Fricz Tamás: Viszonyunk Nyugat-Európához és Amerikához
Megértem az indulatainkat, hiszen én is indulatos lettem McCain szenátor Orbán Viktorral kapcsolatos, ordenáré és ostoba szavai miatt, melyekre – természetesen – felkapta a fejét a világsajtó. Sorolhatjuk tovább napestig a negatív jelzőket a szenátorral kapcsolatban, de lássuk be: ezzel nem megyünk semmire.
Helyette vegyünk egy nagy levegőt, gondoljuk át újra Magyarország helyét és szerepét a világban, s ebből kiindulva határozzuk meg a lehetséges nemzetstratégiánkat, illetve Nyugat-Európához és az Egyesült Államokhoz való viszonyunkat.
Már csak azért sem érdemes „rugóznunk” tovább McCain szavain, mert már eddig is alaposan ismerhettük a szenátor alapállását. Ha máskor nem, akkor januárban, amikor egy villámlátogatást tett nálunk, s gyorsan aggódott egy sort a magyar demokráciáért, aggódott Paks és az oroszok melletti elköteleződés miatt, fellépett az akkor még csak felállítani tervezett német megszállási emlékművel szemben, valamint aggódott a közelgő, áprilisi parlamenti választások tisztasága miatt…
Ehhez képest Orbán Viktor „újfasiszta diktátorrá” minősítése már kevés meglepetést okozhatott, bár brutalitásában valóban az eddigi megjegyzésein is túltett.
Mégis, ezek után, lehiggasztva magunkat, válaszolnunk kell az alapkérdésre: mit kezdjünk ezzel a helyzettel? Mit kezdjünk azzal az ordító problémával, hogy a számunkra még a közelmúltban is mintának, követendő modellnek számító Nyugat-Európa, az unió, illetve most már az Egyesült Államok látványos támadást indított ellenünk, amellyel veszélyeztetik szuverenitásunkat, s már-már nyíltan a fennálló Orbán-kormány megdöntésére törnek?
Mi van akkor, ha az általunk ideálisnak, a szabadság és a demokrácia paradicsomának vélt Nyugat ránk mutat és így szól: bűnös vagy, magyar, nem kellesz?! Mi legyen a reakciónk? Forduljunk el Brüsszeltől, Berlintől, Párizstól, Amszterdamtól, Londontól, New Yorktól, Washingtontól, s állítsuk át az iránytűinket Moszkva, Isztambul, Peking, Szingapúr és Hanoi felé? Egyszóval, már megint az Ady által megírt Kompország-dilemmával nézünk szembe, már megint vergődünk, hánykolódunk Nyugat és Kelet között?
Nos, úgy vélem, nem. Nem hánykolódunk, de van néhány jellegzetességünk, ami valóban csak ránk, magyarokra, a magyar nemzetre érvényes jellemző. Amikor a jelenlegi, roppant bonyolult helyzetünkben kitörési stratégiákat dolgozunk ki, néhány dolgot alapul kell vennünk.
A magyar nép Közép-Ázsiából származik, s nem Európából, ám a honfoglalás után Szent István döntésével elköteleztük magunkat Nyugat-Európa mellett. Ez az elköteleződés 1989–1990-ben újra, sokadszor megerősítést nyert, s nyugati szövetségi rendszerek tagjaként (EU, NATO stb.) intézményesedett.
Származásunk, geopolitikai helyzetünk, történelmi konfliktusaink, nagybirodalmi alávetettségeink alapján azonban mi megismertük, illetve értjük a Keletet is. Nem oda tartozunk, de a franciákhoz, angolokhoz, s különösen az amerikaiakhoz képest mi sokkal jobban tudjuk, mi motiválja a nyugat-balkáni népeket, szerbeket, horvátokat, lengyeleket, cseheket, szlovákokat, ismerjük a közép-európai mentalitást, kénytelen-kelletlen megismertük az orosz „medve” lelkét is, s talán a közép- és távol-keleti országokkal is szót tudunk érteni. Tudunk tehát közvetíteni Nyugat és Kelet között, s ez nem szégyen, ez érték. De ettől nem vagyunk keletiek.
Nyugat-Európa és Amerika a mintánk, de nem vagyunk nyugat-európaiak és amerikaiak, vagyis nem vagyunk nyugatiak. És jobb, ha tudjuk: nem is leszünk azok. És ezt el kell fogadnunk, bármit mondanak a balliberális megmondóemberek.
Akkor kik vagyunk? Egy közép-európai nemzet, amelyik, akárcsak az itt élő szláv népek, a nyugati mintákat követi, de velük együtt mégis mindig más marad, mint a Nyugat. Ám mi a közép-európai szlávoktól, baltikumi népektől is eltérünk, amennyiben – túl az ázsiai származásunkon – ezeréves történelmünk nem szól másról, csak a meg- és fennmaradásról, s szuverenitásunk, önállóságunk, függetlenségünk megvédéséről – akár a szláv népekkel szemben is. Ez az alapvető tulajdonságunk, lelki beállítottságunk, s ezt nem érti, vagy nem akarja megérteni a bal- és balliberális oldal.
Önmagával rengeteget vitatkozó, megosztott nép vagyunk, de egyetlen esetben – s akkor igen, kurucos módon! – mindig összefogunk: ha a szabadságunk kerül veszélybe. És ezt kellene megértenie a nagyhatalmaknak, a Nyugatnak, amikor regulázni, alárendelni, irányítani akar bennünket. Mert hogy az nem fog menni. Nem fog menni addig, amíg ebben az országban olyan emberek élnek, beszélnek és írnak, akiket direkt nem sorolok név szerint – pedig szívesen tenném –, mert igaztalanul hagynék ki neveket.
De! Nem szabad, hogy megutáljuk a Nyugatot, mert a Nyugat nem csak McCainekből áll, hanem nagyszerű, szabadságvágyó emberekből, kultúrából, tudásból, humanizmusból és kereszténységből is. Nem szabad tehát, hogy a jelenlegi támadássorozat miatt elvakuljunk, s a fürdővízzel együtt kiöntsük a gyermeket is, akire annyira vágytunk.
Helyette hűvös fejjel tárgyaljunk, vitatkozzunk, egyeztessünk és állapodjunk meg. Egyenrangúként. És éppen ezzel tereljük vissza a nyugatiakat saját maguk gyökereihez, melytől elszakadni látszanak. Mert vegyük észre, éppen azt várják, hogy „barbár módra” reagáljunk, mert akkor rögtön ránk mutathatnának: na lám, megmondtuk, nem közénk valók!
Ne adjuk meg nekik ezt a szívességet. Legyünk észnél!
mno
Bayer Zsolt: A dolgok állása 4. - rész
A mai éles, robbanásveszélyes és instabil helyzetben viszont sürgősen meg kell érteni néhány dolgot. Napnál is világosabb, hogy a titkosszolgálatok által irányított nyugati sajtó, magyarországi lerakataival és ügynökeivel együtt, azt az utasítást kapta, hogy a „demokráciadeficit” vonalon túl indítson totális támadást a magyar kormány ellen. A vezérfonal pedig legyen a korrupció, ezenfelül pedig bármi, ami alkalmas arra, hogy felkeltse az emberek irigységét, dühét, féltékenységét és gyűlöletét. A gépezet beindult, az ügynökök munkához láttak, egy rakás ostoba és megfelelően aljas takonypócnak pedig utasítást sem kell adni. Ők élvezetből megcselekszik, amit kell, pusztán azért, mert leírhatatlan aljasságuk, cinizmusuk által érzik magukat valakinek. Ebben a helyzetben viszont egy komoly politikai erőnek felettébb óvatosnak, ravasznak, okosnak, előrelátónak és legfőképpen feddhetetlennek kell lennie. Nagyrészt igaza van Pokorni Zoltánnak, csak abban nincs, hogy korábban „elment az urizálás”, de most már nem. Korábban sem „ment el”, legfeljebb nem volt ennyire éles és robbanásveszélyes a helyzet, és ezért kevésbé kellett adni a látszatra. Ezek a „kényelmes” idők elmúltak. A mai éles, robbanásveszélyes és instabil helyzetben viszont sürgősen meg kell érteni néhány dolgot. Például azt, hogy a sajtónak ki van adva: lesse a fideszes és kereszténydemokrata politikusok, országgyűlési képviselők, polgármesterek, önkormányzati képviselők minden lépését. Nézze meg, milyen autóval járnak, milyen házban laknak, milyen óra van a csuklójukon, milyen ruhát viselnek, hol és kivel nyaralnak, mit csinálnak szabadidejükben, mi a hobbijuk, milyen a családi életük, melyik étterembe járnak, kik a munkatársaik, mi van a szemetesvödrükben, a zsebükben, a múltjukban, a jelenükben, a jövőjükben, isznak-e, dohányoznak-e, csajoznak-e, élnek-e. Ez a feladat, és az, hogy a megfigyelések alapján csapjanak le mindenre. Minden apróságra, ami felfújható, és ha kell, hazudjanak nyugodtan, az sem számít. Ebben a helyzetben alapelvárás az óvatosság egy politikus részéről. Ehhez képest éppen most vagyunk tanúi elképesztő baklövéseknek éppúgy, mint megmagyarázhatatlan cselekedeteknek. Hogy világos legyek: Elfogadhatatlan és megmagyarázhatatlan egy majd’ kétszázmilliós ház megvásárlása. Ennél már csak az elfogadhatatlanabb, ahogy az ominózus ház kinéz… Elfogadhatatlan és megmagyarázhatatlan, ha valaki miniszterként a focicsapatából származó haverjaival tölti fel saját minisztériumát és a diplomáciai testületet. (Ilyenkor kéretik mindig végiggondolni, mi mit tennénk és mondanánk, ha egy szoci miniszterről derülne ki ilyesmi…) Elfogadhatatlanok és megmagyarázhatatlanok bizonyos utazások. Nem azért, mert amúgy az érintett személynek nem lenne joga akárhová is utazni akármilyen célból, ráadásul az is teljesen világos, hogyha az illető ennyi évnyi képviselői és polgármesteri munka után nem engedhetne meg magának egy ilyen utat, az lenne az igazi botrány. De vannak pillanatok, amikor egy óvatos és okos politikus ráérez arra, hogy most nem. Mert most nem olyan a helyzet. Mert most a dögkeselyűk ezt ellenem és a kormányom ellen fogják fordítani. Aztán ha már mégis elutaztam, akkor legalább ne keveredjek egy nap két-három hm… Hogy is mondjam… nem-igazmondásba. (Kit és miért kísért a tévé stb. stb.) De a konkrétumok mögött lapul a lényeg: most nem az az idő van, amikor lehetséges és érdemes újabb és újabb frontokat nyitni. Nem. Most a nyugalom a jelszó. És a hideg, józan mérlegelés, konszolidáció, okos és eredményes kormányzás. Mert hogy ez is világos legyen: soha, egyetlen pillanatig sem járunk lehajtott fejjel sem a rezsicsökkentésért, sem a „keleti nyitás” politikájáért, sem a Déli Áramlat igenléséért, sem a Paksi Atomerőmű tervezett új blokkjának megépítéséért, sem az államadósság elleni harcért, sem a Szabadság téri emlékműért, sem az elhíresült zöld dossziéért, amiben – mint ma már tudjuk - nincs bizonyíték semmire és senki ellen, sem a NAV miatt – egy feddhetetlen szaktekintély, Vámosi-Nagy Szabolcs jelentette ki, hogy Vida Ildikó nem korrupt. Hát mi inkább neki hiszünk, mint Goodfriendnek és a honi sajtóban lézengő lábtörlőinek. Nem járunk lehajtott fejjel a trafiktörvény miatt sem. A gazdáknak juttatott földbérletek miatt sem. A GMO alkotmányban rögzített tilalma miatt sem. Az oktatási reform miatt sem. Legkevésbé az erkölcstan és a hittan miatt. Nem járunk lehajtott fejjel a cigányok felzárkóztatásáért tett erőfeszítések miatt sem. Legkevésbé a magánnyugdíjpénztárak megszüntetése miatt, ami a globális világhatalom egyik legnagyobb és legpusztítóbb gazembersége. Nem járunk lehajtott fejjel a bankok és a multik megadóztatása miatt sem. Sőt. Nem járunk lehajtott fejjel azért, mert eszünkbe jutott a kereskedelmi áruházláncok vasárnapi nyitva tartásának megszüntetése. Ez ügyben inkább hasonlítanánk Ausztriára vagy Németországra, még akkor is, ha teljes joggal fel lehet vetni, vajon jó-e az időzítés. Nem járunk lehajtott fejjel egyetlen társadalompolitikai reformunk miatt sem. Nem járunk lehajtott fejjel az internetadó miatt sem, mert volt erőnk és bölcsességünk visszavonni. Nem vagyunk hajlandók lehajtott fejjel járni a Baranya megyei rendőrkapitányság oktatófilmje miatt, még akkor sem, ha elvitatkozhatunk arról, találhattak volna-e jobb szlogent is. De kimondjuk jó hangosan: továbbra is azt fogjuk mondani a lányainknak, hogy lehetőség szerint éjjel kettőkor ne egyedül jöjjenek haza gyalog, rosszarcú külvárosi sikátorokon keresztül, ötcentis szoknyában, melltartóban és nagyon vörös szájjal, mert akkor nagyobb eséllyel fogják őket megerőszakolni. Ezt fogjuk mondani a lányainknak, amúgy pedig kuss legyen végre! Nem vagyunk hajlandók lehajtott fejjel járni azért, mert mást gondolunk a világról, mint a liberálisok. Mint a baloldaliak – ha olyanok vannak még ebben az országban. Nem vagyunk hajlandók lehajtott fejjel járni azért, mert nem hisszük el, hogy a globális tőkés világgazdaság jelen állapotában a létező világok legjobbika. Mert nem hisszük el, hogy a létezés legfelső foka az okostelefon és a kötelező olvasmányok eltörlése. Azért, mert nem hisszük el, hogy az a szabadság, amikor a római Szent Péter téren Femen-aktivisták keresztet dugnak a seggükbe, mert így kívánnak tiltakozni a pápa ellen. Sokkal inkább hisszük azt, hogy ez sem nem szabadság, sem nem emberség, sem nem emberi jog. Ez csupán e súlyosan beteg világ súlyosan beteg megnyilvánulása. És nehogy már mi szégyenkezzünk miatta. Nem fogunk hallgatni most már, és csendben tűrni a sok aljasságot, igazságtalanságot, hazugságot, ocsmányságot, amit ránk hordanak. Inkább mondogatjuk egyre hangosabban, hogy „Síró báránykát ha látok, A fogára jól vigyázok, Mert piszok farkast kiáltván Mért vicsorgat annyi bárány?”(1) Ezekkel a síró báránykákkal van tele az ország, a nyilvánosság, a világ, ezekkel van tele az agyunk, a lelkünk, a szívünk. Rágnak minket kívül, belül. Most van itt a pillanat kimondani jó hangosan: nem tűrjük tovább a síró báránykák elviselhetetlenségét. Lerázzuk őket magunkról és az életünkről. Akárhogyan is, ha kell. És nem járunk leszegett fejjel soha többé. És ha mi nem járunk leszegett fejjel soha többé ezek miatt, akkor ne kelljen leszegett fejjel járnunk néhány felelőtlen ember miatt. Inkább véssük észbe ezt: „Nincsen pénzem se dohányom, Vedd meg pajtás a dolmányom. Sétálj benne mint a páva, Vármegyeház udvarába. Nekem már a kopott is jó, Nem lát benne csak a tarló. Elballagok lombhullásban, Köd előttem, köd utánam. Eladom a rezes kardom, De a puskám azt megtartom. Farkas kullog az erdőben, Éhes farkas labanc bőrben. Ahol látom, ahol érem, A fajtáját nem kímélem. Piros vér hull őszi sárban, Köd előttem, köd utánam. Majd elmúlik egyszer a tél, Majd elül az északi szél. Öreg erdők bujdosója Megindul a kakasszóra. Amerre a lovunk vágtat, Labanc ottan meg nem állhat Úgy eltünik, minta pára Köd előtte, köd utána” S ha ezt észbe véstük, üzenhetünk vissza, ahogy azok üzenték minekünk: „Ideje lenne félnetek!” Hát csak azért mondom… - See more at: http://magyarhirlap.hu/cikk/11634/A_dolgok_allasa_4#sthash.Fxh1S2df.dpuf
Bayer Zsolt: A dolgok állása - 3. rész - A 2010 és 2014 közötti ciklusban az ellenzék egyetlen mondandóra összpontosított. Ez a „demokráciadeficit” volt
Négy éven keresztül próbálták elhitetni a társadalommal, hogy az Orbán-kormány sárba tiporja a demokráciát, valójában egy „lágy”, „rejtőzködő” diktatúrát épít ki az országban.
Ez a stratégia tökéletes kudarcnak bizonyult. Számos okból. Az első és legfőbb ok az volt, hogy az ellenzék mondandója és a valóság köszönő viszonyban sem volt egymással – ezen a téren a mai napig ez a helyzet. Ráadásul az EU különböző szervei, képviselői és legfőképpen a nyugati sajtó túlzásba vitte a kormány elleni támadásokat, és ezzel éppen ellenkező hatást ért el, mint amit szeretett volna: a társadalom teljes joggal érezte azt, hogy kívülről, jogtalan támadások érik a kétharmados felhatalmazással hatalomra került kormányt.
Pontosan ennek az érzésnek és hangulatnak volt köszönhető a Békemenet elképesztő sikere, amikor valóban soha nem látott tömeg ment utcára azért, hogy megvédje az Orbán-kormányt, és hitet tegyen mellette. (A hazai politikai ellenzék és aljasabb sajtómunkásai azóta is azzal vannak elfoglalva, hogy bármilyen módon és bármi áron hiteltelenítsék a menetet, „birkának”, „békának”, pénzért, élelemért megvásárolt zombiknak titulálva több százezer magyar állampolgárt.)
S miközben az ellenzék ezzel volt elfoglalva, és erre az egy mondandóra tett fel mindent – meg Bajnai Gordonra –, aközben a kormány és a kormánypártok egyrészt egészen kiváló kormányzással és ezzel párosuló kiváló kommunikációval erősítették meg társadalmi pozícióikat, másrészt egészen elképesztő dolgok derültek ki az ellenzékről. Gondoljunk csak a bajai videohamisításra vagy Simon Gábor ügyére, hogy csak a két legnagyobb botrányt említsem. Mindezek eredményeképpen a 2014-es választásokon is meggyőző fölénnyel győzött a Fidesz–KDNP pártszövetség.
És itt álljunk is meg egy szóra. Már a 2010-es, kétharmados győzelem után elindult a propaganda, amely azt akarja sulykolni a társadalomnak, hogy valójában szó sincs semmiféle kétharmadról, a választásra jogosult állampolgárok egy kisebbsége választotta „csak” meg a Fidesz–KDNP-t ilyen arányban. A 2014-es választások kapcsán pedig ez az érvrendszer kiegészült azzal, hogy a kétharmados többség csak annak köszönhető, hogy a kormánypártok megváltoztatták a választási törvényt.
Akkor nézzük a számokat!
1994-ben az MSZP és az SZDSZ több, mint kétharmados győzelmet aratott a választásokon. Az eredmények így alakultak:
Akkor 1 689 081 ember szavazott az MSZP-re és 1 005 766 ember az SZDSZ-re. Ez összesen 2 694 847 szavazat. Ezzel szemben az akkori ellenzékre leadott szavazatok száma a következőképpen alakult: az MDF-re 649 966 fő, a Független Kisgazdapártra 425 482 fő, a Kereszténydemokrata Néppártra 397 887 fő, a Fideszre pedig 416 143 fő szavazott. Ez összesen 1 889 478 szavazat. Akkor ezeken kívül még 29 (!) párt indult a választásokon, amelyek mindegyike ellenzéki volt, viszont egy sem jutott be a parlamentbe, így elveszett a rájuk leadott 441 318 szavazat. Ha ezt is hozzáadjuk az ellenzéki szavazatokhoz, akkor 1994-ben az ellenzékre összesen 2 330 796 szavazat jutott. Vagyis az MSZP–SZDSZ-koalíció 364 051 szavazattal kapott többet az ellenzéknél, és így kormányzott több, mint kétharmados többséggel a parlamentben.
Nézzük a 2010-es választások eredményét. 2010-ben a Fidesz–KDNP pártszövetség 2 743 626 szavazatot kapott, vagyis csaknem ötvenezerrel többet, mint az MSZP és az SZDSZ 1994-ben. De ennél is fontosabb, hogy mi maradt a baloldali és liberális szavazatokból! Az MSZP kapott 1 088 374 szavazatot, az LMP pedig 259 220 szavazatot. Ez összesen 1 347 594 voks. Vagyis arról az oldalról eltűnt 1 347 253 szavazat. A baloldali-liberális ellenzékhez képest a Fidesz–KDNP összesen 1 396 032 szavazattal kapott többet, szemben az 1994-es MSZP–SZDSZ többség 364 051 szavazatával. Mégsem jutott eszébe 1994-ben egyetlen nagyokosnak sem, hogy megkérdőjelezze a kétharmados győzelmet.
A számok 2014-ben pedig így alakultak: a Fidesz–KDNP-re 2 142 142 ember szavazott. A baloldali-liberális pártszövetségre (MSZP–Együtt–DK–PM–MLP) 1 289 311 voksot kapott, az LMP pedig 268 840-et. Összesen a baloldali-liberális erők tehát 1 558 151 szavazatot szereztek. A Fidesz–KDNP előnye tehát a baloldali-liberális szavazóbázissal szemben még 2014-ben is közel 600 000 fő, vagyis még mindig kétszerese az 1994-es MSZP–SZDSZ-előnynek. (A Jobbikról csak azért nem ejtettem most szót, mert ők még nem léteztek 1994-ben, másrészt ők nem a baloldali-liberális ellenzék táborához tartoznak.)
Mindezt csak azért volt fontos tisztáznunk, hogy végre egyszer lássuk a számokat, és tudjuk, mit hazudnak azon az oldalon.
E cikksorozat előző két részében talán sikerült felvázolnom azt is, milyen okokból döntött úgy Washington – és vele együtt természetesen brüsszeli csicskásaik –, hogy nekiesnek az Orbán-kormánynak. Az amerikai szakértők pedig feltehetőleg azt is elmagyarázták a hazai ellenzéknek – természetesen a Jobbikot kivéve –, hogy most a „demokráciadeficit” vonal nem lesz elegendő. Ez persze nem jelenti azt, hogy arról lemondtak volna. Ezzel kapcsolatban két kiváló írás is megjelent a közelmúltban. Az egyiket Megadja Gábor eszmetörténész jelentette meg a Mandineren, és a következő fontos megállapítások olvashatók benne:
„A maga nemében szórakoztató olvasni, nézni, hallgatni az értelmiségiek megfejtéseit a jelenlegi magyar »rendszerről« – bármit jelentsen is ez. Minden különösebb önreflexió nélkül képesek a stúdiók székeibe süppedve olyan mondatokkal dobálózni, hogy Magyarországon diktatúra van, hogy épül a totalitarizmus, illetve, hogy Magyarországon már most is »fél-totalitárius« rendszer van. (…)
Mindez még szórakoztatóbbá válik, ha egyesek az aluljárók Freudjaiként megfejtik a politikusok cselekvéseinek legmélyebb forrásait, és az apa pofonjaiban vélik azt megtalálni. (…) A magyar »rezsim« vagy »rendszer« tehát számos értelmiségi szerint már most (fél-) totalitárius, vagy abba az irányba halad. Mondják mindezt szabadon, mindenféle kényszer és cenzúra nélkül a nyilvánosságban. A valósággal való kapcsolat teljes hiányánál talán az irónia nem-észlelése a komolyabb probléma. Elveszítették a humorérzéküket, így nem érzékelik az általuk tálalt abszurdot sem. A szabadság nem azért veszhet el, mert az értelmiségiek azt mondják nekünk a tévéképernyőről, hanem épp azért, mert inflálják a szavakat. Az értelmiségi megmondás értelmetlenné vált. Konfucius talán nem volt értelmiségi. Szerinte ugyanis, amint a szavak elveszítik jelentésüket, az emberek elveszítik szabadságukat.”
A másik Ábel Attila írása, ebben egyebek mellett a következő megszívlelendő megállapítások vannak:
„Miközben a kormányt pocskondiázó média naponta kap sírógörcsöt a sajtószabadság állítólagos hiányától, már csak egysíkú véleményt közölnek, híreket alig. A háttérben nagyhatalmak nagy hatalmú pénzosztói: az ő megmondóembereik rágják a szánkba, hogy miért rossz a jó, és miért jó a rossz. Az ő forradalmuk zajlik most a médiában és a tereken. (…)
Kezdetben volt a totális balliberális fölény. A nyugati cégek piacot és befolyást vásároltak maguknak a rendszerváltás idején, a sajtószabadságot meghagyták otthonra. Ha kólából az ízetlenebbet hozták, mit csodálkozunk ezen? Így aztán az Antall-kormányt majd az első Orbán-kormányt is szétszedték a kommunista nyaloncokból lett demokrácia- és sajtószabadság-szakértők. Hol voltak ezek, amikor Horn Gyula kinyírta az egyetlen polgári napilapként működő Új Magyarországot? Sehol: még örültek is neki. Megtanultuk, hogy számukra az a demokrácia, ahol csak ők jutnak szóhoz. Medgyessy még ki is osztotta Orbánt: ha olyan médiát akar, ahol megjelenhet, csináljon magának.”
Erről van szó. És módszereikről még egy friss adalék: az RTL a minap felkérte a Szörényi–Bródy szerzőpárost, hogy az aktuálisan futó tehetségkutató műsorukban énekeljék el legendás számukat, a „ne gondold, hogy a tied a világ” kezdetű dalt. Majd ezt követően bejárta a médiát a „hír”, hogy az RTL-en már Szörényiék is „beszólnak” a Fidesznek. Igen.
A gátlástalan „médiagecik” úgy döntöttek, nem elég a „demokráciadeficit” vonalat vinni. Annak megőrzése mellett totális támadást kell indítani a kormány ellen, minden fronton, mint 2002-ben. Azt pedig már Udo Ulfkotte hamarosan magyarul is megjelenő könyvéből is tudhatjuk, miképpen működik a média világa, odaát a „sajtószabadság” Mekkájában, a fényességes Nyugaton.
A szerző, aki 17 évig volt a FAZ újságírója, részletesen beszámol arról, melyik lap melyik újságírója melyik titkosszolgálathoz van beütve, kik szerepelnek a CIA fizetési listáján, és hogyan születnek bizonyos írások. Ennyit a független és szabad nyugati sajtóról, és hazai ágenseikről.
De mindezeken túl ott vannak a rettenetes hibák, amelyeket mi követtünk el.
folytatjuk
Magyar Hírlap
Bayer Zsolt: Nyílt levél John McCainnek - Ön az igazi becsületes (ebben nincs cinizmus!), együgyű, háborús plakátra való, kőbunkó amerikai
Szenátor Úr!
Ön neofasiszta diktátornak nevezte Magyarország miniszterelnökét. Magyarország a hazám. A neofasisztának nevezett miniszterelnök a barátom, még ha nem is a szó klasszikus értelmében. Évente körülbelül háromszor beszélünk egymással, de ő azon kevés emberek egyike, akivel elmennék a háborúba, ha érti, mit jelent ez.
Az ön szavaira egyetlen mentség van: önnek fogalma sincs arról, mit beszél. És ezzel nincs egyedül. Európai bulvárértelmiségiek hada, kommunizmusból jött „entellektüelek”, mértéket és eszet vesztett amerikai republikánus szenátorok fasisztázzák ellenfeleiket. Ahogy Ernst Nolte írta: „A nyugati világ számos szerzőjénél találkozunk a fogalom – többnyire implicit – használatával, annak ellenére is, hogy a kommunisták előszeretettel használják azt támadó fegyverként összes ellenfelükkel szemben.”
Ön szakított az eddigi implicit használat szemérmes sunyiságával. Viszont csak alátámasztani tudja Nietzschét, akinek zseniális tévedéseiben is félelmetes igazságok lapulnak, és aki szerint a zsidó-keresztény ressentiment elszegényíti a világot.
Ön az elszegényített világ cégére és cégérese.
Persze vannak a fasizmus tárgyában hozott és természetesen megfellebbezhetetlennek mondott ítéletek között olyanok is, amelyek mögött legalább van némi intellektuális teljesítmény, még akkor is, ha semmi sem igaz belőlük. Thomas Mann például Hitler bukása után azt írta az Ez a béke című munkájában, hogy a fasizmus a tömegek diktálta kortendencia, amely teljes győzelmet aratott.
A győzelem pedig „Európának a politikai, morális, intellektuális területen jelentkező fasiszta beszivárgás iránti pszichológiai fogékonyságának” köszönhető. E tárgykörben szintén Nolte jegyzi meg, hogy Mann a Bruder Hitler című esszéjében „döbbent csodálkozással fedezi fel Hitler sajátos egzisztenciája és a művészlétről alkotott saját alapelgondolása közötti mély rokonságot”.
Lám, egy Thomas Mann szintű elme paranoiájában önmagában is felfedezi a fasizmus (sőt, a nemzetiszocializmus!) magvait. Ez a veszély az ön esetében természetesen nem fenyeget. Ön ugyanis képtelen bármit is felfedezni. Ön az igazi becsületes (ebben semmi cinizmus nincs!), együgyű, háborús plakátokra való, kőbunkó amerikai prototípusa. Aki megtanulta egyszer a fasiszta kifejezést, és azóta bárkire ráhúzza, aki éppen nem tetszik valamiért.
Amúgy Thomas Mann a már idézett művében azt írja, hogy a fasizmus „olyan korbetegség, amely mindenütt otthon van, amelytől egyetlen ország sem mentes”. Az ön hazája sem, szenátor úr! Bizony, ilyen bonyolult és összetett a világ. Egy önhöz hasonló idióta, egy bizonyos Dorothy Thompson nevű egykori újságíró és rádióriporter fedezte fel Amerikában a fasizmust annak idején, éppen úgy, mint most ön Magyarországon.
Nolte írja: „Még Roosevelt Amerikája sem kerülhette el a hasonló szemrehányásokat. Dorothy Thompson a New Dealben igyekezett fasiszta tendenciákat felfedezni, Rooseveltet 1934-ben már Mussolinivel hasonlították össze, és még 1940-ben is számos amerikai szállt szembe szenvedélyesen az elnök »cezarizmusával« és »vezér-elvével«.”
Miért is történt ez? Mert a világgazdasági válság hatására egyre többen elkezdtek azon gondolkodni, fenntartható-e a kapitalizmus addigi formájában. És sorra születtek a nemleges válaszok. A sort a 19. század végén XIII. Leó pápa nyitotta meg Rerum Novarum enciklikájával. A keresztényszocialista áramlatok keresték a megoldást a proletariátus tarthatatlan helyzetére.
A pápai enciklika – miután elveti a marxizmus megoldási javaslatait – hitet tesz a kizsákmányolás megszüntetése és a munkásság jogainak biztosítása mellett. Hangsúlyozza a család primátusát és a korporativizmus fontosságát. És bizony, szenátor úr, éppen ezért lett például a kommunisták szemében a Rerum Novarum is a reakciós fasizmus dokumentuma. S talán nem véletlen, hogy az osztályharcot elvető olasz fasizmus is éppen a korporáció miatt lett a kommunisták első számú ellensége, és a baloldali meghatározásokból soha sem hiányozhat annak hangsúlyozása, hogy a fasizmus és a korporativizmus kéz a kézben jár.
A Rerum Novarum: fasiszta enciklika.
Aztán folytathatjuk a sort Keynesszel. Úgy is, mint a New Deal ideológiai megalapozójával. Ő volt az, aki A laissez-faire vége című tanulmányában először bírálni merte a liberális gazdaságpolitikát, amennyiben is az teljes mértékben elveti az állami beavatkozást a gazdaságba. Az általános elmélet című fő művében pedig olyan „istentelenségeket” állít, miszerint olykor érdemes a pénzt a bankok helyett magunknál tartani. S hogy válságok idején igenis az államnak kell beavatkoznia a folyamatokba, mégpedig úgy, hogy például beruházások finanszírozásával fenntartja a keresletet és csökkenti a munkanélküliséget. Megengedhetőnek tartja a fedezet nélküli pénzkibocsátást, még a költségvetési hiány növelése árán is. Keynes kimondta, hogy a piac önmagában nem tudja fenntartani a gazdasági egyensúlyt.
Tehát Keynes is fasiszta volt.
Miképpen Roosevelt, aki Keynes elvei alapján dolgozta ki a New Deal rendszerét, amelyben szakított a szabad piac dogmájával és az állam minden addiginál erőteljesebben avatkozott be a gazdasági folyamatokba, és aki hatalmas közmunkaprogramokat hirdetett.
Fasiszta volt, mint Orbán. Vagy mint ön, szenátor úr. Emlékszik, mit írt önről a Libertarian Today nemrég? Ezt: „Neo-fascist McCain says constitutional, due process protections for American citizens should be suspended because terrorism exists.”
Nem várom el öntől, hogy bármit is megértsen mindebből. Nem kell értse, hogy a Dreyfus-ügy nélkül nincs Action Francaise, Action Francaise nélkül nincs olasz fasizmus. Azt sem kell megértenie, hogy az ön hazájának nyomorult gazemberei által okozott legutóbbi világgazdasági válság ismételten újféle megoldásokat követel. Olyasmiket, mint a New Deal volt annak idején. Csak ameddig a Fed szabadon nyomhatja a pénzt rogyásig, és ameddig bármekkora lehet az amerikai államadósság, addig ez itt nekünk, a gyarmatokon tiltva van. És ha valaki mégis tenni akar valamit, azt lefasisztázzák.
Nolte igazságát pedig végképp nem kell megértenie: „Az úgynevezett imperializmus 1914 előtt mindenütt a nemzetállamok banális egoizmusa, illetve a liberális és szocialista tradíció kifinomultabb igényei között kötött kompromisszumnak mutatkozott. Sem Cecil Rhodes, sem Theodore Roosevelt, sem pedig Friedrich Naumann nem akart mást, mint a mindenkori kultúreszmét minden érintett nép előnyére és üdvére kitágítani. De nem volt-e kézenfekvő az is, hogy ez az imperializmus alaptermészeténél fogva önmagára tanult meg fenntartás nélkül igent mondani?”
(Ui.: A ki takarodjon hamarabb az anyja keservébe verseny tegnapi és mai fordulóját összetettben az ön szavait hozsannázva üdvözlő magyarországi hazaáruló sajtómunkások nyerték. De egyéniben öné az aranyérem! Gratulálunk hozzá!)
Magyar Hírlap
Körmendy Zsuzsanna: Túl a tűréshatáron
Nem akartam hinni a szememnek, ezért megkerestem az angol változatot is. Semmi kétség, John McCain arizonai szenátor szavai szerint egy Putyinnal ágyba bújó újfasiszta diktátort („a neo-fascist dictator getting in bed with Vladimir Putin”) választottunk meg demokratikusan, szabadon, elsöprő kétharmaddal.
McCain szavai
John McCain arizonai republikánus szenátor az új amerikai nagykövet, Colleen Bell kinevezéséről tartott szenátusi szavazás alkalmával a következőket mondta Magyarországról: „egy nemzet annak a határára került, hogy feladja a szuverenitását egy újfasiszta diktátornak, aki ágyba bújik Vlagyimir Putyinnal”
(A magyar kormány elfogadhatatlannak tartja és határozottan visszautasította McCain szavait – többek között ezt hangsúlyozta a Külgazdasági és Külügyminisztérium (KKM) gazdaságdiplomáciáért felelős államtitkára szerdán a berendelt ideiglenes amerikai ügyvivővel folytatott megbeszélésén.)
Azt hittük, az a legrosszabb, ha nagyhatalmak politikusai ideológiai okokból országokat bélyegeznek meg, ahogy azt a Szovjetunió tette a Nyugat összes államával. De a republikánus szenátor indulatos kifakadása a magyar kormány ellen azt bizonyítja, van rosszabb is: amikor gazdasági okokból ideológiai bélyeget sütnek arra az országra, amelynek gazdasági válságkezelése és kiútkeresése eltér a szokványostól.
Nehéz higgadtan írni erről az amerikai szenátusban elhangzott hozzászólásról. Colleen Bell kinevezését megakadályozandó McCain olyan érvelésben tört ki, amellyel többet ártott hazánknak, mint az utóbbi években bármely más politikus. Miközben Magyarországot nagyon fontos országnak nevezte. Ahol szerinte „rossz dolgok történnek”. Európa közepéről uniós tagországként a Nyugat minden tisztelete mellett gazdaságilag Kelet felé tapogatózni nyilván „rossz dolog”. Miért is lóg ki Magyarország a sorból, amikor küszöbönáll a Nagy Alku, a szabad kereskedelmi megállapodás Amerika és az EU között?
A renitensek sosem önmagukban veszélyesek, hanem mert a példájukat mások is követhetik. Márpedig Amerika éppen most lendült bele a palagáz-kitermelésbe, amelyből kolosszális biznisz csak akkor lehet, ha van rá kereslet Európában is. Akármilyen kis ország vagyunk, felvevőpiacként mégis csak fontosak vagyunk a közép-európai térséggel együtt. Mert Amerika palagázbiznisze és a zuhanó kőolajár, ami miatt Oroszország a vártnál is nehezebb helyzetbe került (egyetlen dollár áresés az oroszoknak 70 milliárd rubel kárt okoz), összefüggenek azzal, hogy Magyarország, ahol „rossz dolgok történnek”, „fontos lett”.
Pontosabban fontos lett az ország bemocskolása. 2008 szeptemberében, amikor az amerikai elnökjelöltek vitája folyt, McCain szenátor Obama riválisaként egyik fontos programpontjául ugyanúgy az adócsökkentést jelölte meg, mint két évvel később Orbán Viktor. Hátborzongató belegondolni, hogy ha nem Obamát, hanem McCaint választják elnökké, konzervatív programjával esetleg ő is a fasizálódás útjára vezette volna az Egyesült Államokat...? Vagy aki egy világhatalom tetején csücsül, az eleve nem lehet újfasiszta diktátor?
McCainnek az amerikai szenátusban elmondott korbácsos mondatai erőszakosan elválasztották a nemzetet a kormányfőtől: „egy nemzet annak a határára került, hogy feladja a szuverenitását egy újfasiszta diktátornak, aki ágyba bújik Vlagyimir Putyinnal és mi a Gazdagok és szépek (szappanopera) producerét küldjük nagykövetnek”.
Tényleg feladtuk volna szuverenitásunkat az április országgyűlési választáson? Mi azt hittük, éltünk demokratikus jogainkkal. Hogyan feledkezhet meg egy szenátor a „demokrácia hazájában” arról, hogy Orbán Viktor szabad választásokon került az ország élére? Pártja másfél hónappal később ismét fényes győzelmet aratott az EP-választásokon, majd ősszel az önkormányzati választásokon. Vagy mindazok, akik rá szavaztak, egytől egyig újfasiszták lennének?
De ha itt többségben újfasiszták vagyunk, akkor hogyan tudjuk föladni a szuverenitásunkat, ami nincs is? A hazai balliberális médiában érződik némi zavarodottság. Mintha még ők is meglepődtek volna, s azon morfondíroznának: ennyire azért nem kellene a kezünk alá dolgoznia McCain szenátornak, mert honfitársaink úgy megutálnak minket idehaza, hogy fuccs a tüntetéseinknek, amelyeket, hála a kormánypártok szaporodó melléfogásainak, hetente szervezhetünk amerikai támogatóink segítségével.
Ha nekem fontos egy ember, akkor meg akarom ismerni. Ha egy magas rangú politikusnak fontos egy ország, akkor meg kellene ismernie. McCain járt Magyarországon, nem is régen. Egy fasiszta országban ezer jelből megállapítható, hogy ott a szabadságot elhantolták. Sztálin Szovjetuniójában, Hitler Németországában a totalitarizmus levegője fullasztóan árulkodott az állami erőszakról. Az ilyen országokban nemhogy tüntetni, de még viccet mesélni sem lehet.
A külügy már kiadta a tiltakozásról szóló közleményt, de az édeskevés. Kormányszintű, nagyon erőteljes és nagyon profi külügyi-kulturális szervezésben Magyarország valódi arcát, valódi karakterét kellene hivatásszerűen és szinte sulykolva megmutatni a világnak ahhoz, hogy a rólunk szóló hazugságok ne fonjanak be minket folyondárként. Megtérülne.
McCain szenátor észrevételével, miszerint jobb lenne, ha Amerika tapasztalt diplomatát küldene Magyarországra, még egyet is érthetünk. Mi sem bántuk volna, ha André Goodfriend helyébe, valamint a szappanopera-producer Colleen Bell helyett egy tapasztalt, az országot és diplomáciai protokollt jól ismerő nagykövet érkezett volna a tengerentúlról hazánkba. Aki nyitott szemmel, nyitott szívvel, s a lehetőségekhez képest elfogulatlanul ítél rólunk, és hajlandó híven tájékoztatni az amerikai politikusokat arról, mi történik Magyarországon.
McCain valóságtól elrugaszkodott érvelése felesleges volt: Colleen Bradley Bellbõl amerikai nagykövet lesz, a szenátus megszavazta. S nem árt, ha tudjuk: a hölgy kinevezése valójában Goodfriend pozíciójának megerősítését jelenti. Goodfriend a rábízott fellazítási feladatot végrehajtotta, jutalmul a nagy politikai álarcosbálon most már egy szőke hölgy maszkját tarthatja a saját arca elé.
mno
Angela Merkel: Orbán Viktor a fő akadálya az Oroszország elleni szankciók kiterjesztésének - egy mérsékelt nyugati elemző így látja Orbán Viktor politikáját
Angela Merkel látogatást tervez Budapestre, az általa Putyin kistestvérének tartott magyar miniszterelnökhöz, Orbán Viktorhoz.
Bár Magyarország miniszterelnöke továbbra is elhatárolja magát a Nyugattól, ezért Angela Merkel februárban meg akarja látogatni őt.
A kancellár nagyra értékeli Orbán Viktor miniszterelnököt, de a látogatásnak fajsúlyos oka van.
Angela Merkel német kancellár (CDU) és Orbán Viktor miniszterelnök két évvel ezelőtt a német kancellárián összecsaptak. Az elmúlt két év viszont nyugalmasan telt.
A magyar miniszterelnök, mint a fő akadálya az EU szankciók kiterjesztésének Oroszország ellen. Orbán Viktor nyáron kategorikusan kijelentette, hogy ő nem megy a magyar érdekekkel szembe csak azért, mert Ukrajna veszélyeztetett.
A Krím-félsziget Oroszországhoz csatolása után határozott az EU a szankciók létrehozásáról. A szankciók hosszabbításának egyik legfontosabb mozgatója, Barack Obama amerikai elnök és Angela Merkel német kancellár oroszellenes politikája. Orbán Viktor józanul gondolkodó vezető és nem akasztja össze a horgot Vlagyimir Putyin orosz elnökkel.
Orbán Viktor kelet felé nyit, mely sikeresen működik magyar és orosz szempontból. És ennek oka van. A magyar kormány politikájával kelet felé nyit, amelynek célja a nyugati függőségről leválni, és új kapcsolatot építeni Moszkvával. Már 2010-ben kivezette Orbán Viktor a Nemzetközi Valutaalapból (IMF) az országát, és kivetette a külföldi vállalatokra és a bankokra a különadót.
Míg Európa márciusban langyos tervezés után kezdeményezte krími annexió elleni lépéseket, és hogy csökkentse a földgáz függőséget Oroszországtól, Orbán Viktor májusában elfogadta a “Kreml-vezérelt” Gazprom ajánlatát, a Déli Áramlat gyorsított építését. Az EU törvény tiltja a gázvezeték megépítését, illetve annak működtetését, amely projektet ennek ellenére a magyar parlament szembe menve az uniós joggal, jóváhagyott.
Ugyanakkor Orbán Viktor miniszterelnök kijelentette, hogy a magyar állam elutasítja a liberális “értékeket”.
Júliusban Orbán Viktor azt mondta egy vitaindító beszédében: A liberális demokráciához Magyarországnak nincs köze, és nem fogadja el az értékeit. Ehelyett szükséges tanulni Kínától, Szingapúrtól, Törökországtól és Oroszországtól.
Orbán Viktor most szembemegy a nyugati szankciókkal, az új nagy testvér oldalán? A válasz megtalálható Berlinben.
Angela Merkel kancellárék felmérték Orbán Viktort. A Welt am Sonntag információi szerint februárban Budapestre akarnak utazni, hogy megfeleljen a kérdéseikre maga Orbán Viktor.
Az utazás nem véletlen. Márciusban meg akarják hosszabbítani az Oroszország elleni szankciókat. A német kancellári hivatal és a külügyminisztérium azonban tagadta az utazás okait. November hónapban, a berlini Magyar Nagykövetséget már próbálta meglátogatni Merkelt, persze sikertelenül.
A magyar parlament – az Orbán Viktor által irányított kétharmados többséggel működik, mely módosította az alkotmányt is- Merkelnek ez nagyon nem tetszik. Szerinte Orbán Viktor megnyirbálta az Alkotmánybírósága hatáskörét és kiterjesztette befolyását a kormány a bírói karra és az egyetemekre. Eltörölték a központi bank függetlenségét és elfogadták a nemzetközileg bírált médiatörvényt.
Tavaly Angela Merkel és Orbán Viktor végül is személyesen is összecsaptak. A vitát az SPD kancellár jelölt Peer Steinbrück provokálta ki, aki Merkelt azzal vádolta, hogy túlságosan megengedő Orbán Viktorral szemben.
Merkel erre azt mondta: Mi megteszünk mindent azért, hogy Magyarország a helyes irányba haladjon, de ők nehézlovasságot küldenek ellenünk.
Orbán frontálisan megtámadta Merkelt: A múltban a németek nem lovasságot küldtek Magyarországra, hanem tankokat. Kérjük, hogy ne ismételjék meg még egyszer. Már akkor sem volt jó ötlet …
Az új nagykoalíció csökkentette az ellentéteket, de szerintük Budapest fölényben érzi magát. Nos, úgy néz ki, hogy első alkalommal, mintha Merkel átengedte volna a helyét.
Robin Alexander politikai szerkesztő, Welt am Sontag
magyartudat.com
Bayer Zsolt: A dolgok állása - 2. rész - Oroszországot soha nem sikerült legyőzni semmivel, ezt az egyet megtanulhatták volna a történelemből az amerikaiak, mondjuk Napóleon és Hitler példáján
Ideje megtanulnunk egy új szereplő nevét a világpolitikában. Őfelsége, a palagáz.
A palagáz miatt változik meg erőteljesen a geopolitikai helyzet a világban. Egy George Mitchell nevű texasi mérnök kidolgozta a technológiát, amellyel a nagy mélységben, a morzsalékos palakőzetben rejtőző gáz gazdaságosan kitermelhető. És az Amerikai Egyesült Államok tele van palagázzal.
A kizárólag a tengerentúliak érdekeit képviselő és szolgáló magyarországi hírportálok egyike, a 444.hu például már tavaly leírta azt a találó címet, hogy „Szaúd-Amerika”. A palagáz miatt az amerikai piacon hirtelen túlkínálat mutatkozott, amely alaposan lenyomta az árakat. Így jutottunk el oda, hogy a világ évtizedeken át legnagyobb gázimportőre hirtelen gázexportőrként lép fel a világpiacon. S mint ilyen, természetesen nagyon szeretné meghódítani az európai piacokat is.
Persze akad azért néhány probléma.
Mindenekelőtt a gázár. A sorokkoztt.tumbir.com-on a Nagy gázháború című írásban olvashatjuk a következőket: „Ezzel el is jutottunk az amerikai gázexport legnagyobb problémájáig, az árig: amennyiben a Henry Hubon – ez számít benchmarknak az amerikai gázár esetében – kereskedett gáz ára tartósan 250 dollár fölé emelkedik ezer köbméterenként, egyszerűen nem éri meg megvenni, cseppfolyósítani, elszállítani, újragázosítani, majd betáplálni az európai piacra az amerikai gázt.”
Ennek tudatában érdemes eltöprengeni azon, vajon kinek az érdeke mesterségesen alacsonyan tartani éppen most a kőolaj és a földgáz árát, miközben a válság alatt azt hallgattuk, hogy az alacsony kőolaj- és földgázárak éppen a válság jelei és mutatói, és nagyon rosszat tesznek a világgazdaságnak. Most állítólag elmúlt a válság – különösen az Egyesült Államokban –, de az energiahordozók árai valamiért mégis soha nem látott mélységbe zuhantak.
S talán mindennek a figyelembevételével érdemes elgondolkodni azon is, hogy a nyilvánvaló katonai érdekeken túl miért akarja az Egyesült Államok mindenáron kézben tartani Ukrajnát. Hát ezért: mert így piacot teremthet a palagázának, mert ha ellenőrzi az Oroszországból Ukrajnán áthaladó csövet, akkor ő ellenőriz mindent; mert így hatalmas bevételektől foszthatja meg Oroszországot.
És láss csodát! Még ott állt a Majdanon, a színpadon, nehézsúlyú, fekete öves nácik kezét szorongatva az egész amerikai establishment, és hátul, a függöny mögött Joe Biden amerikai alelnök fia és John Kerry külügyminiszter fiának legjobb barátja máris tagja lett a Burisma Holdings ukrán gázipari cég igazgatótanácsának. Nagyon szeretném, ha az ellenzéki megmondóemberek és a korrupcióellenes keresztes lovagok erre az egyetlen tényre reagálnának érdemben valamit.
Hogy tudniillik mit keres az Egyesült Államok alelnökének és külügyminiszterének fia, illetve közeli barátja egy ukrán gázcég igazgatótanácsában, és ez a tény vajon milyen korrupciós gyanúkat vet fel. Vajon mennyiben vezérlik ettől kezdve a lehető legnyersebb gazdasági és pénzügyi érdekek az Egyesült Államok kelet-európai politikáját? Vajon van-e közük az eddig leírtaknak ahhoz, hogy az Egyesült Államok idegrohamot kap a Déli Áramlat nevének hallatán, és bármit hajlandó megtenni azért, hogy ez az Ukrajnát megkerülő vezeték soha ne épüljön meg?
Hiszen a Déli Áramlat többek között kikapcsolná Ukrajnát a rendszerből, így biztosítaná Európa zavartalan gázellátását. Továbbá a Déli Áramlaton keresztül például még olcsóbb azeri gáz is jöhetne, tovább csökkentve az árakat, így közelítve az európai gazdaság versenyképességét az amerikaihoz. Ezek ismeretében talán nem meglepő, hogy amerikai szenátorok már tavaly felkeresték Bulgáriát, letérdeltették a teljes bolgár kormányt, és közölték velük, hogy azonnal fejezzék be a Déli Áramlat építését.
Majd hazautaztak, és hozzáláttak megdolgozni az Európai Uniót, hogy haladéktalanul sújtsa szankciókkal Oroszországot. S lőn: az Európai Unió amerikai nyomásra hirtelen megtiltotta, hogy almát meg répát szállítsunk az oroszoknak. Sikerült is ezzel a nagyszerű lépéssel tönkretenni egy csomó lengyel és néhány magyar gazdát. De valamiért arról például nem hallani, hogy az Európai Unió megtiltaná az Audik, a BMW-k és a Volkswagenek kivitelét Oroszországba.
Nem, mert akkor a német autógyártás kerülne padlóra. És amerikai nyomásra nagyon bátor tud lenni az unió, de azért nem vakmerő. És mindennek van határa. Ez a határ pedig többnyire a német érdekek mentén húzódik. (Magyarország nagy szerencséjére.) Persze érdemes azon is eltöprengeni, vajon le lehet-e győzni Oroszországot ezekkel a módszerekkel.
Nem. Nem lehet. Oroszországot soha nem sikerült legyőzni semmivel, ha mást nem, legalább ezt az egyet megtanulhatták volna a történelemből az amerikaiak, mondjuk Napóleon és Hitler példáján. De most ráadásul figyelembe veendő még néhány „apróság”.
„Aláírták az orosz–kínai földgázszállítási kormányközi egyezményt, amely azonnal hatályba lépett - közölte Alekszej Miller, a Gazprom orosz állami energetikai cég vérigazgatója. A megállapodást az úgynevezett keleti útvonalon, a Szibéria Ereje nevű vezetéken keresztül Kínába menő orosz gázról kötötte a két ország. Az aláírást Li Ko-csiang kínai kormányfő moszkvai látogatására időzítették.
A Gazprom május 21-én egyezett meg a China National Petroleum Corp (CNPC) nevű állami energetikai céggel, hogy 2019-től évi harmincnyolcmilliárd köbméter gázt szállít Kínába. A szerződés harminc évre szól. Az üzlet több mint négyszázmilliárd dollár (mintegy kilencvenhatezermilliárd forint) értékű, de azt nem árulták el, hogy ezer köbméterenként mennyibe fog kerülni Kínának az orosz gáz.”
Ez az a hír, amely miatt eleve kudarcra ítélt minden, az oroszok elleni szankció. S bár az amerikai szócsőként üzemelő 444.hu öles címekkel harsogja, hogy „Putyin Oroszországa sokkal gyengébb, mint aminek eddig látszott”, erre csak ennyit mondhatunk: Szegény ember kincse az álom…
A dolgok állása tehát a következő: az orosz gázipari óriás, a Gazprom igazgatótanácsában ott ül Schröder volt német kancellár. Az ukrán gázipari óriás, a Burisma Holdings igazgatótanácsában ott ül az amerikai alelnök fia és az amerikai külügyminiszter családi barátja. A németek már megépítették maguknak az északi csővezetéket Ukrajna és Lengyelország kikerülésével, így biztosítva országuknak a zavartalan gázellátást.
Az amerikaiak most fognak hozzá, hogy megszerezzék maguknak és palagázuknak az ukrán piacot, ezen keresztül az európai piacot, hogy ellenőrizzék az oroszok gázszállítását, hogy befolyásolják mindezzel az európai gázárakat, hogy megakadályozzák az azeri gáz Európába jutását.
Magyarország pedig áll középen, és úgy döntött, hogy megpróbálja a maga útját járni. Fölöttébb kockázatos kísérlet. S látjuk, hogy micsoda érdekeket sértünk ezzel. S látjuk mindennek a következményeit is.
De mindez nem ment fel bennünket semmi alól. Leginkább saját hibáink és bűneink alól nem.
folytatjuk
Magyar Hírlap
Dollármilliókkal dotált CIA-forradalmak - azaz amerikai gazdasági érdekek érvényesítése a demokrácia védelme nevében
Az Egyesült Államok a világ számos pontján vetette be titkosszolgálatát kormányok megbuktatása céljából. Az esetek többségében a demokrácia és a jogállam védelmezőiként léptek fel, miközben akcióikkal pusztán az amerikai gazdasági érdekeket érvényesítették – közölték katonai hírszerzéshez köthető forrásaink. Szerintük kísértetiesen hasonló forgatókönyv íródik Magyarországon, amióta kiderült, hogy az Orbán-kormány a Déli Áramlat gázvezeték támogatója, és ellenzi az Oroszország elleni gazdasági szankciókat. Mielőtt bárki is összeesküvés-elméletet kiált, lássuk a szikár tényeket: cikkünkben összefoglaltuk a CIA legkirívóbb kormánybuktató akcióit.
Vajon mi lehet a közös Szíriában, Iránban, Guatemalában, Dél-Vietnamban, Brazíliában, Chilében, Afganisztánban, Lengyelországban, Nicaraguában, Szerbiában, Grúziában, Kirgizisztánban, Szlovákiában, Csehországban, Bulgáriában és Ukrajnában? Sokáig kell törnie a fejét annak, aki nem ismeri az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) nemzetközi kormánybuktató akcióinak történetét. Az Egyesült Államok hírszerzőinek segítségével ezekben az országokban sikerült kormányokat megbuktatni, miközben az ehhez alkalmazott módszerek gyakorlatilag az ötvenes évek óta szinte nem változtak semmit.
A bevett technikák egy-két elemmel persze kiegészültek a politikai változásoknak köszönhetően. Katonai hírszerző szakemberek szerint alapvetően tizenkét módszert alkalmaz az Egyesült Államok, ha gazdasági érdekeinek nem megfelelő kormányokat kíván megbuktatni, általában sikerrel. Olyan diplomatákat küld például a bukásra kiszemelt kormányok által vezetett országokba, akik támogatói, sőt, bizonyos esetekben szervezői lesznek a helyi felkeléseknek. Sokszor konkrét kapcsolatokat is épít a puccsisták képviselőivel. Általában pénzbeli támogatást nyújt az ellenzéknek, illetve a tüntetések szervezőinek. Előfordul, hogy felszerelést, fegyvereket is biztosít a hatalomátvételhez. A támogatások eljuttatásához ilyenkor köztes államokat vesz igénybe.
Amerika kedvelt módszere ugyanakkor a „pszichológiai hadviselés”: a hírek manipulálásával, az ellenzéki média lefizetésével éri el, hogy a megbuktatni kívánt kormányról negatív álhírek keringjenek a világban. Gyakori, hogy ezzel párhuzamosan korrupciós vádak jelennek meg közvetve vagy közvetlenül az Egyesült Államok részéről az adott országban. Szinte minden esetben ezt kíséri valamilyen gazdasági nyomásgyakorlás is, többször válsághelyzeteket idézve elő.
A kétezres évektől kezdve a módszerek közé került bizonyos civil szervezetek külső, alapítványi támogatása, illetve részben ezek közreműködésével diáktüntetések, sztrájkok szervezése is. Fontos módszer még az úgynevezett erőszakmentes ellenállás és a párhuzamos szavazatszámlálás szervezése, amelyről a későbbiekben konkrét példák kapcsán ejtünk szót.
Ifjú „Ellenállás” Szerbiában
Talán néhányan emlékeznek még arra a szervezetre, amely szerb fiatalokból verbuválódott 1998-ban a Milosevics-rezsim ellen. Jelképük az ökölbe szorított kéz volt, nevük pedig nemes egyszerűséggel csak az volt: Ellenállás! (Otpor!) Magyarországról is sokan izgalommal vegyes nosztalgiával néztük a híradásokban, hogy egy ifjúsági mozgalom milyen erőre képes, hogyan járul hozzá egy rettegett rendszer megbuktatásához, „minden segítség nélkül”.
Aztán a forradalmárlelkű embereknek nagy csalódást okozott, amikor kiderült az igazság erről a szervezetről. A The New York Times írta meg, hogy az Otpor! nem működhetett volna az Egyesült Államok pénzügyi támogatása nélkül. Hihettük volna, hogy Amerika – jó szokásához híven – csak megpróbál ráülni a népszerűség hullámaira, de a pénzügyi támogatást az Otpor! vezetői is elismerték. A szervezetet ráadásul több helyről is pénzelték. Daniel Karingart, a Nemzetközi Republikánus Intézet munkatársa szerint az intézetük 1,8 millió dollárt adott az Otpor!-nak, miközben Horvátországban és Magyarországon találkozókat is szerveztek az ifjakkal.
Az ifjú szerb forradalmárokról kialakult képet még csúnyábban átrajzolta a WikiLeaks-iratok nyilvánosságra kerülése, amelyek szerint az Otpor! finanszírozói között találhatunk még számos civil szervezetet, például a Freedom House-t, Soros György egyik alapítványát, valamint a USAidet és az American Institute for Peace-t is. Szerbiában Milosevics bukása után az Otpor! lassan elhalt, párttá alakult, de korrupcióellenes jelszavakat hajtogatva sem ért el a választáson még két százalékot sem. Aktivistáik azonban létrehoztak egy újabb civil szervezetet (CANCAS), amely a WikiLeaks szerint számos helyen vesz részt az Egyesült Államoknak nem tetsző rendszerek elleni mozgalmakban
„Elég” tüntető Grúziában
Az Otpor! volt a mintája azoknak a fiatal jogászoknak is, akik szintén amerikai forrásokból erősödtek meg Grúziában. Eduard Sevardnadze elnök hatalma fokozatosan gyengült 2001-től fogva, a pártjából kilépő Miheil Szaakasvili létrehozta az ellenzéki Nemzeti Mozgalmat. Ez természetesen mobilizálta az amerikaiak által fizetett civil szervezeteket, például a Grúz Fiatal Jogászok Egyesületét vagy a Szabadság Intézetet, amelyek a Nemzeti Mozgalom mellé álltak. Ezzel párhuzamosan megindult egy igen erőteljes gazdasági nyomásgyakorlás is, az IMF nem újította meg a Grúziának nyújtott támogatását, miközben az Egyesült Államok is csökkentette pénzügyi segítségét, a csőd szélére küldve az országot. Elindult a választások nemzetközi megfigyelésének pénzelése is, az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Ügynöksége 1,5 millió dollárt fizetett ki erre a célra.
Viszonylag olcsón megúszta Amerika a média befolyásolását is, Grúzia egyetlen televíziója ugyanis szintén amerikai pénzből működhetett. Az országban forradalom tört ki 2003 őszén annak hatására, hogy az EBESZ megállapította: a hatalom megsértette a parlamenti választások nemzetközi előírásait. A szerb Otpor! mintájára működő Elég! (Kmara) mozgalom hatalmas tüntetéseket szervezett, amelyekhez végül csatlakozott a katonaság is, és az elnöknek távoznia kellett. Sajtóinformációk szerint az Egyesült Államok csak a forradalom kirobbantásáig tartó néhány hónapos időszakban 42 millió dollárt költött el a kormánybuktatásra.
„Kelj fel és indulj” Kirgizisztánba!
Az Otpor! helyi megfelelőjét az amerikaiak segítségével hozták létre 2005-ben Kirgizisztánban is. A katonai hírszerzőknek valamit lépniük kellett, hiszen az afganisztáni háború egyik fő felvonulási területének számító országban fontos volt egy „baráti” kormány hatalomra juttatása. Askar Akayev elnök azonban egyre jobban húzott Oroszországhoz, 2003-tól Kirgizisztánban orosz katonai támaszpontot is létrehoztak.
A szervezkedés itt egy diplomata, Roza Otunbajeva közreműködésével indult el, aki korábban Washingtonban és Grúziában is dolgozott. Nem véletlen, hogy Grúziához hasonlóan itt is megjelent Soros György pénze, ebből megígérték a közszolgák bérének megemelését havi 1200 dollárra, az ellenzéki sajtót a Freedom House-on keresztül támogatták, létrehozták a Kelj fel és indulj! (KelKel) nevű szervezetet, és Akayevet tüntetésekkel váltották le. A hatalomváltásra német sajtóforrások szerint egy év alatt 12 millió dollárt költöttek el az amerikaiak.
„Gorillák” és lehallgatások Szlovákiában
Egy pozsonyi konspirációs lakásban 2005 és 2009 között rendszeresen találkozgatott a szlovák politikai elit Szlovákia legnagyobb cégbirodalmának képviselőivel – közölte az Aktuálne.sk nevű hírportál 2011-ben, a szlovákiai parlamenti választások előtti advent idején. A hír akkor robbant igazán nagyot, amikor egy kanadai származású szlovákiai újságíró közvetítésével előkerült egy állítólagos titkosszolgálati akta is az állami korrupcióról, amely a hivatalosan sohasem igazolt információk szerint a Szlovák Információs Szolgálat (SIS) lehallgatásait tartalmazza Gorilla és Gorilla 1. fedőnéven.
A „kanadai szlovák” publicista, Tom Nicholson állította azt is, hogy az iratok már 2010-ben eljutottak a szlovák liberálisokhoz (SaS). Ez az újságíró pedig nem volt más, mint a The Slovak Spectator című angol nyelvű lap főszerkesztője és a SME napilap munkatársa, amelyben tulajdonrésze volt a Soros György által alapított Media Development Investment Fundnak is. (Ez a cég hazánkban sem ismeretlen a sajtópiacon, a 444.hu internetes portálban húszszázalékos tulajdon részszel rendelkezik.)
Soros György egyéb módon is támogatta Tom Nicholsont. Pénzelte például a kanadai származású újságíró civil szervezetét, amely fiatal újságírók képzésére jött létre, hogy megtanítsák nekik az „oknyomozó újságírást”. A Gorilla-akta hitelességét ugyan csak azzal támasztották alá, hogy a pozsonyi kerületi bíróság közölte: a SIS engedélyt kapott a lehallgatások megkezdésére. Erre hivatkozva azonban a 2013-as választási kampányban sorozatban rendeztek korrupcióellenes tüntetéseket civil csoportok.
Ezek során banánnal dobálták meg a köztársasági elnöki palotát, vasrudakkal támadtak rendőrökre. A Gorilla-aktában szerepelt ugyan Robert Fico neve is, pártját, a Smert azonban nem viselte meg a botrány, a jobboldali pártok viszont súlyos vereséget szenvedtek, miközben a SaS-képviselők által létrehozott Egyszerű Emberek és Független Személyiségek (OL) nevű párt a harmadik legnagyobb politikai erő lett Szlovákiában.
Cseh atom
A csehországi Temelínben működő atomerőmű bővítéséért komoly háttérharc indult meg néhány évvel ezelőtt az oroszok és az amerikai Westinghouse között. Sok szakértő – köztük Petr Hájek, Václav Klaus korábbi cseh államfő kommunikációs igazgatója – szerint ennek tulajdonítható, hogy 2013 júniusában egy korrupciós botrány kirobbantása után szinte azonnal megbukott az egész Necas-kormány. Hájek szerint az amerikaiak adtak utasítást az Egyesült Államokban végzett ügyészségi és korrupcióellenes vezetőknek több kormányközeli személy letartóztatására. A korrupciós vizsgálatoknak egyébként azóta sincs eredményük, nem született ítélet, de azt sikerült elérni, hogy a temelíni bővítés leállt.
Amerikai asszisztenciával sikerült leállítani a Déli Áramlat gázvezeték építésének folytatását is Bulgária kormányának megbuktatásával. Bulgária geopolitikai helyzetéből adódóan is erősen függ Oroszországtól, gázellátásának 90 százaléka innen származik. Többek között ennek köszönhetően nagy az orosz befolyás a bolgár bankszektorban, és egyes hírek szerint a pártok finanszírozásában is. Bulgáriában elég volt a fenyegetés a különböző gazdasági szankciókkal.
Először Marcie Ries nagykövet szorongatta meg a Déli Áramlat projektben részt vevő bolgár vállalatokat, majd John McCain szenátor tett személyes látogatást a bolgár kormányfőnél. A vizitet követően Plamen Oresarszki miniszterelnök bejelentette, hogy az uniós szervezetekkel való egyeztetésig felfüggesztik a gázvezeték építését. Az Európai Unió eközben felfüggesztette a regionális támogatások folyósítását, szétzilálva a kormánykoalíciót.
A narancsos forradalomtól a Majdanig
Sajátos helyzetben van az Európai Unió és Oroszország közötti határállam, Ukrajna, ahol 2004 óta kimutatható az amerikaiak nyomásgyakorlása, amely mára a hidegháború kiújulását eredményezheti. A 2004-es narancsos forradalmat kirobbantó Pora-mozgalom tagjait a már említett, amerikai támogatással működő szerb Otpor! vezetői készítették fel a tüntetésekre, de a szervezést támogatták a két nagy amerikai párt szervezetei, valamint a Freedom House, a USAid és Soros György intézményei is.
Ukrajnában is a grúz modellt kívánták alkalmazni a párhuzamos szavazatszámlálás és az erőszakmentes ellenállás megszervezésével, de itt a számításokat keresztbe húzta Vlagyimir Putyin orosz elnök, aki kiállt Viktor Janukovics ukrán elnök mellett. Az Egyesült Államok azonban nem törődött bele a kudarcba, egy 2014. február 7-én nyilvánosságra került lehallgatott telefonbeszélgetés szerint Victoria Nuland, az Egyesült Államok helyettes külügyi államtitkára és Geoffrey Pyatt kijevi amerikai nagykövet az ukrán ellenzék vezetői között szerepmegosztásról beszélgettek, és azt tervezgették, milyen legyen egy új ukrán kormány összetétele.
Soros György pedig a CNN egyik műsorában ismerte el a kijevi Majdanon történt események kirobbantásában játszott szerepét. A következmények ismertek: Ukrajnában véráldozatokkal járó tüntetések indultak, és háborús konfliktus alakult ki az oroszok beavatkozásával.
mno
Bayer Zsolt: A dolgok állása - 1. rész - Oroszország nem fenyegeti az Európai Uniót - az Egyesült Államok fenyegeti
Az Egyesült Államok hangosan védi az Európai Uniót, és látványosan szolgálja annak érdekeit. De az Egyesült Államok valójában az Európai Unió ellehetetlenítésére törekszik.
„Ha a huszadik században az intelligens európai elutazik és idegen ország határára érkezik, az útlevél- és vámvizsgálat után odamegy valakihez, és így szól:
- Ebben az országban idegen vagyok, legyen olyan szíves, kérem, mondja meg, mi az, amit önök itt most hazudnak!
A bennszülött erre azt feleli:
- Arrobori.
- Mit jelent ez a szó?
- Pontosan senki sem tudja.
- Hatása észrevehető?
- Hatása észrevehetően nagy. Régebben paota-ban éltünk, de az megbukott. Azóta egész életünk az arrobori jegyében áll, és az országban arroboriális virágzás tapasztalható. A közállapotok…
Az idegen bólint.
- Köszönöm, uram, ne fáradjon, a többit már tudom.”
Hamvas Béla keserű szürrealizmusa az Óda a huszadik századhoz című esszéjéből már régen nem szürrealizmus. Különben is: már Ionescu megmondta, hogy a szürreális megszűnt létezni, mert a szürreális lett a reális.
Ezt a szomorú igazságot tapasztalhatjuk meg ismét.
Az Egyesült Államok hangosan védi az Európai Uniót, és látványosan szolgálja annak érdekeit. De az Egyesült Államok valójában az Európai Unió ellehetetlenítésére törekszik.
Az Egyesült Államok vádlón rámutat Oroszországra, és ellentmondást nem tűrő hangon kijelenti, hogy az Európai Uniót Oroszország fenyegeti.
Valójában Oroszország nem fenyegeti az Európai Uniót. Az Egyesült Államok fenyegeti. És az Egyesült Államok célja eléréséhez – nevezetesen, hogy felbomlassza az uniót – most éppen Magyarországot használja eszközként. Mert ha sikerül Magyarországot térdre kényszerítenie, az elég érthető és alapos lecke lesz a többi közép-európai, kelet-közép-európai országnak, amelyek amúgy többek között Németország szövetségesei lehetnének a közeljövőben.
Az Egyesült Államok most éppen az arrobori jegyében áll. Az Egyesült Államokban arroboriális virágzás tapasztalható.
A tőkés világot megrengette az Egyesült Államokból kiindult válság. És mindenki jobban belerokkant, mint a válság okozói. Például azért, mert a válság okozói önmaguknak vindikálják azt a jogot, hogy jegybankjuk annyi pénzt nyomjon, amennyit csak akar (amennyi éppen kell), míg az egész világnak megtiltják ugyanezt.
Az arroboriális virágzás kezdetére érkezett Egyesült Államok úgy döntött, megszabadul egyik legfőbb – és jelen pillanatban legsebezhetőbb - vetélytársától, az Európai Uniótól. Elsősorban azért, mert nincs szüksége a dollár mellé egy másik lehetséges „világpénzre”, az euróra. S még számos dologra nincs szüksége, számosra pedig van.
Szüksége van mindenekelőtt piacra. A piacszerzést szolgálja a tervezett amerikai–uniós szabad kereskedelmi egyezmény. Ennek keretében az Egyesült Államok elérné például azt, hogy agrártermékei szabadon beáramolhassanak Európába.
A Kettős Mérce tavaly februárban felhívta a megállapodás veszélyeire a figyelmet: „…Már több mint egy éve folynak a tárgyalások az EU és az USA közötti szabad kereskedelmi megállapodásról, mely gyakorlatilag egy egységes szabadpiaci egységgé tenné a világ két legnagyobb gazdaságát. Az egyezmény viszont számos veszélyt is magában rejt, könnyen lehet, hogy az egyezményt követően kötelező lesz a GMO-kat és az évek óta betiltott rákkeltő vegyszereket beengednünk Magyarországra.
Nem véletlen, hogy a civil szervezetek kongatják már a vészharangot. Egyrészt, mert a tárgyalások a lakosok, civilek számára titkosak, viszont a multinacionális cégek azt jelentősen befolyásolják… Ami talán még ezeknél is nagyobb kockázat, hogy a szabadkereskedelmi megállapodás nem csak az egymás közötti vámokat, importkvótákat szüntetné meg, hanem ebben a szabadkereskedelmi övezetben a termékekre, gyártásukra vonatkozó törvényi előírásokat is harmonizálná a gyakorlatban.
Ráadásul, ahogy a Guardian november 4-i cikkében is hangsúlyozzák, ezáltal a cégek bármikor beperelhetnék azon országokat, melyek – mint pl. Magyarország a GMO-k esetén, a skandináv országok egészségkárosító vegyi anyagoknál – védik a saját állampolgáraik egészségét a bizonytalan kereskedelmi szabályozásokkal szemben. A szabadkereskedelmi megállapodás esetén könnyen lehet, hogy a világcégek rafinált ügyvédei ránk kényszeríthetik génmanipulált termékeiket és mérgező vegyszereiket…
Multicégek már sokszor végeztek környezetet és emberi egészséget pusztító tevékenységet a nemzetközi joggal takarózva, így kijátszva, semlegesítve a helyi értékeket, érdekeket védő szabályozásokat. A Guardian cikke példaként mutatja be, hogy mikor az ausztrál döntéshozók úgy határoztak, hogy a cigarettákat csak márka jel nélküli csomagolásban lehet forgalmazni, a Philip Morris az ausztrál–Hong Kong-i szabadkereskedelmi egyezmény alapján beperelte az ausztrál kormányt és egészségvédelmi intézkedését.
Még számos példát lehetne felsorolni, amikor világcégek sokszor az állampolgárokat védeni hivatott jogszabályokat használják fel saját gazdasági érdekükben. Az EU és az USA által szép csendben megkötni készülő szerződés is könnyen hasonló helyzet hozhat. Nyilván sok részlete az egyezménynek még nem tisztázott és nem végleges, de könnyen előállhat olyan helyzet, mikor egy nemzetközi bíróságon egy-egy amerikai multi elsöpri a magyar GMO-mentességet, vagy felülírja egy-egy korábban kivont rákkeltő anyag tilalmát.
A demokráciára oly érzékeny EU-ban sem merült fel valamiért, hogy például népszavazást írjunk ki a kérdésben. Pedig a GMO-kon túl az Egyesült Államokban például hormonkészítményekkel folyik az állattenyésztés, amitől gigantikus mellizmokat termelnek napok alatt a szerencsétlen pulykák. Az USA-ban elterjedt, de Európában, így Magyarországon is régóta tiltott növekedési hormonokat például összefüggésbe hozzák számos egészségügyi károsodással. Ezek európai korlátozását bírósági úton szüntethetnék meg például amerikai cégek, egy rossz megállapodás esetén.” (Simon Gergely: GMO-kat és betiltott rákkeltő anyagokat hoz az EU–USA szabad kereskedelmi egyezmény?, Kettős Mérce, 2013. november 19.)
A másik tényezőre a Fidesz európai parlamenti képviselőcsoportjának tagja, Glattfelder Béla hívta fel a figyelmet: „Miután az Amerikai Egyesült Államok nyilvánvalóvá tette, hogy nem hajlandó az agrártámogatások csökkentésére, az agrárkereskedelem további liberalizálása csakis az európai mezőgazdasági támogatási rendszer egyoldalú leépítésével érhető el. A magyar néppárti delegációnak eddig is az volt az álláspontja, hogy az Európai Unió nem áldozhatja fel az európai mezőgazdaság érdekeit annak érdekében, hogy a WTO-tárgyalásokon megállapodás szülessen.”
Ilyen feltételek mellett Glattfelder szerint nyilvánvalóan nincs értelme, hogy az unió folytassa a tárgyalásokat. Ugyanis az amerikai törvényhozás nemrégen elsöprő többséggel fogadta el a jelenlegi agrártámogatási rendszerének további életben tartását… Ezzel szinte teljesen biztossá vált, hogy ellentétben az európai termelőkével, a következő időszakban nem fog csökkeni az amerikai gazdák támogatása. Glattfelder kiemeli: a kongresszus döntése újabb ok arra, hogy az Európai Bizottság leállítsa a Közös Agrárpolitika (KAP) állapotfelmérését és az agrártámogatások további csökkentését. Az Egyesült Államok ugyanis a világ legnagyobb agrárexportőre, és számos piacon az unió versenytársa. Megengedhetetlen, hogy miközben az amerikai termelők támogatásai változatlanok maradnak, az unió csökkentse a támogatásokat, és ezzel tovább növelje az európai gazdák versenyhátrányát…
Bebizonyosodott az is, hogy nincs igazuk azoknak, akik szerint a KAP reformja és a támogatások csökkentése elkerülhetetlen, hiszen az amerikai törvényhozás dönthetett úgy, hogy nem kér a reformokból, és változatlanul hagyja agrárpolitikáját. Az Európai Uniónak is egyszerűen csak ugyanezt kellene tennie. Így megőrizhető az európai mezőgazdaság versenyképessége és az élelmiszer-biztonság. A jelenlegi magas élelmiszerárak és nagy áringadozások mellett az európai fogyasztók érdeke is, hogy az unió élelmiszerből önellátó maradjon, és ne legyen kiszolgáltatva az importnak.
Az arroboriális virágzás kezdetén az Egyesült Államok pontosan így képzeli el a szabad versenyt és a piacgazdaságot: az amerikai farmerek hatalmas állami támogatással a hátuk mögött és Európában betiltott módszerekkel előállított tömegáruikkal betörnek az állami támogatásoktól megfosztott, szigorú körülmények és előírások között termelő európai gazdák piacára. Nem véletlenül mondta Adam Smith, a szabad piac és szabad verseny apostola, hogy a „láthatatlan kéz”, a szabad piac csak akkor működik, ha valamennyi szereplője maradéktalanul tisztességes és becsületes.
Az Egyesült Államok nem az. (Más sem nagyon, és főleg nem mindig, de amire Amerika képes, arra mások nem nagyon…)
folytatjuk!
Magyar Hírlap
Bogár László: Haragot gerjesztünk - birodalom durván megsérti Magyarország szuverenitását - megszegi a beavatkozás tilalmának elvét - Teszi mindezt a demokrácia legfőbb „védelmezőjeként”, és annak ellenségeként beállítva a magyar államot
A „szuverén” elsődleges jelentése: uralkodó, fejedelem. Eredete a francia „souverain” szóra vezethető vissza, ami annyit tesz, hogy legfelső.
A legelterjedtebb meghatározása valahogy így hangzik: „Szuverenitáson az államnak a saját területén, valamint az állampolgárai fölött gyakorolt főhatalmát, valamint a nemzetközi kapcsolatokban az állam függetlenségét, önálló nemzetközi jogalanyként történő megjelenését kell érteni.” Vagyis a szuverenitásnak van egy belső és egy külső pillére. A belső azt jelenti, hogy a saját állampolgárai fölött és saját területén ő és csakis ő gyakorolhatja a főhatalmat. A külső pedig azt, hogy senki nem kérdőjelezheti meg azt a jogát, hogy a nemzetközi kapcsolatokban önálló jogalanyként ő és csakis ő képviselje az adott emberi közösséget.
Magyarország szuverenitását most éppen igen súlyos támadások érik, akárcsak az elmúlt fél évezred során már annyiszor. A probléma jobb megértése érdekében ezért érdemes kicsit megvizsgálni a kérdés mélyebb rétegeit is.
Az Európa egyik legszörnyűbb történelmi katasztrófáját jelentő harmincéves háborút lezáró vesztfáliai békerendszer az 1648 utáni évek során fogalmazta meg azokat a legfőbb alapelveket, amelyek a nemzetközi együttműködés egész rendszerét szabályozták. Az elvek között az első helyen értelemszerűen éppen a szuverenitás állt, majd a beavatkozás tilalma, az erőszak alkalmazásának, sőt már az azzal való fenyegetésnek a tilalma, a népek önrendelkezése és a viták békés rendezésének szándéka. Ez így mind nagyon szép, de azt is tudjuk, hogy a vesztfáliai béke óta valójában nem létezik valóságos, igazi értelemben vett szuverenitás. Ami formálisan a szakrális szuverenitás helyére lépett, az a mindenkori globális hatalmi alkuk technikai kerete csupán. E keretek között addig és úgy „szuverén” egy nemzetállam, ameddig és ahogyan a meghatározó hatalmak alkurendszere azt helyénvalónak tartja. A Szent Szövetség, a Párizs környéki „békerendszer” (benne Trianon), majd a Jaltában kötött nagyhatalmi egyezség és végül a kelet-európai rendszerváltozás mindössze a világot valóságosan irányító „pénzbirodalom” stratégiai érdekeinek foglalata volt.
Minden jel arra utal, hogy az eddigi egyezséget uraló angolszász, azon belül főként amerikai dominanciájú birodalom stratégiai érdekeit veszélyezteti mindaz, ami az elmúlt két évtized folyamán végbement. A birodalom folyamatosan veszíti el uralkodó szerepét a kereskedelem, a pénz és a média globális rendszerei felett. Elsöprő katonai fölényét ugyan egyelőre megőrizte, de éppen a saját súlyos stratégiai tévedéseinek és katasztrofális melléfogásainak eredményeként egyre gyakrabban éppen a saját maga által felszabadított romboló erőkkel szemben kénytelen pusztító, céltalan és eredménytelen háborúkba bonyolódni.
További tévedéseinek elkerülésére most támadásba ment át. Nyílt és arrogáns módon igyekszik riválisait (Nyugat-Európát, Oroszországot és Kínát) destabilizálni, a köztük lévő kapcsolati rendszert szétzilálni, vonakodó csatlósait látványosan megrendszabályozni, mint azt most Magyarország esetében teszi. Hazánk ehhez sajnos azért a legjobb célpont a térségen belül, mert lakóinak jelentős részét már egy évszázada sikeresen próbálja rábírni a globális véleményhatalom, hogy lássa be, a nemzet üres és értelmetlen fogalom. Így okafogyottá vált a nemzeti szuverenitás elvének alkalmazása is. Trianon azért válhatott egyetlen tragikus eseményből ma is zajló pusztító történelmi folyamattá, mert minden alkalommal óriási hangerejű médiatámadások bélyegeznek meg minden olyan kísérletet, amely bármilyen óvatos módon akár, de a hosszú távú magyar nemzetstratégiai érdekek és a valóságos szuverenitás érdekében próbálna cselekedni.
A birodalom Magyarországon ma egyszerre megy szembe a nemzetközi együttműködési rendszer évszázados alapelveinek szinte mindegyikével. Durván megsérti a szuverenitást, kétségbe vonva a magyar állam főhatalmát saját területén, saját polgárai fölött. Megszegi a beavatkozás tilalmának elvét, naponta gyakorol közvetlen nyomást hazánkra szinte minden döntő fontosságú stratégiai kérdésben. Semmibe veszi az önrendelkezést, a viták békés rendezésének elvét, és belső kiszolgálóit felhasználva, alig leplezett módon erőszakkal fenyeget, polgárháborús feszültséget kelt. Teszi mindezt a demokrácia legfőbb „védelmezőjeként”, és annak ellenségeként beállítva a magyar államot. Ezzel egyre inkább „negatív végösszegű játszmába” kényszeríti bele az ország uralmi struktúráját.
Mindez öngerjesztő módon erősíti azt az életveszélyes lélektani csapdát, amelynek lényege, hogy „ha én többet tudok ártani a másik félnek, mint ő nekem, akkor én azt nyereségként könyvelem el”, holott teljesen nyilvánvaló, hogy mindketten veszítettünk. Méghozzá értelemszerűen egyre többet. És egy idő után már mindkét fél számára létfontosságúvá válik, hogy ő győzzön bármi áron.
Talán máris késő a „kilépéshez”, mert most már igen jelentős arcvesztés nélkül egyik fél sem menekülhet a csapdából. A birodalom azonban valószínűleg újra elmérte magát, mert Magyarország megleckéztetési kísérlete egyre több jelből ítélve éppen ellentétes hatást válthat ki, és elemi erejű birodalomellenes tiltakozáshullámot indíthat el. Reménykedjünk, talán még nem késő leállni!