Bayer Zsolt: Leszarom Mozartot
„Leszarom Mozartot!” – üvölti egy amerikai kiképző őrmester valahol Amerikában, valamikor 1905 körül, az elmúlt húsz év egyik legcsodálatosabb filmjében, Nyikita Mihalkov Szibériai borbélyában.
„Leszarom Mozartot!” üvölti az amerikai kiképző őrmester, és azért üvölti ezt, mert fogalma sincs, kicsoda Mozart. És minden újoncnak utána kell üvölteni ezt a mondatot, különben nem veheti le a gázálarcot. És üvölti is minden újonc, egyet kivéve. Andrew nem üvölti. Inkább napokig hordja a gázálarcot, abban alszik, abban fut, mert hát „Mozart nagy zeneszerző”.
Andrew nem bírja kimondani, hogy „leszarom Mozartot”, mert Andrew apja Andrej Tolsztoj, az egykori cári kadét, aki Szibériát is vállalta a szerelméért, Andrew anyjáért. Igen, meg kell nézni a Szibériai borbélyt mindenkinek, aki még nem látta. (Érdekes, hogy az elmúlt húsz év két legnagyobb kelet-európai filmjét két évezredes halálos ellenség, Oroszország és Lengyelország fia készítette. Mihalkov Szibériai borbélya az egyik és Wajda Katynja a másik.) Aki pedig látta már, az nézze meg újra. Hogy friss legyen az élmény, milyen is az, amikor egy kőbunkó amerikai kiképző őrmester azt ordítja a pofánkba, hogy „leszarom Mozartot!”
Mert most éppen ezt ordítja megint.
Leszarják Mozartot, és leszarnak mindent. Leszarják a világ népeit, leszarják, ami az érdekeiken, az üzleten, a fogyasztáson, a „make money” parancsán kívül van, és ami kicsit is különbözik attól, amit ők gondolnak szabadságról és demokráciáról.
„Leszarom Mozartot!” – üvölti a kőbunkó Amerika a világ fülébe, a világ pedig utána üvölti, mert le akarja venni végre a gázálarcot. De mindig akad néhány, aki nem üvölti. Ahhoz a néhányhoz érdemes tartozni. Megdögleni inkább gázálarcban, de „Mozart igenis nagy zeneszerző!” És a világ csodálatos és színes és ezer arca van; a szabadság mámorító, és nem abból áll, hogy minden eladó, és mindent szabad; a világ népei is ezerfélék, és aki egyenruhát akar húzni mindegyikre, ugyanolyat, az menjen az anyjába.
Ezért utolérhetetlen a másik nagy és beteg zseni, Tarantino, amikor a Ponyvaregényben kimondja a nagy titkot: „Te, odaát is ugyanaz a szar van, mint itt, mégis valahogy egy kicsit más. Például otta McDonald’sban is lehet sört kapni. És képzeld, nem valami műanyag pohárban basszák eléd, hanem üvegpohárban…” Így foglalja össze Vincent Párizs és Európa lényegét az ő kedves gengszter barátjának.
Talán már egy hajszál sem választ el bennünket attól, hogy Vincentnek igaza legyen.
Ezért kell nagyon gyorsan megnézni a Szibériai borbélyt. Abban benne van minden, ami miatt az oroszok imádhatók. (Uramisten, ha belegondolok, hogy húsz-harminc évvel ezelőtt mennyire utáltam szegény oroszokat, és mennyire rajongtam Amerikáért… Uramisten, hát ez kinek a szégyene?)
Igen, az oroszok bizony imádhatóak. A lelkükért. Mihalkovért, Tarkovszkijért, Bulgakovért, Csehovért, Dosztojevszkijért. Azért, ahogy a kadétiskola vezetője, Radlov tábornok farsangkor, a „palacsinta ünnepén” félholtra issza magát. A „zapojért”… És azért az eleganciáért, ahogy most az orosz külügyminisztérium üzent Goodfriendnek, a „leszarom Mozartot” üvöltő kretén amerikai kiképző őrmesternek: „Őszintén szólva a diplomácia elmélete és gyakorlata mind ez idáig kategorikusan kizárta azt a helyzetet, hogy egy másik állam hivatalos képviselője nyilvánosan értékelje annak az országnak a politikáját, amelyben akkreditálva van.”
Még bizony belegondolni is szörnyű abba, mi történne, ha hasonló kijelentést tenne valaki az orosz nagykövetek vagy képviselők közül. „Már látom is a különféle publikációk kifejezéseit: »Oroszország új régi birodalmi ambíciói«, »Az orosz medve újra fenyegeti Európa szuverenitását«, »A Kreml diktátuma működésben«” - írta az orosz külügyminisztérium sajtóosztályának helyettes vezetője.Az orosz diplomácia képviselője szerint olyan benyomás keletkezik, hogy a Varsói Szerződés szervezete titokban még mindig létezik, és a Politikai Tanácskozó Testületét az Egyesült Államok vezeti.
Hát ezért. És ez nemcsak elegáns, de olyan igaz, mint a nap. Pontosan ez zajlik most Magyarországon, Magyarország és a szabadon választott magyar kormány ellen.
A Népszabadság már nem is titkolja, inkább hosszan elemzi a kialakult helyzetet, és történelmi példák sorolásával sem fukarkodik: „Nem titok, hogy az Egyesült Államok elnöke a nemzetbiztonsági érdekek védelmében elrendelhet egyes külföldi kormányok megdöntésére irányuló titkos hírszerzési és egyéb műveleteket. (…) Az amerikai elnököktől sosem állt távol a titkosszolgálatok ilyen felhasználása. (…) George W. Bush 2007-ben az iráni kormányzat destabilizálására adott titkos utasítást, amelynek hatástalanságát mutatja, hogy Teheránban ma is ugyanaz a rendszer van hatalmon.
Az ismételt elnöki utasítások ellenére Kubában sem sikerült megdönteni az ötvenöt évvel ezelőtt hatalomra jutott Castro fivéreket. Másutt, például 1973-ban Chilében viszont sikerrel járt a titkos művelet.”
Mennyire érdekes és önleleplező mondatok ezek! S olvasom, az EU elhatározta, hogy felzárkózik Amerika mellé, és beszáll az Orbán-kormány elleni játszmába. Együtt fogják üvölteni mostantól a képünkbe, hogy „leszarom Mozartot!” S ehhez a demokrácia hiányáról szóló eszement és aljas hazugságokon túl most leltek egy új sípot: a korrupciót.
(folytatjuk)
Magyar Hírlap
Fricz Tamás: Bravó, Orbán Viktor! - „Nem vagyunk kommunisták, nem az emberek ellen kormányzunk, hanem az emberekkel közösen kormányzunk”
Orbán Viktor visszavonta a tervezett internetadót. Döntése bátor volt, amellyel meglepte a tüntetőket, a mögöttük álló baloldali ellenzék pártokat, s nem utolsósorban a világot, amelynek sajtója kéjesen várta, milyen „autokratikus”, „diktatórikus”, sőt „viktatórikus” lépést fog tenni a demonstrációk hatására. Orbán azonban velejéig demokrataként cselekedett, s most ezt nehéz megemészteni hazai és külföldi ellenfeleinek.
Lépése újszerű és modellértékű: a megválasztott politikai vezető figyelembe veszi a választói véleményét, szándékát, és annak alapján dönt. Tudomásul veszi, hogy az általa és kormánya által bevezetendő jogszabály az állampolgárok széles köreinek ellenállásába ütközik, vagyis nem találkozik a népakarattal, ezért visszavonja a javaslatot és januártól átfogó társadalmi konzultációt kezdeményez a téma kapcsán.
Orbán egyértelművé tette az elvi hátteret is: „Nem vagyunk kommunisták, nem az emberek ellen kormányzunk, hanem az emberekkel közösen kormányzunk” – mondta a szokásos péntek reggeli interjújában. Vagyis jelezte az országnak és a világnak: nem diktatúrában, nem autokráciában, nem önkényuralomban élünk, hanem demokráciában, ahol a kormány nem tehet meg mindent a kénye-kedve szerint.
Vegyük észre, hogy ehhez hasonló súlyú kormányzati önkorrekcióra még nem igazán volt példa az elmúlt huszonöt évben. Sokkal inkább azt tapasztaltuk, hogy a politikai vezetők foggal-körömmel ragaszkodtak az egyszer már meghozott döntésükhöz, az egyszer kimondott mondataikhoz, akkor is, ha már a teljes közvélemény számára egyértelmű volt az adott döntés elhibázott jellege.
Tették-teszik ezt azért, mert úgy hiszik, hogy ha egyszer is „engednek” a politikai ellenfeleik követeléseinek – legyenek akár pártok, akár tiltakozó állampolgárok –, akkor az a gyengeség jele, amivel a riválisok azonnal visszaélnek s ez elvezethet a bukásukig.
Ez az eltúlzott és teljes mértékben félreértelmezett „határozottság” vált jellemzővé a magyar politikai közéletben, amelyben a „Nagy arcok” harca és kíméletlen küzdelme zajlott és zajlik. A legékesebb és legelborzasztóbb példa erre természetesen Gyurcsány Ferenc, aki inkább négy éven át megbénította és tönkretette az országot ahelyett, hogy az őszödi beszéd ellenében kialakult általános, folyamatos és megszűnni nem akaró társadalmi ellenállás következményeként lemondott volna.
E torz, korrigálni, önkorrekciót végrehajtani képtelen politikai kultúra hatására vált a magyar belpolitika végletesen megosztottá, s alakultak ki szinte polgárháborús viszonyok az országban. A magyar demokrácia ezáltal egy konszenzus és kompromisszumok nélküli, konfliktusos demokráciává vált, amely saját energiáit emészti fel.
Orbán tette ezért zseniális és bátor, méltó fiatalkori önmagához. Huszonöt év után szakított a „magyaros” politikai paradigmával, s annyit mondott: az internetadó társadalmi ellenállásba ütközött, ezért nem vezetjük be, hanem vitát nyitunk róla.
Vagyis: mi, politikai döntéshozók, kormánytagok nem vagyunk csalhatatlanok! Emberek vagyunk, akik ugyanúgy hibázhatunk és tévedhetünk, mint bárki más. És ha ezt végre be is ismerjük és ennek szellemében cselekszünk, akkor vagyunk igazi demokraták.
Márpedig ha valamikor, akkor éppen most, az internetadó kapcsán kellett visszakozni. Ez az adótervezet ugyanis valóban annak az állatorvosi lova, hogy hogyan nem szabad egy adómódosítást bevezetni és elfogadtatni a közvéleménnyel. Az internetadó több sebből vérzett egyszerre: kiderült, hogy a javaslatot nem előzték meg sem szakmai, sem társadalmi konzultációk, kiderült, hogy még igazi háttértanulmányok sem készültek a bevezetés lehetséges következményeiről. Az is kiderült, hogy a Fidesz 2008-ban még éppen az internet megadóztatása ellen érvelt, és ez korántsem lényegtelen körülmény!
És egyáltalán: a modern világ szimbóluma az internet, ennek a megadóztatása pedig úgy tűnik fel, mintha ez a kormány egy, a fiatalosságát elveszítő, öreges, naftalinszagú kormánnyá változott volna.
Nos, ezért – is – kellett visszavonni az adótervezetet.
Tudom, persze, hogyne tudnám: most jönnek a szokásos magyar csűrő-csavaró nagyokosok, a „ravaszok”, a „mindent tudók”, a kávéházi Konrádok – a jobboldalról is -, akik „jól informáltan” elmondják: a „Viktor” csak taktikai okokból tette, amit tett, a Viktor „jól kiszámította”, a Viktor „el akarta terelni a figyelmet”, a Viktor „előre tudta”, a Viktor „semmit sem változott”, majd úgyis bevezeti az adót stb., stb. A mindent tudók már megint mindent tudnak
Természetesen minden politikai döntésben – így a visszavonásban is – van taktika és stratégia – is. Még szép, hogy van. De az is szó itt a fontos.
És a kérdés: visszavonta vagy nem vonta vissza az adót a kormányfő?
Visszavonta.
És ezzel demokrata módjára cselekedett. Dicséret érte!
Gonosz játék ez, amit a bankkártyákkal művelnek
Már hallom is, hogy milyen maradi vagyok, igazi őskövület. Talán… Meg önző is, csak a saját érdekemet nézem. Hát kiét kellene? A bankét?
Visszatérően olvashatunk cikkeket arról, hogy rosszul bánunk a pénzzel, főleg készpénzt használunk, miközben át kellene térnünk a készpénzt kímélő fizetési eszközökre.
Külön ki szokták emelni, hogy mi, magyarok, élen járunk a pénzügyi tudatlanságban, egyben a készpénz használatában is.
A bankok közben nem győznek eleget „kommunikálni” arról, hogy milyen fontos lenne kímélni a bankókat. És igazuk is van. Elvégre ez nekik további üzlet lenne. Többszörösen is. Nem véletlen, hogy a pályán feltűntek az infotechnika óriásai is, ők is ki szeretnék harapni ebből az óriási piacból a maguk részét.
Ma már kötelezően kell, hogy legyen bankszámlám, a munkaadók ide utalják a fizetéseket. (Állami alkalmazottaknak akár meg is mondják, hogy melyik banknál kell nyitni a számlát, és így több százezer ügyfélhez, és micsoda összegekhez jut az intézmény egyetlen mozdulattal!) Havi számladíjat fizetek ezért. Amennyiben választok egy bankkártyát is mellé, annak a fenntartása további éves díjba kerül. Az utalások, a kártyás fizetések is pénzbe kerülnek, igaz, ez utóbbi a leggyakrabban a kereskedőt terheli, ahol vásárolok. Közben pedig a pénzem a bankban – azaz a bank rendelkezésére – áll. Látra szóló kamatra, azaz bagóért.
Érdemes szót ejteni arról is, hogy a bankok a bankkártyám révén milyen pluszinformációkhoz jutnak rólam. Mit vásárolok, hova járok kozmetikushoz, merre utazgatok, hogy bánok a pénzzel. Ez pedig komoly – amúgy mellékesen megszerzett és eladható – érték. Az infotechnikai cégek éppen ebben az irányban szeretnének még beljebb hatolni a magánéletembe.
Az internetes kereséseimet és szörfözéseimet elemezve már sokat tudnak az érdeklődési köreimről (10 napja kerestem egy internetes kábelt, egy cég a mai napig támad a Google felületein át, akármilyen honlapot böngészek is – üzenem, köszönöm, még aznap megvettem), de be szeretnék zárni a kört, és pénzköltéseimről is mindent akarnak tudni. Ráadásul úgy, hogy én még fizetnék is érte.
Állítólag a készpénz rendkívül drága. Lehet, de nem nekem. Ha kapok 100 forintnyi fizetést kápéban, és abból 10 forintot befizetek sárga csekken, akkor pontosan 90 forintom marad. Nincs számlavezetés, nincs átutalási díj, nincs kártya- és kártyahasználati díj sem (az őrület teteje, hogy a bank átutalási díjat számol fel a saját magának átutalt, hitelt törlesztő részletért is). Ezek az apróságok ugyanis rendkívül gonosz tulajdonsággal rendelkeznek: év végére összegyűlhet belőlük 20-30-50 ezer forint is. Azaz rámehet – szinte észrevétlenül – akár félhavi fizetés is. Valamire, ami teljesen felesleges.
Már hallom is, hogy milyen maradi vagyok, igazi őskövület. Talán… Meg önző is, csak a saját érdekemet nézem. Hát kiét kellene? A bankét? A bank mikor vette figyelembe az én érdekemet? Valószínűleg nem figyeltem eléggé, mert még nem tapasztaltam ilyet.
Elfogadom, hogy a kártyás fizetés kényelmesebb (például nem húzza a zsebemet maréknyi apró). Vagy biztonságosabb egy bankkártyával sétálgatni, mint egy halom készpénzzel (mert a rablónak elszántabbnak kell lennie, hogy kiverje belőlem a PIN-kódot is).
De mindez miért kerül pénzbe? Igen, azt mondják, hogy ez szolgáltatás. Akkor miért köteleznek rá? A szolgáltatások többségéről el tudom dönteni, hogy kell-e nekem. Különösen, ha fizetnem kell érte.
Egy ügyfélbarát bankban (ilyet persze még nem láttam, de ha valaki igen, akkor jelezze) ingyenes lenne a számlanyitás, annak fenntartása és a bankkártya is, meg mindenféle utalás, fizetés. Azért cserébe, hogy náluk tartom a pénzemet, amit ők jelentős haszonnal, magas kamatra kikölcsönözhetnek – a tudtom nélkül – bárkinek. És a profitot sem osztják meg velem.
Persze sokkal firnyákosabb mind a két oldalt lehúzni…
naív - mno
Bayer Zsolt: Nem vicc
Innen, Chachapoyasból, Észak-Peruból nézvést nem látni tisztán az Egyesült Államokba történő beutazási tilalmakkal kapcsolatban.
Persze tudom én, otthon sem, de ha otthon lennék, azért egy-két információt nyilván össze tudnék szedni, meg aztán a kollégákkal is lehetőségem lenne beszélni, egyeztetni.
Chachapoyasban nincs lehetőség semmire, csak az akadozó internet híreit lesni és elmélkedni. Az elmélkedések végkövetkeztetése pedig minden esetben ugyanaz: ez az ügy most nem vicc.
Megkísérlem összefoglalni, miért nem az.
Az az első lehetőség, hogy a magyar kormányzat bizonyos – nem tudjuk, milyen szintű – képviselői megkíséreltek korrumpálni bizonyos, Magyarországon tevékenykedő amerikai cégeket. Értsd: kormányzati befolyásuk felhasználásával ígértek előnyöket amerikai cégeknek, cserébe némi, nyilván nem jelentéktelen anyagi juttatásért.
Hogy világos legyen: ez a cselekmény semmiben sem különbözik attól, amikor fukszos, kigyúrt Homo erectusok megjelennek egy vendéglátó-ipari egységben, és közlik a tulajjal, hogy ha havonta fizet, akkor nem lesz balhé. Ha meg nem fizet, akkor lesz.
Ha a magyar kormányzat valamilyen szintű tagjai elkövették nevezett cselekményt, akkor a magyar kormányzat valamilyen szintű tagjait haladéktalanul el kell távolítani a helyükről, ellenük büntetőeljárást kell kezdeményezni, meg kell őket vádolni nemcsak korrupcióval, befolyással üzérkedéssel, de esküszegéssel és hazaárulással is, aztán börtönbe kell csukni őket nagyon hosszú időre, fukszos, kigyúrt Homo erectusok közé.
Mert ez nem vicc. Ez most aztán egyáltalán nem az.
Itt most nincs mismásolás, ködösítés, ezt nem lehet sem meg-, sem kimagyarázni, sem eltussolni, sem félreérteni, sem mentegetni. Ebben az esetben nincsen lojalitás, meg közös akol, meg összetartozás – ha ez igaz, akkor nincs semmi. Akkor vasmarok van és könyörtelen leszámolás. Mert aki ilyet tesz, annak, a költőt idézve, „a kurvanyját”, annak nincs és nem lehet kegyelem.
Aki ilyet tesz, az nem egyszerűen bűnöző, hanem, ismétlem, hazaáruló. És aki egy kicsit is tisztában van a jelenlegi helyzettel, annak ezt most aligha kell elmagyaráznom.
Szóval régen volt már valami ennyire nem vicc, mint ez az ügy. Ha mindez igaz. Ám van egy második lehetőség is. A második lehetőség, hogy mindez nem igaz.
A második lehetőség, hogy az Amerikai Egyesült Államok kormányzatának bizonyos – nem tudjuk, milyen szintű – képviselői úgy döntöttek, a lehető legbrutálisabb eszközökkel beleavatkoznak a magyar belpolitikába, és megpróbálják ellehetetleníteni a demokratikusan megválasztott magyar kormányt.
Teszik ezt azért, mert a demokratikusan megválasztott magyar kormány politikája sért bizonyos amerikai gazdasági és politikai érdekeket. Azért, mert tanácsadóik és magyarországi ágenseik erre biztatják és kérik őket. Mert egyszerűen bosszút akarnak állni a magyar miniszterelnökön. Mert azt gondolják, nemcsak arra van joguk, hogy törvénytelenül lehallgassák az egész világot, hogy kínozzanak és fogva tartsanak embereket szintúgy törvénytelenül, hanem arra is, hogy bármilyen eszközzel megleckéztessék azokat, akik nem tetszenek nekik.
Azt gondolják, hogy demokrácián kívüli eszközökkel joguk van megvédeni a „demokráciát”, bárhol a világban.
Ha kell, akkor bombákkal, ha kell, akkor lejáratással.
S ehhez az is elég indok, ha egy ország kormánya beleteszi az alkotmányába, hogy tilos génmódosított növényeket termeszteni a területén. Ugyanis ebben az esetben amerikai cégek dollármilliárdoktól esnek el.
Vagyis miután rendkívül feddhetetlen és tisztakezű ügynökeik, élükön Bajnaival csődöt mondtak az Orbán-kormány ellen vívott harcukban, levették az álarcot és nyílt háborút indítottak a Gati-doktrina jegyében.
Aki pedig ilyet tesz, annak szintúgy hadd idézzem a költőt: a büdös „kurvanyját”.
Aki ilyet tesz, az nem demokrata, hanem egy terrorszervezet, egy bűnbanda képviselője, akit a lehető legsürgősebben el kell takarítani mindenhonnan. Még akkor is, ha történetesen magáról az Egyesült Államokról van szó.
Szóval, ha a történet ezen változata az igaz, akkor ez nem vicc.
S leginkább akkor nem, ha ehhez a disznósághoz nem várt segítséget és ürügyet kaptak néhány, nem tudjuk milyen szintű kormányzati képviselőtől.
Itt most nincs vicc. Úgyhogy nagyon nincs ok viccelődni és vicceskedni.
Itt most a legfontosabb, legnagyobb dolgok forognak veszélyben. Akár így, akár úgy. Csak az egyik esetben csupán a kormányon múlik a rendrakás, a másik esetben meg az egész világon. Arra pedig várhatunk. De így, ahogy most van, nem maradhatnak a dolgok. Legalább ezt az egyet tudjuk pontosan.
Magyar Hírlap
Zord Gábor László: Amerika norvég-ügye
Az Egyesült Államok hosszú ideje példátlan nyomás alatt tartja a magyar kormányt, amiért az szeretne tiszta vizet önteni a pohárba a hazai civil szervezetekben vásárolt külföldi befolyás tárgyában, és hagyja, hogy az illetékes szervek tegyék a törvény szerint ilyen helyzetekre előírtakat.
Az Ökotárs–Norvég Alap-ügy tökéletes példa arra, hogy a világ legnagyobb hatalma még szoros, NATO-szövetségesei nemzeti szuverenitását is hajlandó semmibe venni, ha politikai érdekei megkívánják vagy ha a politikájában befolyásos lobbicsoportok ezt kijárják az amerikai fővárosban.
Azt is tudjuk, hogy szemben a demokráciát féltő lózungokkal, ezt az ügyet valójában azért habosították fel, mert a jelenlegi magyar kormány olyan stratégiát hirdetett meg, vezetője, a miniszterelnök pedig olyan kérdéseket vet fel, amelyek formabontónak számítanak a nyugati liberális demokráciák garantáltnak reklámozott jövőképével kapcsolatban. Magyarország elkezdte nemzeti érdekeit képviselni, a feltörekvő keletre is vet néhány pillantást, és ez nem tetszik a tengerentúlon.
Az elmúlt napok eseményeiből az is látszik, hogy miután magyarországi védenceik a nem kevés „civil” ráfordítás ellenére demokratikusan képtelennek bizonyultak Orbán Viktor megbuktatására, az amerikai diplomácia nem habozik kísérletet tenni a leszerepelt magyar ellenzéknek szánt funkciók átvételére is.
A Jóisten azonban nem ver bottal. Nemrégiben a New York Times tényfeltáró cikket jelentetett meg, amelyből kiderül: külföldi kormányok, köztük a norvég, csak az elmúlt négy évben közel százmillió dollárral támogattak – nem éppen önzetlenül – tekintélyes amerikai politikai kutatóintézeteket, hogy azok a számukra kedvező washingtoni kormánydöntések érdekében járjanak el.
Bár a külföldi befolyásvásárlás időről időre visszatérő téma az amerikai közéletben, ez a metódus azért veszélyes, mert nem hivatalos lobbicégeken, hanem függetlennek tekintett civil intézeteken keresztül operál. Ahogy a lap által megszólaltatott jogi szakértő rámutatott, a „kutatóintézeteket a tudományos semlegesség és objektivitás aurája lengi körül, s most ez kompromittálódik”.
Idézték a norvég külügyminisztérium egyik 2012-es belső feljegyzését, amely szerint egyes amerikai intézetek nyíltan vállalják: csak olyan külföldi kormányokat tudnak szolgálni, amelyek támogatást nyújtanak nekik. Bár az érintettek cáfolják a lap által sugalmazottakat, szakértők a vonatkozó dokumentumok áttekintése után úgy találták: ez a tevékenység sértheti a külföldi ügynökök regisztrációjára vonatkozó 1938-as törvényt, amelyet a náci Németország által az Egyesült Államokban kifejtett propaganda ellen alkottak meg.
Az ügy nyomban politikai hullámokat is vetett. A kongresszusban demokraták és republikánusok is támogatnák azt a törvényjavaslatot, amely kimondaná: ha az említett intézetek munkatársai kongresszusi bizottságok előtt jelennek meg, hogy egy-egy ügyben kifejtsék nézeteiket, a törvényhozókkal megosszák elemzéseiket, nyilvánosságra kellene hozniuk, mely külföldi kormányok támogatják őket.
Mondani sem kell, hogy az érintettek ellenzik a lépéseket, a mostani demokrata kormányhoz közel álló Brookings Institution álláspontja szerint azokat „fenyegetésként és a szakértői függetlenség korlátozásaként” lehet értelmezni.
Magyarán szólva nagyon úgy néz ki, hogy Washingtonnak is meg lesz a maga norvég-ügye. A tanulságok levonása után pedig le kellene szállni Magyarországról, mert igencsak ostoba dolog lenne számon kérni tőlünk azt, amitől odahaza, a maguk esetében is berzenkednek az amerikaiak. Tegyük hozzá: teljes joggal.
mno
Magyarország elkezdte nemzeti érdekeit képviselni, a feltörekvő keletre is vet néhány pillantást, és ez nem tetszik a tengerentúlon
Fricz Tamás: Ez most komoly, Brüsszel?
Magyarország már évek óta következetesen betartja a 3 százalék alatti államháztartási hiányra vonatkozó EU-s követelményt, s biztatóak a gazdasági adatok. Minderre az Európai Bizottság kristálytisztán „logikus” válasza: ismét túlzott deficit-eljárás indulhat országunkkal szemben…
Az EB már június végi jelentésében meglebegtette ennek a lehetőségét, s ezt a napokban megismételték. Azt hiszem, már-már fölösleges az Európai Bizottság „aggodalmait” gazdasági adatokkal, mutatókkal cáfolni, amelyek egyébként valóban, feketén-fehéren azt igazolják, hogy az ország kezd kikecmeregni a válságból és elindult a gazdasági fejlődés.
Azért fölösleges a számadatok segítségével vitába bocsátkoznunk – amelyet reális körülmények között csak megnyerhetnénk –, mert ebben az esetben ez itt és most nem számít semmit. A szándék számít, ami az EB jelentése mögött meghúzódik. Ez pedig nem más, mint hogy az Európai Bizottság meg akarja büntetni Magyarországot. Ha rászolgált erre, ha nem.
Márpedig ha az EB büntetni akar bennünket, akkor büntetni is fog; hiszen az államadósságunkat nem tudjuk fél-egy év alatt 80 körüliről 60 százalék alá szállítani, mert erre – legjobb tudomásom szerint – még soha senki nem volt képes.
Mit számít az, hogy a tények brutális módon cáfolják az EB bizottságának lesújtó mondatait? Mit számít az, hogy a 28 EU-tagállam közül kilencben a magyarnál magasabb, öt országban pedig hasonló az adósságszint, tehát a középmezőnyben vagyunk? Mit számít az, hogy az uniós országok átlagos adósságszintje jóval magasabb a magyar szintnél, jelesül 87,1 százalék, sőt az eurózóna 92,6 százalékos átlagadóssággal rendelkezik?
Arról már ne is beszéljünk, hogy brüsszeli előrejelzések szerint az államadósság 2015-re az EU átlagában eléri a 90 százalékot, az eurózónában pedig a 96 százalékot. Ezzel szemben Magyarország azon kevés tagállamok közé tartozik, amelyik tartani tudja a 80 százalék körül ingadozó, de most az alatti adósságszintjét. Csak egy példa erre: Németország adósságszintje hazánkéhoz hasonlóan 78,4 százalék, míg Nagy-Britanniáé 90,6, Franciaországé pedig 93,5 (!) százalék.
És mégis, ismét mi jövünk szóba.
Ennek oka pedig a „megmásíthatatlannak” látszó döntés az Európai Bizottság részéről, mely talán Cato római államférfi unos-untalan ismételt mondásával vethető össze: „Ceterum censeo, Carthaginem esse delendam”, vagyis: változatlanul az a véleményem, hogy Karthágót el kell pusztítani. Az EB pedig azt mondja: változatlanul az a véleményünk, hogy Magyarországot túlzottdeficit-eljárás alá kell vonnunk… (Sajnos Karthágó sorsát ismerjük.
Itt tartunk, s már 2010 óta jól tudjuk, miért: Magyarország letért a világot még mindig uraló neoliberális gazdaságpolitika útjáról, melynek lényegét a legerősebb piaci szereplők – multik, bankok, globális pénzügyi csoportok – pozícióinak erősítésében, illetve ezzel párhuzamosan a nemzetállamok és a lakosságok erejének gyengítésében találhatjuk meg. Magyarország radikálisan átalakította a közteherviselés szerkezetét, s 2010 óta a terhek jelentős részét éppen a legerősebb piaci szereplők vállára rakja – teljességgel indokoltan. És ami a legmegdöbbentőbb az EU és a világ gazdasági-pénzügyi elitje számára, hogy működik a dolog…
A világ vezető gazdasági-pénzügyi körei természetesen bosszúsak, félnek a példa ragadós jellegétől, ezért – az Európai Uniót (is) felhasználva – megpróbálják Magyarország gazdasági pozícióit meggyengíteni.
Vagyis: ceterum censeo, Magyarországot gyengíteni kell, amíg meg nem törik, és visszatér a neoliberális „anyaméhbe” (ahol az erősek erősebbek lesznek, a gyengék pedig végül elpusztulnak).
És a tények? Ó, azok a fránya tények. Hogy Magyarország adatai valójában nagyon jók és fejlődést mutatnak? Az unió elitje, úgy tűnik, olvasta a német klasszikus filozófusokat, köztük Fichtét is, akinek, akárcsak Kantnak, komoly dilemmát jelentett a szándék és a valóság ellentmondásos viszonya. Fichte azonban megadja az uniós elitnek a megoldást: ha a tények ellentmondanak a szándéknak, hát abban az esetben: „umso schlimmer für die Tatsachen”, vagyis: annál rosszabb a tényeknek…
Lássuk be: az utóbbi hónapokban úgy tűnt, az EB kicsit alábbhagy a hazánk elleni támadásokkal. Azt gondolhattuk, hogy az Orbán-kormány újabb, szenzációsnak is mondható kétharmados győzelme, majd az EP- és az önkormányzati választásokon aratott megismételt sikere legalább arról meggyőzték az EU elitjét, hogy ha a magyar nép elsöprő többsége elfogadja, sőt támogatja az orbáni anti-neoliberális utat, akkor ők – mint igaz demokraták – meghajolnak a nép, az istenadta nép akarata előtt…
Hát nem. A választási eredmények, a népakarat, a gazdasági mutatók javulása pusztán csak tények. Jelentéktelen, érdektelen, ostoba tények, igaz, ők írták elő őket, de sebaj. Nem a tények a fontosak: hanem a szándék. Ami végleges és megmásíthatatlan: Magyarországot meg kell büntetni!
Ha egy tanár büntetést akar kiszabni egy általa utált diákra, meg fogja találni az indokot is hozzá. Ha egy kapcsolatot meg akarunk szakítani, meg fogjuk találni az érveket hozzá. A tények viszonylagosak e földön; a szándék az objektív, a szándék a tény.
Éppen ezért – a „magyar ügy” forrón tartása okán – ma és holnap a szokásos demokráciatémákban is terítéken leszünk az unió fórumain.
Európai barátaink elhatározták: embert faragnak belőlünk, pusztuljon bár az ország…
mno
Lovas István: A média rabszolgasága - Miként irányítják a politikusok, a titkosszolgálatok és a nagytőke a német tömegmédiát
Udo Ulfkotte tizenhét éven át a vezető német konzervatív napilap, a Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ) külpolitikai szerkesztője, illetve haditudósítója volt.
Kötete szeptember 11-én látott napvilágot a német könyvpiacon Megvásárolt újságírók – Miként irányítják a politikusok, a titkosszolgálatok és a nagytőke a német tömegmédiát címmel. Annak ellenére, hogy a legnagyobb német internetes könyvterjesztő, az Amazon.de csak szeptember 22-én kezdte árulni, néhány nap alatt sikerlistájának a csúcsára hágott. Vagyis Németország legnagyobb példányszámban vásárolt könyve lett. Miközben erről a megasikerről a német sajtó egyetlen szót sem ejtett.
A kínos hallgatás oka a könyv tartalma és szerzője. A 336 oldal terjedelmű, mintegy hatszáz lábjegyzettel ellátott művet nem lehet a szokásos „összeesküvés-elmélet” felkiáltással elhessegetni, hiszen a szerző több mint másfél évtizeden át Németország legtekintélyesebb napilapjának szerkesztője volt. Ezért könyvében több helyen bocsánatot kér, és kijelenti, szégyelli, amit tett. Vagyis azt, hogy pénzért, luxusutazások és egyéb juttatások fejében azt írta, amit megrendeltek tőle.
Ulfkotte táblázatokban mutatja be, hogy Németország legnagyobb médiumainak vezetői és elit újságírói név szerint mely lobbiszervezet(ek) tagjai, hová vannak „bekötve”. Néven nevezi azokat is, akik a kulisszák mögött egyetlen irányba befolyásolják a médiát. Ilyenkor csak a hallgatás a kivezető út. Mert az sem jön be, ha az érintettek összeesküvés-elméletek felemlegetésével akarják hitelteleníteni a mondanivalót.
Vagy mint nálunk szokták a főleg Soros-támogatású portálok, amelyek vicsorító kínjukban holdfénynél hódbőrbe varrt iratokról, paksi csőszkunyhóba tévedt jugoszláv búvárokról „konteóznak”. Márpedig a kötetben igen egzakt módon bontakozik ki az, ahogyan például a David Rockefeller által alapított Trilaterális Bizottság, a Bilderberg-csoport és más transzatlanti intézmények hogyan szabnak irányt a médiának.
A könyvben bőségesen adatolt valóság a legvadabb „konteós” képzeleten is túltesz. Hiszen arra is fény derül, hogy a német szerkesztőségekben (!) dolgozó titkosszolgálati ügynökök olykor azt is megszabják, hogy ismert újságírók közül kinek a neve alatt jelenjék meg egy-egy előre megírt cikk. Amiért persze az illető busás pénzjutalomban részesül.
A FAZ korábbi munkatársa leszögezi: teljesen mindegy, hogy melyik német lapot vesszük meg, mely német tévéadót nézzük: egyforma és manipulált üzenetet kapunk. Amire a németek egyre inkább ráébrednek. Ezért esnek drámai gyorsasággal a nyomtatott lapok példányszámai. Könyve végén Ulfkotte egyenesen lázadásra szólítja fel honfitársait: még kevesebb lapot vásároljanak, hogy még több hazug, megvásárolt újságíró maradjon munka nélkül. Azok, akik hatalmas kenőpénzért teljesítik irányítóik utasításait, s arra biztatja olvasóit, hogy egyes, eddig nem manipulált internetes forrásokat olvassanak, amelyek közül fel is sorol néhányat.
A szerző pontosan bemutatja azt is, mely adó vagy mely lap melyik politikai párthoz tartozik. A „független” közszolgálati ZDF televízióban például csaknem minden szerkesztőnek párttagkönyve van. A német médiában a „nézetek sokszínűségét” pedig csak tettetik. A valóság az egyenhazugság, legyen szó az amerikai külpolitikáról, az Egyesült Államok elnökéről vagy az euró hasznosságáról.
Néhány éve már kiszivárgott annak a szerződésnek a szövege – és a Wikipédiára is felkerült –, amelyet minden olyan újságíróval aláíratnak, aki az Axel Springer óriáskiadó valamelyik lapjához szegődik el, mint a vezető német bulvárlaphoz, a Bildhez vagy a hazai balliberálisaink által szintén oly kéjjel „német jobboldali konzervatívnak” nevezett Die Welthez. E szerződés öt pontja közül az egyik a transzatlanti kapcsolatok támogatása, a másik Izrael állam lényegi jogainak és a zsidó-német megbékélésnek az előmozdítása.
Ulfkotte maga is titkosszolgálati szakértő, és tagja volt az amerikai Marshall Memorial Fund nevű, szintén a „transzatlanti baráti kapcsolatok elmélyítésén” dolgozó szervezetnek, amely egyike a német médiát irányító intézményeknek. A szerző már könyve elején leszögezi, hogy a német hírekre a legnagyobb befolyást az Egyesült Államok és Izrael gyakorolja. Olyan kézikönyveket is említ, amelyek rögzítik, mely minőségi médiumokra kell hatást gyakorolni. Ezek merő véletlenségből ugyanazok, amelyekben hazánkról a legvehemensebb támadások jelennek meg.
Az amerikai hadügyminisztérium hosszú évek óta dollármilliárdokat költ arra, hogy világszerte a neki megfelelő propaganda jelenjék meg a médiában. E minisztérium egyik ilyen törekvése, hogy Amerikát kedvező színben tüntesse fel, míg Oroszországot a gonosz országának.
A Lengyelországból a második világháború idején menekült család gyermekeként Németországban felnőtt Josef Jofféről, a balliberális Die Zeit című hetilap kiadó-főszerkesztőjéről sok szó esik a könyvben. Ő egy CIA-hez közeli agytrösztnek, a The Aspen Institute-nak is a tagja. Joffe médián túli szerepéből Ulfkotte majd’ húszat sorol fel, beleértve az olyan igazgatótanácsi tagságot, mint a New York-i Goldman Sachs alapítvány, az izraeli Ben Gurion Egyetem vagy a Nemzetközi Stratégiai Tanulmányok Intézete. A Die Zeit a mindenkori jobboldali kormányok idején a Magyarországot támadó német média frontvonalába tartozik.
A szerző részletesen ismerteti nem csak a megvásárolt újságírók által leírt hazugságokat, de azt is, hogy milyen esetekben kell hallgatniuk. Mint amikor haditudósítóként szemtanúja volt, hogy az 1980-tól nyolc éven át tartó Irán elleni háborúban Irak német gyártmányú mérges gázt vetett be. Erről egyetlen sort sem írhatott, és az elgázosított iráni holttestekről készült fotóit se helyezhette el lapjában.
Ismerteti azt is, hogy kik állnak egyes nemzetközi újságíró-szervezetek mögött. A „sajtószabadságot védő” és az egyes országokban meglévő sajtószabadságot osztályozó Riporterek Határok Nélkül nevű szervezetről például azt írja, a mögött korábban az amerikai külügyminisztérium és George Soros – ne hamisítsuk meg hivatalos nevét – állt.
Ulfkotte kitér az újságírókat irányító szervezetek funkciójának bemutatására is. A Trilaterális Bizottságról azt írja, hogy számára a „globális kormányzás kormányok nélküli kormányzást, kormányok nélküli világuralmat jelent”. Hozzáteszi: e bizottság „világszerte szét kívánja rombolni az állami funkciókat, és úgynevezett nem kormányzati (civil)szervezeteket használ fel arra, hogy a meglévő kormányok feje fölött a népek sorsát irányítsa”. Ó, ártatlan Norvég Alap! – kiálthatnánk fel.
Ami Sorost illeti, róla a szerző idézi a baloldali brit New Statesman nevű hetilap egyik, 2003-ból megjelenő írását is, mely szerint „George Soros talán nem nevezhető közvetlenül fizetett CIA-ügynöknek, mint azt néhányan megtették. De az kétségtelen, hogy cégei és civilszervezetei szorosan együttműködnek az amerikai terjeszkedéssel. Soros, Rockefeller és a transzatlanti agytrösztök „mindenekelőtt hatalomstratégiai és gazdasági megfontolásokból a korábbi keleti tömb országaiban, a Közel-Keleten és Észak-Afrikában kormányok megdöntésében vettek részt”. Ulfkotte a Soros-féle Nyílt Társadalom Alapítványt az ilyen, „népi” puccsok szervezésében elsőrendű szereplőként mutatja be. A német média pedig mindebben tevőlegesen segíti őt, írja később.
A kötet szerzője a kádári időkben is külföldön utazgató, szabad demokrata ellenzéket agyonszerető Joachim Gauck német államelnököt sem kíméli. Leírja róla, hogy tagja az igen befolyásos elit transzatlanti társaságnak, a berlini székhelyű Atlantik-Brücke (Atlanti Híd) szervezetnek.
Könyve legvégén a Frankfurter Allgemeine Zeitung volt munkatársa „megfenyegeti” a német médiát azzal, hogy kötete csupán az első része egy trilógiának. Tanács politikusainknak: ha német újságíró közelít feléjük előre megrendelt cikkéhez jobboldali mondatfecniket „gyűjtve”, azzal üdvözöljék, hogy rákérdeznek, élvezték-e Ulfkotte könyvét.
Magyar Hírlap
Szentmihályi Szabó Péter: Sarkosan fogalmazva
A választásokat követően a balliberális oldal képviselői értékelnek, elemeznek, keresik a kudarc okát.
Most már muszáj bizonyos dolgokat megmagyarázni, legyen szó akár egy brüsszeli meghívásról, akár egy párt eredménytelenségének okairól, és a magyarázáshoz nagyon ért ez az oldal, van azonban, amikor már inkább jobb lenne nem magyarázkodni. Az összefogás kudarc volt, nem is tehetnek mást, hiszen most már nem játszhatják a színjátékot tovább, egyértelművé vált, hogy a választópolgárok nem kérnek a balliberális oldal által felkínált menüből.
A pártok sorra adják ki a sajtóközleményeket, melyekben elhatárolódnak egymástól és már-már saját maguktól is, mert menteni kell a menthetőt, és bíznak abban a vezetők, hogy majd a másikra kenhető lesz, hogy miért nem voltak eredményesek. Előbb vagy utóbb azonban jobb lenne bele nézni abba a bizonyos tükörbe, mert eléggé gyermeteg, hogy mindig a másikat hibáztassuk.
Ez amúgy is egy bevált eszköze a balliberálisoknak, hiszen ha mindenki hibáztat mindenkit, akkor az megosztja a felelősség kérdését, vagy meg is szünteti azt. Ha mindenki hibázott, akkor az nem a mi problémánk.
Képzeljük bele magunkat a helyzetükbe, hogyan telhetnek ezek a megbeszélések? Az értetlen és vádló tekintetek tüzében az épp sorra kerülő szónok megköszörüli a torkát, majd megszólal: Ezt nagyon elk…tuk, már megint. Miért nem vagyunk népszerűek? Mivel a választ nem tudják, szép lassan mindenki hazasétál, a szónok hangját elnyelik az üresen kongó folyosók. Aki pedig utoljára marad, szépen bezárja az irodát, és kiteszi az eladó táblát a székházra.
Magyar Hírlap
Bayer Zsolt: Most kezdődik
Keresetlenül, elvi és elképzelt szerepemből kilépve, s ami a legnagyobb szálka sokak szemében, igenis meghatódva mondom: most kezdődik igazából minden.
Soha nem volt még ekkora felelősség a vállunkon.
Huszonöt évet vártunk erre a pillanatra.
Ha volt értelme 1988. március 30. estéjének akkor és ott, a „Bibóban”, akkor most érkezett el annak a pillanatnak az igazi értelme.
Belegondolni is nehéz, mi minden van már mögöttünk. Elgondolni is nehéz az elmúlt negyed évszázadot s benne önmagunkat. És most, amidőn Lúdas Matyi harmadszor is elverte Döbrögit, most elérkezett a pillanat a belegondolásra.
Mondják, az ember életét alapvetően három dolog határozza meg: a kultúra, a társadalomszervező ideológia – mely elvileg össze is tartja a társadalmat – és a gazdaság.
A nyugati világban ma mindhárom területen a liberális kánon az irányadó.
A gazdaságban a globális tőkés piacgazdaság dogmája még mindig megkérdőjelezhetetlen, miközben a globális tőkés piacgazdaságnak valójában vége. A globális tőkés piacgazdaság mai szimbóluma Detroit. A tőke érdekei szerint viselkedvén egyre keletebbre helyezi ki a termelést, munkanélküliséget hagyva maga mögött. Egy közelmúltban született nyugati tanulmány szerint (melyet a HVG is publikált) a G27-ek országaiban ma csaknem félmilliárd munkahely hiányzik.
Ez így nem tartható fenn tovább.
És a közeljövőben kizárólag az egyes államok lesznek képesek munkahelyeket teremteni. Ezért a jövőről csak egy kicsit is felelősséggel gondolkodó politikus most szakít a globális tőkés piacgazdaság dogmájával. Ez a tusványosi beszéd legfőbb értelme és bátorsága. Köszönet érte.
A nyugati társadalmakat uraló liberális-neoliberális ideológia szintén a szemünk láttára válik tarthatatlanná. Párizs lángoló külvárosai, a beözönlő bevándorlók, Lampedusa szigetének napi emberi tragédiái, az IS iszonyatához önként csatlakozó európai tinédzserek ezrei, a politikai életben, az „elitek” szalonjaiban, a tömegmédiában uralkodó politikai korrektség és a valóság égbekiáltó ellentmondásai most törik derékba ezt az ideológiát, amely egykor naggyá tette a nyugati világot.
De ez a nyugati világ, jelen állapotában, halálra ítélte önmagát. Szaporodni képtelen, liberális iskoláiban semmit sem oktató és semmit sem tanuló, drogoktól és nihilizmustól szenvedő fiataljaival semmit sem kezdő, kizárólag fogyasztani képes, elöregedő társadalmak nézik bambán a beözönlő idegenséget, és még arra is képtelenek, hogy felfogják saját pusztulásukat. Éppen, mint a dinoszauruszok.
A jövőért felelősséget viselő politikus soha többé nem hangoztathatja a liberális dogmákat.
A kultúra szorosan összefügg az előbbiekkel.
Az értéknélküliség nem vezet sehová. A virágozzék minden virág ostobasága, a „szabadságom addig terjed, ameddig nem sérti más szabadságát” hazugsága megteremtette a legnagyobb egyformaságot, a konzumidióták hadseregét, a szellemi sivatagot.
Itt is fel kell mondani a liberális dogmákat.
És most, hogy harmadszor is sikerült, most, hogy elérkezett 1988. március 30-nak az igazi értelme, most kell belefognunk a legnehezebb munkába. Most kell megteremtenünk a jövő Magyarországát. Csak annyi előnyünk van, hogy előre látjuk a bajokat, de elég idősek vagyunk ahhoz, hogy ne csábítsanak el bennünket iszonyatos eszmék.
Az előttünk járók és a most végképp megbukottak semmit sem voltak képesek felfogni a globális tőkés piacgazdaság és a liberális demokrácia dogmáin kívül. Ugyanis a kommunizmus dogmáiból érkeztek.
A mögöttünk járók, az utánunk jövők és bennünket jobbról ostromlók pedig sajnos a demokráciát vetik el csak azért, mert csalódtak – joggal csalódtak – ezekben a dogmákban.
Ebben a helyzetben rajtunk áll vagy bukik minden.
Iszonyatos felelősség.
Ezért van értelme beleállni.
És most az ország is úgy gondolja, mi képesek leszünk megteremteni a jövőt.
Nem élhetünk vissza ezzel a bizalommal.
Miniszterelnök Úr, Kedves Viktor! Most tényleg rajtad a világ szeme. És most tényleg együvé tartozunk, mi, az egykor volt, talán soha sem volt „nagy generáció” árnyékából kilépett „kis generáció” tagjai, mi, ’63-sok és kicsit öregebbek, kicsit fiatalabbak – mi, mindannyian.
Nagy pillanat ez. És jó megélni.
Köszönöm.
Magyar Hírlap
Fricz Tamás: A bukott baloldal
Amint az várható volt, Ludas Matyi ebben az évben háromszor verte el Döbrögit, vagyis: a jobboldal a parlamenti és az európai parlamenti választások után az önkormányzati választásokon is súlyos politikai verést mért a baloldalra.
A baloldal a rendszerváltás utáni legnagyobb mélypontjára süllyedt, s innentől rákényszerül a teljes újrakezdésre. Úgy is fogalmazhatnánk: szinte a nulláról indulnak, egyfajta politikai „zöldmezős” beruházásra van szükségük.
Mi vezetett idáig? Mik az okok?
A legelső, és kézenfekvő ok nyilvánvalóan a baloldal látványos szétesése a két tavaszi választás utáni időszakban. Ne feledjük el, hogy az április 6-ai parlamenti választásokon a baloldali-balliberális pártok (MSZP, Együtt 2014, Demokratikus Koalíció, Párbeszéd Magyarországért, Magyar Liberális Párt) még összefogtak Kormányváltók címmel, de így sem tudták megközelíteni a Fidesz–KDNP-t: utóbbiak a parlamenti mandátumok 66,83, míg a baloldaliak együtt 19, 10 százalékát szerezték meg. (Pártlisták: Fidesz–KDNP 45,04, baloldal együtt 25, 67, Jobbik 20,30 százalék.) A baloldal ekkor vesztette el kormányváltó-párti státuszát, s zsugorodott középpárttá.
A parlamenti választási kudarc hatására úgy döntöttek, hogy a május 25-ei európai parlamenti választásokon külön indulnak, hogy kiderüljön: kin, kiken múlhatott az április 6-ai súlyos vereség, illetve melyik párt válhat a baloldal vezető erejévé. Ekkor jött számukra az újabb csapás: a Fidesz–KDNP 57,14 százalékot ért el, s a külön induló baloldali pártokat még a Jobbik is megelőzte a maga 14,29 százalékos eredményével! Ráadásul a „ki a domináns párt a baloldalon” kérdés sem dőlt el, helyette szétforgácsolódás következett be: az MSZP és a Demokratikus Koalíció (DK) egyaránt 9,52 százalékot szerzett, míg az ezúttal már közösen induló Együtt–PM pusztán 4,76 százalékot ért el (pontosan annyit, mint az LMP).
E két, K.O.-súlyú kudarc után nehezen tért magához a baloldal, sőt, valójában nem is igazán kelt fel a padlóról. Nyilvánvalóvá vált számukra a májusi „eredmények” után, hogy valamilyen szinten mégis össze kellene fogniuk, mert külön-külön esélytelenek lesznek az önkormányzati választásokon is. Tettek is erre ilyen-olyan kísérleteket, de ezek is szánalmasnak bizonyultak, s közben mind az MSZP-n, mind az Együtt–PM-en belül a bomlás és a belső megosztottság jelei is mutatkoztak. (Csak Gyurcsány maradt igazán „állva”, a liberálisokra meg nem érdemes sok szót vesztegetni.) Az októberre kialakult helyzet nem lehetett más, mint teljes zűrzavar és szétesettség: az ország különféle településein – jól nyomon követhető logika nélkül – hol összefogtak, hol külön indultak a pártok és jelöltjeik, volt, ahol részben összefogtak, részben nem. Az egész szétesési folyamat tragikomikussá vált a főpolgármester-jelölti castinggal, majd burleszkbe ment át Falus Ferenc volt jelölt szerepléseivel, a végén pedig a Jolly Jokerként megjelenő, örök túlélő Bokros Lajos felbukkanásával.
Ez tehát a nyilvánvaló és szembetűnő magyarázat a bal-balliberális oldal teljes bukására, ám végre vegyük észre a másik, legalább olyan fontos magyarázatot is: ez nem más, mint a jobboldali pártszövetségnek, jelesül a harmadik Orbán-kormánynak az első néhány hónapos jó teljesítménye. Az Orbán-kormány, illetve a Fidesz–KDNP töretlen népszerűsége elsősorban annak köszönhető, hogy választási ígéreteit betartva, folytatta a neoliberalizmussal véglegesen szakító, „néppárti” – de nem populista! – kormánypolitikáját; ígéreteihez híven folytatta a rezsicsökkentést, határozott lépéseket tett a mintegy másfél millió családot érintő devizahitelesek megmentése érdekekében, folytatta a pedagógus béremelést, a reprivatizációt, a nemzeti érdekek határozott védelmét a külpolitikai viszonyainkban, a nemzetközi közvélemény előtt.
Ez a kiszámíthatóság valódi tartalommal töltötte meg a „Folytatjuk!” jelszót, s hitelesítette az emberek szemében az Orbán-kormányzatot. A kormányzóképesség az egyik legfontosabb szempont a pártok versenyében, s jól látható, hogy az emberek döntő többsége jelenleg egyedül a Fidesz–KDNP-t látja kormányzóképes politikai erőnek. A baloldal ezt a képességét látványosan elveszítette, a Jobbik pedig még nem „puhult meg” annyira, másfelől szakmailag még nem vált annyira hitelessé, hogy a többség rájuk bízza az ország, vagy az önkormányzatok irányítását.
A baloldal bukásának e két oka mellett azonban még van egy harmadik is.
A Népszabadság az április 6-ai választások másnapján leírta, hogy a kormányt váltani akaró szövetség egyik tagjának vezetője így sóhajtott fel hétfőn hajnalban, már kamerákon kívül: „semmit sem értettünk meg Magyarországból.”
Nos igen, ez a lényeg, a vastag betűs lényeg: a balliberálisok csak nemeket tudtak és tudnak mondani (jobboldali diktatúra és antiszemitizmus dúl az országban, segítség!), s csatolt szervezeteikkel az unióba és a tengeren túlra rohangálnak feljelenteni az országot. Igenjeik – átgondolt program, jövőkép, vízió Magyarországról – nincsenek.
Vagyis: nincs mondandójuk Magyarország állampolgárai számára. Most már jó lenne észrevenni, hogy valójában ők azok – s nem a jobboldal! –, akik semmit nem értettek meg az általuk ájultan tisztelt és imádott Nyugatból, a demokráciából.
Sportosan szólva tehát: csere van!