Körmendy Zsuzsanna: Ki a gengszter?
Normál körülmények között a dán Politiken szerkesztője, Rune Lykkeberg cikkét Orbán Viktor tusnádfürdői beszédével kapcsolatban egynek tarthatnánk a számos vélemény között, esetleg némely állításával vitatkoznánk. Elég lehangoló, hogy Lykkeberg véleményét azért kell pozitív példaként kiemelnünk és megkülönböztetnünk a hazai balliberális értelmezések és a hasonló ideológiai emlőkön csüngő külhoni elemzések közül, mert a magyar kormányfő beszédét nem alapállásból ítéli el, hanem először is megpróbálja megérteni.
Már elhangzása után sejteni lehetett, hogy a kormányfő idei tusnádfürdői beszéde az utóbbi tíz évben elhangzottak között az egyik legfontosabb volt, s hogy sokan és sokszor fognak még hivatkozni rá. Kár, hogy a beszéd főbb állításai nem a vita és az értelmes érvelések áramába csatornázódtak be, hanem faliújságszintű elítélésekkel kellett szembesülnie. Lykkeberg az üdítő kivételekhez tartozik. Őt megdöbbentette az a vad támadássorozat, amely Orbánt érte, s összevetette, arányította a beszédben foglaltak tartalmával.
Ezzel csak azt tette, ami egy gondolkodó értelmiségitől elvárható. Szó sincs róla, hogy mindenben egyetértett volna Orbánnal, egyszerűen csak közvetítette saját értelmezésében az elhangzottak tartalmát, amikor leszögezte, Orbán beszéde elsősorban rendszerkritika. Arról sincs szó, hogy az ideológiai rendezőelvvel, az illiberális demokrácia köré gyűjtött érvekkel Lykkeberg teljes mértékben egyetértett volna, de véleményének nagy pozitívuma az, hogy a Nyugat eredeti szabadságeszményéből kiindulva elsősorban azt kérte számon Orbán támadóin, hogy miért akarják valakibe belefojtani a szót, aki kritizálja azt a Nyugatot, amely valóban számtalan problémával küszködik.
Itt jegyezném meg, hogy az Orbán-beszéd értelmezésekor sajnálatosan összecsúszik két összeérő, de mégis különböző állítás. Az egyik: a fejlett demokráciáknak el kellene végre ismerniük lesajnálás nélkül az illiberális demokráciák jogát a világban való jelenléthez; a másik: Magyarország elutasítja az erősen relativizáló liberális értékszemléletet, nemkülönben a neoliberális, szociálisan érzéketlen gazdaságpolitikát. Orbán a válságból való kiút keresőit vette számba, a megugrott gazdasági fejlődés országainak törekvéseit, eredményeit értékelte.
S bár ezzel vádolják, nem találunk a beszédben egyetlen mondatot sem, amely arra utalt volna, hogy nekünk a putyini rendszert vagy a török mintát kellene megvalósítanunk, vagy akár vissza kellene lépnünk az alkalmazott demokráciák, a „hibrid rendszerek” (Fricz Tamás írt erről nemrégiben) világába. Ha Orbán a magyar demokráciafokot vissza akarná srófolni, és a legközelebbi március 15-i beszédében, teszem azt, Putyin államát állítaná a szabadságszerető magyarok elé követendőnek, megkockáztatom, az körülbelül mínusz félmillió szavazatot jelentene.
Lykkenberg, bár sietett kijelenteni, hogy nem az illiberális demokrácia az előrevezető út, leszögezte, hogy azok, akik Orbánt démonizálják, a könnyebb megoldást választották: „Egyszerű Orbánt a politikai gonoszság ikonjaként beállítani, de az a nyugati ostobaság és süketség jele, ha minden alternatívát moralista alapon elutasítunk.” A helyzetet bonyolítja, hogy még az a Fareed Zakaria is, akinek nevével összeforrt az „illiberális demokrácia” kifejezés, Orbán beszédével kapcsolatban jelezte, hogy ő azt nem pozitív értelemben használta, s ő is a putyini modell követésével vádolta meg a kormányfőt.
Mindez még a lefolytatható viták mezsgyéi között van. A lefolytathatatlan viták jellemzésére szinte már állandó jelképként Charles Gatit idézhetjük. Megint kitett magáért. Ha Charles Gatinak Magyarországgal kapcsolatban többpontos javaslata van, akkor már biztosak lehetünk abban, hogy a tűzön rotyogó fazékban olyan ételt készített nekünk, amelytől kórházi ápolásra szorulunk.
Akárhány pontban foglalja össze javaslatait, abból az egyik egészen bizonyosan a felforgatást, a dezorientálást, a káoszt akarja látni Magyarországon. Nem is igen értjük, miért nem takarékoskodik szürkeállományának nagyszerű produktumaival, miért pazarolja ránk onnan a messzi Amerikából bombasztikus bomlasztó ötleteit.
Akinek akkora agya van, mint őneki, annak hazafias kötelessége lenne megoldást keresni Amerika komoly problémáira. Például foglalkozhatna azzal, milyen következményei lehetnek a Ku Klux Klan megjelenésének az ostromállapotban lévő Missouri állambeli Fergusonban, amiért ott egy rendőr lelőtt egy 18 éves fekete fiút. Sokkal testhez állóbb feladat lenne ez Gatinak, mint a tusványosi beszéd jelentésárnyalatait félremagyarázni. Hiszen Gati az Egyesült Államokban él, oda tartozik, őket szolgálja, mit törődik ő velünk, ha egyszer semmit sem tud rólunk!
Csak azért nem írom, hogy vigye a javaslatait a Fehér Házba, mert lényegében oda vitte. Oda címezte. Ellenünk. A The American Interest című folyóiratban a legarcátlanabb módon arra kérte az amerikai kormányt, hogy folytasson Magyarország ellen „büszke, de udvarias kulturális háborút a hivatalos sajtóban papoló Amerika-ellenes gengszterekkel”.
E szerint nyugati szabadságeszmény ide vagy oda, Amerikát bírálni nem lehet. Aki kritikai megjegyzésekkel illeti, az gengszter. Akárhogy erőltetem a memóriámat, nem emlékszem rá, hogy a függetlenségi nyilatkozatban szerepelt volna ez a mondat: „Amerika bírálhatatlan, aki kritizálja, az gengszter.”
Gati egyébként is imádja a háborút, pláne, ha az nem Amerikában következik be, és hiába szabadkozott egyik cikkében, hogy ő két évvel ezelőtt óva intette Magyarországot a polgárháborútól, mert ez nem így történt. Ő egy interjúban pontokba szedve egyértelműen lehetőségként említette meg Magyarország számára a polgárháborút, hogy megdőljön az az Orbán-kormány, amelyet kétharmados többséggel demokratikusan választott meg a magyar nép. Hogy közben álszent módon beszúrta, ettől „isten őrizz”, az nem perdöntő. Az a perdöntő, hogy az Orbán-kormány megdöntésére fölsorakoztatott lehetőségek számbavételekor le tudta írni azt a szót, hogy „polgárháború”. (Valasz.hu, 2012. január 11.)
Gati szerelmes lehet a háború szóba, mert most, két és fél év elteltével már nem polgárháborúban gondolkodott, hanem kulturális háborút javasolt. Ezt is ki fogja magyarázni, de a „cultural war” kifejezést sajnos sehogyan sem lehet másképpen fordítani. Éppenséggel írhatott volna „kulturális forradalmat” is, akkor legalább a maoista terminológia révén tisztábban látná minden olvasó az ő diverzáns szándékait. Ismerünk furcsa háborút, állóháborút, villámháborút, és sok egyebet, udvarias háborúról még nem hallottunk. Szellemi kéj elképzelni Charles Gati büszke és udvarias háborúját.
Hogyan is kezdődne? Mondjuk így: „Tisztelt Uram! Megsemmisíthetem önt? Pardon, ez csak kulturális háború! Akkor nem is önt semmisíteném meg, ha megengedi a nagyobb liberalizmus nevében, hanem csak mindössze az elképzeléseit zúznám ízzé és porrá a hazájáról, hazája jövőjéről. Mi a véleménye erről, tisztelt uram? Nem akarná inkább helyettem elkezdeni az önmegsemmisítést? Ezt csak udvariasságból kérdezem.”
Aki Washingtont arra biztatja, hogy gyakoroljon nyomást az EU-ra, vizsgálják felül Magyarország uniós tagságát, az megengedhetetlen módon beleavatkozik egy független ország belügyeibe. Lám csak, egy liberális hogyan mutatja ki antiliberalizmustól beszürkült foga fehérjét! És aki ezt még meg is fejeli azzal, hogy Washington folytasson ellenünk kulturális háborút, az már közel van – mihez is?
Keressük a szavakat.
De csak egy kérdésünk van: ki itt a gengszter?
mno
Bayer Zsolt: Szankciók és elvek
Most aztán nagyon komoly szankciókkal sújtja Oroszországot az EU.
Kereskedelmi tilalom, egyes orosz „oligarchák” bankszámláinak befagyasztása (ellopása) stb., stb.
Mindez természetesen szigorúan elvi alapokon. Mert az EU tele van elvekkel. Igaz ugyan, hogy a mai napig senki sem tudta bebizonyítani, hogy az oroszoknak bármi közük lenne a maláj utasszállító lelövéséhez; igaz, hogy az Ukrajnába küldött orosz humanitárius segélyt szállító konvojt már a múlt hét elején „tisztának” minősítették az ukrán hatóságok és a Vöröskereszt – aztán amikor bementek a kamionok az országba, akkor nekiálltak felháborodni, mert mindegy, mi történik a luhanszki meg a donyecki orosz kisebbséggel, ők nyugodtan éhen is pusztulhatnak, fel is fordulhatnak a gyógyszerhiánytól, ők most csak oroszok, és az oroszokra éppen haragszunk; igaz ugyan, hogy ez az egész agyrém kizárólag az Egyesült Államok érdekeit szolgálja, és az EU megint lefekszik Amerikának, igenis lábon lőve saját magát –, a lényeg, hogy legyenek elvek.
Ilyen elvek mentén hazudták a nagyhatalmak azt is, hogy Iraknak vegyi fegyverei vannak, aztán bevonultak/bevonultunk, és most nézzük, milyen nagy sikert arattunk. Nézzük, milyen remekül exportáltuk a nyugati, liberális demokráciát. Nézzük, ahogy egy kelet-londoni rapper levágja a fejét egy amerikai újságírónak a demokráciaexport nagyobb dicsőségére.
És hogy el ne felejtsem: Krím! Mert ez a másik „háborús ok” Putyin ellen. Hogy „annektálta” a Krím-félszigetet. Nos, egyetlen kérdésre szeretnék választ kapni: megengedné valaha az Egyesült Államok, hogy mondjuk Kubában orosz támaszpont legyen? Megengedné? Megengedte? Igen vagy nem? (A kérdés költői, ne strapáljátok magatokat…)
De térjünk vissza a szankciókhoz és az elvekhez. A focus.de portál tegnapi híre szerint a német szövetségi kormány éppen most hagyott jóvá egy üzletet. Egy üzletecskét. Tényleg, igazán szóra sem érdemes. Mindössze arról van szó, hogy a német RWE konszern (amelynek amúgy harmincmilliárd euró adóssága van!), eladhatja DEA leányvállalatát 5,1 milliárd euróért egy luxemburgi bejegyzésű befektetési alapnak. A DEA amúgy kőolaj- és földgázkitermeléssel és -szállítmányozással foglalkozik Németország, Norvégia, Anglia és Egyiptom területén, 1400 alkalmazottja van, részesedése a németországi gáztározókban mintegy 7,5 százalék.
És akkor néhány szót a vásárlóról.
Ez a bizonyos befektetési alap a LetterOne. Mint mondtuk, a cég Luxemburgban van bejegyezve. S láss csodát: orosz tulajdonban van! Képviselője egy bizonyos Mihail Fridman, aki amúgy Oroszország egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb embere. Afféle igazi orosz „oligarcha”.
Nos, tehát ő vásárolja meg az RWE konszern DEA nevű leányvállalatát és egykorvolt zászlóshajóját éppen most, a nagy-nagy szankciók idején. A német szövetségi kormány pedig a hírek szerint, miközben áldását adta az üzletre, szigorúan összevonta szemöldökét és így szólt: „Elvárjuk, hogy a projekt ne befolyásolja hátrányosan az ellátás biztonságát.”
Hát persze.
Szükség van a szigorúságra, hiszen nyakunkon a szankciók, no meg az elvek. Ugyanilyen szigorú elvek mentén fogja eladni Franciaország a legmodernebb haditechnikáját az oroszoknak, de a francia elnök majd kiad egy nyilatkozatot, amelyben elvárja, hogy az orosz kormány ne vesse be a hadihajókat Franciaország ellen.
Mert az elvek azok elvek.
És az EU esetében elérnek egészen a budi faláig.
És nem megvásárolhatók. Legfeljebb ha 5,1 milliárd euróért. Ugyanis az RWE harmincmilliárd eurós adósságát is vissza kell ám fizetni valamiből. Addig az elvek félrenéznek. És pirulnak egy kicsit.
Különben is, igazából nem Oroszország a vevő. Hanem egy Fridman. Mihail, jól van na, Mihail, de a lényeg, hogy Fridman.
És azért így mégis csak egészen más. Nem igaz?
Magyar Hírlap
Fricz Tamás: Az antiszemita Marx „marad”? - vagy úgy van, hogy „a mi antiszemitánk jó antiszemita”?
Karl Marx szobrát eltávolították a Budapesti Corvinus Egyetem aulájából, tartalmilag teljesen helyesen, hiszen Marx antikapitalista és antiszemita elgondolásai aligha férnek össze az egyetem minden ízében a kapitalizmust elfogadó és tanító oktatói tevékenységével. Baloldali és kommunista beállítottságú személyek viszont tüntetést szerveztek az egyetem előtt azzal a jelszóval: Marx marad!
Meg kell kérdeznem a tüntetőktől – akik soraiban ott volt és beszédet mondott többek között Tamás Gáspár Miklós és Krausz Tamás –, komolyan gondolják-e azt, amit követelnek.
Azon túl, hogy a tüntetők nyilvánvalóan nem szívelik a kapitalizmust, hogyan gondolhatják, hogy egy olyan egyetem, amely döntően a neoliberális piacgazdaság elkötelezett híve, Marxot örökre megtartja az aulájában csak azért, mert az egyetem egykoron – amikor még a szocialista piacgazdaságot oktatták falai között – a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem nevet viselte?
Nem gondolják a demonstrálók, hogy ha valaminek realitása lenne, az az, hogy az egyetem aulájában mondjuk Friedrich August von Hayek, Milton Friedman, Otto Graf Lambsdorff szobrát lepleznék le, avagy a neoliberalizmus új „alapító oklevelét”, az 1989-ben született washingtoni konszenzus másolatát helyeznék el e helyen?
Magyarul: én azt javaslom, hogy irreális és oda nem illő elképzelések érdekében felesleges tüntetni. Ha lesz vagy ha lenne kommunista közgazdasági egyetem, ott Marxnak valóban helye lenne. De a főként neoliberális gazdaságtudományt oktató egyetem előtt Marxért demonstrálni érthetetlen és felesleges.
Ám ez csak az érem egyik oldala. Ott van a másik, a legalább ilyen súlyos kérdés: a tüntető balos személyek hogyan viszonyulnak ahhoz a kérdéshez, hogy Marx erősen, sőt bántóan és gorombán erősen antiszemita nézeteket vallott?
Marx 1844-ben A zsidókérdéshez (Zur Judenfrage) címmel jelentett meg tanulmányt a Deutsch-Französicher Jahrbücherben. Ezekben a következőket írta:
"Vizsgáljuk meg a valódi világi zsidót, nem a szombatzsidót, ahogy Bauer teszi, hanem a köznapi zsidót. Ne a vallásában keressük a zsidó titkát, hanem a valódi zsidóban keressük meg a vallás titkát. Mi a zsidóság világi alapja? A gyakorlati szükséglet, a haszonlesés. Mi a zsidó világi kultusza? A kufárkodás. Mi a világi istene? A pénz.
Nos hát! A kufárkodás és a pénz, tehát a gyakorlati, reális zsidóság alól való emancipáció volna korunk önemancipációja. A társadalomnak egy olyan organizációja, amely a kufárkodás előfeltételeit, tehát a kufárkodás lehetőségét megszüntetné, lehetetlenné tenné a zsidót."
A konklúzió: „A zsidóemancipáció végső jelentésében az emberiségnek a zsidóság alól való emancipációja.” (Hitler ha olvasta e sorokat, egy időre marxistává válhatott.)
Marx antikapitalizmusa totális antiszemitizmusba vált át:
„A pénz Izrael féltőn szerető istene, aki előtt nem lehet más isten. A pénz az ember valamennyi istenét lealacsonyítja – és áruvá változtatja. A pénz minden dolgok általános, önmagáért konstituált értéke. Ezért megfosztotta az egész világot, az ember világát éppen úgy, mint a természetet, sajátságos értékétől. A pénz az ember munkájának és létezésének tőle elidegenült lényege, és ez az idegen lényeg uralkodik rajta, s ő imádja azt.
Marx mindezen túl a zsidó–keresztény viszony vonatkozásában is meglepő dolgokat ír. Íme:
"A kereszténység a zsidóságból fakadt. Ismét a zsidóságba bomlott fel. A keresztény kezdettől fogva a teoretizáló zsidó volt, ezért a zsidó a gyakorlati keresztény, s a gyakorlati keresztény ismét zsidóvá lett. A kereszténység a reális zsidóságot csak látszatra küzdötte le. Túlságosan előkelő, túlságosan spiritualisztikus volt ahhoz, hogy a gyakorlati szükséglet nyerseségét másként küszöbölje ki, mint úgy, hogy a kék égbe emelte fel.
A kereszténység a zsidóság kifinomodott gondolata, a zsidóság a kereszténység közönséges hasznosítása, de ez a hasznosítás csak akkor válhatott általánossá, miután a kereszténység mint a kész vallás elméletileg kiteljesítette az embernek magától és a természettől való önelidegenülését."
És itt is jön a brutális konklúzió:
"…nemcsak a Mózes öt könyvében vagy a Talmudban, a mai társadalomban is megtaláljuk a mai zsidó lényegét, nem mint absztrakt, hanem mint nagyon is empirikus lényeget, nemcsak mint a zsidó korlátoltságát, hanem mint a társadalom zsidó korlátoltságát."
Ezek után kérdezném nagy tisztelettel a tüntetőktől: melyik Marx maradásáért demonstrálnak? Marxnál, mint jól látható, az antikapitalizmusa szerves részét képezi az antiszemitizmusa, a kettő szoros és elválaszthatatlan elméleti egységet alkot. Aki vállalja Marxot antikapitalizmusa miatt, vállalnia kell antiszemitizmusát is. A különválasztás erőltetett és hibás.
Tehát még egyszer a kérdésem: a „Marx marad!” jelszó „a kapitalizmus mint zsidó kufárság” tézisének az elismerését is jelenti?
Kérdezem: ez azt jelenti?
Vagy úgy van, hogy „a mi antiszemitánk jó antiszemita”?
mno
Bayer Zsolt: Lúzerkirályok
Bizony, az a bizonyos „illiberalizmus” szükségképpen ítéltetett győzelemre, még ha nem is tudja senki, mit kell rajta érteni.
Csak annyit lehet tudni, hogy jelenlegi „liberális” világ– és kultúrafelfogás valamiféle ellentétét, tagadását. És akkor jó. Akkor rendben vagyunk vele. Akkor akarjuk.
Hogy miért?
Erre naponta millió és millió példát szolgáltat a nemzetközi és hazai világ idiotizmusa és elviselhetetlensége. De most a napokban lett kristálytiszta minden. Most lett teljesen világos, hogy ezeket miért nem lehet sem elviselni, sem tolerálni.
Történt, hogy a 444.hu nevű, igazán liberális portálon egy „anarki” névre hallgató állandó szerző és munkatárs, aki önmagát Che Guevara képével helyettesíti cikkei mellett, szóval ez a fonálféreg írt egy hosszú liberális cikket ezzel a címmel: „A Kőszívű utcai csillagok, avagy hogyan vegyük el a gyerekek kedvét egy életre az olvasástól.”
Régi téma ez már, igazából túl vagyunk rajta. Minden évben felbukkan valami liberális kretén, és előáll ezzel a baromsággal. Mert a liberális gyerek nem szenvedheti az olvasást, a kötelező olvasmányt, a liberális iskolában a liberális gyerekkel nem olvastatunk többszörösen összetett mondatokat, mert attól fejfájást kap szegény, és megutálja az olvasást.
Ismerjük az egészet, kijön a teniszkönyökünkön. Ezt anarki is érezhette, mert úgy döntött, tovább megy a megkezdett úton, úgy döntött, igazán egyedit és nagyszabásút fog alkotni a liberális újságírás és szólásszabadság fostengerén. S nekilátott:
„Aki magyarul olvas, esetleg még ír is, nem kerülheti meg őket. Ráadásul generációk nőttek fel rajtuk, és minden felnőttben megvan az a természetes szadista hajlam, hogy ha már én végigszenvedtem annak idején a Nagy Magyar Irodalmi Balfaszbrigád kalandjait a szerencsétlen Kis bicebócától a nyomorult Nemecsek Ernőn át (direkt nagybetű) a lúzerkirály Nyilas Misiig, akkor szenvedje végig a gyerek is.
Belőlem is ember lett, nem kell egy tüdőgyulladásba mindjárt belehalni. Hosszú évtizedek után újra beleolvastam a lassan 150. születésnapját ünneplő Kőszívűbe, és kénytelen vagyok bevallani, hogy néhol már a fejezetcímeket sem értem. De aki kapásból, Google nélkül tudja, ki az az Ephialtész és mi az a Perihélia, tegye fel a kezét gyorsan, és azonnal beírom a kis ötöst.
És ezek még csak a fejezetcímek. Belül a Kőszívű annyira száraz és szövevényes, annyira patetikus és tudálékos, hogy előbb kínoznék vele foglyokat Guantanamón, mint hogy 12 éves gyerekeket engedjek vele egy légtérben tartózkodni… Mert ha nekem Kőszívűt kellene tanítanom hetedikben, csak annyit mondanék róla a gyerekeknek, hogy nyugodjatok meg, ez is irodalom, de ennél szarabb már nem lesz… Aztán ha 10-12 évesen a kötelezőkön túl vagy, de még mindig nem ment el a kedved az olvasástól, szemezgess bátran az ajánlott irodalmi művek közül! Verne, Dumas, Dickens és Defoe többek között…
És most komolyan, az elmúlt 300 évben nem jutott jobb az eszünkbe, mint az Isten létén filozofáló, idült rasszista hajótörött segítségével megszerettetni az olvasást azokkal a 10-12 éves gyerekekkel, akik jó esetben Minecrafton és Spongyabobon, rossz esetben közszolgálati tévén és gyűrött IKEA-katalóguson nőnek fel?”
Íme, itt áll előttünk teljes vértezetében anarki lelkivilága. Anarkié, aki szerint Nemecsek Ernő és Nyilas Misi egy balfasz meg egy lúzer. Robinson pedig „idült rasszista”. Lássuk be, ez azért új távlatokat nyit előttünk. Mert itt voltunk eddig, tétova, ostoba, földhözragadt seggfejek, és hosszú-hosszú generációk óta abban a tévhitben tengetjük nyomorult életünket, hogy Nemecsek Ernő és Nyilas Misi valamiféle örökérvényű erkölcsi példát mutat minekünk.
Hogy az olyasféle dolgok, mint hűség, bátorság, hazaszeretet, becsület, tisztesség örökkévalók, még akkor is, ha mi nem tudjuk mindig betartani ezeket. De legalább van előttünk példa minderre. Nemecsek, Nyilas Misi, a Baradlay fiúk, Dobó István és Bornemissza. Ám eljött anarki, és fénycsóvát hajított életünk sötétjébe. Nevezettek ugyanis balfaszok és lúzerek. A kis Bicebóca is.
Az egész Kincskereső kisködmön balfaszok és lúzerek seregszemléje, a Furfangos Cintula is, különösen a Kuckó király, aki a lékbe vezeti éjjel a labancot, de a júdáspénzt a lék szélén hagyja, mert „az ellenség pénzét még a halálba sem akarta magával vinni”. Robinson pedig? A protestáns polgárság apoteózisa, aki kizárólag leleményességével, tudásával és kitartásával tud életben maradni? Ő egy „idült rasszista”, bár ezt nehezen tudom hirtelen értelmezni. (Robinson „modellje” amúgy Alexander Selkirk skót tengerész, akit a Juan Fernandez szigetek egyikén tettek ki valamikor 1703 táján.)
De mindez nem számít. Anarki számít és az ő meglátásai. S persze kár lenne megállni félúton. Fenébe Thomas Mannal! Ki az a lúzer balfasz, aki átrágja magát a Varázshegyen, a mindenen filozofálgató Hans Castorp tudálékos és idegesítő hülyeségein, amikor olvashat anarkit is?! Dosztojevszkij?
Na ne röhögtess! Stendhal? Rémisztő! Zweig, Balzac, Hugo, Shakespeare, Szophoklész, Tolsztoj, Puskin, Szerb Antal, Vajda János, Németh László? A hideg is kiráz! Ezek mind meghaladva!
Marad a liberális út végén a liberális anarki és az ő szólásszabadsága meg lelkivilága. Aki ezek közé akar tartozni, tudja, mit kell cselekedjen. Aki meg nem, az is. Csak azt nem szabad elmondani még nyilvánosan, mert baj lenne belőle. De nyugalom. Ezek világa szükségképpen fog elpusztulni. Ez az anarki nevű balfasz rá a bizonyíték.
Magyar Hírlap
Bárány Krisztián: Koronázási kincseink titkaira derítettek fényt
Közel két esztendővel ezelőtt autóztunk el Fraknó várába (Őrvidék) Pálffy Gézával, a Szent Korona Kutatócsoport vezetőjével azért, hogy legújabb felfedezését bemutathassuk a nagyközönségnek. Az eltelt idő alatt a kutatók jeles munkájának köszönhetően újabb fehér foltokat sikerült feltárniuk. Munkájukra méltán lehet büszke a magyarság. A legfrissebb eredményekről Pálffy Gézát, az MTA BTK TTI tudományos tanácsadóját és a kutatócsoport vezetőjét kérdeztük.
– Két évvel ezelőtt, a fraknói utunk során volt szerencsénk bepillantani a Szent Korona Kutatócsoport munkájába. Mit tart az azóta eltelt idő legnagyobb eredményének?
– Elsősorban azt, hogy legfőbb nemzeti kincsünk újabb kori históriájával kapcsolatban számos kiemelkedő felfedezést tehettünk. Az átlagember ugyanis joggal gondolhatná, hogy a magyar történelem legfontosabb ereklyéjének, a Szent Koronának a történetét már biztosan teljességgel feltárták a szakemberek.
Eddigi kutatásaink egyértelműen bizonyították, ez egyáltalán nincs így. Azaz már két esztendő után is megállapíthatom: érdemes volt létrehozni a Lendület Kutatócsoportot! Néhány hónapja sikerült feltárnunk a magyar korona legkorábbi hiteles ábrázolásának keletkezéstörténetét.
Ezzel megoldottuk koronánk egyik fél évszázados rejtélyét. Sokan ugyanis úgy vélték, hogy a korona legkorábbi autentikus képe egy Fugger-krónikában maradt fenn, és annak köszönhetően keletkezett, hogy 1440 és 1463 között a Szent Koronát birtokló III. Frigyes császár az ismert bankárcsaládnak elzálogosította a felségjelvényt. Sőt, az interneten még az is gyakran olvasható, hogy az ábrázoláson Szűz Mária látható. Kiderült azonban, mindebből szinte semmi sem igaz!
A különféle legendák gyártása helyett érdemes tehát szisztematikus kutatásokat folytatni. Ezek alapján ugyanis megállapítható, hogy koronánk első hiteles ábrázolása 1554 és 1559 között Augsburgban keletkezett, mégpedig egy Bécsből kapott, igen alapos előkép alapján, amely az 1551 óta ott őrzött eredeti kincsről készült.
A kor szintjén legalábbis ezért annyira precíz az ábrázolás. Azaz koronánk sohasem volt a Fuggerek birtokában, képe pedig nem egy Fugger-krónikában, hanem a magyar trónt sokáig betöltő Habsburg-dinasztia egy díszes, kéziratos családtörténetében maradt fenn. Ezt egy autodidakta történetíró, genealógus és címerszakértő, Clemens Jäger állította össze Augsburgban a neves Johann Jakob Fugger számára. Végül az ábrázolás közepén nem Szűz Mária, hanem egyértelműen a trónon ülő, könyvet tartó, szakállas Krisztus alakja látható.
– Információink szerint többek közt megvizsgálták a Parlamentben őrzött kardot, melyet a hagyomány Szent Istvánhoz köt. A vizsgálat után milyen újdonságokat sikerült kideríteniük?
– Így van. Dr. Áder János köztársasági elnök úr megtisztelő felkérésére végeztük el a vizsgálatot. Óriási élmény volt a koronázási jelvények közvetlen közelébe kerülni, mint a korábbi évszázadokban azon magyar főméltóságoknak és országgyűlési képviselőknek, akik a koronázások alkalmával kezükbe foghatták azokat. A kard vizsgálata egyébként teljességgel indokolt volt, hiszen tíz sornál többet sehol nem írtak róla.
Kutatásaink alapján megállapítható, hogy a kard a 15. század második felében, Észak-Itáliában készült, s egykoron szúrásra és vágásra egyaránt kiválóan alkalmas, valószínűsíthetően harcra szánt fegyver volt. A kard tehát a koronázási jelvények legfiatalabb darabja, Szent István királyé sohasem lehetett.
Ám a felségjelvények közé még később, nagy valószínűség szerint II. Mátyás király 1608. novemberi pozsonyi koronázásán került. Attól fogva azonban 1916-ig minden megkoronázott uralkodónkat ezzel övezték fel, ezt viselte a szertartás alatt derekán, majd ütött vele lovaggá magyar urakat és tette meg a nevezetes kardvágásokat a négy égtáj felé. Emiatt a napjainkra fennmaradt koronázási kard gyorsan a negyedik legfontosabb koronázási jelvénnyé vált, még úgymond a sokkal régebbi palástot is megelőzte. E helyen említi a koronaláda legkorábbi hivatalos leltára 1622 augusztusából, amelyet a kutatócsoport ugyancsak nemrég fedezett fel. Valójában ennek köszönhető, hogy ma a korona, a jogar és az országalma mellett ugyancsak a Parlamentben látható.
– Gyakorlatilag ki kell mondani, a legenda ezek után már nem állja meg a helyét. Mégis, hogy látja, miért alakulhatott ki ez a kapcsolódás? S mennyiben változhat meg a „Szent István kardja”-kultusz? Ez esetben maga a tény számít, vagy a történeti hagyomány?
– Ezzel kapcsolatban két dolgot élesen el kell választanunk: egy tárgy valós történetét, illetve a hozzá kapcsolódó eszmeiségét. A koronázási kard sohasem lehetett Szent István kezében, hiszen közel félezer évvel későbbi tárgy. Ám ezt már akkor is tudták, amikor a 17. század elején a koronázási jelvények közé beemelték.
Nevezetesen a híres Révay Péter koronaőr, a magyar korona történetének első összegzője és politikustársai. Mivel azonban a régi hagyományok szerint úgy tudták, hogy a legfőbb koronázási ereklyék az államalapító Szent Istvánhoz kötődnek, a kard sem térhetett el ettől. E kincsek ugyanis magát a – vitathatatlanul István király alapította – magyar államiságot is jelképezték. Ezzel a korabeli magyar rendi nemzet vezetői a Szent István-i államiság továbbvitelét kívánták hangsúlyozni, így a koronához és a palásthoz hasonlóan a kard históriáját is szimbolikusan államalapító nagy királyunkhoz kötötték.
Koronázási jelvényeink tényleges története és szimbolikus szerepe tehát nem mindig esik egybe. De nem is kell, hogy megegyezzenek. A kutatónak azonban mindkettőt vizsgálnia kell, s mindkettőt gondosan fel kell tárnia. A felségjelvényeket egykoron használt politikusoknak ez nem volt feladatuk, hiszen ne feledjük, nekik – velünk ellentétben – ezek nemcsak történeti ereklyék voltak, hanem az uralkodói legitimitás nélkülözhetetlen eszközei és az államiság legfőbb szimbólumai.
Ezt jól jelzi, hogy az 1880-as években ugyan már tudóselődeink is rámutattak arra, hogy a kard biztosan a késő középkorban készülhetett, ennek ellenére az utolsó királykoronázás (1916) alkalmával, sőt még később is mindvégig „Szent István kardjaként” emlegették. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy vitathatatlanul egyik legfontosabb nemzeti ereklyénk!
– A koronázások történetével kapcsolatban még milyen új kutatási eredményekre derült fény? Ha jól tudom, Sopron városában egy egészen különleges hagyomány is kialakult.
– Egyrészt kutatásainknak köszönhetően – Székesfehérvár, Pozsony és Buda mellett – talán sikerül visszaemelni Sopront a magyar koronázóvárosok sorába. A város e kiemelkedő funkcióját ugyanis napjainkra a nagyközönség teljesen, ám részben még a soproniak is elfeledték. Pedig az egykori szabad királyi városban a 17. században három uralkodókoronázást tartottak: 1625-ben egy magyar királyt (III. Ferdinándot), 1622-ben és 1681-ben pedig egy-egy királynét (Gonzaga Anna Eleonórát és Pfalz-Neuburgi Eleonóra Magdolnát) koronáztak itt.
Másrészt a két királynéi szertartást megelőzően ugyanitt a koronázási jelvények különleges közszemléit is sikerült rekonstruálnunk. Ez ugyancsak komoly újdonságnak tartható. Mivel 1622-ben a magyar rendek visszerezték a koronázási jelvényeket Bethlen Gábor erdélyi fejedelemtől, ekkor meg kívántak győződni arról, hogy mindent hiánytalanul visszakaptak.
Ezért az Országgyűlés felsőtáblájának akkori üléstermében, amely akkor a soproni városháza tanácsterme volt, egyenként ellenőrizték a Thurzó Szaniszló nádor által a koronaládából kivett felségjelvényeket. Sőt, a hivatalos ellenőrzést követően a koronát és a többi felségjelvényt a nádor a városháza ablakából még a soproni Fő téren összesereglett tömegnek is egyenként felmutatta.
A Szent Korona történetében ilyen különleges formában végrehajtott hivatalos, majd szélesebb körű közszemlére csakis Sopronban került sor. Ráadásul ez 1681-ben, a második királyné-koronázáskor megismétlődött. Ekkor a zeneszerető híres nádor, Esterházy Pál foghatta kezében és mutatta fel előbb a rendeknek, majd a népnek az összes koronázási ereklyét.
– Rendkívül érdekesnek tartom, hogy korabeli diplomaták hagyatékába is „belelátnak”. Gondolok itt Don Diego Messía Leganés márkijára, miért fontos és miért különleges számunkra ő?
– Igen, ez is fontos feladatunk. A koronázásokon részt vett pápai nunciusok, velencei, spanyol követek és más szemtanúk ugyanis gyakran igen részletes és hallatlanul érdekes jelentéseket vetettek papírra a ceremóniákról. Kutatócsoportom ezeket is szisztematikusan gyűjti. Az említett spanyol márki, a portrék nagy kedvelője a III. Ferdinánd 1625. decemberi soproni koronázásán részt vett spanyol követség valamelyik tagjától így szerezhette meg a megkoronázott uralkodó igen kvalitásos portréját.
Buzási Enikő kolléganőm részletes feltárása szerint ezt a sokáig Firenzében élő neves flamand művész, a Mediciek udvari festője, Justus Sustermans készítette, aki pályája során számos Medici és Habsburg családtagot örökített meg portréban. Festménye III. Ferdinándot magyar királyként hagyományos magyaros öltözetben ábrázolja.
Az uralkodó cobolyprémes vörös bársonyköpenyt, kócsagtollal és gyémántforgóval díszített magyar föveget, oldalán pedig drágakövekkel gazdagon kirakott kardot visel. A festmény értékét kiemelten növeli a Szent Korona rajta látható képe, amely nemzeti kincsünk egyik leghitelesebb fennmaradt 17. századi ábrázolása. Ezért is igen örömteli, hogy a kiemelkedő értékű műalkotás negyedszázaddal ezelőtt külföldi tulajdonból Budapestre kerülhetett. Ma a Magyar Nemzeti Galériában bárki megtekintheti. Érdemes!
mno
Bayer Zsolt: Ismétlés - Az a jó a nyárban, hogy mindenféle médiában szezonjuk van az ismétléseknek
Nincs ez másképpen a Klubrádióban sem, ahol Rangos Katalin műsorát adják újra. Hétfőn azt az adást ismételték, amelyben Rangos György Péter esztétával diskurált egy órán keresztül a média állapotáról úgy általában és konkrétan és nagyon figyelemreméltóan. Egyszer csak György Péter a következő megállapítást tette: „A liberális kapitalizmus a jelenlegi állapotában fenntarthatatlan.” György Péter eme megállapítását amúgy Tamás Gáspár Miklósra hivatkozva tette, jelezve, hogy TGM volt sokáig a legmagányosabb ember Magyarországon ezzel a nézetével – merthogy TGM régóta ezt vallja –, de most már számos követője akad, és bizony ez az igazság.
Csak felkapja a fejét az ember az ilyesféle megállapításokra, még akkor is, ha csak ismétlésben hangzanak el. Mert ugye most éppen annak van szezonja, hogy aki szerint a liberális kapitalizmusnak vége, aki az „illiberális” államszervezési kísérletről és a munkaalapú társadalomról enged meg magának gondolatkísérleteket, az leszámol a demokráciával, az Európa és a világ ellensége, az ellen be kell hívni az ENSZ-csapatokat. Még az amúgy általában tisztességes TGM is beállt üvölteni ebbe a kórusba.
Tehát akkor szögezzük le még egyszer: Tamás Gáspár Miklós és György Péter szerint a liberális kapitalizmus jelen állapotában fenntarthatatlan. Pontosan ez az a szellemi alapvetés, amelyben tökéletesen azonos véleményen vagyunk fent nevezett urakkal. Gondolkodásunk további iránya azonban éppen ennyire tökéletesen ellentétes.
TGM például a marxizmusban és/vagy kommunizmusban találta meg a kivezető utat. Számunkra viszont e szellemi irányzat a nemzetiszocializmus (nácizmus) ikertestvére, pusztán azért, mert az emberiség boldogulását harc árán és harc által képzeli el.
Azért – leírjuk ezredszer is –, mert teljesen mindegy, hogy faji alapon (nácizmus) vagy osztályalapon (kommunizmus) irtunk ki milliókat, azt hirdetve, hogy ez a szép és boldog jövő záloga. Marx ráadásul még antiszemita is volt, ezt a tényt Braun Róbert azzal magyarázta a minap a Kossuth rádióban, hogy az adott korban ez általános szemlélet volt. Bolgár György pedig azzal magyarázta ugyanezt a saját rádiójában, hogy Marx osztályharcos alapon volt antiszemita, és az is más.
A braunróberti és bolgárgyörgyi szellemi magaslatokról tisztán látszik, hogy amúgy bármire van magyarázat, ha ez a társaság valakit meg akar védelmezni. És nincsen semmire, ha ugyanez a társaság valakit ki akar csinálni. Így például TGM és György Péter nyugodtan képviselheti, hogy a liberális kapitalizmus jelen állapotában fenntarthatatlan. TGM bármikor hivatkozhat a Rednews című portál írásaira, és népszerűsítheti azokat. Pedig a Rednewson igencsak érdekes dolgokat szoktak publikálni:
„(…) A bonapartizmus, a modern cézarizmus korszaka jött el. Olaszország. A görögök. Monti és a görög bankár az Európai Központi Bank »Goldman Sachs« főosztályáról, akinek nem tudjuk a nevét. (…) A népre immár semmi szükség. (…) Egy hatalmi blokk kormányoz: a gazdasági elit és a párthovatartozását eljelentéktelenítő politikai személyzet koalíciója. A rendszer, mivel kevésbé diktatórikus, mint az eredeti bonapartizmus (erre ma semmi szükség, a piszkos munkát elvégzi a »piac«), éppen azért jóval instabilabb is. (…)
A híres Európai Bizottság felszámolta az olasz és a görög demokráciát, senki által meg nem választott euro-technokraták nagyobb hatalommal bírnak, mint a tagországok kormányai, az Uniót érintő egész (gyomorforgató eufémizmussal sokat emlegetett) »demokratikus deficit« nem egy hiátus, hanem ennek a konstrukciónak a lényege: azaz egy nem demokratikus európai szuperállam létrehozásának folyamata, a nép jogfosztása, az Európai Alkotmány emlékezetes bukása óta a népet kirekesztik minden döntésből, a hatalom nélküli Európai Parlament pedig egy politikustemető cirkusz, ahol a mi Dajcstomink talán nem is legnagyobb bohóc.
Ez a Szentszövetség Európája, a reakció nemzetközi rendfenntartó ereje a kibaszott szerződéseivel együtt. A Szentszövetség óta nem volt ennyire kevés kézben a hatalom, tényleg pár ember (Merkel, Sarkozy, Draghi, Juncker, Van Rompuy, Rehn) döntéseitől függ az összes európai nép sorsa.
A magyar kormányt (és vele az országot) a legnyíltabban zsarolják: akkor kapsz pénzt, ha ezt meg ezt teszed. (…) Az IMF mintha kevésbé lett volna érzékeny, ha latin-amerikai katonai, vagy afrikai, a lehető legobskúrusabb, diktatúráknak kellett hitelt nyújtani. (…) Az olasz és a görög út magyar neve Bajnai Gordon. (…) Őt nem megválasztani, kinevezni fogják. Nem véletlen, hogy olyan népszerű a magyar népet hol kádáristázó, hol fasisztázó, azaz mélyen megvető szoclib sajtóban.
Vagy Daniel Cohn-Bendit, aki mindent megtestesít, aminek éppen vége van: éppen ezért olyan népszerű magyar ballib körökben. (…) A legkeményebb reakció van uralmon mindenütt. Ez a Nyugat egyre fasisztálódik, ez a bevándorlókat begyűjtő iskolák előtti razziák, az iszlámellenes uszítás, a rasszizmus, a roma táborokat felgyújtók, a szegényeket megbélyegzők földje.”
Például ilyeneket. A szöveg persze tele van Orbánt és a kormányát gyalázó mondatokkal – ezért szalonképes. De ha mindezt kivesszük belőle, akkor nálunk vagy a Nemzetben is megjelenhetne. Ha pedig lebutítjuk és megtűzdeljük ostoba, mélyproli zsidózással, akkor fent lehetne a Kurucinfón is. Így válnak világossá a dolgok. És lepleződnek le a sunyi hazugságok.
Magyar Hírlap
Bayer Zsolt: Jogállam
A jogállam, az fontos dolog. És tényleg. Fontos, mert csak. Mert csak jogállamban vagy biztonságban.
Csak jogállamban érezheted úgy, hogy mindenki által ismert és elfogadott játékszabályok szerint élheted az életed. Csak jogállamban van értelme annak, hogy törvény előtti egyenlőség. Csak jogállamban értelmezhető a szabadság. Ami ugyan a liberálisok szerint sohasem igazán teljes, de azért a jog nélkül meg semmilyen. Ezzel nagyjából azt akartam mondani, hogy a liberalizmus – pláne a neoliberalizmus! – meghaladható, sőt meghaladandó, ám a jogállam soha.
Erről szólt többek között a tusványosi beszéd. Hogy a világ maga, a való élet, az emberek személyes és közösségi tapasztalatai fogják kikényszeríteni a neoliberális dogmák meghaladását és elvetését. Természetesen nem a szabadságjogok, az alapjogok területén. Azok mind-mind benne vannak az Alaptörvényben, azokhoz nem nyúl senki, és nem is akar nyúlni.
Senki és semmi nem fenyegeti a szólásszabadságot, a gyülekezési jogot, a tulajdonjogot, a törvény előtti egyenlőséget, a parlamentarizmust, a hatalmi ágak szétválasztását, a titkos és általános választójogot. Senki és semmi nem fenyegeti ezeket, bármit is hazudjanak a neoliberálisok.
Viszont nyilván „veszély fenyegeti” a piac mindenhatóságát, a káoszt és embertelen igazságtalanságot okozó szabad versenyt, egyszóval a globális szabad versenyes kapitalizmus dogmáját, már csak azért is, mert a hétmilliárdos emberiség ezen az alapon egyszerűen halálra ítéli önmagát. (Tőzsdecápák 1. és 2. Abban benne van minden.)
S amit leginkább meg kell haladni, az a neoliberális kultúrafelfogás, ugyanis az a végzet maga. Nos, ilyesmikről volt szó Tusványoson, egy SZABADEGYETEMI ELŐADÁS keretében, és azóta őrjöngenek a seggfejek szerte a nagyvilágban és idehaza, és temetik a demokráciát. És hazudoznak össze-vissza, és fenyegetőznek, és olyan undorítóak megint, mint mindig. Ugyanis a liberális szólásszabadság addig terjed, ameddig ők, a liberálisok elfogadhatónak tartják. Ők pedig addig tartják elfogadhatónak, ameddig a vélemény nagyjából egybeesik az ő véleményükkel.
De ettől a jogállam jogállam marad Magyarországon, az őrjöngők meg le vannak szarva.
Ellenben van egy érdekes kérdésem: milyen jogállam az, ahol pénzért meg lehet vásárolni a büntetlen előéletet, a szabadságot, az ítélkezés elmaradását? Fall Sándor is ezt a kérdést feszegeti a Főtér.ro portálon, és nagyon-nagyon igaza van. Merthogy Németországban bizony egy Bernie Ecclestone nevű multimilliárdos alak éppen most vette meg pénzért magának a szabadságot, és ezzel az aktussal megvette egyszer s mind a német igazságszolgáltatást is, amely most Bernie Ecclestone seggéből pislog kifelé.
Mi is történt? Az történt, hogy Bernie Ecclestone negyvennégymillió dollárt fizetett egy bajor bank igazgatótanácsi tagjának, hogy a bank adja át a Forma–1-ben lévő üzletrészét egy brit üzletembernek. Ezért a német ügyészség korrupció és vesztegetés miatt eljárást indított Bernie Ecclestone ellen. Majd a német ügyészség közölte vele, hogy szerény hatvanmillió fontért (mintegy huszonnégymilliárd forint) el tudnak tekinteni az eljárás lefolytatásától.
Vagyis a német jogállami felfogás szerint, ha van elég pénzed, nagyjából bármilyen disznóságot elkövethetsz, nem számít, majd kifizeted, és kisétálsz az igazságszolgáltatás kapuján. Tisztán, üdén, mintha semmi sem történt volna. Mert esetünkben még csak nem is arról van szó, hogy lefolytatnak egy eljárást, megszületik az ítélet, majd ezt követően a bűnös mintegy váltságdíjként megváltja büntetését egy hatalmas összeggel.
Nem. Itt az eljárás elmaradásának megvásárlásáról van szó. Vagyis a jogállam leköpéséről. És ezen a ponton felmerül az a kérdés is, hogy mi fog történni a negyvennégymilliós kenőpénzt elfogadó banki főemberrel. Mert gondolom, ellene is eljárás folyik. Ám ha Ecclestone kivásárolta magát az eljárásból, akkor milyen alapon folytatják azt a bűntárs ellen?
És egyáltalán: mennyire ocsmány ez az egész?
És hol van a vége? Hol a határ? Mennyi lesz egy gyilkosság ára a rohadtul liberális Németországban? Vagy ahogy Fall kolléga fogalmaz:
„Hol vannak a liberális demokrácia és a jogállam harcos védelmezői, miért nem írnak apokaliptikus vezércikkeket a nagy nyugati lapok, miért nem ég az internet a felvilágosult progresszista értelmiség tiltakozásától? Miért nem temeti senki a jogállamiságot?”
Na erről van szó.
Magyar Hírlap
Pozsonyi Ádám: Nem értem, hogy a német megszállás áldozatainak emlékműve előtt miért hisztiznek
Mi a gond? Magyarázza el már valaki. Miért őrjöng Lendvai Ildikó, és miért beszél összevissza Gyurcsány Ferenc? Mert azt feltételezni sem merem, hogy a probléma gyökere voltaképp ott keresendő, miszerint a magyarság valamennyire (ezt a szót kiemelném) merészeli felemelni a fejét az örökös hajbókból, és óvatosan suttogva megjegyzi: „Nem mindig mindenért mi, magyarok vagyunk a hibásak.”
Őket, akik ott hisztiznek, lehet, az zavarja, hogy a magyar nem akarja tovább lelkesen cipelni a nyakába akasztott „legutolsó”, „legalja”, „legrosszabb” táblát?
Én csakis erre tudok gondolni, mert az Együtt-PM közleményében így fogalmazott, ők azért tiltakoznak az emlékmű felállítása ellen, „mert annak célja nem a múltra való tárgyszerű és békés emlékezés, hanem a magyar állam felelősségének eltagadása, és a történelem meghamisítása”. (Mellesleg, aki a sorok közt csak egy kicsit is képes olvasni, az elámulhat azon, mennyire ordít ebből a mondatból a magyarsággal való azonosulás totális hiánya, és az, hogy ezt még csak észre sem veszik!)
Nos, a tüntetésnek a fő oka lehet még az évtizedek alatt fölhalmozott hazugságáradat féltése. Ez a szobor veszélyes és megsemmisítő erejű éket vert a liberális történelemhamisítás általuk kikezdhetetlennek hitt gránitfalába. A tüntetők állapota olyan mértékben kóros, hogy saját hamis állításaikat igaznak élik meg. A hazugság jól láthatóan elérte a zsigereik nanorészecskéit is, amely most hisztérikus vonaglásként válik valósággá számukra.
Azt gondolom, a magyar társadalom egészen mostanáig liberálisabb, toleránsabb és bölcsebb volt a legradikálisabb szivárványosnál, a legkulturáltabb européernél is. Mert gondoljunk bele, negyedszázada folyamatosan megadja a lehetőségét (igen nagyvonalú módon) a liberálkommunista rétegnek, hogy vessünk fátylat a múlt bűneire, kezdjük újra, tiszta lappal!
Együtt, mindnyájan Európában. Erre, tessék. Csak a hiszti, a mutogatás, a követelőzés, a múlt folytonos visszacibálása tapasztalható részükről. Most akkor ki is itt a béke ellensége? Ki a szélsőséges, élhetetlen, gyűlölködő? Szóval 2014-re rá kellett jöjjünk, hogy ez a „liberális” út nem járható, épp a liberálisok miatt.
Akkor ugye volna a másik ösvény, nézzünk szembe a múltunkkal, mindenki, minden téren. Ez meg azért nem megy, mert balliberális közéletünk szerint a múlt egyenlő a nácifasiszta magyarokkal. És ennyi. Ezeken kívül semmi nem létezik. De akkor ismét ott a kérdés: ki is a gátja a normális közéletnek, a békességnek, a fejlődésnek?
Az viszont már az én külön bejáratú nézetem, hogy emlékműveket dicső győzelmeknek kell állítani, nem vereségeknek. Örömmel nézegetném mondjuk Botond hatméteres szobrát, amint buzogányával beveri a bizánci kaput. Vagy előttem egy másik: Lehel vezér büszkén markolja kürtjét, s lába előtt hever Konrád holtteste. Vagy: Hadik András lovas szobra, amint megsarcolja Berlint. Mátyás elfoglalja Bécset. Árpád tönkreveri az egyesült európai hadakat, vagy Kálmán bevonul Dalmáciába.
Hogy ez mások érzékenységét esetleg sérti? És? De fogalmazzunk (idézzünk) pontosan: „Na és?”
Magyar Hírlap
Bayer Zsolt: Nyílt levél - Az önök elhízott társadalma csak menetel a liberalizmus megfakult zászlaja alatt
A The New York Timesnak. Jóindulatúan feltételezve, hogy önök bizonyos elvek és eszmék képviselőiként írták, amit írtak, elvekről és eszmékről fogok én is írni önöknek.
Nietzsche egy helyütt arról értekezik, hogy sokkal jobban befolyásolja életünket mindaz, ami nem történik meg velünk, mint az, ami megtörténik. Az ókori egyiptomiak halotti rítusa szerint pedig, amikor a halott túlvilági bírái elé áll, akkor fordított gyónást végez, vagyis felsorolja mindazokat a bűnöket, amelyeket nem követett el életében.
Mi ugyan élünk, de most hatalmas bíránk elé állva meggyónjuk mindazt, amit nem követtünk el. Nem voltunk és nem is leszünk soha a világ csendőrei. Nem mi robbantottunk ki háborúkat hamis ürügyekkel csak azért, mert vezetőink érdekeltek voltak bizonyos zsíros üzletekben.
Ha nem lenne világos, mire is gondolok: „Az iraki kőolaj megszerzésével az amerikaiak a világgazdaságot akarják uralmuk alá hajtani, és ezzel a számukra különösen veszélyes Európát is.” Ezt Abdul el Rekabi Párizsban élő iraki ellenzéki vezető nyilatkozta a Berliner Zeitungnak még 2003. március 24-én. S az általános érdekeken túl ott lapultak a szennyes kis magánérdekek is. Az akkori amerikai vezetők ugyanis kivétel nélkül érdekeltek voltak az olajbizniszben. Mellesleg pedig még azt is elhitették önmagukkal, hogy az iraki nép lelkesen örvend majd, ha bombákkal és gyilkolással szabadítják meg zsarnokától.
Nem mi vagyunk azok, akik legönzőbb érdekeik szerint mindig megkerülik a világ intézményeit. Így léptek túl önök a Biztonsági Tanácson, amikor az nem engedélyezte Irak megtámadását. Akkor elítélték azokat, akik megvétózták a határozatot, sőt, magát a vétó intézményét ítélték el. De önök bármikor alkalmazzák a vétót, amikor Izraelt akarja a BT elítélni.
Nem mi vagyunk azok, akik megengedhetőnek tartják, sőt, törvényben is legalizálták a kínvallatást. Ezt megelőzően persze önök megfutották a szokásos farizeus köreiket. Kinyilvánították például, hogy az afgán katonák nem katonák, s így nem érvényes rájuk a genfi konvenció. Majd ezután Bagramban az elviselhetetlen hőségben acélkonténerekben tartották az elfogott afgánokat, és „fájdalmas testtartásokba” kényszerítették őket.
Előszeretettel alkalmazták a pszichológiai kínzásokat és az alvásmegvonást. S mert akkor még Amerikában törvény tiltotta a kínvallatást, hát foglyaikat Szaúd-Arábiába, Egyiptomba, Marokkóba, aztán mint utóbb kiderült Romániába és/vagy Lengyelországba szállították, és ezekben az országokban kínozták, kínoztatták őket tovább, amerikai „szakemberek” jelenlétében.
Nem mi tartunk ítélet és tárgyalás nélkül fogva embereket Guantánamóban. És nem mi fabrikálunk utólag magyarázatot a gyalázathoz. Mert mit is mondott ki egy amerikai bíróság? Azt, hogy Guantánamóban „nem kell betartani a fogva tartásra és perrendtartásra vonatkozó amerikai törvényeket, mert ez az erődítmény nem amerikai, hanem kubai felségterület”. (Erősnek éreznék ott a szerkesztőségben, ha erre azt mondanám, hogy elmennek maguk a francba?)
Amúgy, amikor az Öböl-háború idején megérkeztek az első képek az elfogott amerikai katonákról, Donald Rumsfeld védelmi miniszter azonnal a genfi konvencióra hivatkozva kezdett fenyegetőzni. Nos, csak Guantánamón az Egyesült Államok a genfi konvenció tizenöt pontját sérti meg! Önök hangosan követelik, hogy állítsák nemzetközi bíróság elé a hadijogok megsértőit, hangosan követelik, hogy azon országokat, amelyek nem adják ki „háborús bűnöseiket”, szankciókkal kell sújtani. Ugyanakkor az önök törvényei szerint ha egy ország kiszolgáltat egy amerikai bűnöst, az ellen az ország ellen önök akár háborút is indíthatnak.
És akkor még egyszer: nem mi legalizáltuk a kínvallatást. Nem mi kínozzuk a foglyainkat. Nem a mi katonáink hugyozzák le a halott ellenséget. Nem mi hallgatjuk le az egész világot, beleértve szövetségeseinket is, a lehető legaljasabb, legocsmányabb módon. Nem nálunk van érvényben olyan törvény, amely alapján az elnök bárkit likvidáltathat.
Ahogy nemrégiben írtam a volt amerikai nagykövetünknek: „Elég volt abból, hogy az Egyesült Államok elnöke likvidáltathat bárkit. És ezt az »apróságot« Eric Holder, az Önök igazságügy-minisztere jelentette be tavaly, csak úgy, mellékesen, egy egyetemi előadás keretében.
Eric Holder arról értekezett, hogy az elnök a teljes igazságügyi és igazságszolgáltatási rendszer kikerülésével ítélhet halálra amerikai állampolgárokat. Holder szerint a kormánynak joga van ehhez. Joga van, hogy »célzott támadással« megöljék saját állampolgáraikat, vádemelés, bíróság és esküdtszék bevonása nélkül. Természetesen a jogi szöveget titkosították.”
Mi mindezt nem követtük el. Mindezt önök követték, követik el. És akkor befejezésképpen néhány szót az „illiberalizmusról”: „Vajon miért elégszenek meg a készen kapott eszmék ismételgetésével, ha egyszer folytonosan azt látják, hogy azok nem vágnak egybe az ő spontán elképzelésükkel? Inkább hitetlenül masíroznak megfakult zászlók alatt, mint hogy vállalkoznának rá, hogy nehéz munkával felülvizsgálják, és legbensőbb érzéseikhez igazítsák a készen kapott elveket. Mindegy, hogy liberálisok vagy reakciósok: egyaránt maradiak. A mi nemzedékünknek nem az a küldetése, hogy liberális avagy reakciós legyen, hanem éppen az, hogy megszabaduljon ettől az ósdi dilemmától.”
Ortega írta ezeket a sorokat. Nem feltételezem, hogy megértik. Az önök elhízott társadalma csak menetel a liberalizmus megfakult zászlaja alatt. Gondolattalanul és szánalmasan. Viszont egy dolgot muszáj lesz megérteniük: önöknek semmi joguk nincs beleszólni más társadalmak életébe és jövőjébe. Világos?
Magyar Hírlap
Fricz Tamás: Az Egyesült Államok be(le)lépett az Európai Unióba?
A minap a New York Times szerkesztőségi cikkben felszólította az Európai Bizottságot és Juncker új bizottsági elnököt, hogy Orbán tusnádfürdői beszéde miatt az EU időlegesen vonja el a fejlesztési pénzeket Magyarországtól, illetve hazánk szavazati jogát is fel kellene függeszteni.
Kérdésem ezek után: az USA talán időközben belépett az Európai Unióba? Mert ha nem, akkor ez a nyomásgyakorlás az EU új vezetőire teljességgel elfogadhatatlan.
A New York Times cikkét különösen az teszi veszélyessé és problematikussá, hogy szerkesztőségi állásfoglalásként jelent meg, s aligha tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy a lap szerkesztőségi állásfoglalásai nem állnak távol az amerikai kormányzati körök véleményétől.
Nemkülönben döbbenetes az, hogy – mint az EU-tól teljesen független ország mértékadó, „mainstream” lapja – egészen konkrét büntetőlépéseket javasol. Egyfelől azt követelik, hogy az EU a Kohéziós Alapban a Magyarország számára 2014–2020 között időszakra biztosított 21,91 milliárdos eurós, infrastrukturális fejlesztésekre szánt keretét csökkentse, nyilván addig, amíg a magyar kormány ismét „jó útra” nem tér.
Másfelől javasolják, hogy Magyarország ellen eljárást kellene kezdeményezni az Európai Unióról szóló szerződés 7. cikkelyére hivatkozva, mely lehetővé teszi, hogy megvonják a szavazati jogot attól a tagállamtól, amelyben komolyan felmerül a 2. cikkelyben felsorolt értékek megsértése, beleértve ebbe a jogállamiságot, a szabadságot, a demokráciát és az emberi jogokat…
Csak olvasunk és bámulunk.
Mi történne akkor, ha mondjuk a Frankfurter Allgemeine Zeitung vagy a Le Figaro szerkesztőségi állásfoglalást tenne közzé arról, hogy, mivel az Egyesült Államok egyik tagállama megszegné az államok alkotmányát és föderális szerződéseit, ezért igen konkrét és kézzelfogható szankciókat javasolna az elnöknek és a kongresszusnak az adott tagállam ellen?
Egyáltalán, elképzelhető lenne ez?
Természetesen nem, mert az EU-tagországoknak és azok vezető szerkesztőségeinek semmi köze ahhoz, hogy mi történik Amerikában az egyes államok és a szövetségi állam között. Nonszensz lenne, hogy az EU egy tagállama hangját hallatná az ügyben, hogy töröljék el a halálbüntetést az USA egyes tagállamaiban.
És nonszensz az is, amire a New York Times szerkesztősége – khmm – jutott.
Először talán jelentkeznie kellene az USA-nak az EU-ba, fizetnie kellene a tagállamok szokásos hozzájárulását a közös büdzsébe, s utána már javasolgathatna szankciókat egyik-másik tagország ellen (persze akkor sem fennhéjázóan, pökhendin és megalapozatlanul). Amíg azonban ez nincs így, addig elfogadhatatlan és visszautasítandó minden ilyen beavatkozási kísérlet.
De ennek a példátlan akciónak a hátterét megérthetjük, ha elolvassuk a minapi The Wall Street Journal-cikket, amely az illiberális eszme előretöréséről szól – természetesen Orbán tusnádfürdői beszédétől „ihletve”. A lap véleménycikke szerint az, hogy világszerte csorbát szenvedett a politikai és gazdasági szabadság eszméje, annak a következménye, hogy az Egyesült Államok visszavonult globális vezető szerepétől…
Nos, ezt a véleményt szerintem nem mindenki osztja.
Amíg az USA vette a bátorságot, hogy a szabadságot és a demokráciát „megvédje és terjessze” a világban, jelentős károkat okozott a szabadságnak és a demokráciának. Afganisztánban a tálib „terrorism” elleni évtizedes küzdelem oda vezetett, hogy a tálibok állnak a lábukon és még az újabb hatalomátvételt is megcélozhatják, minden más probléma pedig változatlan maradt.
Irakban „bevezették” a demokráciát, aminek az lett a dicsőséges eredménye, hogy jelenleg teljes a káosz az országban, véres etnikai és vallási ellentétek feszülnek az iraki elit és a nép egyes csoportjai között.
Az USA szabadságvédő és -terjesztő eredménytelenségének egyetlen oka van. Az, hogy a demokrácia és a szabadság intézményeinek bevezetése – szabad választások, emberi és állampolgári jogok stb. – önmagában nem elegendő ahhoz, hogy az adott országban valóságos demokrácia jöjjön létre. A demokráciának ugyanis kulturális, történelmi, társadalmi, vallási stb. feltételei is vannak, s ki kell mondani: utóbbi feltételek fontosabbak és erősebbek, mint az intézményi-jogi feltételek.
Az Egyesült Államok a saját, szabadságra és demokráciára épülő intézményrendszerét a saját történelmére, kultúrájára és szokásaira alapozta. Minden más ország és régió is csak az utóbbiakra tud építeni egy működőképes rendszert, s ahogyan a forradalom exportja nem lehetséges (erről Che Quevara Bolívia kapcsán tudna mesélni), úgy a demokráciáé sem.
Orbán közvetetten erről beszélt, s többször leszögezte beszédében: a szabadság és az emberi jogok – tehát az EU-s szerződés 2. cikkelyében foglaltak!! – alapvető és megtartandó értékek.
És ezek után meri azt írni fenyegetően az említett lap, hogy „Orbán azt hiszi, semmit sem kockáztat”.
Igen, Orbán valóban azt hiszi, hogy semmit sem kockáztat, ha elmondja a világhelyzetről a véleményét – például Tusványoson –, mert hisz a véleménynyilvánítás szabadságában, s hiszi, hogy ezt a szabadság őshazájában is így gondolják.
Vagy?…
mno