Fricz Tamás: Az Obama-levél margójára
Néhány nappal ezelőtt a Civil Összefogás Fórum (CÖF) nyílt levelet intézett Barack Obamához, az Egyesült Államok elnökéhez, tiltakozva a vezető amerikai sajtóban a Magyarországgal, a magyar kormánnyal szembeni barátságtalan fellépések miatt. Levelünk margójára szeretnék még néhány gondolatot felvázolni.
Magyarország, a magyar civil társadalom azért küzdött 1956-ban és 1989-ben is, hogy kivívja a szabadságát és nemzeti függetlenségét. Ugyanazt tettük, mint az Egyesült Államok a függetlenségi háborúban. Összetart tehát bennünket a szabadság és a nemzeti önállóság iránti vágy és elkötelezettség, ez az az érték, mely országainkat nemzetté formálja.
Közös, kölcsönösen tiszteletben tartott alapértékek kötik össze tehát a két országot. Éppen ezért meglepő fordulat, hogy az elmúlt időszakban az Egyesült Államok meghatározó lapjaiban (The New York Times, The Wall Street Journal) az országunkkal szembeni szankciókra szólítják fel a saját országuk politikai vezetését csakúgy, mint az Európai Unió vezetőit.
Abból kiindulva, hogy a magyar kormány sérti, korlátozza a jogállamiságot, sérti a szabadságjogokat, arra szólítják fel – példátlan módon – az Európai Uniót, hogy vezessen be jogi és pénzügyi szankciókat Magyarországgal szemben, korlátozza a fejlesztési támogatások kifizetését. Egy magyar származású politológus, Charles Gáti pedig azt javasolta, hogy kormánya tegye alacsonyabb színvonalra az amerikai nagykövetség és a magyar kormány viszonyát, tudatos eszközökkel lépjen fel az Egyesült Államok az Orbán-kormányt védő értelmiségiekkel szemben és így tovább.
A civil állampolgárok, a magyar emberek többsége számára elfogadhatatlanok e javaslatok és fellépések. Nem érthető és nem fogadható el, hogy egy szabadságszerető nép sajtója és egyes közéleti személyiségei egy másik szabadságszerető néppel szemben ilyen barátságtalan módon lépjenek fel.
Az említett lapok és közéleti személyiségek természetesen azzal érvelnek, hogy a magyar szabadság védelme érdekében lépnek fel, s ezért tesznek javaslatokat a magyar viszonyokba való beavatkozásra. Azonban annak eldöntése, hogy van-e szabadság, jogállamiság és demokrácia Magyarországon, a mi dolgunk és nem az Egyesült Államoké. A magyar civileknek, a magyar állampolgároknak kell eldöntenünk, hogy mit gondolunk a saját politikai rendszerünkről, s ha azt látjuk, hogy sérülnek az emberi jogok és sérül a demokrácia, akkor nekünk lesz a dolgunk, hogy választásokon vagy egyéb módszerekkel leváltsuk a regnáló kormányt.
Ha igaz az – márpedig igaz –, hogy az USA és Magyarország a demokrácia elkötelezett híve, akkor megkérdezném: nem az a legalapvetőbb igazság, hogy a népnek, a civileknek kell dönteniük az országuk kormányának sorsáról, s nem egy, bár szövetséges ország vezetésének, sajtójának, magyar származású, de a magyar kormányt gyűlölő politológusának?
Egyszóval és összegezve: mint barát a barátot, mint szövetséges a szövetségest, kérjük a szerkesztőségeket és a közéleti személyiségeket, hogy hagyják abba a szankciókkal való kacérkodást Magyarország ellen. Az, hogy a szabadságjogok és a jogállamiság mennyiben, vagy egyáltalán sérül-e Magyarországon az Orbán-kormány alatt, lehet vita és elméleti konferenciák tárgya, miként az is, de nem lehet szankciók kérdése.
Magyarország nem Észak-Korea, nem Kuba és nem Kína – mely utóbbi országgal az USA egyébként szoros gazdasági és pénzügyi kapcsolatban van, bizonyára azért, mert Kína példás demokrácia –, hanem egy EU-s tagállam, mely tagállamok egyes intézkedéseiről ugyanúgy zajlanak viták, mint Magyarország egyes intézkedéseiről, de ezek a viták demokratikus országokon belüli viták, amelyek egyes jogszabályokról és döntésekről szólnak, nem pedig arról, hogy mondjuk Franciaország, Nagy-Britannia vagy Szlovákia, vagy éppen Magyarország demokrácia-e vagy sem
Az Egyesült Államok tudja a legjobban, hogy a világban óriási válságok és változások zajlanak, s kiderült az is, hogy Francis Fukuyamának nem lett igaza, a liberális demokrácia nem a történelem vége; ez pedig azt is jelenti, hogy minden országnak, így Magyarországnak is joga van ahhoz, hogy keresse a számára leginkább megfelelő demokratikus modellt a válságból való kijutásra.
Ezek a módszerek lehetnek egyediek, sajátosak és szokatlanok is, hiszen ma már nem csak egyfajta (neoliberális, vagy amerikai szemmel neokonzervatív) demokratikus modell létezik vagy létezhet, s senki nincs abban a helyzetben, hogy másokat rákényszerítsen egyetlen demokratikus modell alkalmazására.
S bár Magyarország civiljei és állampolgárai meg vannak győződve arról, hogy országunk fontos tagja a demokratikus országok közösségének, mégsem gondoljuk, hogy Magyarország súlyához mérten felér az ukrán–orosz, az iraki, a szíriai, az Iszlám Állammal kapcsolatos, a zsidó–palesztin és számos más, a világ sorsát befolyásoló konfliktus súlyával és jelentőségével. A Magyarország iránti figyelem tehát akár megtisztelő is lehetne, ám ezúttal kifejezetten aránytévesztés és pótcselekvés a jóval nagyobb jelentőségű világkonfliktusokkal kapcsolatos tehetetlenség árnyékában.
Magyarország nem autokrácia, nem diktatúra és nem antiszemita ország. Magyarország nem más, mint az alapvető emberi jogokat és a demokráciát elfogadó, e kereteken belül új modellekkel kísérletező állam. Akárhogy is, talán mi jobban látjuk a saját viszonyainkat, mint azok, akik több ezer kilométerről ítélkeznek országunkról. Természetesen az amerikai lapok azt írnak, amit akarnak, de semmi jóra – csak félreértésekre – vezet az, ha az amerikai sajtó igaztalan dolgokból indul ki és rossz következtetésekre jut.
Mindettől függetlenül: a szabadság és a nemzeti függetlenség – közös értékeinek – tisztelete jegyében barátsággal köszöntjük Amerikát.
Isten óvja meg az amerikai–magyar barátságot!
Bayer Zsolt: Tankönyv - Elkezdődött az iskola, rosszkedvünk forrásai ennek megfelelően a tankönyvek irányába fordították tekintetüket, és kellő szigorral csapnak le a visszásságokra
Azzal kezdték – valamikor augusztus közepén –, hogy megint nem lesznek időben kiszállítva a könyvek az iskoláknak. Ebbe aztán úgy két hét alatt jól bele is hergelték magukat, aztán a tankönyvek idejében megérkeztek az iskolákba, aztán még rugóztak ezen kicsit levezetésképpen és enyhén frusztráltan, amiért a valóság már megint nem idomult eléggé a prekoncepciójukhoz. (Erről szól az egész életük.)
Majd találtak egy hetedikes irodalomkönyvet, és most azzal vannak elfoglalva. Temetik az egész oktatásügyet, az iskolát, a jövőt, gyermekeink életét, amiért abban a bizonyos irodalomtankönyvben van néhány nekik nem tetsző megállapítás.
Ezek:
1.: Vigyázz, mert az internet manipulál!
2.: Néhány tipikus globális amerikai fogyasztási cikk és médium kizárólagos fogyasztása igénytelenséget jelent.
3.: Vigyázz, a média a nagyobb nézettség kedvéért felelőtlenül sugározza az erőszakot!
4.: A tankönyv felveti azt a kérdést, vajon miért terjednek a társadalomban (annak egy részében) furcsa névadási szokások. (Miért szaporodnak a Dzseniferek, Rómeók, Kevinek, Szavanna-Tiffanik például a cigányság körében? Tök frankó felvetés amúgy, kár, hogy ez így nincs is benne a könyvben!)
Nagyjából ezek azok a könyvbéli megállapítások, amelyek miatt vége a világnak a Tóta W. Árpád-Anarki-Szily Laci Bermuda-háromszögben, ahol eltűnik minden értelmes gondolat, emberi szó, lélek, hagyomány és tudás. Abból a Bermuda-háromszögből kizárólag a féktelen cinizmus és az eszeveszett, öntelt ostobaság képes megszökni. Nyilván sok oka van ennek is, mindegyikről sajnos nem tudunk beszámolni.
Azt az egyet tudjuk, hogy Tóta W. Árpád például látens keresztény, miképpen erre a Jobbegyenes szerzője oly’ találóan felhívja a figyelmünket. Mert ugye azt éppen nevezettektől tudjuk, hogy aki nem szíveli a homoszexuálisokat, az látens buzi. Ebből pedig egyenesen következik, hogy aki annyira gyűlöli a keresztényeket, mint Tóta W. Árpád szegény, az nem lehet más, csak látens keresztény.
Ennek hátterét pedig csak sejthetjük. Az úgy volt, hogy Tóta W. együtt járt iskolába egy csomó szép keresztény lánnyal. S mivel soha nem izzadt le hölgyválaszkor, s mert ha szóltak hozzá egyáltalán, csak annyit mindig, hogy „menj már kicsit odébb innét”, ezért Tóta W. barátunk amúgy is súlyosan beteg lelkében feltámadt a gyűlölet.
És éjszakánként szomorúan bíbelődött a paplan alatt a fütyülőjével, és látens keresztény lett. És most éjszakánként pápának öltözik, és áldást oszt szép keresztény lányoknak, aztán reggel rettenetes lelkiismeret-furdalása van emiatt, és hogy ne pusztuljon bele, cikket ír. Sajnos. Ilyeneket: „Kedves hetedikes diák! Teljesen igazad van, ha ezeket az elmeroggyant seggfejeket jóízűen kiröhögöd, a véleményüket leszarod, aztán pont ugyanannyi hamburgert eszel vagy nem eszel, mint azelőtt.”
Nincs is ezzel semmi baj, mindössze az utókor kedvéért jegyezzük meg: ezt a most halálba gyalázott hetedikes tankönyvet 2007-ben jelentette meg A Nemzedékek Tudása Kiadó, amely kiadóhoz az égvilágon semmi köze nincs az államnak. De nem ám! A tulajdonost úgy hívták, hogy Sanoma. Tehát ez a tankönyv Őfelsége, a PIAC terméke, azé a piacé, amelyet szegény látens keresztény Tóta W. barátunk az egyetlen kikezdhetetlen fenségnek és nagyszerűségnek feltételez. Jó, ha tudjuk, hogy 2007-ben, nevezett tankönyv megjelenésekor Gyurcsány Ferencnek hívták a miniszterelnököt és talán Hiller Istvánnak az illetékes minisztert.
És pont ez az oka annak, hogy 2007-ben ezek a szigorú ítészek nem olvasgattak hetedikes irodalomkönyveket, és nem elemezgették egymás szájába adva a szavakat, azok tartalmát.
Tök jó tankönyv volt az Alföldi Jenő-Valaczka András szerzőpáros jegyezte hetedikes irodalom 2007-ben.
Ugyanez 2014-ben maga a romlás és a hanyatlásvégi Róma. (Illetve, bocsánat, ez utóbbi nem lehet! Hiszen ez utóbbi éppen a Tóta W.!)
Ennyit tehát nevezettek hitelességéről, tájékozottságáról, tisztességéről.
Amúgy pedig, ha a tanárnak nem tetszik valami a tankönyvből, akkor vagy kihagyja, vagy elmondja róla a maga véleményét. Nem olyan bonyolult ez, buta fiúk.
Magyar Hírlap
Bayer Zsolt: Tankönyv - Elkezdődött az iskola, rosszkedvünk forrásai ennek megfelelően a tankönyvek irányába fordították tekintetüket, és kellő szigorral csapnak le a visszásságokra
Azzal kezdték – valamikor augusztus közepén –, hogy megint nem lesznek időben kiszállítva a könyvek az iskoláknak. Ebbe aztán úgy két hét alatt jól bele is hergelték magukat, aztán a tankönyvek idejében megérkeztek az iskolákba, aztán még rugóztak ezen kicsit levezetésképpen és enyhén frusztráltan, amiért a valóság már megint nem idomult eléggé a prekoncepciójukhoz. (Erről szól az egész életük.)
Majd találtak egy hetedikes irodalomkönyvet, és most azzal vannak elfoglalva. Temetik az egész oktatásügyet, az iskolát, a jövőt, gyermekeink életét, amiért abban a bizonyos irodalomtankönyvben van néhány nekik nem tetsző megállapítás.
Ezek:
1.: Vigyázz, mert az internet manipulál!
2.: Néhány tipikus globális amerikai fogyasztási cikk és médium kizárólagos fogyasztása igénytelenséget jelent.
3.: Vigyázz, a média a nagyobb nézettség kedvéért felelőtlenül sugározza az erőszakot!
4.: A tankönyv felveti azt a kérdést, vajon miért terjednek a társadalomban (annak egy részében) furcsa névadási szokások. (Miért szaporodnak a Dzseniferek, Rómeók, Kevinek, Szavanna-Tiffanik például a cigányság körében? Tök frankó felvetés amúgy, kár, hogy ez így nincs is benne a könyvben!)
Nagyjából ezek azok a könyvbéli megállapítások, amelyek miatt vége a világnak a Tóta W. Árpád-Anarki-Szily Laci Bermuda-háromszögben, ahol eltűnik minden értelmes gondolat, emberi szó, lélek, hagyomány és tudás. Abból a Bermuda-háromszögből kizárólag a féktelen cinizmus és az eszeveszett, öntelt ostobaság képes megszökni. Nyilván sok oka van ennek is, mindegyikről sajnos nem tudunk beszámolni.
Azt az egyet tudjuk, hogy Tóta W. Árpád például látens keresztény, miképpen erre a Jobbegyenes szerzője oly’ találóan felhívja a figyelmünket. Mert ugye azt éppen nevezettektől tudjuk, hogy aki nem szíveli a homoszexuálisokat, az látens buzi. Ebből pedig egyenesen következik, hogy aki annyira gyűlöli a keresztényeket, mint Tóta W. Árpád szegény, az nem lehet más, csak látens keresztény.
Ennek hátterét pedig csak sejthetjük. Az úgy volt, hogy Tóta W. együtt járt iskolába egy csomó szép keresztény lánnyal. S mivel soha nem izzadt le hölgyválaszkor, s mert ha szóltak hozzá egyáltalán, csak annyit mindig, hogy „menj már kicsit odébb innét”, ezért Tóta W. barátunk amúgy is súlyosan beteg lelkében feltámadt a gyűlölet.
És éjszakánként szomorúan bíbelődött a paplan alatt a fütyülőjével, és látens keresztény lett. És most éjszakánként pápának öltözik, és áldást oszt szép keresztény lányoknak, aztán reggel rettenetes lelkiismeret-furdalása van emiatt, és hogy ne pusztuljon bele, cikket ír. Sajnos. Ilyeneket: „Kedves hetedikes diák! Teljesen igazad van, ha ezeket az elmeroggyant seggfejeket jóízűen kiröhögöd, a véleményüket leszarod, aztán pont ugyanannyi hamburgert eszel vagy nem eszel, mint azelőtt.”
Nincs is ezzel semmi baj, mindössze az utókor kedvéért jegyezzük meg: ezt a most halálba gyalázott hetedikes tankönyvet 2007-ben jelentette meg A Nemzedékek Tudása Kiadó, amely kiadóhoz az égvilágon semmi köze nincs az államnak. De nem ám! A tulajdonost úgy hívták, hogy Sanoma. Tehát ez a tankönyv Őfelsége, a PIAC terméke, azé a piacé, amelyet szegény látens keresztény Tóta W. barátunk az egyetlen kikezdhetetlen fenségnek és nagyszerűségnek feltételez. Jó, ha tudjuk, hogy 2007-ben, nevezett tankönyv megjelenésekor Gyurcsány Ferencnek hívták a miniszterelnököt és talán Hiller Istvánnak az illetékes minisztert.
És pont ez az oka annak, hogy 2007-ben ezek a szigorú ítészek nem olvasgattak hetedikes irodalomkönyveket, és nem elemezgették egymás szájába adva a szavakat, azok tartalmát.
Tök jó tankönyv volt az Alföldi Jenő-Valaczka András szerzőpáros jegyezte hetedikes irodalom 2007-ben.
Ugyanez 2014-ben maga a romlás és a hanyatlásvégi Róma. (Illetve, bocsánat, ez utóbbi nem lehet! Hiszen ez utóbbi éppen a Tóta W.!)
Ennyit tehát nevezettek hitelességéről, tájékozottságáról, tisztességéről.
Amúgy pedig, ha a tanárnak nem tetszik valami a tankönyvből, akkor vagy kihagyja, vagy elmondja róla a maga véleményét. Nem olyan bonyolult ez, buta fiúk.
Magyar Hírlap
Lovas István: Az illiberális államok jobban teljesítenek - A washingtoni nyomásnak engedő EU szankciói miatt nagymértékben romlottak az uniós gazdasági kilátások
A magyar kormányfőnek a Tusványoson július végén elmondott beszéde azóta is hatalmas munkát ad a globálisan fontos témákban a nyár ellenére messze nem szűkölködő nyugati sajtónak. Orbán Viktornak különösen az a mondata indított el kirohanásokat, külföldi beavatkozást követelő, és még ennél is rosszabbakat kilátásba helyező megtorlást a szuverén Magyarország belpolitikája ellen, amiben kijelentette, hogy "az az új állam, amit Magyarországon építünk, illiberális állam, nem liberális állam. Nem tagadja a liberalizmus alapvető értékeit, mint a szabadság, és hozhatnék még néhányat, de nem teszi ezt az ideológiát az államszerveződés központi elemévé, hanem egy attól eltérő sajátos, nemzeti megközelítést tartalmaz."
A balliberális Galamus nevű portál tegnap fedezte fel a témában a svájci Cosmopolis című német, angol és francia nyelven megjelenő internetes magazin augusztus 28-án e témában megjelent dörgedelmét, és ezzel a címmel ismertette: „Svájci portál: a liberális államok teremtettek jólétet a polgáraiknak”. A cikket azután a Klubrádió nevű rétegadó tegnap reggeli nemzetközi sajtószemléjében az ilyen írásoknak járó kéjjel ismertette.
A Galamus működési területe (Magyarország) iránt mutatott érzelmeit jól kifejezi a németül megjelent cikk egyik mondatának fordítása, amely így hangzik „Orbán Viktor mindenen túltett egy 2014. július 26-án, a romániai Baile Tusnadon, a nyári egyetemen magyar nyelven mondott beszédével.
Szingapúrt, Kínát, Indiát, Oroszországot és Törökországot a nemzetközi elemzések mai »sztárjainak« nevezte.” Hát igen: a romániai Baile Tusnadon. Ha egy angol lap egy német cikkből idézve Köln városát Kölnnek és nem az angolul megszokott „Cologne”-nak fordítaná, a szerkesztő nem értené a szándékot, holott Nagy-Britanniának Kölnhöz semmi köze sincs.
A Cosmopolis-cikk szerint „Orbán a liberális állam elleni haragjában elfelejti, hogy éppen ezek az államok sokkal nagyobb jólétet (egy főre jutó GDP-t) hoztak a polgáraiknak, mint az illiberális államok”.
Az már közhelyszámba megy, hogy hazánkról a legdurvább hazugságoktól, rosszindulattól, csúsztatásoktól átitatott írásokat a hazai baloldali média a legcsekélyebb kritika nélkül ünnepli, merthogy azok „tükröt tartanak” elénk. Hogy a valótlanságok halmaza rontaná vagy akár lerombolná az ezeket megjelentető médium vagy szerzőjének presztízsét? Ellenkezőleg: a bírálóké vagy a helyreigazítást kérőké az ódium, gúny, megvetés.
Ami a Cosmopolis/Galamus kiemelt tételét illeti, az egészen egyszerűen nem igaz. Természetesen dinamikus értelemben, vagyis a gazdasági fejlődést tekintve.
Vessünk egy pillantást az egyszerűség kedvéért két számsorra! Arra, hogy 2004-ben, azaz hazánk uniós csatlakozásakor mekkora volt az egy főre jutó bruttó nemzeti termékünk (GDP) és mekkora volt az említett országoké. (Mellőzve a demokráciának tekintett Indiát, noha annak „liberalizmusáról” az ott lemészárolt muzulmánok rokonai, az érinthetetlennek tekintett dalitok vagy halott férjükkel együtt élve a máglyára lépő özvegyek talán tudnának egy-két szót mesélni az illiberalizmustól esetünkben halált megvető bátorsággal rettegő nyugati zsurnalisztáknak.) A 2004-es adatokat pedig hasonlítsuk össze a legfrissebbekkel.
Az a Cosmopolis-cikk javára legyen írva, hogy a magyar kormányfő által említett országok sorrendjét az elhangzottaknak megfelelően adta vissza, szemben a tusványosi beszédet támadó más nyugati írásokkal, amelyek legtöbbje valahogyan éppen az elsőként, kiemelt helyen említett Szingapúrt felejti ki a sorrendből.
Az említett adatok forrásaként vegyük igénybe a „Baile Tusnad”-féle hazai kritikusok által Istenként tisztelt washingtoni Világbankot. Az adatokat az ott talált táblázat szerint jelenlegi USA-dollár értékben rögzítették.
Szingapúr köztársaság illiberális parlamenti képviseleti demokrácia. 2004-ben a tekintélyelvű országban az egy főre jutó GDP 27 405 dollár volt. 2013-ban ez 55 182 dollár lett, vagyis kilenc év alatt megkétszereződött.
Törökországban (egy másik illiberális, demokratikus berendezkedésű köztársaság) 2004-ben az egy főre jutó GDP 5867 dollár volt. 2013-ra 10 946 dollár lett, vagyis majdnem megkétszereződött.
Oroszországban (amely kevésbé hibás demokráciatermék, mint amilyen hibás banki termék a magyarok százezreit a hazai balliberálisok tapsa közepette vagyonukból és nem egyszer életükből kiforgató idegen bankok devizahitel-terméke) 2004-ben az egy főre jutó GDP 4109 dollár volt. 2013-ra 14 612 dollár lett, vagyis több mint megháromszorozódott. (Talán ennek is van némi szerepe abban, hogy Putyin elnök népszerűsége és támogatottsága akkora, amelyet távcsővel nézve irigyel Obama amerikai vagy Hollande francia elnök.)
Kína egy főre jutó GDP-je uniós csatlakozásunk évében 1490 dollár volt. 2013-ra, szintén a Világbank adatai szerint 6807 dollár. Ami több mint négyszeres ugrás.
Magyarország egy főre jutó GDP-je uniós csatlakozásunkkor 10 085 dollár volt. 2013-ra a Világbanknak még nincs ránk vonatkozó adata, de 2012-re ez az érték 12 560 dollár volt. Mivel tavaly bruttó nemzeti termékünk 1,1 százalékkal nőtt, a Világbank által megadott szám csak picit nőtt.
Ha kilenc év alatt gazdaságunk olyan ütemben növekedett volna, mint Szingapúré vagy Törökországé, jelenleg az egy főre jutó GDP-adatunk mintegy húszezer dollár lenne. Ha úgy, mint Oroszországé, akkor a harmincezer, ha olyan ütemben, mint Kínáé, akkor a negyvenezer dollárt érne el az egy főre jutó bruttó nemzeti jövedelmünk.
A svájci lap állítja és nem mi, hogy egyenes kapcsolat van egy állami berendezkedés liberális vagy illiberális volta és az elért gazdasági teljesítmény között. Ha ez igaz, holnap be kellene vezetni azt az illiberalizmust, amelyet nálunk eddig elfelejtettek meghonosítani.
Azt tekintsük csupán érdekes véletlennek, hogy Orbán Viktor tusványosi beszéde szinte napra 18 évvel azután hangzott el, hogy a szocialisták által megszüntetett Pesti Hírlap azt javasolta, Magyarország ne a Nyugatot, hanem a szingapúri modellt utánozza, hangsúlyozva, hogy az olyan eklektikus modell, amelyben a világon bárhol hosszabb időn át sikeresnek mutatkozó elemeket vegyítenek.
Az Eurostat, az EU statisztikai hivatalának adatai szerint 2004-ben Magyarország egy főre jutó GDP-je az uniós átlag 63 százaléka volt. 2013-ra elérte a 67 százalékot. Nagyon liberális eredmény.
Az EU-ban a kilátásaink eddig sem voltak jók, annak ellenére, hogy a legutóbbi adatok szerint a magyar gazdaság fejlődött a 28 tagország közül a leggyorsabban. Most azonban, Amerika Moszkva-ellenes háborús politikája és az ez irányú washingtoni nyomásnak ellenállás nélkül engedő EU szankciós lépései nyomán az EU gazdasági kilátásai nagymértékben romlottak.
A The Financial Times augusztus 21-i számában idézi Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdászt, aki Németországban azt mondta: „Ami ma egyes európai országokban történik, azt csak gazdasági reménytelenségként lehet jellemezni.” Ezt Stiglitz a legfrissebb, nagyon gyenge gazdasági adatokra és a válság utáni igen halvány felépülésre alapozta, „lehangoló kudarc”-nak nevezve.
A németországi Lindauban összegyűlt többi Nobel-díjas közgazdásznak ugyanilyen, ha nem rosszabb véleménye volt arról, ami az EU-ban történik és arról, hogy milyenek a kilátások. „Riasztóan destruktív”, jelentette ki Christopher Sims, az amerikai Princeton Egyetem Nobel-díjas közgazdásza arról, hogy az unió mit ért el költségvetési szigorításaival a 2008-as világválságot követően. Peter Diamond, az amerikai MIT Egyetem Nobel-díjas közgazdásza szerint az Európai Központi Bank tevékenységének eredménye „rettenetes, és meglepő, hogy milyen kevés felháborodás követte e döbbenetesen romboló politikát”.
Ők Amerikából jött közgazdászok. Mint tudják, kedves olvasók, a liberális Amerikából. Ahol a rabok száma arányában véve is messze a legmagasabb a világon, és abszolút számban (2 239 751) messze megelőzi az 1,3 milliárdos kommunista diktatúra, Kína börtönnépességét (1 640 000). Miközben az amerikai rabok közül a színes bőrűek aránya 39,4 százalék.
Arról az Amerikáról van szó, ahol a média 90 százaléka hat óriásvállalat (Time Warner, Disney, News Corporation, Viacom, Comcast és CBS) tulajdonában van.
És arról a médiáról, amely Magyarország demokratikusan megválasztott kormányát törvénytelen, azaz bármely módon való megdöntésére sürgeti.
Akár belülről, akár kívülről. Szép új világ, csettintene minderre Aldous Huxley. Fegyverbe! Fegyverbe! – üvöltenék az egykori kommunistáink, ha az ő liberális diktatúrájukat érnék ilyen fenyegetések lator államok politikusaitól és sajtójukból.
mno
Fricz Tamás: Medgyessy és mások „dalolása” a közelmúltról, és az én bosszúságom
Medgyessy Péter a napokban egy őszinte interjúban bevallotta, ma már sajnálja, hogy a 2002-es választások előtt nem tárta a nyilvánosság elé kommunista titkosszolgálati múltját. Én meg csak felsóhajtok: sokunknak vajon valóban mindig utólag, hosszú évekkel később kell megtudnunk, hogy igazunk volt?
Szép-szép persze, hogy Medgyessy egy izgalmas interjúban elismeri, 12 évvel ezelőtt hibázott, mert fontos információt hallgatott el a választók előtt. De mit kezdjenek ezzel azok – nem voltunk sokan –, akik már akkor, a D-209-es szt-tiszti múltjának ismertté válásakor a nyilvánosság előtt megírtuk és elmondtuk – jómagam többek között a Magyar Nemzetben –, hogy Medgyessy nem tehet mást ebben a helyzetben, mint hogy lemond?
Hiszen akkoriban a mainstreamnek nevezett bal-balliberális média és sajtó szinte egyöntetűen kiállt Medgyessy mellett – tisztelet a kivételnek (Kis Jánosnak, Tamás Gáspár Miklósnak). Olyan hangulatot teremtettek akkoriban a közvéleményben, hogy Medgyessy múltja vállalható, hiszen mint szt-tiszt nem tett mást, mint védte a hazáját…
Azt a kevés embert pedig, aki ezt nem fogadta el és éppen a rendszerváltás szellemében és morálja nevében követelte a miniszterelnök távozását, igyekezték a margóra szorítani és véleményüket nem létezőnek tekinteni (utóbbi módszer a neoliberális világmédiában is bevált eszköz lett a „másként gondolkodók” marginalizálására).
És most örüljünk, hogy Medgyessy 12 évvel később „beismerő vallomást” tesz, elismeri, hogy hibázott, s így közvetetten elismeri azt is, hogy azoknak volt igazuk, akik akkor joggal kritizálták. Elégtétel? Annak eléggé szánalmas.
Közben egyre több, elvileg elégtételnek számító nyilatkozat, „beismerő vallomás” lát napvilágot politikusaink szájában, az események után öt-tíz-húsz évvel elkezdenek „dalolni” az érintettek.
Rögtön itt van a volt szocialista képviselő, battonyai polgármester, Karsai József, aki kibővíti és elmélyíti Medgyessy vallomását. Elmondja: Medgyessyt azért mondatták le, mert utálta a közpénzek lenyúlását, nem tűrte el a korrupciót, nem viselte el, hogy az M6-os autópálya építése 40 milliárddal többe került a tervezettnél, illetve – s ez volt szocialista és ballib ellenfelei számára az utolsó csepp a méregpohárban – az M5-ös autópálya körüli „szokott”, sőt „csökött” brutális korrupció miatt le akarta váltani Csillag István SZDSZ-es gazdasági minisztert. Valaki bele mert köpni a baloldali-liberális korrupciós pénzmozgások „természetes” menetébe, ennél nagyobb bűn nincs a baloldali politikában – tehát mennie kellett, minden- és bármi áron.
Legalább olyan fontos Karsai Gyurcsánnyal kapcsolatos megállapítása. Megítélése szerint Gyurcsánynál nincs diktatórikusabb, hatalommániásabb alkatú politikus Magyarországon, aki még a legközelebbi segítőitől is kész megszabadulni, ha az érdeke úgy kívánja.
Igaz, nagyon igaz! – mondhatnánk Virág elvtárssal együtt. De hányszor írtuk-írtam, mondtuk-mondtam el ezt az elmúlt években, s vajon hányszor reagált erre akárcsak egyetlen szocialista vagy liberális politikus, legalább úgy, hogy – mondjuk – Gyurcsány „talán némileg vitatható” személy a politikában? Senki és soha, mindenki parírozott ennek az érdekes személyiségnek.
Ide tartozik Lendvai Ildikó hetekkel ezelőtti „dalolása” is: egy interjúban arról beszélt, rossz tanácsot adtak Gyurcsánynak 2006 őszén, amikor az őszödi beszéd nyomán kialakult belpolitikai dráma idején azt javasolták, hogy „erkölcsi okokból” (sic!) ne mondjon le, és ne legyenek előre hozott választások. (Egy másik interjújában még arról is beszélt, hogy 2009-ben néhai Kiss Péternek és Juhász Ferencnek volt igaza vele szemben, akik Bajnai miniszterelnökké választása helyett előre hozott választásokat javasoltak.)
Gyönyörű megtudni mindezt nyolc év után! Különösen számomra az. Talán olvasóim közül néhány emlékeznek rá, hogy jómagam 2006. szeptember 17-e, tehát az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése napjának estéjétől kezdve minden médianyilatkozatomban és írásomban szorgalmaztam, mit szorgalmaztam, szinte követeltem a miniszterelnök távozását és az előre hozott választások megtartását.
Tettem mindezt azért, mert úgy véltem, hogy Gyurcsány a demokrácia legfontosabb normáját, a választások tisztaságát szegte meg azzal, hogy látványosan és tudatosan becsapta a választókat, s folyamatosan félrevezette az ország közvéleményét. Európai és demokratikus normák szerint Gyurcsánynak távoznia kellett volna – különösen az október 23-ai brutális rendőri attak után –, amit semmilyen taktikai megfontolásnak nem lett volna szabad felülírnia.
Ám mi történt? A sajtóban és nyilvánosságban az előre hozott választásokat mint valamiféle patás ördögöt kezelték, olyan valaminek, ami Magyarországon nem fordulhat elő… Egészen addig, amíg 2007 tavaszán Orbán Viktor el nem kezdett ugyanerről beszélni. A mainstream média, sajtó és a politika addig hallani sem akart előre hozott választásokról, s aki ezt felvetette, akárcsak 2002-ben, igyekeztek elhallgatni és marginalizálni.
És most, 2014 őszén megtudhatom, hogy Medgyessy (aki egyébként 2006 decemberében azt mondta Gyurcsánynak, hiba, hogy nem mond le), Lendvai Ildikó, Karsai József valójában a „marginális” véleménymondókkal értett egyet.
Micsoda felemelő érzés ezt utólag megtudni! De a tanulság még fontosabb: még akkor is vállalni kell a véleményünket, ha egy álságos – „mainstream” – közvélemény próbálja azt elnyomni, semmissé tenni.
Néha bizony megéri kitartani.
mno
Bayer Zsolt: Jelölt - Most az úgy van, hogy a Falus Ferencet jelölték a baloldaliak főpolgármesternek - A Magyar Szocialista Párt is
Aztán a Magyar Szocialista Párt elnöke, valami Tóbiás József közölte a közzel, hogy ő a maga részéről még nem találkozott Falus Ferenccel, nem ismeri, ezért nem tud róla véleményt mondani.
Ezután Falus Ferenc bejelentette a nyilvánosságnak, hogy már szervezik a találkozót közte és Tóbiás József között.
A megszervezett találkozót aztán az utolsó pillanatban az MSZP elnökének valamelyik samesze lemondta.
Ekkor Falus Ferenc kiállt a nyilvánosság elé, hogy nincsen semmi baj, ők olyan régi jó barátságban vannak Tóbiás Józseffel, hogy igazán belefér meghitt kapcsolatukba egy ilyen utolsó pillanatban történő találkozólemondás.
Tóbiás ezt a nyilatkozatot lapzártáig sem kommentálta. Mindenesetre többen érezték, hogy valami ellentmondás feszül a Falus Ferenc és Tóbiás József egymáshoz fűződő kapcsolatát boncolgató nyilatkozatok között, és az ellentmondást maguk az érintettek generálják.
Ekkor Falus Ferenc úgy döntött, segítségére siet az őt jelölő és támogató legnagyobb párt elnökének, ha legközelebb megkérdezik, mi a véleménye őróla, tudjon valamit mondani. Ennek érdekében Falus Ferenc ismét kiállt a nyilvánosság elé, és bejelentette, hogy ő a maga részéről egy ló. Vagyis éppen olyan unalmas, szürke és buta, mint egy ló.
A lovakat szerető és tisztelő honpolgárok ezen a ponton beírtak egy nagy fekete pontot Falus Ferencnek (három fekete pont egy intő).
Viszont Tóbiás József MSZP-elnöknek jól jött a segítség, és hálás is volt érte, ugyanis sok-sok próbálkozás után végre időt szakított rá, hogy találkozzon Falus Ferenccel.
A találkozóra titokban került sor, a kíváncsi szemektől távol.
Majd a találkozó után mindössze egyetlen hír szivárgott ki a megbeszélésekről. Az nevezetesen, hogy a felek áttekintették a kampánytémákat. Ja, és még egy apróság: Tóbiás József MSZP-elnök közölte Falus Ferenc MSZP által támogatott főpolgármester-jelölttel, hogy azt szeretné, ha minél több szocialista programpont kerülne be Falus Ferenc programjába.
Ez utóbbi kijelentés azért különösen lényeges, mert rávilágít néhány fontos dologra. Például arra, hogy Falus Ferencnek még nincs semmilyen programja, de feltehetőleg majd lesz. Meg arra is, hogy a Falus Ferencet támogató és jelölő párt elnöke nagyon szeretné, ha támogatottjuk és jelöltjük néhány programpontot beemelne elképzelései közé annak a pártnak programjából, amely párt támogatását és jelölését élvezi.
Azért ez szép gesztus, és méltányolható is. Talán. De nem biztos, mert Gyurcsány még nem nyilatkozott a kérdésről.
Apropó, Gyurcsány! A Falus Ferencet támogató és jelölő baloldali pártok másika, a DK elnöke fölöttébb hasznos, előremutató és mindenképpen kurva jó írást tett közzé a baloldal jövőjéről.
A nagy ívű program lényege röviden összefoglalva az lenne, hogy a jövőben nincsen szükség több pártra a baloldalon, elég egy is, és annak az egynek a vezetését szívesen magára vállalná a program megálmodója.
Az első reakciók érdekesek voltak. Az MSZP-nek elsőre nem tetszett meg az ötlet, az Együtt részéről pedig Szigetvári Viktor nyilatkozott, miszerint Gyurcsány nem osztályfőnök, aki az osztályba lépve megfeddi a rumlizó nebulókat, hanem ő is egy rumlizó nebuló.
Sok igazság van ebben is, de talán emlékszünk még az országgyűlési választás kampánykezdetére. Akkor Gyurcsány azzal állt elő, hogy őt nem lehet kihagyni az összefogásból. Mindenki elmondta, hogy de bizony, ki lehet, sőt, ki is kell. Aztán három hónap múlva kamerák kereszttüzében vették be, és csókoltak be neki csontig.
Úgyhogy lehet még Szigetvári rumlizó nebuló, Gyurcsány meg az osztályfőnök.
De akár így, akár úgy, Falus Ferenc marad, rendíthetetlenül. Most már az örökkévalóságig fog állni egy bánatos ló előtt, csíkos zokeszban, lábán leírhatatlan, hetvenes évekből átmentett klumpusban, jeges víztől csöpögően, előtte a taknyát nyeldeklő, zokogó unoka meg a sáros, sivár, kietlen udvar.
És csak a ló szégyelli magát.
Magyar Hírlap
Lovas István: Amerika emberellenes globális politikájával a Nyugat hatalmának gyengülését segíti
Jobb ma a helyzet Afganisztánban, Irakban, Líbiában és Szíriában, mint az amerikai beavatkozás előtt?
Nem csak a belháború sújtotta Ukrajna fölött életveszélyes a légiközlekedés, de Afganisztán se tartozik a könnyű esetek közé. Július 17-e hajnalán tálib fegyveresek rakétahajtású gránátokat lőttek ki a kabuli nemzetközi repülőtérre, miután megöltek egy ottani őrt és hatalmukba kerítettek egy közeli épületet. A repteret több órára lezárták, miközben a járatokat elterelték arra az időre, ameddig az afgán biztonsági erők nem küzdöttek meg a milicistákkal.
Az elmúlt hónapokban ez már a harmadik komolyabb támadás volt a kabuli reptér ellen. Aki e szerencsétlen országba szeretne repülni biztonságban úgy, hogy nem Kabulban, hanem Dzsalalabadban, a NATO saját ottani repterén akarna landolni, szintén ne tegye. Ezt utoljára a múlt hónap vége felé találta el nyolc tálib rakéta. Igaz, itt nem halt meg senki. Ellentétben a talibánok július 15-i támadásával, amelyben 81 ember vesztette életét.
Mint az idősebb Bush elnöktől tudjuk, Afganisztán a 2001-es USA/NATO invázió óta sikerrel építi a demokráciát. A róla elnevezett doktrínát a volt elnök egy évvel később fogalmazta meg. E szerint Washington jogosan vet be katonai erőt Amerikának a terrorizmus elleni védelmében akár otthon, akár külföldön. Hogy ennél károsabb doktrínát nem szült amerikai elnök, annak érdekében érdemes egy rövid időre körülnéznünk a globális amerikai politika néhány kedvezményezettjénél.
A „demokratikus” Afganisztánban a közelmúltban lebonyolított elnökválasztás hatalmas káoszt eredményezett, amikor kiderült, hogy az eredményt csalással érték el, és amikor a két vezető elnökjelölt mindegyike saját magát nevezte meg győztesnek.
Aki hajlandó mélyebben a kristálygömbbe nézni és fizetését nem a NATO-tól vagy valamelyik amerikai „szövetséges” ország külügyminisztériumától kapja, azt is kiolvashatja a jövőt körbevevő nagy ködből, hogy a tálibok belátható időn belül akár vissza is térhetnek a hatalomba. Azaz leírhatatlan szenvedés, emberáldozat és költség kidobása után Kabulban ismét azok kerülhetnek a hatalomba, akiket a 2001-es, Amerika elleni támadás kivitelezésével vádolnak.
Szintén a múlt héten történt, de Irakban, egy másik, az USA és szövetségesei által „demokratizált” országban: Tikrit városában üdvrivalgás tört ki az azt éppen visszafoglaló iraki erők körében. Őket az amerikaiak és szövetségesei képezték ki. A stratégiai fontosságú várost korábban az ISIS (Irak és Szíria Iszlám Állam) szunnita militánsai foglalták el. Az iraki kormánykatonák éppen fel akarták vonni a lobogót a tikriti kormányépületekre, amikor „megnyíltak a pokol kapui”, mondták a halálra rémült katonák. Akiket halálos csapdába csalt az ISIS. A visszafoglalás kudarcot vallott.
Irakban, az ősi Mezopotámiában, a sumér kultúra bölcsőjében jóval több, mint egy millió ember halt meg az amerikaiak vezette invázió óta és miatt. Előtte „csak” fél millió gyerek az USA Bagdad ellen életbe léptetett és a világra erőltetett szankciója eredményeként. Milliók váltak földönfutóvá, mint Amerika egyéb célországaiban.
2003-ban Washingtonban az ifjabb Bush által vezetett fontosabb posztokat az amerikai neokonok uralták, számos liberális kollégáikkal együtt. Akkor az volt a véleményük, hogy Szaddam Husszein iraki diktátort erőszakkal kell elmozdítani. Ami meg is történt azzal a gigahazugsággal, hogy Husszeinnek tömegpusztító fegyverei vannak. A média Bush-sal hazudott. Husszeint felakasztották.
Ma ott tartunk – mint mondta a napokban Raphael Sako, Irak káld katolikus egyházának Brüsszeltől segítséget kérő pátriárkája, hogy míg a diktatúrában az iraki keresztények nem élvezték a szabadságot (akár Irak népe általában), ma puszta létük van végveszélyben.
Washington később Líbiát és Szíriát akarta demokratizálni. Az előbbiben bombákkal, az utóbbiban – az amerikai népnek a sikertelen és költséges háborúk iránti fáradtsága miatt – csak a bombázás vágyával és azzal, hogy a damaszkuszi kormány ellen nekiinduló szörnyetegeket támogatta hatalmas összegekkel, beleértve azt az al-Kaidát, amelynek „kisöccse”, az ISIS, most Irakban építgeti ki a Szíriára is kiterjedő kalifátust.
Tegnapelőtt, vasárnap, a líbiai főváros, Tripoli repülőterét lőtték rakétákkal a milicisták. Hárman haltak meg. A líbiai légitársaság egy gépje is megfüstölődött a támadásban.
A globális felméréseket készítő amerikai Pew Research munkatársainak ajánlatos lenne megkérdeznie a fentebb felsorolt országok népét, hogy mikor érezték magukat jobban: a nyugati világ „segítsége” előtti diktatúrákban vagy most, szétdemokratizálva? És a világ népeit arról, hogy mely országokat tartják a világbékére legveszélyesebbeknek. Amely kérdések nyilván feltehetők és nyilvánosságra hozhatók, hiszen Nyugaton szólásszabadság van. Mint tudjuk.
Azután itt van Ukrajna, ahol a törvényesen és demokratikusan megválasztott kormány ellen február 22-én végrehajtott puccs előtt egymásnak adták a kilincset az amerikai és az uniós országok politikusai, tüzelve a kijevi Majdan-téren az állam ellen tüntetőket, akik épületeket és autókat gyújtogattak, illetve foglalták el az előbbieket.
Victoria Nuland külügyi államtitkár – Robert Kagan, közismert neokon szerző felesége - még sütit is osztogatott a tüntetőknek. Ő vallotta be még korábban, hogy az amerikai kormány 5 milliárd dollárt fektetett be azért, hogy Ukrajnát a Nyugat hatáskörébe húzza. Sikerült neki. És olyan helyzetet teremteni, ahol maláj utasszállítót lőnek le, 300 utasával. Mert ha nincs puccs, nincs előzetes süti, nincs szándékos vagy téves rakétakilövés sem.
Ami a gázai öldöklést illeti, annak kulcsa szintén Amerikában és – jóval kisebb mértékben – az EU-ban keresendő. Az USA jóval több, mint évi 3 milliárd dollár összeggel, katonai segítséggel és nagyhatalmi erejével támogatja Izraelt, amely évtizedek óta tartja blokád, illetve megszállás alatt a palesztin területeket.
És a Fehér Ház ura egyrészt-másrésztezett, amikor a „béketárgyalások” azért szakadtak meg, mert a megszálló rendületlenül építette az ENSZ által is illegálisnak tekintett telepeit. Ha itt a Nyugat politikai vezetése nem vált át a múlt század ötvenes és hatvanas éveiben követett gyarmattalanítási paradigmájára (a gyarmatosítónak egyszerűen távoznia kell gyarmatáról), nem csak regionális, de világégés is lehet az eredménye. Főként, ha még Iránt is célba veszik azzal a hazugsággal, hogy már annak is vannak tömegpusztító fegyverei.
De a Nobel békedíjas Obama ennek az ellenkezőjét teszi. Július 17-én, amikor a Fehér Házban a muzulmán Ramadán ünnep tiszteletére rendezett „iftár” vacsorát, ott fejtette ki azt a véleményét, hogy Izrael helyesen vonul be Gázába, illetve támadja az övezetet. Több tucat arab diplomata jelenlétében.
Az uniós hírportál, az Euobserver július 18-i számában Nurit Peled-ElHanan, a 2001-es Szaharov-díj nyertese és a jeruzsálemi egyetem arab származású professzornője – aki egyben a Palesztina ügyében ülésező Russell-bíróság egyik alapítója – szívhez szóló cikket írt Brüsszelnek címezve, arra kérve az Európai Uniót, hogy gyakoroljon már végre valódi nyomást Izraelre. Amely EU-nak pár hétbe tellett csak, hogy Oroszország ellen szankciókról döntsön, jegyezte meg rámutatva arra, ha Brüsszel akar, gyorsan is tud lépni.
Amerika megszállottan méricskéli, hogy hatalma miként csökken. Pontosan ez a téma a „címlap sztorija” és szerkesztői előszava a befolyásos Foreign Policy magazin július-augusztusi számának. A szuperhatalom aggodalma jogos. Hullahegyek és milliók földönfutóvá tétele még a laikus kívülállók számára sem tűnik a legjobb hanyatlásgátlónak. Gazdasági ereje gyengülése mellett.
Míg az USA és szövetségesei „akciórádiuszában” robbannak a bombák és halnak meg csecsemők, addig a BRICS országok (Brazília, Oroszország, India, Kína és Dél-Afrika) az észak-brazíliai Fortalezában a napokban hatalmas fontosságú döntést hoztak. Eldöntötték, hogy létrehozzák az Új Fejlesztési Bankot. 100 milliárd dollár tőkével. A BRICS erről megjelentetett sajtóközleménye szerint „Csalódottak vagyunk, és súlyos aggodalom tölt el bennünket az, hogy a 2010-es IMF reformokat még most sem hajtották végre, ami negatív hatással van a valutaalap legitimitására, hitelességére és hatékonyságára.” Putyin orosz elnök a Folho de Sao Paolo című brazil lapnak hozzátette: az intézmény csökkenteni fogja a dollárfüggőséget.
Ha mindez nem hangzik úgy, mint a „washingtoni konszenzus” két alapintézménye, az IMF és a Világbank riválisának színrelépése, akkor Gyurcsány Ferenc őszinte ember és a jegesmedvék élnek-halnak a szaunáért.
Aki azt hiszi, az amerikai kormány e „kihívásra” – hogy egy általa is annyira szeretett szót használjunk – korrigálni fogja bombázásainak, embervadász robotgépeinek, katonai beavatkozásainak számát, lereszeli a konfliktusok éleit, és kevésbé fogja az emberiséget provokatív, monomániás probléma felvetéseivel (lásd az USA budapesti nagykövetségének visszataszító honlapjának tematikáját) és üres retorikájával saját maga és a nyugati politikai világ ellen hangolni, az téved. És az is, aki azt hiszi, mindez nem gyorsítja fel az USA és az EU hatalmának egyenes vonalú erózióját.
Magyar Nemzet, 2014. 07. 22.
Lovas István : Félezer gázai csecsemő és gyermek meggyilkolása utána Hamasz végre támogatja Abbaszt, hogy forduljon Hágához
Kedves Barátaink!
Akinek igénye van arra, hogy tisztán lásson a hatvan éve tartó közel-keleti rémdráma, mára a világbékét is fenyegető izraeli állami terrorizmus kérdésében, az feltétlenül olvassa el Lovas István legújabb cikkét!
barátsággal: -amabrus
Bevezető:
1. Terminológiai megjegyzés: e cikkben sem használom az izraeli-gázai vagy izraeli-palesztin „konfliktus” kifejezést, mint ahogy senki nem nevezi „német-zsidó konfliktusnak” a holokausztot, vagy „francia-algériai konfliktusnak” a több mint fél milliós veszteség árán kivívott algériai győzelmet az „egyenlőség, testvériség, szabadság” zászlaja alatt egykor harcoló gyarmatosítók ellen.
2. Figyelmeztetés azoknak, akik e cikk érvei ellen netán a Wikipediából idézgetnek, ugyanis az nem megbízható forrás. Az internetes lexikon angol kiadása 54 oldal terjedelmű cikket szentel a „2014-es izraeli-gázai konfliktus”-nak. A szócikk 22-ik oldalán például „Az ENSZ létesítményeinek harci bevetése” alcímben található szöveg azt állítja, hogy az ENSZ iskolai és kórházi létesítményeit a Hamasz használja harci célokra. Olyan forrásokkal támasztva alá állítását, mint a még mindig nem a hágai nemzetközi büntetőbíróság előtt, hanem az izraeli külügyminisztérium élén álló Avigdor Lieberman és társai.
Ezzel szemben – hogy csak a legutóbbi ilyen leleplezett hazugságot idézzük – az UNWRA augusztus 23-i, a nemzetközi és hazai sajtóban szintén elhallgatott felhívásában sürgeti azokat a médiumokat, melyek az UNWRA megkérdezése nélkül azonnal megismételték azt az izraeli vádat, mely szerint az UNWRA dél-gázai iskolájából lőttek ki egy olyan rakétát, mely egy négy éves izraeli gyerek halálát okozta, helyesbítsenek, ugyanis izraeli tisztségviselők maguk ismerték be, hogy vádjuk alaptalan volt. (Az UNWRA az ENSZ 1949-ben létrehozott szervezete, amely feladata segíteni az ősi földjükről elüldözött és most a Palesztinán kívül élő mintegy öt millió menekültet, illetve az izraeli megszállás alatt Ciszjordániában és Gázában élő palesztinokat.)
A helyesbítésre az ENSZ szervezetének sürgetése ellenére nem került sor.) Nem zárójeles megjegyzés: az izraeli szoldateszka eddig 77 UNWRA létesítményt rombolt le és három UNRWA alkalmazottat ölt meg most folyó gázai vérengzésében.
* *
Fordulatot hajtott végre a Hamasz vezetése azután, hogy a világ legnagyobb szabadtéri börtöne, a totális blokád alá vont Gázai-övezet ellen július 8-án megindult az izraeli atomhatalom legújabb mészárlása, amely áldozatainak száma már néhány napja meghaladta a kétezret. Közülük félezer csecsemő és gyerek. Miközben majd’ húszezer házat és egyéb létesítményt bombáztak szét a blokád fenntartói. Hogy a gyerekáldozatok ötszáz fölé emelkedése és a Hamasz alább olvasható fordulata között van-e ok-okozati összefüggés, nem tudható.
Tény viszont, hogy a gázai vezetés döntése valódi földcsuszamlás, amelytől Izrael és az Egyesült Államok - a zsidó állam majdnem fenntartás nélküli támogatója a gázai tömegmészárlásban és pusztításban is – messze jobban retteg, mint a nem létező iráni atombombáktól.
Az a tény, hogy a Hamasz döntéséről tegnap és ma a magyar sajtó egésze elfelejtett hírt adni, az nyilván puszta véletlen.
A Hamasz döntése
Most vasárnap a Hamasz aláírta azt az ígéretét, hogy támogat mindenfajta palesztin beadványt, amelyet az ENSZ hágai nemzetközi büntetőbíróságához (ICC) nyújtanak be Izrael bűntetteiről.
Erre eddig Mahmud Abbasz palesztin államelnök nem mutatott hajlandóságot, noha 2012. november 29-e után minden joga meg lett volna, ugyanis akkor az ENSZ közgyűlése hatalmas többséggel Palesztinát felvette megfigyelői státuszban lévő „nem tagállam”-nak. És mint ilyen, csatlakozhat az ENSZ szervezeteihez. Mint azt megtette az UNESCO-val is, mely lépés nyomán az USA és Izrael leállította tagdíjfizetését és így a párizsi székhelyű szervezet e két latorállam tagságát felfüggesztette.
Abbaszt Izrael és az USA minden eszközt bevetve zsarolta, nehogy a hágai bírósághoz forduljon, amely kimondaná, hogy a megszálló hatalom a nemzetközi kódexek legsúlyosabb bűneit követte el.
Abbasz most azonban megelégelte a legutóbbi gázai mészárlást és úgy döntött, Hágához fordul. Washingtonban és Tel-Avívban erre hatalmas pánik tört ki és azonnal megkezdődött a színfalak mögötti nyomásgyakorlás mind az ICC-re, mind pedig izraeli politikusok követelése, hogy az amerikai kongresszus akadályozza meg (!) a palesztin lépést.
A Hamasz eddig azért vonakodott a lépést megtenni, mert attól tartott, a bíróság őt is elítélheti, amiért rakétának csúfolt röppentyűit Izraeli területek, közöttük lakott területek irányába lövi ki.
Az ICC döntésétől „a liberális, demokratikus Nyugat” kormányai (de nem népeinek óriási többsége, ami mutatja a nyugati demokrácia csalárd lényegét) azért is rettegnek, mert az kimondhatja azt a strukturális, meghozott törvényekre alapuló erőszakot, amely meghatározza az izraeli megszállást, valamint etnosoviniszta, diszkriminációs (apartheid formájú) politikáját.
Egy ENSZ-vizsgálat már megindult
Éppen tegnap (augusztus 25-én) neveztek ki egy new yorki legfelsőbb bírót, Mar McGowan Davis-t az ENSZ genfi székhelyű emberjogi tanácsa bizottságának tagjává, amelynek feladata, hogy megvizsgálja, milyen bűnöket követett el Izrael Gázában, beleértve a háborús bűntetteket. A bizottság korábban kinevezett elnökét, a kanadai William Schabas-t, mint várható volt, úgy érte az antiszemitizmus és az Izrael elleni elfogultság vádja, mint az augusztus 20-i ünnepségeinket a nyári zuhatag. A vizsgálat eredménye márciusra várható. Mint ahogyan az is várható, hogy az ICC-t és tagjait ugyanez a vád éri.
Lesz mit vizsgálni
Mintha nem lenne elég mindaz, amit az évtizedek óta iszonyatos nyomorban tartott és megaláztatásban élő mintegy 1,8 millió gázainak kell elviselnie, augusztus 22-én Giora Eiland izraeli vezérőrnagy sürgette kormányát, zárja el még azt a kevés (és szennyezett) vizet is, amelyhez Gáza népe hozzájuthat.
E felszólítás olyan komoly háborús bűn, amelyet az Egyesült Államok élesen elítélt, amikor e fegyvert Szíria vetette be az (általa pénzelt) zsoldosok ellen.
De a „demokratikus” állam egyik fő katonája azt is követelte kormányától, hogy kapcsolja le teljesen a villanyáramot és mindenfajta élelmiszer beengedését az övezetbe, noha a IV. genfi egyezmény 55-ik cikkelye szerint „a megszálló hatalomnak kötelessége a megszállt nép élelmezési és gyógyszer szükségletét biztosítania”. (Gáza az ENSZ szerint sem szűnt meg megszállt területnek lenni 2005-ben, amikor onnan az illegális izraeli telepesek hatalmas pénzbeli kártérítés ellenében távoztak, mivel az, szintén a világszervezet szerint, „Izrael tényleges felügyelete alatt áll”.)
Több nemzetközi jogász véleménye szerint a vezérőrnagy sürgetése kimerítheti a népirtásra történő felbujtást. (Közéjük természetesen nem tartozik Valki László nemzetközi jogász, akinek felesége, Gönczöl Katalin a Kádár-időkben a kriminológiába bevezette a „cigánybűnözés” kifejezést, majd a 2006 őszi embertelen rendőrségi fellépésről Gyurcsány Ferenc akkori miniszterelnöknek készített arról felmentő jelentést.)
Eiland nincs egyedül azok között, akik Hágában szóba kerülhetnek és olyan ítéletet is kaphatnak, hogy a – remélhetőleg hamarosan - elítélt izraeli vezetéshez hasonlóan szintén majd nem akaródzhatnak külföldön utazgatni, tekintettel az ilyenkor kiadandó nemzetközi letartóztatási parancsokra. Így Mose Fejglin, a Knesszet, az izraeli törvényhozás alelnöke, aki nemrégiben arra szólította fel kormányát, hogy a gázaikat először gyűjtsék össze koncentrációs táborokban, majd deportálják őket.
A Hamasz ellenállása
A történelemkönyvekben nagyon hosszasan kellene keresgélni ahhoz, hogy még egy példáját találjuk annak, amikor egy megszállt ország népét azért ítélik el, mert ellenáll, az ellenállást terrorizmusnak nevezve.
Most azonban ez történik Izrael és az azt visszhangzó nyugati hivatalosság köreiben, fittyet hányva annak, hogy világszerte száz és százmilliók homlokegyenest ellenkező véleményére.
De miért is ne lenne a népeknek más a véleménye, hiszen eddig azt tanították, tanulták, érezték, látták, hogy a történelemben a megszállók elleni küzdelem jogos, helyes és hősi tett. Nálunk se kifogásolta senki, hogy netán túl forró volt a víz, amelyet a várat ostromló egyes törökök fejére öntöttek.
Így volt ez a francia ellenállók vagy a szovjet partizánok, valamint a II. világháború utáni gyarmatosítók ellen harcot vívók esetében is.
Izrael e téren szintén különlegességével tűnt fel, ugyanis az Irgun, a Lehi, a Haganah és a Palmah kifejezetten zsidó terrorszervezetek voltak, noha megszállásról nem volt szó. Olyannyira terrorszervezetekről, hogy az Irgun-t például az ENSZ, Nagy-Britannia, az USA kormánya annak idején szintén terrorszervezetnek minősítette.
Az irgunista Menachem Begint, későbbi izraeli miniszterelnököt és Nobel békedíjas kitüntetettet a New York Times 1948. december 4-én megjelent levelében Albert Einstein 27 más ismert zsidó értelmiségivel „terroristának” és „fasisztának” bélyegezte, amiért egyebek között szervezetével részt vett a palesztin Deir Jasszin falú lakosainak lemészárlásában.
Ugyanez a szervezet 1946. július 22-én felrobbantotta a jeruzsálemi Dávid király nevű szállodát. A terrormerényletnek 91 halálos áldozata volt. Kétezer teherautónyi romot kellett eltakarítani. (Hogy fogalmunk legyen, mekkora teherautó flottára lenne szükség Gázában akár csupán az izraeliek által vasárnap felrobbantott 12 emeletes lakóház törmelékének eltakarítására.)
A Lehi nevű izraeli terrorcsoport 1948. szeptember 17-én gyilkolta meg a svéd Folke Bernadotte grófot, az ENSZ Biztonsági Tanácsa közvetítőjét az „arab izraeli konfliktusban”. A gyilkosságra hárman adtak utasítást, közöttük a fentebb említett béke Nobel-díjas Samír. Bernadotte „nyilván” megérdemelte erőszakos halálát: 1945-ben tárgyalásokkal elérte, hogy 31 ezer foglyot bocsássanak szabadon német gyűjtő (koncentrációs) táborokból.
A világ legmodernebb amerikai haditechnikáját a legnagyobb kegyetlenséggel használó hadserege ellen küzdő Hamasz eddig visszafogottsággal harcolt kínzói ellen, hiszen szemben a megszállókkal, szinte kizárólag csak izraeli katonákat ölt meg.
Izrael szerint a „palesztinok” terroristák. Ami súlyos hazugság, nem beszélve a vád mélyen rasszista természetétől.
Elképzeli valaki, hogy egy palesztin anya – a világon egyedül a népek és anyák közül – arra neveli gyerekét, hogy lépjen a terrorista pályára? Vajon melyik palesztin gyereknek jutna eszébe akár köveket hajigálni a megszállók katonai dzsipjeire vagy tankjai felé, ha nem lennének megszállók és hazájukat nem áthatolhatatlan kőkerítés venné, körül ahonnan az őrök szórakozásból is lődöznek a falhoz túl közel játszadozó gyerekekre vagy akár a gázai strandon labdázókra?
A Hamasz visszafogottságát mutatja, hogy nem szánták el magukat röppentyűik hatékonyabb használatára. Például arra, hogy azok felét kizárólag a Ben Gurion repülőtér irányába lőjék ki, amellyel járataik leállítására késztetnék a megijedő légitársaságokat, másik felét pedig a Negev sivatagban lévő Dimona felé, ahol Izrael mintegy háromszáz atombombáját tárolják. Hogy ennek milyen világvisszhangja lenne, mindenki fantáziájára bízzuk.
Izraelt a ma fenyegető veszélyek közül a három legnagyobb az itt tárgyalt hágai nemzetközi büntetőbíróság ítélete, ha az megkezdi a vizsgálatot; másodszor Izrael rohamos léptekben haladó nemzetközi elszigeteltsége (már amerikai szövetségesének, szerelmének és kitartójának is kezd elege lenni azokból a károkból is, amelyek Washingtont érik, mint egy nemzetgyilkos „demokrácia” feltétlen támogatója”), és, harmadszor, a szintén viharos gyorsasággal terjedő „BDS” (az Izrael elleni bojkottálási, tőkekivonási és szankcionálási mozgalom).
A „vicc” az, hogy az Izrael létét is fenyegető három veszély azonnal eltűnne a megszállás és a blokád megszüntetésével és azzal, ha Palesztinának pontosan olyan jogokat adnának, mint amelyeket a világ több mint kétszáz országa természetesnek tekint.
A saját magát az ötszázadik palesztin gyerek megölése után is „áldozatnak” tekinti Izrael tehát abban a pillanatban megszüntetheti a „létét fenyegető veszélyeket”, amint úgy viselkedik, mint ahogyan a nyugati világ hivatalossága és maga nevezi magát: demokráciához méltóan.
És akik folyamatosan azt az érvet húzzák elő mások által előre gyártott propaganda fiókokból, hogy miért éppen Izraelt ítélik el a világ egyre több fórumán mások helyett, azoknak annyit: ha egy állam önmagát demokráciának nevezi és megköveteli, hogy mások is annak nevezzék, akkor a vele szemben alkalmazott elvárások is olyanok, mint amelyeket egy demokráciától várnak el.
Lovas István, Facebook, 2014. 08. 26.
Körmendy Zsuzsanna: Ki a gengszter?
Normál körülmények között a dán Politiken szerkesztője, Rune Lykkeberg cikkét Orbán Viktor tusnádfürdői beszédével kapcsolatban egynek tarthatnánk a számos vélemény között, esetleg némely állításával vitatkoznánk. Elég lehangoló, hogy Lykkeberg véleményét azért kell pozitív példaként kiemelnünk és megkülönböztetnünk a hazai balliberális értelmezések és a hasonló ideológiai emlőkön csüngő külhoni elemzések közül, mert a magyar kormányfő beszédét nem alapállásból ítéli el, hanem először is megpróbálja megérteni.
Már elhangzása után sejteni lehetett, hogy a kormányfő idei tusnádfürdői beszéde az utóbbi tíz évben elhangzottak között az egyik legfontosabb volt, s hogy sokan és sokszor fognak még hivatkozni rá. Kár, hogy a beszéd főbb állításai nem a vita és az értelmes érvelések áramába csatornázódtak be, hanem faliújságszintű elítélésekkel kellett szembesülnie. Lykkeberg az üdítő kivételekhez tartozik. Őt megdöbbentette az a vad támadássorozat, amely Orbánt érte, s összevetette, arányította a beszédben foglaltak tartalmával.
Ezzel csak azt tette, ami egy gondolkodó értelmiségitől elvárható. Szó sincs róla, hogy mindenben egyetértett volna Orbánnal, egyszerűen csak közvetítette saját értelmezésében az elhangzottak tartalmát, amikor leszögezte, Orbán beszéde elsősorban rendszerkritika. Arról sincs szó, hogy az ideológiai rendezőelvvel, az illiberális demokrácia köré gyűjtött érvekkel Lykkeberg teljes mértékben egyetértett volna, de véleményének nagy pozitívuma az, hogy a Nyugat eredeti szabadságeszményéből kiindulva elsősorban azt kérte számon Orbán támadóin, hogy miért akarják valakibe belefojtani a szót, aki kritizálja azt a Nyugatot, amely valóban számtalan problémával küszködik.
Itt jegyezném meg, hogy az Orbán-beszéd értelmezésekor sajnálatosan összecsúszik két összeérő, de mégis különböző állítás. Az egyik: a fejlett demokráciáknak el kellene végre ismerniük lesajnálás nélkül az illiberális demokráciák jogát a világban való jelenléthez; a másik: Magyarország elutasítja az erősen relativizáló liberális értékszemléletet, nemkülönben a neoliberális, szociálisan érzéketlen gazdaságpolitikát. Orbán a válságból való kiút keresőit vette számba, a megugrott gazdasági fejlődés országainak törekvéseit, eredményeit értékelte.
S bár ezzel vádolják, nem találunk a beszédben egyetlen mondatot sem, amely arra utalt volna, hogy nekünk a putyini rendszert vagy a török mintát kellene megvalósítanunk, vagy akár vissza kellene lépnünk az alkalmazott demokráciák, a „hibrid rendszerek” (Fricz Tamás írt erről nemrégiben) világába. Ha Orbán a magyar demokráciafokot vissza akarná srófolni, és a legközelebbi március 15-i beszédében, teszem azt, Putyin államát állítaná a szabadságszerető magyarok elé követendőnek, megkockáztatom, az körülbelül mínusz félmillió szavazatot jelentene.
Lykkenberg, bár sietett kijelenteni, hogy nem az illiberális demokrácia az előrevezető út, leszögezte, hogy azok, akik Orbánt démonizálják, a könnyebb megoldást választották: „Egyszerű Orbánt a politikai gonoszság ikonjaként beállítani, de az a nyugati ostobaság és süketség jele, ha minden alternatívát moralista alapon elutasítunk.” A helyzetet bonyolítja, hogy még az a Fareed Zakaria is, akinek nevével összeforrt az „illiberális demokrácia” kifejezés, Orbán beszédével kapcsolatban jelezte, hogy ő azt nem pozitív értelemben használta, s ő is a putyini modell követésével vádolta meg a kormányfőt.
Mindez még a lefolytatható viták mezsgyéi között van. A lefolytathatatlan viták jellemzésére szinte már állandó jelképként Charles Gatit idézhetjük. Megint kitett magáért. Ha Charles Gatinak Magyarországgal kapcsolatban többpontos javaslata van, akkor már biztosak lehetünk abban, hogy a tűzön rotyogó fazékban olyan ételt készített nekünk, amelytől kórházi ápolásra szorulunk.
Akárhány pontban foglalja össze javaslatait, abból az egyik egészen bizonyosan a felforgatást, a dezorientálást, a káoszt akarja látni Magyarországon. Nem is igen értjük, miért nem takarékoskodik szürkeállományának nagyszerű produktumaival, miért pazarolja ránk onnan a messzi Amerikából bombasztikus bomlasztó ötleteit.
Akinek akkora agya van, mint őneki, annak hazafias kötelessége lenne megoldást keresni Amerika komoly problémáira. Például foglalkozhatna azzal, milyen következményei lehetnek a Ku Klux Klan megjelenésének az ostromállapotban lévő Missouri állambeli Fergusonban, amiért ott egy rendőr lelőtt egy 18 éves fekete fiút. Sokkal testhez állóbb feladat lenne ez Gatinak, mint a tusványosi beszéd jelentésárnyalatait félremagyarázni. Hiszen Gati az Egyesült Államokban él, oda tartozik, őket szolgálja, mit törődik ő velünk, ha egyszer semmit sem tud rólunk!
Csak azért nem írom, hogy vigye a javaslatait a Fehér Házba, mert lényegében oda vitte. Oda címezte. Ellenünk. A The American Interest című folyóiratban a legarcátlanabb módon arra kérte az amerikai kormányt, hogy folytasson Magyarország ellen „büszke, de udvarias kulturális háborút a hivatalos sajtóban papoló Amerika-ellenes gengszterekkel”.
E szerint nyugati szabadságeszmény ide vagy oda, Amerikát bírálni nem lehet. Aki kritikai megjegyzésekkel illeti, az gengszter. Akárhogy erőltetem a memóriámat, nem emlékszem rá, hogy a függetlenségi nyilatkozatban szerepelt volna ez a mondat: „Amerika bírálhatatlan, aki kritizálja, az gengszter.”
Gati egyébként is imádja a háborút, pláne, ha az nem Amerikában következik be, és hiába szabadkozott egyik cikkében, hogy ő két évvel ezelőtt óva intette Magyarországot a polgárháborútól, mert ez nem így történt. Ő egy interjúban pontokba szedve egyértelműen lehetőségként említette meg Magyarország számára a polgárháborút, hogy megdőljön az az Orbán-kormány, amelyet kétharmados többséggel demokratikusan választott meg a magyar nép. Hogy közben álszent módon beszúrta, ettől „isten őrizz”, az nem perdöntő. Az a perdöntő, hogy az Orbán-kormány megdöntésére fölsorakoztatott lehetőségek számbavételekor le tudta írni azt a szót, hogy „polgárháború”. (Valasz.hu, 2012. január 11.)
Gati szerelmes lehet a háború szóba, mert most, két és fél év elteltével már nem polgárháborúban gondolkodott, hanem kulturális háborút javasolt. Ezt is ki fogja magyarázni, de a „cultural war” kifejezést sajnos sehogyan sem lehet másképpen fordítani. Éppenséggel írhatott volna „kulturális forradalmat” is, akkor legalább a maoista terminológia révén tisztábban látná minden olvasó az ő diverzáns szándékait. Ismerünk furcsa háborút, állóháborút, villámháborút, és sok egyebet, udvarias háborúról még nem hallottunk. Szellemi kéj elképzelni Charles Gati büszke és udvarias háborúját.
Hogyan is kezdődne? Mondjuk így: „Tisztelt Uram! Megsemmisíthetem önt? Pardon, ez csak kulturális háború! Akkor nem is önt semmisíteném meg, ha megengedi a nagyobb liberalizmus nevében, hanem csak mindössze az elképzeléseit zúznám ízzé és porrá a hazájáról, hazája jövőjéről. Mi a véleménye erről, tisztelt uram? Nem akarná inkább helyettem elkezdeni az önmegsemmisítést? Ezt csak udvariasságból kérdezem.”
Aki Washingtont arra biztatja, hogy gyakoroljon nyomást az EU-ra, vizsgálják felül Magyarország uniós tagságát, az megengedhetetlen módon beleavatkozik egy független ország belügyeibe. Lám csak, egy liberális hogyan mutatja ki antiliberalizmustól beszürkült foga fehérjét! És aki ezt még meg is fejeli azzal, hogy Washington folytasson ellenünk kulturális háborút, az már közel van – mihez is?
Keressük a szavakat.
De csak egy kérdésünk van: ki itt a gengszter?
mno
Bayer Zsolt: Szankciók és elvek
Most aztán nagyon komoly szankciókkal sújtja Oroszországot az EU.
Kereskedelmi tilalom, egyes orosz „oligarchák” bankszámláinak befagyasztása (ellopása) stb., stb.
Mindez természetesen szigorúan elvi alapokon. Mert az EU tele van elvekkel. Igaz ugyan, hogy a mai napig senki sem tudta bebizonyítani, hogy az oroszoknak bármi közük lenne a maláj utasszállító lelövéséhez; igaz, hogy az Ukrajnába küldött orosz humanitárius segélyt szállító konvojt már a múlt hét elején „tisztának” minősítették az ukrán hatóságok és a Vöröskereszt – aztán amikor bementek a kamionok az országba, akkor nekiálltak felháborodni, mert mindegy, mi történik a luhanszki meg a donyecki orosz kisebbséggel, ők nyugodtan éhen is pusztulhatnak, fel is fordulhatnak a gyógyszerhiánytól, ők most csak oroszok, és az oroszokra éppen haragszunk; igaz ugyan, hogy ez az egész agyrém kizárólag az Egyesült Államok érdekeit szolgálja, és az EU megint lefekszik Amerikának, igenis lábon lőve saját magát –, a lényeg, hogy legyenek elvek.
Ilyen elvek mentén hazudták a nagyhatalmak azt is, hogy Iraknak vegyi fegyverei vannak, aztán bevonultak/bevonultunk, és most nézzük, milyen nagy sikert arattunk. Nézzük, milyen remekül exportáltuk a nyugati, liberális demokráciát. Nézzük, ahogy egy kelet-londoni rapper levágja a fejét egy amerikai újságírónak a demokráciaexport nagyobb dicsőségére.
És hogy el ne felejtsem: Krím! Mert ez a másik „háborús ok” Putyin ellen. Hogy „annektálta” a Krím-félszigetet. Nos, egyetlen kérdésre szeretnék választ kapni: megengedné valaha az Egyesült Államok, hogy mondjuk Kubában orosz támaszpont legyen? Megengedné? Megengedte? Igen vagy nem? (A kérdés költői, ne strapáljátok magatokat…)
De térjünk vissza a szankciókhoz és az elvekhez. A focus.de portál tegnapi híre szerint a német szövetségi kormány éppen most hagyott jóvá egy üzletet. Egy üzletecskét. Tényleg, igazán szóra sem érdemes. Mindössze arról van szó, hogy a német RWE konszern (amelynek amúgy harmincmilliárd euró adóssága van!), eladhatja DEA leányvállalatát 5,1 milliárd euróért egy luxemburgi bejegyzésű befektetési alapnak. A DEA amúgy kőolaj- és földgázkitermeléssel és -szállítmányozással foglalkozik Németország, Norvégia, Anglia és Egyiptom területén, 1400 alkalmazottja van, részesedése a németországi gáztározókban mintegy 7,5 százalék.
És akkor néhány szót a vásárlóról.
Ez a bizonyos befektetési alap a LetterOne. Mint mondtuk, a cég Luxemburgban van bejegyezve. S láss csodát: orosz tulajdonban van! Képviselője egy bizonyos Mihail Fridman, aki amúgy Oroszország egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb embere. Afféle igazi orosz „oligarcha”.
Nos, tehát ő vásárolja meg az RWE konszern DEA nevű leányvállalatát és egykorvolt zászlóshajóját éppen most, a nagy-nagy szankciók idején. A német szövetségi kormány pedig a hírek szerint, miközben áldását adta az üzletre, szigorúan összevonta szemöldökét és így szólt: „Elvárjuk, hogy a projekt ne befolyásolja hátrányosan az ellátás biztonságát.”
Hát persze.
Szükség van a szigorúságra, hiszen nyakunkon a szankciók, no meg az elvek. Ugyanilyen szigorú elvek mentén fogja eladni Franciaország a legmodernebb haditechnikáját az oroszoknak, de a francia elnök majd kiad egy nyilatkozatot, amelyben elvárja, hogy az orosz kormány ne vesse be a hadihajókat Franciaország ellen.
Mert az elvek azok elvek.
És az EU esetében elérnek egészen a budi faláig.
És nem megvásárolhatók. Legfeljebb ha 5,1 milliárd euróért. Ugyanis az RWE harmincmilliárd eurós adósságát is vissza kell ám fizetni valamiből. Addig az elvek félrenéznek. És pirulnak egy kicsit.
Különben is, igazából nem Oroszország a vevő. Hanem egy Fridman. Mihail, jól van na, Mihail, de a lényeg, hogy Fridman.
És azért így mégis csak egészen más. Nem igaz?
Magyar Hírlap