywoodban. Az itthon ünnepelt sztár sokat szerepelt amerikai magyarok előtt nagy sikerrel, rögtönzött, szegényesen díszletezett színpadokon. Az amerikai életszakasza egészében véve azonban sikertelen volt, és honvágyát sem tudta leküzdeni. Kitörő lelkesedéssel fogadták itthon, elhalmozták szerepekkel, de betegsége ekkor már egyre inkább elhatalmasodott rajta.  A közönség mindig tökéletes kiszolgálást kapott tőle. Azt kapta, amit akart: ideálképet és vágyteljesülést. Akár grófot, akár mezei gazdát játszott Jávor Pál, a ruhája tökéletes szabású volt, csizmája fényes, autója és bajsza elegáns, ő maga snájdig, a legszebb nőkkel csókolózott, sokat énekelt, és akár búsongva, akár szilajul, mindig példás szakértelemmel cigányozott – írja róla Lukácsy Sándor  Filmvilág, 1987/10. számában Az egykori filmsztár utolsó kívánsága volt, hogy halála előtt még egyszer mulathasson úgy, ahogyan azt éveken át tette a székesfőváros ezüst tükrös kávéházaiban, majd néhány esztendővel később az Egyesült Államok magyarlakta vidékein. 1959 augusztusában a János kórház kertjének egy félreeső zugában egy hófehér klinikai asztal mellett Jávor Pálnak utoljára húzták legkedvesebb nótáit a budapesti muzsikus cigányok.  A végén a Himnuszt húzatta el a cigányokkal. Minden idők egyik legnagyobb magyar színművészének rövid végrendelete: "Nagyon kérem, halálom után a szószékről hirdessék művésztársaimnak, volt kedves közönségemnek, és minden magyar testvéremnek, hogy egyedül Krisztust követve érdemes élni! Ez az egyedüli igaz érték itt, ami odaát az örökkévalóságban, Isten színe előtt is megmarad. Mert van örökkévalóság! Van örök élet! Van lélek!”

Ugró Miklós: Megújulások

Nem szeretnénk beleszólni az önmagukat baloldalinak gondoló és (vagy) állító politikai csoportosulások belső ügyeibe – egyrészt sok közünk nincs hozzá, másrészt mi sem szeretjük, ha a túloldalról osztják az észt nekünk –, de beszélünk róluk, mert erősen vágyakozunk a jelenleginél tisztábban látni.   Ugyanis alig másfél hónapja, a honi országgyűlési választások után még úgy nézett ki, hogy az egész baloldal gyökeres megújulásra szorul és készül, vereségéből okulva, de az EP-választás után megváltozott a helyzet, s csak a baloldal egyes társulatai érezték égető szükségét az átalakulásnak, mások úgy vélték, a vágyott újjászületés esetükben már bekövetkezett, s levonták a rettentő választási pofon tanulságait. (Ami pillanatnyilag az lenne, hogy nem kell összeállni a baloldal legnagyobb, legerősebb, hagyományosan baloldalinak tartott pártjával, mert a különböző szervezetek egymás csekély hitelességét oltják ki.) Az EP-választás után a DK és az Együtt–PM is úgy érzi, nekik már csak felfelé vezethet az út, s már őszre, az önkormányzati választásokra úgy megizmosodhatnak, hogy döntő tényezővé válnak. Hiába az MSZP ma még a baloldal legerősebb pártja, a szocik leszálló ágban vannak, akár a magyar labdarúgás Marseille (1969) óta, amióta a látszólagos sikerek csak arra jók, hogy rendre még nagyobb kudarcok érjék az aranylábú fiúkat. Kézenfekvő, hogy a Fidesz kétharmados győzelmeit az MSZP nyakába varrják, mintha a szövetségeseik csak véletlenül, netán kényszer hatására kerültek volna a baloldali összefogásba. Így eljutottunk oda, hogy a megújulás igényével az MSZP egyedül maradt.     Fotó: MNO A magukra hagyott elesettek küzdelmeit még akkor is együttérzéssel figyeljük, ha tudjuk, saját hibáik és bűneik miatt kerültek sajnálatos állapotukba. Az MSZP-nek sem akarjuk felhánytorgatni, hogy miféle ostoba, gyakorta tisztességtelen tetteik vezettek oda, hogy mára a széthullás küszöbére kerültek. (A mostanság triumfáló baloldaliak szinte mind az MSZP-ből szakadtak ki.) Mi csak emlékeztetni szeretnénk a szocialisták pártját pártoló honfitársainkat, hogy megújulni nem úgy kell, hogy azok, akik gyakorlatilag lenullázták a pártot, most a partvonalon kívülről bekiabálnak, szerintük mi lenne a teendő. Az sem a megújulás útja, ha minimális hitelüket elvesztett, de érdekérvényesítő képességüket megőrző vezetők fals bizalmi szavazásokat kérnek maguk ellen, mert a pozíciójukat megtartják, viszont kiderül számukra, hogy kikkel kell (tanácsos) leszámolniuk. Nem árt felidéznünk, hogy a magyar pártok a sajátos történelmi körülmények miatt, gyakorlatilag a megalakulásuk pillanatától kezdve, folyamatosan a megújulás állapotában leledzettek, mert soha nem találták az igazi önazonosságukat. Ez az identitászavar a múlt század utolsó évtizedében főleg a hagyományos történelmi múltú pártokra volt jellemző, amelyek permanens igazolási és megújulási vágyukban szép lassan felmorzsolódtak és lenullázódtak. Pedig szinte havonta újultak meg, s váltak meghatározó politikai erővé a szocdemek, a demokrata néppárt, az összes kisgazdapárt és mások. Az évezred elején a két kormányváltó párt semmisült meg az állandó megújulási igyekezetekben, az egyik a kormánypárt szelíd és lelkes támogatása ellenére (következtében), a másik meg azért, mert egyenlő távolságot akart tartani a két oldal között, de csak az derült ki, hogy az igazi távolság a párt és a normális emberek között van.   És itt jutottunk el a szomorú konklúzióig, a megújulás vágya nyílegyenes út a szétesés, a megsemmisülés, a megszűnés felé. Szocialisták! Balosok! Csak így tovább!

Bizonyítani kell, hogy ebben a nemzetben a nemzeti érzésnek a reneszánsza még elkövetkezhet

                            Bethlen István egyik beszédéből (1919) idézek: „Bizonyítani kell, hogy ebben a nemzetben a nemzeti érzésnek a reneszánsza még elkövetkezhet. Be kell bizonyítani, hogy még tisztában vagyunk azzal, hogy Európa csak akkor fog megint rólunk tudomást venni, ha nemzeti érzésünk mellett tanúbizonyságot teszünk, ha fennen hirdetjük és dokumentáljuk, hogy élni akarunk a népek tömegében, mint magyarok, mint magyar állam, miként a múltban, úgy a jövőben is. (…) csak azt a demokráciát (fogadjuk el), amely ikertestvére a szabadságnak, a jogrendnek, ikertestvére a polgárok egyenlőségének és amely ikertestvére az államnak, az állam erejének, mert azt a szabadságot, azt a demokráciát, amely ennek nem ikertestvére, hanem ezek halálán és sírhantján akar demokráciát felállítani, azt soha, semmi körülmények között elismerni nem lehet és nem szabad!” Világosan láthatjuk, hogy az Orbán Viktort támadó, a diktatúrát kiáltó nemzetközi nyomásgyakorlóknak pontosan az fáj, hogy Magyarország kétségbeesett erőfeszítéssel próbálja erősíteni az államot, hogy kiszabaduljon a gyönge országok csapdájából. A külföldi sajtó elképesztő hazugságai és vádjai úgy záporoznak, hogy egyre nevetségesebbek és hiteltelenebbek, a tudósítók, újságírók még véletlenül sem kérdeznek meg nem balliberális „személyiségeket”, és a jogvédő szervezetek leszögezik, hogy hazánk már nem felel meg az uniós- és a NATO-tagság kritériumainak. Drasztikusan figyelmeztetnek minket, hogy sem demokrácia, sem élet nincs e szervezeteken kívül, és úgy megvédenek bennünket, hogy beledöglünk. 1956 forradalmának nagy álma a nemzeti függetlenség és a semlegesség volt, aztán jött a KGST és a Varsói Szerződés. Továbbgondolni a dolgot nem is merem, mert rossz szokás szerint mi, magyarok mindig kicsit előbbre szaladtunk a történelemben. Aki kiugrik a lövészárokból, arra lőnek elölről és hátulról is. De Bethlen Istvánnak akkor is igaza van, ha nem illik hivatkozni rá csaknem száz év elteltével. Szentmihályi Szabó Péter - 2012 Magyar Hírlap