Még ők prüszkölnek, miközben rács mögött lenne a helyük - Olyan ez, mintha kártérítésre köteleznének egy tolvajt, hogy mondjuk, vissza kell adnia az ellopott autót, és ő azon siránkozik, mekkora vesztesége lesz
Lassan, de biztosan, lépésről lépésre halad a kormány a bankok tisztességtelen devizahitel-üzelmeinek felszámolásában. A Magyar Bankszövetség pedig szemmel láthatóan nyomást próbál gyakorolni a törvényhozókra és a törvények végrehajtására is, még azután is, hogy megszületett a bankok elszámoltatásának törvénye is. Felháborítónak tartja a szakmai szervezet, hogy a rendelkezések hatálya visszamenőleges, hogy a kormány és a kárvallott emberek is sokféle rosszat elmondanak a bankokról, horribile dictu tisztességtelennek tartják a pénzintézeteket.
Lássuk sorjában mindezt!
Hogy a bankok, hitelintézetek, takarékszövetkezetek, lízingcégek, és ki tudja, hány elnevezésen és szakterületen működő pénzvilági cég jó része nem tisztességes, azt ügyfeleik már régóta tudják. Most csak annyi a különbség, hogy a Kúria is kimondta, a törvényszékek egymás után teszik nyilvánvalóvá, és akad egy kormány, amely nem csak látja a problémát, hanem tesz is ellene. Az igazság persze fáj, de egyszer ennek a lepelnek is le kellett hullania.
A pénzintézetek működési elve nagyon egyszerű: gyűjtsünk be betéteket, amelyekre alacsonyabb kamatot fizetünk, mint amennyiért a pénzt kihelyezzük. Gondoskodjunk ezerszázalékos biztonságú fedezetről, a szerződésben minden létező jogot és lehetőséget tartsunk meg, elvégre az ügyfél egy hétköznapi ember – nem ért hozzá. Vagy ha érti is, mit tehet? Kiváló ügyvédekre és sok pénzre van szüksége, ha lépni akar. Nekünk ebből jobb és több van. Majd elvisszük a házát, az autóját, a pénzét, és továbbra is adóssorsban tartjuk. Mert nincs jobb, mint egy adós…
A bankok ilyen formában kezelték a kezdetektől a devizahiteles ügyfeleket is, állításuk szerint teljesen törvényesen. Egyesek szerint mégis akadtak a fogyasztóvédelmi törvénynek és a szerződések szimmetriájáról, valamint a pénzügyi teher átláthatóságáról szóló törvényeknek olyan passzusaik korábban is, amelyek mentén az ügyfelekre rákényszerített szerződések már az aláírás pillanatában tisztességtelennek és semmisnek voltak tekinthetők.
Arról most ne nyissunk vitát, hogy az ügyfelek egy pillanatra sem láttak devizát. Az is kérdéses, hogy ha egy bizonyos napon valaki kapott egy bizonyos összeget bizonyos kamat és bizonyos havi törlesztés mellett, akkor miért kell bármikor később más összeg és más kamat alapján valami egészen más részletet törlesztenie, vagy a hitelügylet bármilyen más költségét magasabb díj szerint fizetnie. Óriási hazugság, hogy a bank folyamatosan szerzi be a hitel hátterét, elvégre egyszer már átutalta a pénzt.
A mérhetetlenül gazdag bankok mindennél erősebb lobbija elérhette, hogy olyan hitelezési gyakorlatot alakítson ki Közép-Európában, amelynek vadhajtásait a nyugati anyaországokban már régen visszavagdosták. Romániában, Szerbiában, Lengyelországban és Horvátországban is rendbe tették már a kormányok ezt a kérdést, és visszafizettették, visszafizettetik a bankokkal a jogtalanul elvett pénzt.
Az emberek nem láthatták át a teljes kockázatot. Nem a kamat vagy az árfolyam vagy az egyéb költségek esetleges változásáét, mert ezeknek – tisztességes üzletben – elő sem kellett volna fordulniuk. Azoknak a körmönfont, csapdákkal teli és gonosz szerződéseknek a kockázatát nem mérhették fel, amit – a gondos áttanulmányozás lehetőségét meg sem adva – aláírattak velük. A törvényhozók pedig – legyünk csekély jóindulattal irántuk – rutintalanok voltak még az ilyen ügyekben. Ámbátor a véletlenben nem hiszek. Elvégre ahhoz, hogy a devizaalapú hitelnek álcázott, a bankok kénye-kedve szerint bármikor módosítható forinthitelek eluralkodhassanak a piacon, meg kellett szüntetni a 2002 előtt bevezetett állami kamattámogatású hiteleket. Ezek el is tűntek…
Nem győzik hangsúlyozni a bankok, hogy milyen óriási veszteséget okoz nekik a mostani törvényes folyamat. Becsléseik szerint várhatóan 1000 milliárd forintot kell visszafizetniük az ügyfeleknek. Na de kérem! Milyen veszteség? Ezt a pénzt a szerződésekben lefektetett feltételeken és összegeken felül vették el tisztességtelen módon a hitelesektől.
Most csak vissza kell fizetni. Hogy az a pénz már a bankok vezetőinek és tulajdonosainak zsebében van, más befektetésekben kamatozott, most meg hozzá kell nyúlni? Kellemetlen, de semmiképpen sem veszteség. Olyan ez, mintha kártérítésre köteleznének egy tolvajt, hogy mondjuk, vissza kell adnia az ellopott autót, és ő azon siránkozik, mekkora vesztesége lesz. Nem nevetséges?
Nem. Egyáltalán nem az. Különösképpen, ha figyelembe vesszük, hogy a bankok még így is olcsón megússzák, mert a társadalom meg a törvényhozók is megelégszenek azzal, hogy a pénzintézetek kamatos kamattal visszafizetik mindazt, amit tisztességtelenül vettek el az adósoktól. Nem visszamenőleg, hanem a szerződések elévülésének ideje alatt.
És ami a legfelháborítóbb: a bankok aggódnak a magyarországi jogbiztonságért. Pedig az még csak most kezd helyreállni.
És azért csak kezd, mert a százezreket átverő, tisztességtelenül lehúzó, az anyagi lét peremére kényszerítő, otthonukat, autójukat elárverező cégek vezetőiről nem esik egy árva szó sem. Az autótolvaj már régen hűvösön lenne. A teljes jogbiztonság azt jelentené, hogy a börtönökben népes bankszektort kellene nyitni a sok-sok felelősnek is.
Gondoljanak csak bele még egyszer: a tisztességes – és nem csekély – profiton felül 1000 milliárd forintot gomboltak le az emberekről.
Igazi sztárok lennének a rács mögött…
mno
Bayer Zsolt: Ricsike
„Egy hatodikos fiú megverte a tanárát az egyik szegedi általános iskolában hétfőn délelőtt, írja a Police.hu.”
Ricsike hatodikos kisfiú. Tanuló. Nebuló. Kis pajkos. Van neki anyukája meg apukája. Ricsike öntudatos. Nagyobb, erősebb, szőrösebb, mint az osztálytársai. Biztosan nem több tizennégy évesnél, és lám, már hatodikos.
Ricsikére nagyon odafigyeltek, nehogy megsértsék a jogait. Jogait, érzékenységét, érzékeny lelkét.
Ricsikét óvták, legfőképpen a csúnya-csúnya szegregációtól. Nagyon okos, felkészült, tanult, a való élettel természetesen meghitt, bensőséges kapcsolatot ápoló, rendkívül belvárosi, lúdtalpas „értelmiségiek” óvták őt attól a rémségtől. Lúdtalpasék ugyanis azt álmodták meg, hogy Ricsikének az lesz a jó, ha gyorsan összezárják egy osztályba a főorvosék gyerekével. Mert Ricsike egész addigi életében nem látott angol vécét, könyvet, parkettát, kést, villát, ezért úgy lesz belőle hamar felzárkózott, a főorvosék Pistikéjével egy értelmi színvonalon lévő, szocializációjában nem lemaradt Ricsike, ha összezárják Pistikével.
Voltak persze elmaradott, konzervatív, reakciós, tudatlan, ostoba rasszisták, akik azt hangoztatták, hogy Ricsike Pistikével összezárva semmi mást nem fog megélni, mint napi frusztrációt, sikertelenséget, szégyent, s mindebből nagyon hamar rendkívüli agressziót fog „termelni” atavisztikus lénye.
De az ostobák szava szerencsére nem számított. És Ricsike bekerült az iskolába, a többiek közé. S alig nyolc év alatt már el is jutott hatodikba.
Közben cigizett, piált, igazi pajkos kis nebulóvá érett. És az egész életből egyetlen dolgot tanult meg: hogy neki vannak jogai. Csak jogai vannak.
És ez a tudás oly’ nagy és kövér meggyőződéssé érett benne, hogy szép lassan igazi, sok-sok társához hasonlatos Ricsike lett őbelőle.
És Ricsike egy szép napon rápöffentett egy jó spanglira a tornaórán. Mert Ricsike már nem az az elnyomott, frusztrált kisfiú többé; Ricsike megtanulta, hogy azt tegye, amihez kedve van. És most éppen tornaórán támadt kedve rágyújtani.
A testnevelő tanárnőt viszont nem készítették fel az efféle Ricsikékre. A testnevelő tanárnő ostoba iskolába járt, elmaradott pedagógiát tanult, amely embergyerekekre készítette fel őt, nem Ricsikére. Ezért aztán első felindulásában úgy döntött, elveszi Ricsikétől a cigarettát.
Igen ám, de Ricsike nem régimódi fajta, nem egy olyan lúzer balfék, mint például a kis Bicebóca vagy Nemecsek Ernő, pláne nem Nyilas Misi. De nem ám! Ricsike már modern, Ricsike korunk hőse, Ricsike az a fajta, akiért rajonganak a liberálisok meg a 444.hu újságírói és észosztói. Ha másért nem, hát azért, mert Ricsike egészen biztosan nem olvasott soha semmit, és Ricsike azt teszi, amit akar.
Ricsike szabad.
Ricsike megcsinálja a kishúgát is, ha kedve szottyan rá, és ezt például Németországban hamarosan teljesen legálisan teheti.
Szegény elmaradott tanárnő nem tudta ezt. Ezért akarta elvenni Ricsikétől a cigarettát.
Ekkor Ricsike előbb a testnevelő tanárnő arcába fújta a füstöt, majd ököllel arcba és háton ütötte a nőt. Ricsike egyik osztálytársa így számolt be a történtekről:
„Ricsi sodort egy cigit, mire a tanárnő rászólt, hogy azonnal dobja el, a cigizésért pedig szaktanárit fog adni. Ricsi ekkor a tanárra fújta a füstöt, majd bevonuláskor előbb egy faággal, majd két makkal megdobta az arcát. Ezután mentek egymásnak, Ricsi ököllel arcon, majd hátba ütötte a tanárunkat. Ekkor avatkoztam közbe, ezért a verekedés csak tíz-tizenöt másodpercig tartott. A többiek eközben röhögtek.”
Ilyen nagyot tett a Ricsike. S most büszkén röhög tovább, érinthetetlenségének, védettségének tudatában.
Nagyon sajnálom, hogy meglehetősen elnőiesedett a tanári pálya. Ugyanis nekem teljesen modern, úttörő pedagógiai módszerem lenne Ricsike számára. De sajnos, ehhez férfi tanárokra lenne szükség. Méghozzá többre. Hogy amikor Ricsike rokonsága bejönne az iskolába bosszút állni, akkor is legyünk elegen, hogy a rokonok is megismerjék és megértsék az új pedagógiai módszereket. Majd ezt követően Ricsike mehetne a javítóba, a rokonság a börtönbe, és innen elkezdhetnénk egy teljesen új konszenzust.
Úgy is ez lesz a jövő.
Addig is: vigyázzunk a tanárnőre. És figyeljünk Ricsikére. Hogy minden pillanatban érezze a törődést a kis rohadék.
Magyar Hírlap
Így befolyásolhatja a világpolitikát egy ötmilliós ország - Norvégia dollártízmilliókat utalt Bill Clinton alapítványának
Norvégia – egykor szegény tőkehal- és heringhalászok országa – a hetvenes évek elején kezdett elindulni az olaj- és gáznagyhatalommá válás útján, amikor kutatói bámulatos mennyiségű szénhidrogénre bukkantak az Északi-tenger alatt. Az ebből termelt bevételnek köszönhetően az ország azóta Európa egyik sereghajtójából éllovassá vált, ráadásul az egykor dán, majd svéd gyarmati sorban tartott Norvégia a világpolitikában is méretét meghazudtoló súllyal képviseli érdekeit.
Azóta elképesztő mennyiségű olajat és gázt hoztak felszínre a norvég felségvizek alól; az ország a világ hetedik legnagyobb olaj-, valamint Európa második legnagyobb gázexportőrévé vált – ez utóbbiban egyébként kezdik beérni az oroszokat. A norvég Statoil, az állami olajalap értékét jelenleg több mint 500 milliárd euróra, azaz a magyar éves GDP mintegy ötszörösére becsülik.
A skandináv ország – és azon belül az olaj- és gázlobbi – pedig nem volt szégyenlős kihasználni a pénzen szerezhető befolyását, ha a saját érdekeiről volt szó.
Gáz Európában
Norvégia – miközben nem tagja az Európai Uniónak – az Európai Gazdasági Térség tagjaként komoly pénzekkel gyakorlatilag bevásárolta magát az EU belső piacára, hogy kihasználhassa annak előnyeit. Azt, hogy ezek a szerződésben rögzített összegek, amelyeket Oslo a tagállamoknak juttat meghatározott célokra, hoznak-e gazdasági hasznot Norvégiának, nem tudhatjuk.
Egy viszont az elmúlt években egyértelművé vált: Európában Norvégiának Oroszország a legfőbb ellenlábasa, hiszen a gázüzletágban a norvég vállalatok és a Gazprom között komoly érdekellentétek feszülnek az európai piac felosztásában.
Lássuk, milyen eszközökkel próbálta Oslo érvényesíteni az érdekeit az energetikai piacon!
Az EU és a NATO
Ismert, az orosz–ukrán konfliktus kiéleződése után az Európai Unió tagországai támogatták a különböző szankciók elfogadását Moszkvával szemben, Norvégia pedig azonnal és lelkesen csatlakozott ezekhez, különösen így volt ez a július 29-én megszavazott, az energetikára vonatkozó korlátozásoknál.
Emellett Norvégia nem egyszerűen csak tagja a világ legerősebb katonai szövetségének, a NATO-nak, hanem alapító tagja, így a szavainak komoly súlya van a szervezetben. Ismert, a legutóbbi walesi csúcson a jelen lévő tagországok komoly fegyverkezési programot szavaztak meg, többek között az ukrajnai események hatására, a NATO új főtitkára pedig a szervezet tanácsának korábbi döntése értelmében a volt norvég miniszterelnök, Jens Stoltenberg lett. Oslo egyébként tevőlegesen is kiveszi a részét a katonai szerepvállalásból, jelentős számban jelen lesznek norvégok a kelet-európai országokba vezényelt NATO-csapatok soraiban is.
Norvég pénzek Amerikában
Norvégia egyébként nemcsak Európában, hanem a tengerentúlon is rendkívül komoly lobbitevékenységet folytat. Nemrég amiatt robbant ki botrány Amerikában, mert több ország mellett Norvégia is civil elemzőközpontok támogatásával próbál titokban politikai befolyást szerezni Washingtonban; a különböző agytrösztök pénzelésére Oslo mintegy 24 millió dollárt áldozott; a központi szerepet itt is az energetika játszotta. A norvég állami olajalap – amely önmagában is milliós lobbitevékenységet folytat az Egyesült Államokban – például különböző cégeken keresztül amerikai szenátoroknak fizetett azért, hogy elkaszálják Obamának a globális felmelegedés megfékezését célzó, károsanyag-kibocsátással kapcsolatos törvényjavaslatát, hiszen egy ilyen szabályozás negatívan befolyásolhatta volna a norvég olajexportot.
Háborús uszítás Washingtonban?
Az amerikai külpolitika norvég befolyásolásának azonban volt egy olyan csúcspontja is, amely – esetleges következményeit tekintve – túlmutat a különböző gazdasági érdekek legalábbis kétes eszközökkel és politikai helyezkedéssel történő megvalósításán is.
Norvégia és Oroszország ugyanis nem csak az európai piac miatt került szembe egymással; ismert, az Északi-tengeri Barents-tengeri gigantikus méretű olajmezők hovatartozása fölött évekig zajlott a csetepaté a két ország között, volt olyan időszak, amikor a két ország vadászgépei igen sűrűn néztek farkasszemet egymással a térségben. Bár nyílt konfliktus nem robbant ki, az esély bőven megvolt rá. A cikkünkben már említett 24 millió dolláros amerikai norvég lobbikeretből ugyanis jutott bőven a washingtoni székhelyű
Stratégiai és Nemzetközi Tudományok Központjának is, amely egyenesen arra biztatta az amerikai kormányt, hogy katonai erővel támogassa a norvégokat a Barents-tengernél az oroszok ellen; könnyű belátni, hogy egy ilyen katonai erődemonstráció milyen beláthatatlan következményekkel járhatott volna.
Clintonék és a terrorlista
Norvég olajcégek neve más biztonságpolitikai kontextusban is felmerült: 2007-ben a Statoil és a szintén norvég Norks Hydro is felkerült az amerikai terrorlistára, mivel felmerült a gyanú, hogy közrejátszanak terrorszervezetek finanszírozásában; erre a listára egyébként jellemzően katari és szaúd-arábiai vállalatok szoktak felkerülni. Ami még közös a két szunnita olajországban és Norvégiában, hogy mindannyian dollármilliókat – Norvégia dollártízmilliókat – utaltak Bill Clinton alapítványa, a Clinton Foundation számára. A többek között Hillary Clinton 2016-os elnökjelöltségét előkészítő alapítvány finanszírozási portfóliója egyébként önmagában is figyelemre méltó, a fentieken kívül például szerepel rajta Soros György szervezete is.
A konkurens technológia
A konkurens olaj- és gázvállalatok mellett az atomenergia térnyerése is komoly kihívást jelent a szénhidrogént exportáló norvég vállalatoknak; van olyan szakújságíró, aki szerint megújuló energiaforrásokkal kampányoló csoportok tevékenységükkel valójában a norvég olajlobbi szekerét tolják; a tömeges méretekben nem alkalmazható vagy megfizethetetlenül drága zöldenergia propagálása mellett ugyanis a fosszilis energiahordozók valódi alternatíváját jelentő atomenergia ellen is kampányolnak, így többek között a paksi bővítés ellen is.
Norvég offenzíva stratégiaváltással
Mint cikkünk elején említettük, Norvégia az Európa Gazdasági Térség (EEA) tagjaként gyakorlatilag bevásárolta magát a közös uniós piacra, az elmúlt tíz évben mintegy 3 milliárd eurót (mintegy 900 milliárd forintot) – költött meghatározott célokra az EU tagállamaiban. Ezeket nevezzük norvég pénzeknek, amelyet különböző alapok osztanak az uniós tagállamokban. A célok tekintetében, amelyekre ezeket a pénzeket a norvég alapok biztosítják, 2008-at követően éles váltás figyelhető meg. A gazdasági világválság következtében Európában – és legfőképpen annak keleti felén – fokozódtak a már meglévő társadalmi feszültségek, sőt néhol már-már kataklizmával fenyegető mértékig éleződtek.
A norvég alapok ekkor kezdték előnyben részesíteni a civil „társadalom” és az „érzékeny helyzetű társadalmi csoportok” megerősítését. Annak, hogy Norvégia célja ezzel a társadalmi problémák valódi kezelése vagy a problémák kihasználásával a saját gazdasági érdekének előmozdítása volt-e, a következő cikkünkben járunk utána.
mno
Fricz Tamás: Miért vette a szájára Obama a magyar civil társadalmat?
És legfőképpen: miért ilyen összefüggésben? Hiszen az amerikai elnök New Yorkban, a volt amerikai elnök, Bill Clinton által vezetett Clinton Globális Kezdeményezés nevű szervezet éves közgyűlésén arról beszélt, hogy Magyarországon – és más országokban – véget nem érő szabályozások és nyílt megfélemlítések veszik célba a civil társadalmat. Hogyan jelenthetett ki Obama a világsajtó és -média előtt ennyire torz és hamis állítást a magyar viszonyokról?
Ráadásul az a szövegösszefüggés, amelybe helyezte kijelentését az amerikai elnök, különösen elképesztő: Oroszországgal, Kínával, Venezuelával és Azerbajdzsánnal (!) példálózott, mint olyan országokkal, amelyekben a hatalom tudatosan vegzálja, megleckézteti a kritikus hangot megütő civil szervezeteket. E felvezető után így folytatta: „Magyarországtól Egyiptomig egyre inkább véget nem érő szabályozások és nyílt megfélemlítések veszik célba a civil társadalmat. (…) És szerte a világon olyan bátor férfiakat és nőket támadnak meg, sőt ölnek meg, akik fel merik emelni a hangjukat.”
No comment. Hazánkat olyan helyként jelölte meg Obama, ahol elnyomó hatalom működik, amelyik lecsap az ellenzéki, kritikus civil szervezetekre, s ezzel a demokrácia gondolata ellen vét.
Nagy kár, hogy mindez elhangozhatott az amerikai elnök szájából, mert ezek a mondatok valódi károkat okozhatnak országunk nemzetközi megítélésének. Számomra és a Civil Összefogás Fórum (CÖF) számára ez azért is lehangoló, mert két héttel ez előtt küldtük el nyílt levelünket Obamának, amelyben – többek között – felhívjuk a figyelmét arra a tényre, hogy a magyar nép, akárcsak az amerikai, szabadságszerető nép, a magyar civil társadalom többsége pedig éppen a mögött a kormány mögött áll, melyet Obama most a civilek elnyomásával és demokráciaellenességgel vádol.
Most várjuk az amerikai elnök válaszlevelét, ám kétségtelen, hogy amit a Clinton-féle rendezvényen elmondott, nem sok jóval kecsegtet.
Úgy látszik, Obama sem tud szabadulni – ha egyáltalán akar – annak a neoliberális véleményformáló hatalomnak a szorításából, amely a világ egészén jelen van, s bőszen eljut a Fehér Házig is.
Ennek következménye: valóság helyett egy teljesen egyoldalú, elfogult, irreális kép a magyarországi „elnyomásról”, a civilek sanyarú sorsáról, a demokrácia végéről. Hazugság és manipuláció.
Hiszen mi, itt élő magyarok és magyar civilek pontosan tudjuk: egyetlen konkrét ügy van, mégpedig a Norvég Civil Alap, illetve az általuk juttatott pénzeket elosztó Ökotárs Alapítvány ügye: a balliberális civil szervezet alapos gyanú okán vizsgálat alatt áll. De vajon tudja-e azt Obama elnök úr és holdudvara, hogy az Ökotárson túl a magyar civil társadalom – éppen az Orbán-kormány alatt elfogadott civiltörvény alapján – jogilag rendezett és demokratikusan szabályozott körülmények között tevékenykedik?
Vajon tudja-e Obama elnök úr és köre, hogy a legfontosabb, civil szervezeteket támogató hazai forrás, a Nemzeti Együttműködési Alap (NEA) szervezetten, kifogástalanul és jogilag rendezetten végzi pályázatelbíráló, pénzosztó, ellenőrző munkáját? Vajon tudja-e Obama elnök és köre, hogy a törvények alapján immáron lehetőségük van a civil szakmai szervezeteknek arra, hogy a róluk szóló törvények alakításába beleszóljanak, minisztériumokkal együttműködjenek stb.?
Nem, ezt az amerikai elnök úr aligha tudja.
Mi viszont pontosan tudjuk, hogy az Ökotárs Alapítvány „ügye” hogyan vált ezerszeresen felnagyítottá, s ezáltal hogyan került a Clinton-alapítvány tanácskozása elé Magyarország, s hogyan „vált” országunk a civil társadalmat elnyomó országgá.
Úgy, hogy nemcsak Magyarországon, hanem a többi kelet- és közép-európai országban is az USA, illetve Soros György pénzelte a Norvég Civil Alap szétosztását felügyelő civil szervezeteket. Így van ez Romániában, Lengyelországban, Észtországban, Litvániában, Bulgáriában. Soros többek között a Nyílt Társadalom Alapítványán keresztül finanszírozza és közvetve irányítja e pénzek szétosztását. Sorosnak és az amerikai neoliberális köröknek nyilván nagyon fontos, hogy ezek a pénzek az általuk kedves és őket kiszolgáló civilekhez kerüljenek, s ha ebbe a magyar kormány bele mer szólni, akkor…
A másik összefüggés, hogy Norvégia az egyik legfontosabb támogatója a Clinton Globális Kezdeményezés nevű szervezetnek, Norvégia pedig éppen nagyon haragszik a magyar kormányra, amiért vizsgálni meri az egyre több felmerült gyanú alapján az Ökotárs Alapítványt. A norvég kormánynak tehát az az érdeke, hogy az amerikai elnök a világ nyilvánossága előtt sározza be és járassa le Magyarországot…
Globális neoliberális körök, Egyesült Államok, Soros György, Norvégia kormánya, Bill Clinton – s a sor végén Obama, aki a mikrofonhoz lép, és beszélni kezd…
Így működik hát a világ.
De ne törődjünk bele!
Bayer Zsolt: Vérfertőzés
A Telegraph című londoni lap internetes kiadása a napokban számolt be egy németországi eseményről.
A beszámoló arról szól, hogy a német kormány mellett működő Etikai Tanács fontos ügyben hozott határozatot, s tett ajánlást a kormánynak. A határozat lényege (egyszersmind a Telegraph cikkének címe): „A vérfertőzés alapjog”.
Majd a Telegraph beszámolójából megtudhatjuk, hogy a vérfertőzés-ellenes törvényt eltörölhetik Németországban azok után, hogy a kormány háttérintézményeként működő csoport kimondta, az ilyen típusú kapcsolat fiú- és lánytestvér között legális lehet. Az Etikai Tanács kijelentette azt is, hogy a vérfertőzés- ellenes törvény elfogadhatatlan beavatkozást jelent a „szexuális önmeghatározás jogába”.
Szeretnék egy mondatot szó szerint idézni az angol szövegből: „The fundamental right of adult siblings to sexual self-determination is to be weighed more heavily than the abstract idea of protection of the family.” Magyarul: „A felnőtt testvérek szexuális önmeghatározásának alapjoga többet nyom a latban, mint a család védelmének elvont eszméje.”
Az Etikai Tanács azt is kimondta, hogy a vérfertőzés elítélése egy elavult társadalmi tabu csupán. A cikkből megtudjuk azt is, hogy egy ausztrál bíró már szintén kimondta ugyanezt, kimondva azt is, hogy a továbbiakban szükségtelen fenntartani ezt a tabut.
Nos, nyájas olvasó, íme Ön előtt áll az európai fehér ember, az őshonos fehér rassz önfelszámolásának újabb fontos lépcsője. És fölöttébb nehéz megszólalni ezek után. Azok után, hogy a német kormány fizetett tanácsadó testülete, mely magát ráadásul „Etikai Tanácsnak” merészeli nevezni, hitet tesz a vérfertőzés mellett.
Mi jöhet még ezek után?
Először is az, hogy ezeknek az ön- és közveszélyes, velejéig rothadt állatoknak az állásfoglalását számos ön- és közveszélyes, velejéig rothadt állat korlátozónak és antidemokratikusnak fogja érezni, és harcot fog indítani a „szabadságjogok” kiterjesztéséért. Mert mi az, hogy kizárólag testvérek számára teszik lehetővé (legálissá) a vérfertőzést? Mi lesz azokkal a szabad és liberális polgárokkal, akik anyjukkal, apjukkal, esetleg egyszerre mindkettővel szeretnék megélni a szerelem teljességét?
Hát nekik nem jár a boldogság, a szabadság, a vérfertőzés alapjoga? Hát micsoda nácizmus már, hogy csak a bratyó feküdhet le a hugival! És a mamával miért nem, ha egyszer szereti, és mindketten akarják? És a fater miért nem kettyintheti meg a lányát, ha akarja, kívánja, szereti? Ugye-ugye! Aztán mi ez a korlátozás az életkorral kapcsolatban? Miféle ördögi, náci kitétel, hogy mindez csak „felnőtt” testvérekre vonatkozik? Hát ha egyszer tizenhét, tizenhat évesen jön a szerelem, akkor mi lesz? Ki tudná ezt szabályozni meg visszatartani?
Nem… Mégsem szeretnék cinikus lenni.
Ez tényleg a teljes pusztulás előszobája.
És csak egyetlen pillanatra gondoljanak bele abba, hogy hol tart az a civilizáció, amelyik ezt ki meri mondani. Miféle világ, miféle kultúra, miféle társadalom az ilyen? S mindezeken túl vajon mi lesz az „alapjogból” következően majdan megszülető életképtelen, idióta ivadékok sokaságával – hogy csak egyet említsünk a rémségek közül. Mi lesz? Majd azok a maradi, nevetséges, fejlődésképtelen egyedek eltartják őket, akik képtelenek haladni a korral, és nem legközvetlenebb vérrokonaikkal üzekednek, igaz?
Elmaradott társadalmi tabu a vérfertőzés tilalma – szól az ítélet.
Hát persze, hogy az. Végül is, majdnem minden az. Vegyük példának a Tízparancsolatot. Maga az elmaradottság, az ostoba társadalmi tabuk gyűjteménye. Vegyük mindjárt az elsőt: Ne ölj! Ugyan kérem! Ideje volna meghaladni ezt is. S persze, hogy ne legyen sokkszerű az újítás hatása, javaslom, hogy fokozatosan legalizáljuk az ölést. Legelőször csak a német Etikai Tanács tagjait legyen szabad megölni. És azokat, akik szerint a vérfertőzés szabadságától lesz szép az élet és teljes a szabadság.
Amúgy egyetlen kérdés: Ezek után csodálkozik még valaki, hogy fiatalok ezrei mennek Szíriába és Irakba a fényességes Nyugatról, hogy csatlakozván az Iszlám Államhoz fejeket vágjanak le a sivatagban?
(Ui.: vasárnap óta egy másik esemény tartja izgalomban az angol sajtót. Történt, hogy valahol Angliában egy család utazott a buszon. Papa, mama és az autista gyerekük. A gyerek valamiért sírva fakadt, mire a szülei énekelni kezdtek neki egy ősrégi angol gyerekdalocskát, ami valami malacokról szól, és a refrénnél viccesen röfögni kell. Ott röfögött a család az autista kisgyereknek, amikor odalépett hozzájuk egy kendős, muzulmán nő, és felháborodottan ordított, miszerint nevezett család rasszista, és azért röfögnek itten, hogy őt kigúnyolják. Ebből vita támadt, majd a sofőr megállt, és leszállította a semmi közepén az angol családot, mondván, menjenek gyalog tovább, ha már egyszer rasszisták.
Halálra vagyunk ítélve. Úgy, mint őshonos fehér rassz. És ha nem lázadunk fel, meg is érdemeljük a sorsunkat…)
Magyar Hírlap
Bayer Zsolt: Viking lóvé - a legközelebbi Békemenet során elsétálunk az amerikai nagykövetsége elé is, hogy érezzék a törődést
Legelőször is azt szögezzük le, hogy viking barátaink nem jótékonyságból küldik nekünk a pénzüket
Nem arról van szó, hogy a norvég kormány és a norvég adófizetők végtelen emberbaráti szeretettől vezérelve kelet-közép-európai civilszervezeteket támogatnak. Hanem miről is van szó? Arról, hogy Norvégia nem tagja az EU-nak. Azért nem tagja az EU-nak, mert nem akar a tagja lenni. Azért nem akar a tagja lenni, mert kőolajkincse végett ma ő a leggazdagabb ország Európában, és nincs kedve ezen státusából következően iszonyatosan sok pénzt betenni az EU közös kasszájába. Nincs kedve elveszíteni saját pénzét, és még egy csomó dologhoz nincsen kedve, ami lássuk be, érthető.
Ugyanakkor ahhoz módfelett nagy kedve van, hogy nem EU-tagállamként mégis élvezze az EU-tagság összes gazdasági-pénzügyi előnyét. Leginkább a szabad kereskedelmet és a vámmentességet.
Nos, a vikingek megkapták az EU-tól ezt a lehetőséget. Ezért cserébe az EU kikötötte, hogy a norvég kormány köteles adófizetői pénzéből bizonyos összeget a felzárkózó országoknak juttatni civilszervezeteken keresztül.
Mondják, hogy amikor Kosztolányi Dezső megírta szerencsétlen, nagyon-nagyon csúnya húgáról a Húgomat a bánat eljegyezte című versét, akkor Karinthy halkan a következő megjegyzést tette: „Igen… És a bánat kötötte a rosszabb alkut…” Nos, pontosan ez a helyzet a vikingekkel kötött alkuval az EU szempontjából.
A vikingeknek éri meg nagyon, hogy némi aprópénzért élvezzék az EU-val való szabad kereskedelem összes előnyét. Ezt pedig azért jó tudni, mert a Budapestre akkreditált norvég nagykövet meg mindenféle norvég miniszter könnyes szemmel, önnön jóságától elérzékenyülve szokott értekezni ezekről a pénzekről. Tehát szögezzük le – egy felülmúlhatatlan klasszikust idézve –, hogy jótékonykodnak a norvégok mivelünk? Egy lószart mama! Egyszerűen teljesítik egy számukra egyoldalúan nagyon kedvező megállapodás feltételeit.
Ha ezzel tisztában vagyunk, nézzünk még egy tényt: Magyarországon ma körülbelül nyolcvanezer civil egyesület működik. Mondom nyolcvanezer! Ezek nagyjából fele egyesület, másik fele alapítvány. Ahol – hál’ istennek – nyolcvanezer civil egyesület működik, ott nem elegáns arról beszélni, hogy a kormány éppen megöli a civil világot, csak azért, mert éppen két-három egyesületet vizsgálat alá vonnak. Aki ezt mondja, és ezzel kürtöli tele a világot, továbbá volt és jelenlegi amerikai elnökök amúgy az egészről semmit nem tudó fejét, az egyfelől politikai érdekei mentén hazudozik, másrészt egy hülye.
S hogy miért „támadja” a kormány a norvég pénzeket szétosztó Ökotárs Alapítványt és csatolt részeit? Azért, mert nevezett alapítványoknál visszaélések alapos gyanúja merült fel. Nevezett alapítványoknál az alapos gyanú szerint törvénytelenségeket követtek el. Mondok mindjárt kettőt, a gyanú szerint: tiltott hitelezési tevékenységet folytattak (egymásnak adogattak kölcsön lóvét, ezt pedig a magyar törvények értelmében nem tehetik), másrészt költségvetési csalást követtek el (duplán számolták el a pénzeket).
Ez az alaphelyzet. De erről senki sem beszél, természetesen. Csak arról hazudoznak, hogy a magyar kormány meg akarja fojtani a civil világot, mert a magyar kormány diktatúrát épít.
Ezt óhajtotta mondani egy volt és a jelenlegi amerikai elnök is, bár az amerikai nagykövetség ügyvivője utólag cáfolta a politikai nyomásgyakorlást. Mint mondotta, csak barátok közötti beszélgetésről van szó.
Aha… Így mindjárt más.
De azért ennek ellenére azt is szögezzük le, hogy Barack Obama a Clinton Alapítvány rendezvényén úgy emlegette a magyar civil világ kormány általi vegzálását, úgy helyezte Magyarországot egy sorba Kínával és Egyiptommal, hogy amúgy az Egyesült Államokban törvény tiltja az ilyen típusú finanszírozást! Ugyanis az Egyesült Államok nemzetbiztonsági kockázatot lát és sejt minden ilyen típusú, külföldről érkező finanszírozás mögött.
Az amerikai elnök olyasmi miatt „szólt be” Magyarországnak, ami saját hazájában törvény által tiltott tevékenységnek számít.
Ha azt mondjuk, nem elegáns ez így, elnök úr, elég finomak voltunk? Esetleg egy coki még belefér, ügyvivő úr? Arról nem is beszélve, hogy önök egy folyamatban lévő nyomozást kommentálnak, ráadásul hazug módon, politikai célok által vezérelve. És ezt odahaza szintúgy nem tehetnék meg.
Úgyhogy a legközelebbi Békemenet során szerintem elsétálunk a maguk követsége elé is. Hogy érezzék a törődést. Addig is mélységesen szégyelljék magukat.
Ja, hogy el ne felejtsem! A Brookings Intézet (nagyon nem jobbos ám!) felmérést készített arról, mely milliárdosok vannak a legnagyobb hatással a politikára. Már azok közül, akik erre használják pénzüket. Képzeljék el, a második helyen Soros György áll. Nahát! Ki hitte volna! És képzeljék el, Soros György a lehető legszorosabb kapcsolatban áll a norvég pénzekkel, szerte a világban. Hogy mik nem vannak…
Bayer Zsolt: Béla
Itt van most ez a Béla. Elterül a szemünk előtt, mint csúnya undokság. És elterülés közben még összevissza hazudozik.
Béla tavasszal került a figyelem középpontjába. Akkor érte a vád, hogy az oroszoknak kémkedik. A meglehetősen furcsa küllemű, rossz arcú Béla akkor mindent cáfolt, pártja, az oly’ nagyon feddhetetlen Jobbik (amelyik például Mátészalkán az MSZP-vel összefogva próbálja legyűrni a Fideszt, ezt majd hamarosan elmeséljük) teljes mellszélességgel kiállt az ő Bélája mellett. Mert az ő Béláját méltánytalanul bántják, vádolják, rágalmazzák, sározzák, pedig a Béla nem is.
És most itt van Béláról ez a cikk.
Egy újságíró vette a fáradságot, és nekifogott oknyomozni. Rászánt vagy fél évet, jött-ment, kutatott, kérdezett, felkeresett, gyűjtögetett, és letett az asztalra egy meglehetősen pontosan dokumentált tényfeltáró anyagot Béláról és családjáról.
A letett anyag lélegzetelállító.
Megismerjük belőle a mi Bélánk szomorú gyerekkorát. (Tényleg az, ebben nincs semmi cinizmus.) Megtudjuk, hogy ez a szomorúság kisvártatva egyedülálló lehetőségekké változott. Béla kikerült Japánba, ott tanult, birtokába került nyelveknek és ismeretségeknek, s itt ismerte meg a legfontosabb személyt: élete párját.
Élete párja szovjet-orosz állampolgárságú nő, akinek már volt egy férje. Egy japán úr. Ettől a ténytől nem zavartatva hozzáment Bélához (is). Aztán menet közben még hozzáment kicsit egy osztrák kétkezi maffiózóhoz is, mert szüksége volt az osztrák állampolgárságra.
És aztán utazgatott a mi kis szovjet-orosz Mata Harink szerte a világban. Nyugat-Európa, Japán – mindenfelé. A hetvenes-nyolcvanas évekről beszélünk. Ekkoriban egy szovjet-orosz állampolgár a budira sem mehetett ki csak úgy, nemhogy külföldre.
Csak a mi Bélánk felesége. Akinek olykor három férje volt.
De mindez a Bélának nem szúrt szemet.
Béla időközben már elhagyta Japánt, Moszkvában tanult, az IMO-n.
A KGB egyik fészkében. Bi- és trigámista feleségével boldogan éldegéltek, utazgattak, jöttek-mentek, és a Béla nem gondolt rosszra.
Talán naiv a Béla.
De ha igen, akkor nagyon naiv. Annyira naiv, hogy azt a sarki kocsmában csumafasznak, tudományosan minimum imbecilnek hívják.
Így éldegélt a Béla KGB-s feleségével, és nem vett észre semmit, és nem gondolt semmi rosszra. Ez a jóindulatú feltételezés. Annyira jóindulatú, hogy aki ezt hiszi, az szintúgy minimum imbecil.
A másik lehetséges változat, hogy Béla nemcsak boldog és szerelmes férje volt az ő mindenségének, hanem a kollégája is. Lássuk be: ez tűnik valószínűnek.
És most Béla egészen rémisztő hülyeségeket kezdett el beszélni. Teljesen igaza van Stumpf András kollégának, amikor azt állítja, hogy ennél azért komolyabb kiképzést kellett kapniuk a KGB-seknek lebukás esetére. Mert ezt az egész rémtörténetet elintézni annyival, hogy a cikk szerzője az ügynök, hát azért ez meredek.
És persze a Jobbik azonnal rácsavarodott ugyanerre a vonalra. Leügynöközi az újságírót a Jobbegyenes nevű, Jobbikhoz fölöttébb közel álló portál, jobbikos politikusok pedig vállt vállnak vetve állnak ki Béla mellett, és biztosítják őt teljes bizalmukról. (Erről még az emlegetett Jobbegyenes is azt mondja, hogy nem kéne…)
Nem kéne, de muszáj. Ugyanis paranoiás emberekről, paranoiás pártról, paranoiás politikáról beszélünk. A Jobbikról. Az ő világképük egy gigantikus összeesküvés őellenük. S ha KGB-s emberük lebukik, akkor az a baj, hogy a világ-összeesküvés miatt bukott le, minden más legott érdektelen semmiség. Így csiszolódik egymáshoz szükségszerűen Béla és a Párt. Így válnak egymás túszaivá az őrület és becstelenség ingoványos lápvilágában.
„Húsz évet a húsz évért!” – hazudta még a 2010-es kampányban a Jobbik, ezzel akarván benyomulni a kiábrándultság, csalódottság, elkeseredettség széles piacára.
És a Bélával a hátán akart oda benyomulni.
És már annyi ereje sincs, hogy egy teljesen nyilvánvaló és vállalhatatlan szituációban levesse a hátáról az ő Béláját. Már csak annyi az ereje, hogy Kelet-Magyarországon a szocik seggébe bújva kampányoljon a Fidesz ellen, és ezt az egészet ráadásul sunyin és gyáván függetlenségnek hazudja.
Tanultak a Bélától.
Mondom, a mátészalkai történettel folytatjuk. Addig is: élvezzük Béla magyarázkodásának és a Jobbik elbélásodásának minden pillanatát…
Magyar Hírlap
Ők a budapesti közlekedés legpofátlanabb résztvevői
Nem ismernek se Istent, se embert. Se piros lámpát, se zebrát, se gyalogjárdát. Egyaránt veszélyesek a gyalogosokra és az autósokra nézve. Meg önmagukra is, de nincsenek tudatukban, hogy ön- és közveszélyesek.
Ők a kerékpárosok.
Tisztelet a kivételnek, de a bringások jó része elképesztően pofátlanul közlekedik.
Vélhetően sokakat magamra haragítok most. Sokáig vissza is fogtam magam, mert végül is minek velük foglalkozni. Amikor azonban a minap az egyik nagy, forgalmas kereszteződésben a várakozó kocsisor mellől három kerékpáros is simán átment a piroson, önkényesen jelenségnek minősítettem a drótszamarasok bravúrjait.
Tisztában vagyok azzal, hogy Budapesten nincs elegendő kerékpárút, néhol pedig a kijelölése sem szerencsés. Nem értem viszont, hogy ahol van, ott miért kell a járdán tekerni. Például a bámulatosan széles Stefánia út egyik oldalán ott a kijelölt bringasztráda, de csak a kerékpárosok fele használja, a többiek a másik oldalon robognak a gyalogosok között cikázva, illetve a kapukon át kihajtó autók lökhárítói elől el-elrebbenve. És még nekik áll feljebb. És ennél van rosszabb is, mert a kényelmes kerékpárút és a széles járda mellett naponta látni bringásokat, akik az autók mellett tekernek. Önök értik ezt?
Hasonló módon érthetetlen számomra az a kockázat, amelyet egy huszonéves srác vállalt fel, amikor a rendkívül forgalmas Rottenbiller utcában – csúcsforgalomban – úgy ment kerékpáron, hogy közben egy óriási kerekes bőröndöt húzott maga mellett az aszfalton. Bár a legtöbbet ő kockáztatja, elvégre a saját testi épségéről van szó, mégsem csak az ő problémája lesz, ha történik valami. Egy autós életét is tönkreteheti…
A gyalogátkelőknél kialakult bringás szokások egyenesen vérlázítóak. Mint a sólymok, úgy csapnak le a zebrára, láthatatlanul, teljes vadászsebességgel, mintha a sors kihívásával direkt provokálni szeretnék az autósokat. Azért, mert ők is pontosan tudják, hogy ez tilos. Hogy miért tilos? Azért, mert az autós nem tud figyelni rájuk. Hát hogyan tehetné, amikor azt a távolságot, ahonnan egy kerékpáros be tud robbanni, nem láthatja be. Lehetetlen. Meg azért is provokáció, mert itt élvezettel felmutathatják a középső ujjukat az autósoknak, mert a maguk által kiváltott konfliktus teljes bizonyossággal érkezik.
Mindennek a teteje az a szituáció volt a Bosnyák téri kettős kereszteződésben, amit eleddig csak autósoktól láttam. Gyalogos készülődött a zebránál az átkelésre. Lassítottam és megálltam a belső sávban, mert nem csak a KRESZ, az emberi jó érzés is ezt kívánja. Néha megesett, hogy a másik sávon „öntudatos” autós társam a forgalomban a sebességet sem csökkentve húzott el mellettem és az életveszélyes átkelési manővert már megkezdő gyalogos előtt. De hogy ezt egy bringás tegye… Igen, ez is bekövetkezett. Egy szuper bringán, szuper felszerelésben tekerő, mackós kinézetű – óriási feneke fölött lógott a háj mindenfelé – férfi süvített el, majdnem elütötte szegény nénit. Szerencsére csak a szaga csaphatta meg.
És mindehhez most már fogyaszthatnak alkoholt, a helyszínen kell elbírálni, hogy kerékpározásra alkalmas állapotban van-e a derék delikvens. A zéró toleranciás közegből kiemelkedve.
Nekem az az érzésem, hogy a kerékpárosok egy része nemhogy egy jó kupicával felhajt reggelente, hanem egyenesen vért iszik, mielőtt beszáll a szorítóba, és megkezdi napi – általa vélt – küzdelmét a forgalomban.
A helyzet megoldására két lehetőséget látok. Az egyik szerint tisztelettel kérném az illetékeseket, hogy minél gyorsabban építsenek minél több és minél jobban elhatárolt kerékpárutat. Földön, levegőben, elkerítve, bárhogyan. Ezzel talán sikerül valamelyest csökkenteni a forgalomra gyakorolt hatásukat. A másik, hogy a KRESZ-ben súlyosbítani kellene a kerékpáros kihágásokat, a rendőröknek pedig nem kellene a másik irányba fordítani a fejüket egy-egy „csíny” láttán.
Arra nem számítok, hogy a bringások arroganciája magától csökken.
naivblog
Nánási Tamás: Öngyilkos héják
Európa nyugati fele megint úgy jár majd, mint Napóleon Grande Armée-ja, amelyik 1812-ben hiába gyújtotta fel Moszkvát is, szétzilálva, csúfos vereségek után kellett az óriási birodalomból kivonulnia.
Az Oroszország által bevezetett importtilalomnak nem lesz különösebb hatása a magyar gazdaságra – ezzel a lakonikus megjegyzéssel intézték el a témát bő egy hónappal ezelőtt a brüsszeli szankciókat pártoló elemzők. Optimizmusukat az a meggyőződés táplálta, hogy a nagy medve gyorsan térdre esik majd az uniós szigorúságtól.
Azóta eltelt néhány hét, és már arról szólnak a hírek, hogy miközben Oroszországot kétségtelenül érzékenyen érintik a gazdasági fronton vívott háború hátrányos következményei, az eurózónára recesszió, azaz visszaesés vár. Hazánkban pedig súlyos milliárdokban mérhetők a károk. Ha így haladunk tovább, megismételheti magát a történelem. Európa nyugati fele megint úgy jár majd, mint Napóleon Grande Armée-ja, amelyik 1812-ben hiába gyújtotta fel Moszkvát is, szétzilálva, csúfos vereségek után kellett az óriási birodalomból kivonulnia.
Mert Oroszországnak mindenkor hatalmas tartalékai voltak, amelyekkel átvészelhette a legnehezebb helyzeteket is. Ráadásul most, miközben a világgazdasági erőközpontok átrendeződésének idejét éljük, szövetségesekre támaszkodhat. Az Európai Unióval folytatott, egyre erősödő küzdelem még nagyobb létjogosultságot ad az öt nagy feltörekvő állam által létrehozott szövetségnek, a BRICS-nek, amelyik már ott tart, hogy a Nemzetközi Valutaalap (IMF) ellensúlyozására saját fejlesztési bank létrehozásán fáradozik.
Nem véletlen, hogy szinte naponta jönnek a hírek a BRICS legnagyobb tagja: Kína és Oroszország viharos gyorsasággal bővülő gazdasági együttműködéséről. A fejlődő államokból származó élelmiszerek és az orosz önellátás erőltetett fejlesztéséből kikerülő agrártermékek hamar a most még hiányzó nyugati áruk helyére kerülhetnek. S mire letelik a Moszkva által augusztus elején megszabott egyéves határidő, könnyen lehet, a keleti piacnak ez a része elvész az uniós termelők és feldolgozók számára.
Ami ugyanígy vonatkozik ránk is, természetesen. Hiszen most sincsen másképp: együtt sírunk a francia, spanyol vagy más nációhoz tartozó gazdálkodókkal. Annak ellenére így van ez, hogy a hazai élelmiszer-gazdaság kivitelének töredéke ment eddig Oroszországba. Ha csak előttünk csukták volna be a kaput, az néhány tucatnyi hazai cégnek okozott volna maradandó sérülést. De mivel a huszonnyolc tagállam együtt került karanténba, a kontinensen keringő eladatlan áru gyilkos dömpinggé változott.
Ez okoz igazán milliárdos kiesést a hazai baromfiágazatban, ennek következtében zúdul ránk a lengyel alma, és válik veszteségessé az orosz piaccal különösebb kapcsolatban nem álló magyarországi tejtermelés is. Ha pedig Moszkva a legfrissebb uniós szankciókra válaszul leállítja a nyugati autók behozatalát, gyorsan kitalálható, miképp érintheti ez e lépés az erre az iparágra nem kismértékben épülő hazai gazdasági növekedést.
Itt tartunk most. Ez a rémisztő helyzet váltotta fel az augusztusi optimista kilátásokat. S jelenleg úgy tűnik, az unió nem képes arra, hogy védelmet nyújtson a kölcsönös tilalmak áldozatainak. Erről árulkodik az a tegnapi hír, hogy rekordgyorsasággal felfüggesztették Brüsszelben a magyar termelők számára is nyitva álló kártérítési alapot. Egy perc alatt elfogyott a pénz.
És most merre tovább? Meddig érdemes vállalni a gazdasági áldozatokat a kelet-ukrajnai konfliktus megoldásáért? Egészen a térdre rogyásig? Nem biztos.
Meglehet, mégiscsak mérlegelni kellene Brüsszelben a magyar álláspontot: maradjunk héják a katonai védelem terén, de a kölcsönös kereskedelemben vegyék át a galambok az irányítást.
Bayer Zsolt: Tankönyvek - 2. - Ejtenem kell még néhány szót arról a hetedikes irodalomtankönyvről
Az egyik szövegről, melyet oly’ hevesen támadtak az elmúlt napokban liberális okoskáink. A „Nyugat-imádatra” és a Nyugat ostorozására térnék vissza. Meg az „Amerika-ellenességre”.
Ez utóbbit különösen szeretem. Mégpedig azért, mert a ’68-as gyökerű liberálissá lett értelmiség Joseph McCarthy szenátort nevezte ki a sátánnak, amikor nevezett jóember felállította az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottságot, amelynek valódi célja nem volt más, mint hogy felkutassa, lekapcsolja és megbüntesse a kommunista ügynököket. (Szegény McCarthy, Hemingwayt sosem kapta el, pedig ő volt a legnagyobb vad a keresettek népes táborában…)
Szóval a liberálissá lett ’68-as értelmiség nyüszített McCarthy miatt. Pedig akkor még lehetett tisztelni az Egyesült Államokat, éppen a Szovjetunió ellen vívott hidegháborúja miatt. Így volt ez, egészen az öreg cowboyig, Reaganig. De akkor ez az értelmiség igazából rühellte Amerikát, és a Szovjetunió pártján állt. Hát persze. Hiszen maoistaként indultak; balról támadták a szocializmust; rajongtak Pol Potért is; tényleg! Pol Pot Párizsban a Sorbonne-on tanult, aztán hazament, és kiirtotta a népét. Ma a kelet-londoni rapperek mennek haza a sivatagba fejeket levágni késsel. Nincs új a nap alatt…
Most pedig minden az ellenkezőjére fordult.
A Szovjetunióból Oroszország lett, az Egyesült Államokból pedig a demokrácia karikatúrája. Vagyis igazi „liberális” demokrácia.
Ép lelkű, ép igazságérzettel megáldott, kicsit is gondolkodó emberek ma Amerika-ellenesek. És bár félik Oroszországot, és – mint mondtam már – nem szeretnének közös határt maguknak az oroszokkal, de azért számos ponton Putyinnak adnak igazat.
Kivéve a liberálissá lett értelmiséget.
Ők megint megtalálták szarva közt a tőgyét, és most ájultan rajonganak Amerikáért, és úgy gyűlölik Putyint, mint annak idején McCarthy szenátort. Vagy még jobban.
A fene se érti őket.
De azért erre az Amerika- meg Nyugat-ellenességre térjünk vissza egy kicsikét. Mert most az van, hogy az ilyesmi éppen olyan főbenjáró bűnné lett, mint annak idején idehaza a „szovjetellenesség”. Mert ennek a liberálissá lett értelmiségnek muszáj rajongania az éppen aktuális „tekintélyért”, az „erős testvérért”, és muszáj kiátkoznia, aki valamiért „ellenes”.
Muszáj kiátkozniuk tehát azt, aki gondolkodik, és megtagadja az ő ostoba dogmáikat.
Így rághatja szégyenében ökleit manapság az, akinek nem tetszik Amerika politikája, és rühelli az amerikai kulturális expanziót – már amennyiben azt kultúrának lehet nevezni egyáltalán. Ha pedig ezt még egy tankönyvben is meg meri említeni valami megátalkodott nép ellensége, akkor vége a világnak. Ezért aztán Umberto Ecohoz fordulunk, és bele merészelünk olvasni az Új középkor című könyvébe. (Elsötétített szobában, félve, hogy meglát bennünket valamelyik liberális.)
Eco mester pedig így tépelődik:
„Hogy manapság a Pax Americana válságát éljük, az a jelenkori történetírás közhelye immár. Gyermeteg elképzelés volna beskatulyázni az »új barbárokat«, már csak a »barbár« szó negatív és félrevezető képzete miatt is; nehéz volna megmondani, hogy a kínaiak, a harmadik világbeliek vagy a hazai lázadó nemzedék tagjai-e az igazi barbárok, vagy netán a Torinót elözönlő délolaszok, akik egy új, sosem volt Piemontét teremtenek most; s hogy vajon a határokat ostromolják-e (mert még ott vannak) vagy már a társadalmon belül munkálkodnak.
Másrészt pedig kik voltak a barbárok az impérium hanyatlásakor: a hunok, a gótok, avagy az ázsiai és afrikai népek, akik a birodalmi központokat bevonták kereskedelmükbe és megkísértették vallásukkal? Egyes-egyedül a Római Civis volt kiveszőben, miként ma a Szabadelvű Polgár, az angolszász ajkú vállalkozó, akinek Robinson Crusoe volt őseposz-elődje és Max Weber a Vergiliusa.”
Hát kérem, egészen pontosan erről van szó. Már annak, aki érti egyáltalán, és Robinson Crusoe-ban nem az idült rasszistát véli felfedezni. Istenem, Istenem…
Magyar Hírlap