Karl Marx szobrát eltávolították a Budapesti Corvinus Egyetem aulájából, tartalmilag teljesen helyesen, hiszen Marx antikapitalista és antiszemita elgondolásai aligha férnek össze az egyetem minden ízében a kapitalizmust elfogadó és tanító oktatói tevékenységével. Baloldali és kommunista beállítottságú személyek viszont tüntetést szerveztek az egyetem előtt azzal a jelszóval: Marx marad! Meg kell kérdeznem a tüntetőktől – akik soraiban ott volt és beszédet mondott többek között Tamás Gáspár Miklós és Krausz Tamás –, komolyan gondolják-e azt, amit követelnek. Azon túl, hogy a tüntetők nyilvánvalóan nem szívelik a kapitalizmust, hogyan gondolhatják, hogy egy olyan egyetem, amely döntően a neoliberális piacgazdaság elkötelezett híve, Marxot örökre megtartja az aulájában csak azért, mert az egyetem egykoron – amikor még a szocialista piacgazdaságot oktatták falai között – a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem nevet viselte? Nem gondolják a demonstrálók, hogy ha valaminek realitása lenne, az az, hogy az egyetem aulájában mondjuk Friedrich August von Hayek, Milton Friedman, Otto Graf Lambsdorff szobrát lepleznék le, avagy a neoliberalizmus új „alapító oklevelét”, az 1989-ben született washingtoni konszenzus másolatát helyeznék el e helyen? Magyarul: én azt javaslom, hogy irreális és oda nem illő elképzelések érdekében felesleges tüntetni. Ha lesz vagy ha lenne kommunista közgazdasági egyetem, ott Marxnak valóban helye lenne. De a főként neoliberális gazdaságtudományt oktató egyetem előtt Marxért demonstrálni érthetetlen és felesleges. Ám ez csak az érem egyik oldala. Ott van a másik, a legalább ilyen súlyos kérdés: a tüntető balos személyek hogyan viszonyulnak ahhoz a kérdéshez, hogy Marx erősen, sőt bántóan és gorombán erősen antiszemita nézeteket vallott? Marx 1844-ben A zsidókérdéshez (Zur Judenfrage) címmel jelentett meg tanulmányt a Deutsch-Französicher Jahrbücherben. Ezekben a következőket írta: "Vizsgáljuk meg a valódi világi zsidót, nem a szombatzsidót, ahogy Bauer teszi, hanem a köznapi zsidót. Ne a vallásában keressük a zsidó titkát, hanem a valódi zsidóban keressük meg a vallás titkát. Mi a zsidóság világi alapja? A gyakorlati szükséglet, a haszonlesés. Mi a zsidó világi kultusza? A kufárkodás. Mi a világi istene? A pénz. Nos hát! A kufárkodás és a pénz, tehát a gyakorlati, reális zsidóság alól való emancipáció volna korunk önemancipációja. A társadalomnak egy olyan organizációja, amely a kufárkodás előfeltételeit, tehát a kufárkodás lehetőségét megszüntetné, lehetetlenné tenné a zsidót." A konklúzió: „A zsidóemancipáció végső jelentésében az emberiségnek a zsidóság alól való emancipációja.” (Hitler ha olvasta e sorokat, egy időre marxistává válhatott.) Marx antikapitalizmusa totális antiszemitizmusba vált át: „A pénz Izrael féltőn szerető istene, aki előtt nem lehet más isten. A pénz az ember valamennyi istenét lealacsonyítja – és áruvá változtatja. A pénz minden dolgok általános, önmagáért konstituált értéke. Ezért megfosztotta az egész világot, az ember világát éppen úgy, mint a természetet, sajátságos értékétől. A pénz az ember munkájának és létezésének tőle elidegenült lényege, és ez az idegen lényeg uralkodik rajta, s ő imádja azt. Marx mindezen túl a zsidó–keresztény viszony vonatkozásában is meglepő dolgokat ír. Íme: "A kereszténység a zsidóságból fakadt. Ismét a zsidóságba bomlott fel. A keresztény kezdettől fogva a teoretizáló zsidó volt, ezért a zsidó a gyakorlati keresztény, s a gyakorlati keresztény ismét zsidóvá lett. A kereszténység a reális zsidóságot csak látszatra küzdötte le. Túlságosan előkelő, túlságosan spiritualisztikus volt ahhoz, hogy a gyakorlati szükséglet nyerseségét másként küszöbölje ki, mint úgy, hogy a kék égbe emelte fel. A kereszténység a zsidóság kifinomodott gondolata, a zsidóság a kereszténység közönséges hasznosítása, de ez a hasznosítás csak akkor válhatott általánossá, miután a kereszténység mint a kész vallás elméletileg kiteljesítette az embernek magától és a természettől való önelidegenülését." És itt is jön a brutális konklúzió: "…nemcsak a Mózes öt könyvében vagy a Talmudban, a mai társadalomban is megtaláljuk a mai zsidó lényegét, nem mint absztrakt, hanem mint nagyon is empirikus lényeget, nemcsak mint a zsidó korlátoltságát, hanem mint a társadalom zsidó korlátoltságát." Ezek után kérdezném nagy tisztelettel a tüntetőktől: melyik Marx maradásáért demonstrálnak? Marxnál, mint jól látható, az antikapitalizmusa szerves részét képezi az antiszemitizmusa, a kettő szoros és elválaszthatatlan elméleti egységet alkot. Aki vállalja Marxot antikapitalizmusa miatt, vállalnia kell antiszemitizmusát is. A különválasztás erőltetett és hibás. Tehát még egyszer a kérdésem: a „Marx marad!” jelszó „a kapitalizmus mint zsidó kufárság” tézisének az elismerését is jelenti? Kérdezem: ez azt jelenti? Vagy úgy van, hogy „a mi antiszemitánk jó antiszemita”? mno
Bizony, az a bizonyos „illiberalizmus” szükségképpen ítéltetett győzelemre, még ha nem is tudja senki, mit kell rajta érteni. Csak annyit lehet tudni, hogy jelenlegi „liberális” világ– és kultúrafelfogás valamiféle ellentétét, tagadását. És akkor jó. Akkor rendben vagyunk vele. Akkor akarjuk. Hogy miért? Erre naponta millió és millió példát szolgáltat a nemzetközi és hazai világ idiotizmusa és elviselhetetlensége. De most a napokban lett kristálytiszta minden. Most lett teljesen világos, hogy ezeket miért nem lehet sem elviselni, sem tolerálni. Történt, hogy a 444.hu nevű, igazán liberális portálon egy „anarki” névre hallgató állandó szerző és munkatárs, aki önmagát Che Guevara képével helyettesíti cikkei mellett, szóval ez a fonálféreg írt egy hosszú liberális cikket ezzel a címmel: „A Kőszívű utcai csillagok, avagy hogyan vegyük el a gyerekek kedvét egy életre az olvasástól.” Régi téma ez már, igazából túl vagyunk rajta. Minden évben felbukkan valami liberális kretén, és előáll ezzel a baromsággal. Mert a liberális gyerek nem szenvedheti az olvasást, a kötelező olvasmányt, a liberális iskolában a liberális gyerekkel nem olvastatunk többszörösen összetett mondatokat, mert attól fejfájást kap szegény, és megutálja az olvasást. Ismerjük az egészet, kijön a teniszkönyökünkön. Ezt anarki is érezhette, mert úgy döntött, tovább megy a megkezdett úton, úgy döntött, igazán egyedit és nagyszabásút fog alkotni a liberális újságírás és szólásszabadság fostengerén. S nekilátott: „Aki magyarul olvas, esetleg még ír is, nem kerülheti meg őket. Ráadásul generációk nőttek fel rajtuk, és minden felnőttben megvan az a természetes szadista hajlam, hogy ha már én végigszenvedtem annak idején a Nagy Magyar Irodalmi Balfaszbrigád kalandjait a szerencsétlen Kis bicebócától a nyomorult Nemecsek Ernőn át (direkt nagybetű) a lúzerkirály Nyilas Misiig, akkor szenvedje végig a gyerek is. Belőlem is ember lett, nem kell egy tüdőgyulladásba mindjárt belehalni. Hosszú évtizedek után újra beleolvastam a lassan 150. születésnapját ünneplő Kőszívűbe, és kénytelen vagyok bevallani, hogy néhol már a fejezetcímeket sem értem. De aki kapásból, Google nélkül tudja, ki az az Ephialtész és mi az a Perihélia, tegye fel a kezét gyorsan, és azonnal beírom a kis ötöst. És ezek még csak a fejezetcímek. Belül a Kőszívű annyira száraz és szövevényes, annyira patetikus és tudálékos, hogy előbb kínoznék vele foglyokat Guantanamón, mint hogy 12 éves gyerekeket engedjek vele egy légtérben tartózkodni… Mert ha nekem Kőszívűt kellene tanítanom hetedikben, csak annyit mondanék róla a gyerekeknek, hogy nyugodjatok meg, ez is irodalom, de ennél szarabb már nem lesz… Aztán ha 10-12 évesen a kötelezőkön túl vagy, de még mindig nem ment el a kedved az olvasástól, szemezgess bátran az ajánlott irodalmi művek közül! Verne, Dumas, Dickens és Defoe többek között… És most komolyan, az elmúlt 300 évben nem jutott jobb az eszünkbe, mint az Isten létén filozofáló, idült rasszista hajótörött segítségével megszerettetni az olvasást azokkal a 10-12 éves gyerekekkel, akik jó esetben Minecrafton és Spongyabobon, rossz esetben közszolgálati tévén és gyűrött IKEA-katalóguson nőnek fel?” Íme, itt áll előttünk teljes vértezetében anarki lelkivilága. Anarkié, aki szerint Nemecsek Ernő és Nyilas Misi egy balfasz meg egy lúzer. Robinson pedig „idült rasszista”. Lássuk be, ez azért új távlatokat nyit előttünk. Mert itt voltunk eddig, tétova, ostoba, földhözragadt seggfejek, és hosszú-hosszú generációk óta abban a tévhitben tengetjük nyomorult életünket, hogy Nemecsek Ernő és Nyilas Misi valamiféle örökérvényű erkölcsi példát mutat minekünk. Hogy az olyasféle dolgok, mint hűség, bátorság, hazaszeretet, becsület, tisztesség örökkévalók, még akkor is, ha mi nem tudjuk mindig betartani ezeket. De legalább van előttünk példa minderre. Nemecsek, Nyilas Misi, a Baradlay fiúk, Dobó István és Bornemissza. Ám eljött anarki, és fénycsóvát hajított életünk sötétjébe. Nevezettek ugyanis balfaszok és lúzerek. A kis Bicebóca is. Az egész Kincskereső kisködmön balfaszok és lúzerek seregszemléje, a Furfangos Cintula is, különösen a Kuckó király, aki a lékbe vezeti éjjel a labancot, de a júdáspénzt a lék szélén hagyja, mert „az ellenség pénzét még a halálba sem akarta magával vinni”. Robinson pedig? A protestáns polgárság apoteózisa, aki kizárólag leleményességével, tudásával és kitartásával tud életben maradni? Ő egy „idült rasszista”, bár ezt nehezen tudom hirtelen értelmezni. (Robinson „modellje” amúgy Alexander Selkirk skót tengerész, akit a Juan Fernandez szigetek egyikén tettek ki valamikor 1703 táján.) De mindez nem számít. Anarki számít és az ő meglátásai. S persze kár lenne megállni félúton. Fenébe Thomas Mannal! Ki az a lúzer balfasz, aki átrágja magát a Varázshegyen, a mindenen filozofálgató Hans Castorp tudálékos és idegesítő hülyeségein, amikor olvashat anarkit is?! Dosztojevszkij? Na ne röhögtess! Stendhal? Rémisztő! Zweig, Balzac, Hugo, Shakespeare, Szophoklész, Tolsztoj, Puskin, Szerb Antal, Vajda János, Németh László? A hideg is kiráz! Ezek mind meghaladva! Marad a liberális út végén a liberális anarki és az ő szólásszabadsága meg lelkivilága. Aki ezek közé akar tartozni, tudja, mit kell cselekedjen. Aki meg nem, az is. Csak azt nem szabad elmondani még nyilvánosan, mert baj lenne belőle. De nyugalom. Ezek világa szükségképpen fog elpusztulni. Ez az anarki nevű balfasz rá a bizonyíték. Magyar Hírlap
Közel két esztendővel ezelőtt autóztunk el Fraknó várába (Őrvidék) Pálffy Gézával, a Szent Korona Kutatócsoport vezetőjével azért, hogy legújabb felfedezését bemutathassuk a nagyközönségnek. Az eltelt idő alatt a kutatók jeles munkájának köszönhetően újabb fehér foltokat sikerült feltárniuk. Munkájukra méltán lehet büszke a magyarság. A legfrissebb eredményekről Pálffy Gézát, az MTA BTK TTI tudományos tanácsadóját és a kutatócsoport vezetőjét kérdeztük. – Két évvel ezelőtt, a fraknói utunk során volt szerencsénk bepillantani a Szent Korona Kutatócsoport munkájába. Mit tart az azóta eltelt idő legnagyobb eredményének? – Elsősorban azt, hogy legfőbb nemzeti kincsünk újabb kori históriájával kapcsolatban számos kiemelkedő felfedezést tehettünk. Az átlagember ugyanis joggal gondolhatná, hogy a magyar történelem legfontosabb ereklyéjének, a Szent Koronának a történetét már biztosan teljességgel feltárták a szakemberek. Eddigi kutatásaink egyértelműen bizonyították, ez egyáltalán nincs így. Azaz már két esztendő után is megállapíthatom: érdemes volt létrehozni a Lendület Kutatócsoportot! Néhány hónapja sikerült feltárnunk a magyar korona legkorábbi hiteles ábrázolásának keletkezéstörténetét. Ezzel megoldottuk koronánk egyik fél évszázados rejtélyét. Sokan ugyanis úgy vélték, hogy a korona legkorábbi autentikus képe egy Fugger-krónikában maradt fenn, és annak köszönhetően keletkezett, hogy 1440 és 1463 között a Szent Koronát birtokló III. Frigyes császár az ismert bankárcsaládnak elzálogosította a felségjelvényt. Sőt, az interneten még az is gyakran olvasható, hogy az ábrázoláson Szűz Mária látható. Kiderült azonban, mindebből szinte semmi sem igaz! A különféle legendák gyártása helyett érdemes tehát szisztematikus kutatásokat folytatni. Ezek alapján ugyanis megállapítható, hogy koronánk első hiteles ábrázolása 1554 és 1559 között Augsburgban keletkezett, mégpedig egy Bécsből kapott, igen alapos előkép alapján, amely az 1551 óta ott őrzött eredeti kincsről készült. A kor szintjén legalábbis ezért annyira precíz az ábrázolás. Azaz koronánk sohasem volt a Fuggerek birtokában, képe pedig nem egy Fugger-krónikában, hanem a magyar trónt sokáig betöltő Habsburg-dinasztia egy díszes, kéziratos családtörténetében maradt fenn. Ezt egy autodidakta történetíró, genealógus és címerszakértő, Clemens Jäger állította össze Augsburgban a neves Johann Jakob Fugger számára. Végül az ábrázolás közepén nem Szűz Mária, hanem egyértelműen a trónon ülő, könyvet tartó, szakállas Krisztus alakja látható. – Információink szerint többek közt megvizsgálták a Parlamentben őrzött kardot, melyet a hagyomány Szent Istvánhoz köt. A vizsgálat után milyen újdonságokat sikerült kideríteniük? – Így van. Dr. Áder János köztársasági elnök úr megtisztelő felkérésére végeztük el a vizsgálatot. Óriási élmény volt a koronázási jelvények közvetlen közelébe kerülni, mint a korábbi évszázadokban azon magyar főméltóságoknak és országgyűlési képviselőknek, akik a koronázások alkalmával kezükbe foghatták azokat. A kard vizsgálata egyébként teljességgel indokolt volt, hiszen tíz sornál többet sehol nem írtak róla. Kutatásaink alapján megállapítható, hogy a kard a 15. század második felében, Észak-Itáliában készült, s egykoron szúrásra és vágásra egyaránt kiválóan alkalmas, valószínűsíthetően harcra szánt fegyver volt. A kard tehát a koronázási jelvények legfiatalabb darabja, Szent István királyé sohasem lehetett. Ám a felségjelvények közé még később, nagy valószínűség szerint II. Mátyás király 1608. novemberi pozsonyi koronázásán került. Attól fogva azonban 1916-ig minden megkoronázott uralkodónkat ezzel övezték fel, ezt viselte a szertartás alatt derekán, majd ütött vele lovaggá magyar urakat és tette meg a nevezetes kardvágásokat a négy égtáj felé. Emiatt a napjainkra fennmaradt koronázási kard gyorsan a negyedik legfontosabb koronázási jelvénnyé vált, még úgymond a sokkal régebbi palástot is megelőzte. E helyen említi a koronaláda legkorábbi hivatalos leltára 1622 augusztusából, amelyet a kutatócsoport ugyancsak nemrég fedezett fel. Valójában ennek köszönhető, hogy ma a korona, a jogar és az országalma mellett ugyancsak a Parlamentben látható. – Gyakorlatilag ki kell mondani, a legenda ezek után már nem állja meg a helyét. Mégis, hogy látja, miért alakulhatott ki ez a kapcsolódás? S mennyiben változhat meg a „Szent István kardja”-kultusz? Ez esetben maga a tény számít, vagy a történeti hagyomány? – Ezzel kapcsolatban két dolgot élesen el kell választanunk: egy tárgy valós történetét, illetve a hozzá kapcsolódó eszmeiségét. A koronázási kard sohasem lehetett Szent István kezében, hiszen közel félezer évvel későbbi tárgy. Ám ezt már akkor is tudták, amikor a 17. század elején a koronázási jelvények közé beemelték. Nevezetesen a híres Révay Péter koronaőr, a magyar korona történetének első összegzője és politikustársai. Mivel azonban a régi hagyományok szerint úgy tudták, hogy a legfőbb koronázási ereklyék az államalapító Szent Istvánhoz kötődnek, a kard sem térhetett el ettől. E kincsek ugyanis magát a – vitathatatlanul István király alapította – magyar államiságot is jelképezték. Ezzel a korabeli magyar rendi nemzet vezetői a Szent István-i államiság továbbvitelét kívánták hangsúlyozni, így a koronához és a palásthoz hasonlóan a kard históriáját is szimbolikusan államalapító nagy királyunkhoz kötötték. Koronázási jelvényeink tényleges története és szimbolikus szerepe tehát nem mindig esik egybe. De nem is kell, hogy megegyezzenek. A kutatónak azonban mindkettőt vizsgálnia kell, s mindkettőt gondosan fel kell tárnia. A felségjelvényeket egykoron használt politikusoknak ez nem volt feladatuk, hiszen ne feledjük, nekik – velünk ellentétben – ezek nemcsak történeti ereklyék voltak, hanem az uralkodói legitimitás nélkülözhetetlen eszközei és az államiság legfőbb szimbólumai. Ezt jól jelzi, hogy az 1880-as években ugyan már tudóselődeink is rámutattak arra, hogy a kard biztosan a késő középkorban készülhetett, ennek ellenére az utolsó királykoronázás (1916) alkalmával, sőt még később is mindvégig „Szent István kardjaként” emlegették. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy vitathatatlanul egyik legfontosabb nemzeti ereklyénk! – A koronázások történetével kapcsolatban még milyen új kutatási eredményekre derült fény? Ha jól tudom, Sopron városában egy egészen különleges hagyomány is kialakult. – Egyrészt kutatásainknak köszönhetően – Székesfehérvár, Pozsony és Buda mellett – talán sikerül visszaemelni Sopront a magyar koronázóvárosok sorába. A város e kiemelkedő funkcióját ugyanis napjainkra a nagyközönség teljesen, ám részben még a soproniak is elfeledték. Pedig az egykori szabad királyi városban a 17. században három uralkodókoronázást tartottak: 1625-ben egy magyar királyt (III. Ferdinándot), 1622-ben és 1681-ben pedig egy-egy királynét (Gonzaga Anna Eleonórát és Pfalz-Neuburgi Eleonóra Magdolnát) koronáztak itt. Másrészt a két királynéi szertartást megelőzően ugyanitt a koronázási jelvények különleges közszemléit is sikerült rekonstruálnunk. Ez ugyancsak komoly újdonságnak tartható. Mivel 1622-ben a magyar rendek visszerezték a koronázási jelvényeket Bethlen Gábor erdélyi fejedelemtől, ekkor meg kívántak győződni arról, hogy mindent hiánytalanul visszakaptak. Ezért az Országgyűlés felsőtáblájának akkori üléstermében, amely akkor a soproni városháza tanácsterme volt, egyenként ellenőrizték a Thurzó Szaniszló nádor által a koronaládából kivett felségjelvényeket. Sőt, a hivatalos ellenőrzést követően a koronát és a többi felségjelvényt a nádor a városháza ablakából még a soproni Fő téren összesereglett tömegnek is egyenként felmutatta. A Szent Korona történetében ilyen különleges formában végrehajtott hivatalos, majd szélesebb körű közszemlére csakis Sopronban került sor. Ráadásul ez 1681-ben, a második királyné-koronázáskor megismétlődött. Ekkor a zeneszerető híres nádor, Esterházy Pál foghatta kezében és mutatta fel előbb a rendeknek, majd a népnek az összes koronázási ereklyét. – Rendkívül érdekesnek tartom, hogy korabeli diplomaták hagyatékába is „belelátnak”. Gondolok itt Don Diego Messía Leganés márkijára, miért fontos és miért különleges számunkra ő? – Igen, ez is fontos feladatunk. A koronázásokon részt vett pápai nunciusok, velencei, spanyol követek és más szemtanúk ugyanis gyakran igen részletes és hallatlanul érdekes jelentéseket vetettek papírra a ceremóniákról. Kutatócsoportom ezeket is szisztematikusan gyűjti. Az említett spanyol márki, a portrék nagy kedvelője a III. Ferdinánd 1625. decemberi soproni koronázásán részt vett spanyol követség valamelyik tagjától így szerezhette meg a megkoronázott uralkodó igen kvalitásos portréját. Buzási Enikő kolléganőm részletes feltárása szerint ezt a sokáig Firenzében élő neves flamand művész, a Mediciek udvari festője, Justus Sustermans készítette, aki pályája során számos Medici és Habsburg családtagot örökített meg portréban. Festménye III. Ferdinándot magyar királyként hagyományos magyaros öltözetben ábrázolja. Az uralkodó cobolyprémes vörös bársonyköpenyt, kócsagtollal és gyémántforgóval díszített magyar föveget, oldalán pedig drágakövekkel gazdagon kirakott kardot visel. A festmény értékét kiemelten növeli a Szent Korona rajta látható képe, amely nemzeti kincsünk egyik leghitelesebb fennmaradt 17. századi ábrázolása. Ezért is igen örömteli, hogy a kiemelkedő értékű műalkotás negyedszázaddal ezelőtt külföldi tulajdonból Budapestre kerülhetett. Ma a Magyar Nemzeti Galériában bárki megtekintheti. Érdemes! mno
Nincs ez másképpen a Klubrádióban sem, ahol Rangos Katalin műsorát adják újra. Hétfőn azt az adást ismételték, amelyben Rangos György Péter esztétával diskurált egy órán keresztül a média állapotáról úgy általában és konkrétan és nagyon figyelemreméltóan. Egyszer csak György Péter a következő megállapítást tette: „A liberális kapitalizmus a jelenlegi állapotában fenntarthatatlan.” György Péter eme megállapítását amúgy Tamás Gáspár Miklósra hivatkozva tette, jelezve, hogy TGM volt sokáig a legmagányosabb ember Magyarországon ezzel a nézetével – merthogy TGM régóta ezt vallja –, de most már számos követője akad, és bizony ez az igazság. Csak felkapja a fejét az ember az ilyesféle megállapításokra, még akkor is, ha csak ismétlésben hangzanak el. Mert ugye most éppen annak van szezonja, hogy aki szerint a liberális kapitalizmusnak vége, aki az „illiberális” államszervezési kísérletről és a munkaalapú társadalomról enged meg magának gondolatkísérleteket, az leszámol a demokráciával, az Európa és a világ ellensége, az ellen be kell hívni az ENSZ-csapatokat. Még az amúgy általában tisztességes TGM is beállt üvölteni ebbe a kórusba. Tehát akkor szögezzük le még egyszer: Tamás Gáspár Miklós és György Péter szerint a liberális kapitalizmus jelen állapotában fenntarthatatlan. Pontosan ez az a szellemi alapvetés, amelyben tökéletesen azonos véleményen vagyunk fent nevezett urakkal. Gondolkodásunk további iránya azonban éppen ennyire tökéletesen ellentétes. TGM például a marxizmusban és/vagy kommunizmusban találta meg a kivezető utat. Számunkra viszont e szellemi irányzat a nemzetiszocializmus (nácizmus) ikertestvére, pusztán azért, mert az emberiség boldogulását harc árán és harc által képzeli el. Azért – leírjuk ezredszer is –, mert teljesen mindegy, hogy faji alapon (nácizmus) vagy osztályalapon (kommunizmus) irtunk ki milliókat, azt hirdetve, hogy ez a szép és boldog jövő záloga. Marx ráadásul még antiszemita is volt, ezt a tényt Braun Róbert azzal magyarázta a minap a Kossuth rádióban, hogy az adott korban ez általános szemlélet volt. Bolgár György pedig azzal magyarázta ugyanezt a saját rádiójában, hogy Marx osztályharcos alapon volt antiszemita, és az is más. A braunróberti és bolgárgyörgyi szellemi magaslatokról tisztán látszik, hogy amúgy bármire van magyarázat, ha ez a társaság valakit meg akar védelmezni. És nincsen semmire, ha ugyanez a társaság valakit ki akar csinálni. Így például TGM és György Péter nyugodtan képviselheti, hogy a liberális kapitalizmus jelen állapotában fenntarthatatlan. TGM bármikor hivatkozhat a Rednews című portál írásaira, és népszerűsítheti azokat. Pedig a Rednewson igencsak érdekes dolgokat szoktak publikálni: „(…) A bonapartizmus, a modern cézarizmus korszaka jött el. Olaszország. A görögök. Monti és a görög bankár az Európai Központi Bank »Goldman Sachs« főosztályáról, akinek nem tudjuk a nevét. (…) A népre immár semmi szükség. (…) Egy hatalmi blokk kormányoz: a gazdasági elit és a párthovatartozását eljelentéktelenítő politikai személyzet koalíciója. A rendszer, mivel kevésbé diktatórikus, mint az eredeti bonapartizmus (erre ma semmi szükség, a piszkos munkát elvégzi a »piac«), éppen azért jóval instabilabb is. (…) A híres Európai Bizottság felszámolta az olasz és a görög demokráciát, senki által meg nem választott euro-technokraták nagyobb hatalommal bírnak, mint a tagországok kormányai, az Uniót érintő egész (gyomorforgató eufémizmussal sokat emlegetett) »demokratikus deficit« nem egy hiátus, hanem ennek a konstrukciónak a lényege: azaz egy nem demokratikus európai szuperállam létrehozásának folyamata, a nép jogfosztása, az Európai Alkotmány emlékezetes bukása óta a népet kirekesztik minden döntésből, a hatalom nélküli Európai Parlament pedig egy politikustemető cirkusz, ahol a mi Dajcstomink talán nem is legnagyobb bohóc. Ez a Szentszövetség Európája, a reakció nemzetközi rendfenntartó ereje a kibaszott szerződéseivel együtt. A Szentszövetség óta nem volt ennyire kevés kézben a hatalom, tényleg pár ember (Merkel, Sarkozy, Draghi, Juncker, Van Rompuy, Rehn) döntéseitől függ az összes európai nép sorsa. A magyar kormányt (és vele az országot) a legnyíltabban zsarolják: akkor kapsz pénzt, ha ezt meg ezt teszed. (…) Az IMF mintha kevésbé lett volna érzékeny, ha latin-amerikai katonai, vagy afrikai, a lehető legobskúrusabb, diktatúráknak kellett hitelt nyújtani. (…) Az olasz és a görög út magyar neve Bajnai Gordon. (…) Őt nem megválasztani, kinevezni fogják. Nem véletlen, hogy olyan népszerű a magyar népet hol kádáristázó, hol fasisztázó, azaz mélyen megvető szoclib sajtóban. Vagy Daniel Cohn-Bendit, aki mindent megtestesít, aminek éppen vége van: éppen ezért olyan népszerű magyar ballib körökben. (…) A legkeményebb reakció van uralmon mindenütt. Ez a Nyugat egyre fasisztálódik, ez a bevándorlókat begyűjtő iskolák előtti razziák, az iszlámellenes uszítás, a rasszizmus, a roma táborokat felgyújtók, a szegényeket megbélyegzők földje.” Például ilyeneket. A szöveg persze tele van Orbánt és a kormányát gyalázó mondatokkal – ezért szalonképes. De ha mindezt kivesszük belőle, akkor nálunk vagy a Nemzetben is megjelenhetne. Ha pedig lebutítjuk és megtűzdeljük ostoba, mélyproli zsidózással, akkor fent lehetne a Kurucinfón is. Így válnak világossá a dolgok. És lepleződnek le a sunyi hazugságok. Magyar Hírlap
A jogállam, az fontos dolog. És tényleg. Fontos, mert csak. Mert csak jogállamban vagy biztonságban. Csak jogállamban érezheted úgy, hogy mindenki által ismert és elfogadott játékszabályok szerint élheted az életed. Csak jogállamban van értelme annak, hogy törvény előtti egyenlőség. Csak jogállamban értelmezhető a szabadság. Ami ugyan a liberálisok szerint sohasem igazán teljes, de azért a jog nélkül meg semmilyen. Ezzel nagyjából azt akartam mondani, hogy a liberalizmus – pláne a neoliberalizmus! – meghaladható, sőt meghaladandó, ám a jogállam soha. Erről szólt többek között a tusványosi beszéd. Hogy a világ maga, a való élet, az emberek személyes és közösségi tapasztalatai fogják kikényszeríteni a neoliberális dogmák meghaladását és elvetését. Természetesen nem a szabadságjogok, az alapjogok területén. Azok mind-mind benne vannak az Alaptörvényben, azokhoz nem nyúl senki, és nem is akar nyúlni. Senki és semmi nem fenyegeti a szólásszabadságot, a gyülekezési jogot, a tulajdonjogot, a törvény előtti egyenlőséget, a parlamentarizmust, a hatalmi ágak szétválasztását, a titkos és általános választójogot. Senki és semmi nem fenyegeti ezeket, bármit is hazudjanak a neoliberálisok. Viszont nyilván „veszély fenyegeti” a piac mindenhatóságát, a káoszt és embertelen igazságtalanságot okozó szabad versenyt, egyszóval a globális szabad versenyes kapitalizmus dogmáját, már csak azért is, mert a hétmilliárdos emberiség ezen az alapon egyszerűen halálra ítéli önmagát. (Tőzsdecápák 1. és 2. Abban benne van minden.) S amit leginkább meg kell haladni, az a neoliberális kultúrafelfogás, ugyanis az a végzet maga. Nos, ilyesmikről volt szó Tusványoson, egy SZABADEGYETEMI ELŐADÁS keretében, és azóta őrjöngenek a seggfejek szerte a nagyvilágban és idehaza, és temetik a demokráciát. És hazudoznak össze-vissza, és fenyegetőznek, és olyan undorítóak megint, mint mindig. Ugyanis a liberális szólásszabadság addig terjed, ameddig ők, a liberálisok elfogadhatónak tartják. Ők pedig addig tartják elfogadhatónak, ameddig a vélemény nagyjából egybeesik az ő véleményükkel. De ettől a jogállam jogállam marad Magyarországon, az őrjöngők meg le vannak szarva. Ellenben van egy érdekes kérdésem: milyen jogállam az, ahol pénzért meg lehet vásárolni a büntetlen előéletet, a szabadságot, az ítélkezés elmaradását? Fall Sándor is ezt a kérdést feszegeti a Főtér.ro portálon, és nagyon-nagyon igaza van. Merthogy Németországban bizony egy Bernie Ecclestone nevű multimilliárdos alak éppen most vette meg pénzért magának a szabadságot, és ezzel az aktussal megvette egyszer s mind a német igazságszolgáltatást is, amely most Bernie Ecclestone seggéből pislog kifelé. Mi is történt? Az történt, hogy Bernie Ecclestone negyvennégymillió dollárt fizetett egy bajor bank igazgatótanácsi tagjának, hogy a bank adja át a Forma–1-ben lévő üzletrészét egy brit üzletembernek. Ezért a német ügyészség korrupció és vesztegetés miatt eljárást indított Bernie Ecclestone ellen. Majd a német ügyészség közölte vele, hogy szerény hatvanmillió fontért (mintegy huszonnégymilliárd forint) el tudnak tekinteni az eljárás lefolytatásától. Vagyis a német jogállami felfogás szerint, ha van elég pénzed, nagyjából bármilyen disznóságot elkövethetsz, nem számít, majd kifizeted, és kisétálsz az igazságszolgáltatás kapuján. Tisztán, üdén, mintha semmi sem történt volna. Mert esetünkben még csak nem is arról van szó, hogy lefolytatnak egy eljárást, megszületik az ítélet, majd ezt követően a bűnös mintegy váltságdíjként megváltja büntetését egy hatalmas összeggel. Nem. Itt az eljárás elmaradásának megvásárlásáról van szó. Vagyis a jogállam leköpéséről. És ezen a ponton felmerül az a kérdés is, hogy mi fog történni a negyvennégymilliós kenőpénzt elfogadó banki főemberrel. Mert gondolom, ellene is eljárás folyik. Ám ha Ecclestone kivásárolta magát az eljárásból, akkor milyen alapon folytatják azt a bűntárs ellen? És egyáltalán: mennyire ocsmány ez az egész? És hol van a vége? Hol a határ? Mennyi lesz egy gyilkosság ára a rohadtul liberális Németországban? Vagy ahogy Fall kolléga fogalmaz: „Hol vannak a liberális demokrácia és a jogállam harcos védelmezői, miért nem írnak apokaliptikus vezércikkeket a nagy nyugati lapok, miért nem ég az internet a felvilágosult progresszista értelmiség tiltakozásától? Miért nem temeti senki a jogállamiságot?” Na erről van szó. Magyar Hírlap
Mi a gond? Magyarázza el már valaki. Miért őrjöng Lendvai Ildikó, és miért beszél összevissza Gyurcsány Ferenc? Mert azt feltételezni sem merem, hogy a probléma gyökere voltaképp ott keresendő, miszerint a magyarság valamennyire (ezt a szót kiemelném) merészeli felemelni a fejét az örökös hajbókból, és óvatosan suttogva megjegyzi: „Nem mindig mindenért mi, magyarok vagyunk a hibásak.” Őket, akik ott hisztiznek, lehet, az zavarja, hogy a magyar nem akarja tovább lelkesen cipelni a nyakába akasztott „legutolsó”, „legalja”, „legrosszabb” táblát? Én csakis erre tudok gondolni, mert az Együtt-PM közleményében így fogalmazott, ők azért tiltakoznak az emlékmű felállítása ellen, „mert annak célja nem a múltra való tárgyszerű és békés emlékezés, hanem a magyar állam felelősségének eltagadása, és a történelem meghamisítása”. (Mellesleg, aki a sorok közt csak egy kicsit is képes olvasni, az elámulhat azon, mennyire ordít ebből a mondatból a magyarsággal való azonosulás totális hiánya, és az, hogy ezt még csak észre sem veszik!) Nos, a tüntetésnek a fő oka lehet még az évtizedek alatt fölhalmozott hazugságáradat féltése. Ez a szobor veszélyes és megsemmisítő erejű éket vert a liberális történelemhamisítás általuk kikezdhetetlennek hitt gránitfalába. A tüntetők állapota olyan mértékben kóros, hogy saját hamis állításaikat igaznak élik meg. A hazugság jól láthatóan elérte a zsigereik nanorészecskéit is, amely most hisztérikus vonaglásként válik valósággá számukra. Azt gondolom, a magyar társadalom egészen mostanáig liberálisabb, toleránsabb és bölcsebb volt a legradikálisabb szivárványosnál, a legkulturáltabb européernél is. Mert gondoljunk bele, negyedszázada folyamatosan megadja a lehetőségét (igen nagyvonalú módon) a liberálkommunista rétegnek, hogy vessünk fátylat a múlt bűneire, kezdjük újra, tiszta lappal! Együtt, mindnyájan Európában. Erre, tessék. Csak a hiszti, a mutogatás, a követelőzés, a múlt folytonos visszacibálása tapasztalható részükről. Most akkor ki is itt a béke ellensége? Ki a szélsőséges, élhetetlen, gyűlölködő? Szóval 2014-re rá kellett jöjjünk, hogy ez a „liberális” út nem járható, épp a liberálisok miatt. Akkor ugye volna a másik ösvény, nézzünk szembe a múltunkkal, mindenki, minden téren. Ez meg azért nem megy, mert balliberális közéletünk szerint a múlt egyenlő a nácifasiszta magyarokkal. És ennyi. Ezeken kívül semmi nem létezik. De akkor ismét ott a kérdés: ki is a gátja a normális közéletnek, a békességnek, a fejlődésnek? Az viszont már az én külön bejáratú nézetem, hogy emlékműveket dicső győzelmeknek kell állítani, nem vereségeknek. Örömmel nézegetném mondjuk Botond hatméteres szobrát, amint buzogányával beveri a bizánci kaput. Vagy előttem egy másik: Lehel vezér büszkén markolja kürtjét, s lába előtt hever Konrád holtteste. Vagy: Hadik András lovas szobra, amint megsarcolja Berlint. Mátyás elfoglalja Bécset. Árpád tönkreveri az egyesült európai hadakat, vagy Kálmán bevonul Dalmáciába. Hogy ez mások érzékenységét esetleg sérti? És? De fogalmazzunk (idézzünk) pontosan: „Na és?” Magyar Hírlap
A The New York Timesnak. Jóindulatúan feltételezve, hogy önök bizonyos elvek és eszmék képviselőiként írták, amit írtak, elvekről és eszmékről fogok én is írni önöknek. Nietzsche egy helyütt arról értekezik, hogy sokkal jobban befolyásolja életünket mindaz, ami nem történik meg velünk, mint az, ami megtörténik. Az ókori egyiptomiak halotti rítusa szerint pedig, amikor a halott túlvilági bírái elé áll, akkor fordított gyónást végez, vagyis felsorolja mindazokat a bűnöket, amelyeket nem követett el életében. Mi ugyan élünk, de most hatalmas bíránk elé állva meggyónjuk mindazt, amit nem követtünk el. Nem voltunk és nem is leszünk soha a világ csendőrei. Nem mi robbantottunk ki háborúkat hamis ürügyekkel csak azért, mert vezetőink érdekeltek voltak bizonyos zsíros üzletekben. Ha nem lenne világos, mire is gondolok: „Az iraki kőolaj megszerzésével az amerikaiak a világgazdaságot akarják uralmuk alá hajtani, és ezzel a számukra különösen veszélyes Európát is.” Ezt Abdul el Rekabi Párizsban élő iraki ellenzéki vezető nyilatkozta a Berliner Zeitungnak még 2003. március 24-én. S az általános érdekeken túl ott lapultak a szennyes kis magánérdekek is. Az akkori amerikai vezetők ugyanis kivétel nélkül érdekeltek voltak az olajbizniszben. Mellesleg pedig még azt is elhitették önmagukkal, hogy az iraki nép lelkesen örvend majd, ha bombákkal és gyilkolással szabadítják meg zsarnokától. Nem mi vagyunk azok, akik legönzőbb érdekeik szerint mindig megkerülik a világ intézményeit. Így léptek túl önök a Biztonsági Tanácson, amikor az nem engedélyezte Irak megtámadását. Akkor elítélték azokat, akik megvétózták a határozatot, sőt, magát a vétó intézményét ítélték el. De önök bármikor alkalmazzák a vétót, amikor Izraelt akarja a BT elítélni. Nem mi vagyunk azok, akik megengedhetőnek tartják, sőt, törvényben is legalizálták a kínvallatást. Ezt megelőzően persze önök megfutották a szokásos farizeus köreiket. Kinyilvánították például, hogy az afgán katonák nem katonák, s így nem érvényes rájuk a genfi konvenció. Majd ezután Bagramban az elviselhetetlen hőségben acélkonténerekben tartották az elfogott afgánokat, és „fájdalmas testtartásokba” kényszerítették őket. Előszeretettel alkalmazták a pszichológiai kínzásokat és az alvásmegvonást. S mert akkor még Amerikában törvény tiltotta a kínvallatást, hát foglyaikat Szaúd-Arábiába, Egyiptomba, Marokkóba, aztán mint utóbb kiderült Romániába és/vagy Lengyelországba szállították, és ezekben az országokban kínozták, kínoztatták őket tovább, amerikai „szakemberek” jelenlétében. Nem mi tartunk ítélet és tárgyalás nélkül fogva embereket Guantánamóban. És nem mi fabrikálunk utólag magyarázatot a gyalázathoz. Mert mit is mondott ki egy amerikai bíróság? Azt, hogy Guantánamóban „nem kell betartani a fogva tartásra és perrendtartásra vonatkozó amerikai törvényeket, mert ez az erődítmény nem amerikai, hanem kubai felségterület”. (Erősnek éreznék ott a szerkesztőségben, ha erre azt mondanám, hogy elmennek maguk a francba?) Amúgy, amikor az Öböl-háború idején megérkeztek az első képek az elfogott amerikai katonákról, Donald Rumsfeld védelmi miniszter azonnal a genfi konvencióra hivatkozva kezdett fenyegetőzni. Nos, csak Guantánamón az Egyesült Államok a genfi konvenció tizenöt pontját sérti meg! Önök hangosan követelik, hogy állítsák nemzetközi bíróság elé a hadijogok megsértőit, hangosan követelik, hogy azon országokat, amelyek nem adják ki „háborús bűnöseiket”, szankciókkal kell sújtani. Ugyanakkor az önök törvényei szerint ha egy ország kiszolgáltat egy amerikai bűnöst, az ellen az ország ellen önök akár háborút is indíthatnak. És akkor még egyszer: nem mi legalizáltuk a kínvallatást. Nem mi kínozzuk a foglyainkat. Nem a mi katonáink hugyozzák le a halott ellenséget. Nem mi hallgatjuk le az egész világot, beleértve szövetségeseinket is, a lehető legaljasabb, legocsmányabb módon. Nem nálunk van érvényben olyan törvény, amely alapján az elnök bárkit likvidáltathat. Ahogy nemrégiben írtam a volt amerikai nagykövetünknek: „Elég volt abból, hogy az Egyesült Államok elnöke likvidáltathat bárkit. És ezt az »apróságot« Eric Holder, az Önök igazságügy-minisztere jelentette be tavaly, csak úgy, mellékesen, egy egyetemi előadás keretében. Eric Holder arról értekezett, hogy az elnök a teljes igazságügyi és igazságszolgáltatási rendszer kikerülésével ítélhet halálra amerikai állampolgárokat. Holder szerint a kormánynak joga van ehhez. Joga van, hogy »célzott támadással« megöljék saját állampolgáraikat, vádemelés, bíróság és esküdtszék bevonása nélkül. Természetesen a jogi szöveget titkosították.” Mi mindezt nem követtük el. Mindezt önök követték, követik el. És akkor befejezésképpen néhány szót az „illiberalizmusról”: „Vajon miért elégszenek meg a készen kapott eszmék ismételgetésével, ha egyszer folytonosan azt látják, hogy azok nem vágnak egybe az ő spontán elképzelésükkel? Inkább hitetlenül masíroznak megfakult zászlók alatt, mint hogy vállalkoznának rá, hogy nehéz munkával felülvizsgálják, és legbensőbb érzéseikhez igazítsák a készen kapott elveket. Mindegy, hogy liberálisok vagy reakciósok: egyaránt maradiak. A mi nemzedékünknek nem az a küldetése, hogy liberális avagy reakciós legyen, hanem éppen az, hogy megszabaduljon ettől az ósdi dilemmától.” Ortega írta ezeket a sorokat. Nem feltételezem, hogy megértik. Az önök elhízott társadalma csak menetel a liberalizmus megfakult zászlaja alatt. Gondolattalanul és szánalmasan. Viszont egy dolgot muszáj lesz megérteniük: önöknek semmi joguk nincs beleszólni más társadalmak életébe és jövőjébe. Világos? Magyar Hírlap
A minap a New York Times szerkesztőségi cikkben felszólította az Európai Bizottságot és Juncker új bizottsági elnököt, hogy Orbán tusnádfürdői beszéde miatt az EU időlegesen vonja el a fejlesztési pénzeket Magyarországtól, illetve hazánk szavazati jogát is fel kellene függeszteni. Kérdésem ezek után: az USA talán időközben belépett az Európai Unióba? Mert ha nem, akkor ez a nyomásgyakorlás az EU új vezetőire teljességgel elfogadhatatlan. A New York Times cikkét különösen az teszi veszélyessé és problematikussá, hogy szerkesztőségi állásfoglalásként jelent meg, s aligha tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy a lap szerkesztőségi állásfoglalásai nem állnak távol az amerikai kormányzati körök véleményétől. Nemkülönben döbbenetes az, hogy – mint az EU-tól teljesen független ország mértékadó, „mainstream” lapja – egészen konkrét büntetőlépéseket javasol. Egyfelől azt követelik, hogy az EU a Kohéziós Alapban a Magyarország számára 2014–2020 között időszakra biztosított 21,91 milliárdos eurós, infrastrukturális fejlesztésekre szánt keretét csökkentse, nyilván addig, amíg a magyar kormány ismét „jó útra” nem tér. Másfelől javasolják, hogy Magyarország ellen eljárást kellene kezdeményezni az Európai Unióról szóló szerződés 7. cikkelyére hivatkozva, mely lehetővé teszi, hogy megvonják a szavazati jogot attól a tagállamtól, amelyben komolyan felmerül a 2. cikkelyben felsorolt értékek megsértése, beleértve ebbe a jogállamiságot, a szabadságot, a demokráciát és az emberi jogokat… Csak olvasunk és bámulunk. Mi történne akkor, ha mondjuk a Frankfurter Allgemeine Zeitung vagy a Le Figaro szerkesztőségi állásfoglalást tenne közzé arról, hogy, mivel az Egyesült Államok egyik tagállama megszegné az államok alkotmányát és föderális szerződéseit, ezért igen konkrét és kézzelfogható szankciókat javasolna az elnöknek és a kongresszusnak az adott tagállam ellen? Egyáltalán, elképzelhető lenne ez? Természetesen nem, mert az EU-tagországoknak és azok vezető szerkesztőségeinek semmi köze ahhoz, hogy mi történik Amerikában az egyes államok és a szövetségi állam között. Nonszensz lenne, hogy az EU egy tagállama hangját hallatná az ügyben, hogy töröljék el a halálbüntetést az USA egyes tagállamaiban. És nonszensz az is, amire a New York Times szerkesztősége – khmm – jutott. Először talán jelentkeznie kellene az USA-nak az EU-ba, fizetnie kellene a tagállamok szokásos hozzájárulását a közös büdzsébe, s utána már javasolgathatna szankciókat egyik-másik tagország ellen (persze akkor sem fennhéjázóan, pökhendin és megalapozatlanul). Amíg azonban ez nincs így, addig elfogadhatatlan és visszautasítandó minden ilyen beavatkozási kísérlet. De ennek a példátlan akciónak a hátterét megérthetjük, ha elolvassuk a minapi The Wall Street Journal-cikket, amely az illiberális eszme előretöréséről szól – természetesen Orbán tusnádfürdői beszédétől „ihletve”. A lap véleménycikke szerint az, hogy világszerte csorbát szenvedett a politikai és gazdasági szabadság eszméje, annak a következménye, hogy az Egyesült Államok visszavonult globális vezető szerepétől… Nos, ezt a véleményt szerintem nem mindenki osztja. Amíg az USA vette a bátorságot, hogy a szabadságot és a demokráciát „megvédje és terjessze” a világban, jelentős károkat okozott a szabadságnak és a demokráciának. Afganisztánban a tálib „terrorism” elleni évtizedes küzdelem oda vezetett, hogy a tálibok állnak a lábukon és még az újabb hatalomátvételt is megcélozhatják, minden más probléma pedig változatlan maradt. Irakban „bevezették” a demokráciát, aminek az lett a dicsőséges eredménye, hogy jelenleg teljes a káosz az országban, véres etnikai és vallási ellentétek feszülnek az iraki elit és a nép egyes csoportjai között. Az USA szabadságvédő és -terjesztő eredménytelenségének egyetlen oka van. Az, hogy a demokrácia és a szabadság intézményeinek bevezetése – szabad választások, emberi és állampolgári jogok stb. – önmagában nem elegendő ahhoz, hogy az adott országban valóságos demokrácia jöjjön létre. A demokráciának ugyanis kulturális, történelmi, társadalmi, vallási stb. feltételei is vannak, s ki kell mondani: utóbbi feltételek fontosabbak és erősebbek, mint az intézményi-jogi feltételek. Az Egyesült Államok a saját, szabadságra és demokráciára épülő intézményrendszerét a saját történelmére, kultúrájára és szokásaira alapozta. Minden más ország és régió is csak az utóbbiakra tud építeni egy működőképes rendszert, s ahogyan a forradalom exportja nem lehetséges (erről Che Quevara Bolívia kapcsán tudna mesélni), úgy a demokráciáé sem. Orbán közvetetten erről beszélt, s többször leszögezte beszédében: a szabadság és az emberi jogok – tehát az EU-s szerződés 2. cikkelyében foglaltak!! – alapvető és megtartandó értékek. És ezek után meri azt írni fenyegetően az említett lap, hogy „Orbán azt hiszi, semmit sem kockáztat”. Igen, Orbán valóban azt hiszi, hogy semmit sem kockáztat, ha elmondja a világhelyzetről a véleményét – például Tusványoson –, mert hisz a véleménynyilvánítás szabadságában, s hiszi, hogy ezt a szabadság őshazájában is így gondolják. Vagy?… mno
Kedveljük, mert a „gonosz orosz medve” ellen küzd? Utáljuk, mert nacionalista gőgből a kárpátaljaiakra ferde szemmel néz? Sajnáljuk, mert megcsonkították, elvették tőle a Krím félszigetet? Vagy gondolkodjunk el azon, hogy a határok megváltoztathatatlansága innentől végképp nem tabu Európában? Kinek szurkoljunk, kit nézzünk jó vagy rossz szemmel? Banálisnak és tán néhol gyerekesnek hangzanak ezek a felvetések? Talán, habár jó részük nem is olyan tekintélytelen magyar politikusoktól származik. Azonban összességükből jöhet az ki, amit magyar érdeknek nevezhetünk. Tehát mi a magyar nemzeti érdek Ukrajna kapcsán? Egy: felelősséggel tartozunk a kárpátaljai magyarokért. Nem csak azért, hogy túléljenek és eltengődjenek valahogy a rájuk kényszerített határok között. Az, hogy alkudjunk meg a magyar kisebbségű ország kormányával, aztán ő talán majd nem bánik mostohán kisebbségi polgáraival – nos, ez a libbal politika külpolitikai krédója. Cáfolhatta ezt anno Erdély esetében fél tucatszor Mesterházy, az alapelvük ez volt és maradt. A másik véglet, hogy indítsuk el a magyar katonákat a kisebbségi vidékek felé. A Krím elszakadt, elszakították – mindkét kifejezésben van igazság, noha aligha vitatható, hogy a helyi lakosság túlnyomó többsége támogatta a változást –, most Kárpátalján a sor. Reális ez? Nem az. Koszovó sorsa amerikai, a Krímé orosz nyomásra változott. Mi ilyen lehetőségekkel nem rendelkezünk, a mi példánk hosszú távon a legideálisabb esetben is a baszk vagy a skót variáns lehet – amelyek kimeneteléről, következményeiről jelenleg még jósolni sem lehet. Mi akkor a realitás? Hagyjuk az egészet a fenébe a szebb jövőig? Távolról sem: a magyar kormánynak a leghatározottabban támogatnia kell a kárpátaljaiakat. Nem Pestről megmondva a „tutit”, nem kitalálva, hogy milyen mértékű és módszerű önrendelkezést akarnak Ukrajnán belül. Ám támogatva Ungváron, Beregszászon és Kijevben is azt, amit akarnak. A helyi magyar vezetők bölcsen nem avatkoztak be az új ukrán hatalom és az orosz ajkúak vitájába. Reálpolitikai döntés volt a Petro Porosenko elnökkel még a megválasztása előtt kötött alku is. De az is az, amikor szót emelnek az ellen, hogy Kijev nem tartja be az általa elfogadott játékszabályokat. Rendben, háborús időkben türelmesnek kell lenni autonómia- és nyelvügyekben, az azonban tűrhetetlen, hogy magyar „kölyköket és nagyapákat” küldjenek ágyútöltelékként egy esztelen polgárháborúba. Ebben Budapest felemelte hangját, és azt kell tennie a jövőben is. Kettő: az Európai Unió tagjaként mi is azt mondjuk, hogy minél előbb meg kell szüntetni a vérontást Ukrajnában. Hogy ebben az Oroszország elleni szankciók a legcélravezetőbbek-e? Navracsics Tibor, a novemberben Brüsszelben folytató jelenlegi külügyminiszter tegnap reálisan fogalmazott: vitatott eszköz. Mondhatott volna a szankciókra Magyarország nemet? Reálisan nem. Elérhette azt, hogy minket minél kisebb kár érjen emiatt? Igen. S most, kérem, a széplelkek fogják vissza szisszenéseiket. A szankció élharcosai is a saját érdekeiket tartották elsősorban számon. Franciaország például seperc alatt, az amerikai nyomással is szembemenve kiharcolta, hogy fegyverembargó ide vagy oda, leszállítsa Oroszországnak a milliárdos anyahajókat. Lengyelország feltétel nélkül követte a washingtoni útmutatásokat: mától a lengyel zöldségek és gyümölcsök előtt lezuhant az orosz sorompó. A lengyel paraszt nyakán maradt termékeket a tengerentúlon nem fogják megvenni, s az uniós piacokra sem férnek be. Magyarország hatékony volt a brüsszeli alkudozások során. Az orosz érdekeltségű nagy magyar projekteket nem érintik a szankciók: sem Paksot, sem az Ukrajnát elkerülő Déli Áramlatot. A gázszállítással amúgy sem lett volna gond, az unió vezetői tökéletesen látták, hogy az orosz energiaforrásoknak belátható időn belül nincs alternatívájuk. Így még a gázzal kapcsolatos banki ügyek is mentesülnek a szankciók alól. Három: Budapest bölcsen kimért volt az ukránkérdésben, ennek is köszönhető, Moszkvában eddig fel sem merült, hogy bármely magyar terméket kitiltanának Oroszországból. Cinikus, hogy az ukrajnai történéseket magyar szemszögből-érdekből nézzük? Ehelyett igazságot kellene osztanunk, mindentudó orákulumnak kellene tűnnünk egy polgárháborúban, amely egyre kevésbé a helyiekről, mint két nagyhatalom hidegháborút idéző összecsapásáról szól? Nos, ez aligha lenne magyar érdek. Magyar Hírlap
Ha az illiberális állam alapjainak lerakására nem is, arra jó volt Orbán Viktor tusványosi beszéde, hogy ismét megmutatták a liberális véleményformálók, hogy bármikor, bármilyen, a kormányfőtől elhangzó szöveg felhasználásával képesek lejáratni Magyarországot. Mert ha egyetlen polgár, legyen az akár a „nagy hatalmú” miniszterelnök maga, egy ország népének megkérdezése és hozzájárulása nélkül képes lenne lebontani a demokráciát, akkor ez a társadalom nem lenne másnak tekinthető, mint egy terelgetett birkanyájnak, amelynek teljesen mindegy, hogy milyen berendezkedésű országban él. A magyar nép nem birkanyáj. Történelmünk során nagyon sokszor bebizonyítottuk, hogy szeretjük a szabadságot, demokráciában akarunk élni, ugyanakkor ragaszkodunk nemzeti szuverenitásunkhoz is. Az alaphangot most is az egykori SZDSZ-es politikusok adták meg. Tamás Gáspár Miklós filozófus egyenesen úgy fogalmazott, hogy „Magyarországon hivatalosan megszűnt a demokrácia”. És hogy mitől szűnt meg hivatalosan a demokrácia? A filozófus szerint attól, hogy a magyar kormány vezetője szakított eddigi felfogásával, illiberális államot akar építeni, szakítani akar a jóléti állam ideájával, sőt szerinte Orbán úgy gondolja, hogy az emberi jogok is túlhaladottak, és szembefordult a civil társadalommal is. Az Európai Bizottságban, amelynél – a baloldal szokásainak megfelelően – feljelentették Orbánt, meglepő módon most a helyén kezelték az ügyet. Nem foglalkoztak vele. A magyar kormányfő egy rendezvényen elmondta a véleményét a világgazdaság, a világpolitika alakulásáról, hazánk helyéről a világban és arról, mik jelentenek gondot számára a belpolitikában. A külföldről finanszírozott politikai aktivisták civil jelmezbe bújtatva például zavarják. Vajon melyik liberális demokrácia vezető politikusát ne zavarná, ha például Putyin finanszírozná a politikai ellenzékét? Bármennyire is fontos személy a jobboldalon Orbán Viktor, miniszterelnöki szerepét, hatáskörét erősen szabályozzák törvényeink. Eddigi politikai pályáját, tetteit mérlegre téve pedig tényleg aljas inszinuáció kétségbe vonni, megkérdőjelezni a demokrácia melletti elkötelezettségét. Még akkor is így van ez, ha egyébként teljes joggal lehet kifogást emelni jó néhány kormányzati intézkedéssel szemben. Ha időnként úgy tűnik is, hogy feszegeti a törvény szabta korlátait, ha a kormányzati hatalomban rejlő „zsákmányrendszer” lehetőségeit elég sokszor rettenetes személyzeti politikával használja ki, még akkor is elég nehéz lenne kikezdeni azzal, hogy nem demokratikusan irányítja az országot. Orbán azzal háborította fel baloldali és liberális kritikusait, hogy szerinte szakítani kell a liberális társadalomszervezési módszerekkel. Ezzel egyébként egyáltalán nincs egyedül a kormányfő, egyre többen vonják ugyanis kétségbe annak a korábban uralkodó közgazdasági és általában társadalomtudományi elméletnek a fenntarthatóságát, miszerint a szabad piacgazdaság és a jogegyenlőségen nyugvó politikai demokrácia – vagyis a nyugati liberális demokrácia – az emberi társadalom létezésének legtökéletesebb formája. Ugyanis mennyire lehet tökéletes az a modell, amely békésen megtűri a demokratikus szegénységet, milliók mélynyomorát? A magyar választópolgároknak azzal a „gulyásliberalizmussal” lett tele a hócipőjük, amelyről Orbán pontos kritikát fogalmazott meg, amikor kijelentette: „a korábbi liberális magyar állam nem védte meg a közösségi vagyont, nem kötelezte a mindenkori kormányt, hogy ismerje el a világban élő magyaroknak a magyar nemzethez való tartozását, nem védte meg az országot az eladósodottságtól, a családokat pedig az adósrabszolgaságtól”. Orbán elég nagyvonalúan summázta mindazt a keserűséget, amelyet a liberális demokráciára hivatkozva okoztak az ország lakóinak. Emlékszünk még arra, hogy „az állam rossz tulajdonos” szöveget szajkózva ész nélkül kiárusítottak mindent, ami mozdítható? Aminek következtében milliók váltak jobb esetben bérrabszolgává, rosszabb esetben földönfutó munkanélkülivé. A liberális demokrácia a tőketulajdonossá emelt hazai holdudvari elitnek bizonyára nagyon bejött, valóban a világon létező társadalmi szerveződés legjobbika, ám nem biztos, hogy ugyanígy éreznek azok, akik csupán a munkaerejüket képesek áruba bocsátani a mindennapi kenyérért. És ezt Tamás filozófus is pontosan tudja, ha éppen úgy tartja kedve, hogy tudni akarja. Ez a nyugati, fejlett liberális demokrácia, a „létező világok legjobbika” egyébiránt mindenféle erkölcsi aggály nélkül bezsebeli azt a profitot, amelyet a fejletlenebb, gyengébb államok polgárainak olcsó bérmunkájából teremtenek meg, hogy a távol-keleti gyerekmunkát is felhasználó nyugati multinacionális cégek disznóságai feletti szemhunyásukról már ne is beszéljünk. Vagy éppen arról a kamatszivattyúról, amelyet a gyengébb államokra kényszerítenek teljes szabadsággal és liberalizmussal átitatva. Orbán Viktor elég régóta beszél arról, hogy a liberális állam után egy munkaalapú állam korszaka jöhet el, amely a kereszténységet, az emberi jogokat tiszteletben tartva ismét versenyképessé teszi a magyar közösséget. Mostani bírálói úgy tesznek, mintha Orbán most beszélt volna életében először a munkaalapú állam tervéről. Legalább öt éve erről beszél. Például 2012-ben kifejtette, mi a célja a kormányzati ciklus hátralévő idejére. Ezek szerint: befejezik a munkát, hogy a jóléti állam helyett munkaalapú állam alakuljon ki. Az ehhez szükséges lépések szerinte: a költségvetést pozitívba kell fordítani, 50 százalék alá kell csökkenteni az államadósság szintjét – négyévente szerinte legalább 10-14 százalékkal lehet lefaragni belőle –, újra kell iparosítani az országot, meg kell teremteni az energiafüggetlenségünket, fejleszteni kell az atomenergia-termelést, célként kell meghatározni a teljes foglalkoztatottságot, meg kell fordítani a demográfiai trendet, és haza kell hívni a tehetségeinket. A baloldali fizetett vagy önkéntes aktivisták most örülhetnek egy parányit, sikerült megint rossz hírét kelteni a világban Magyarország demokratikusan választott miniszterelnökének a beszédéből kiragadott szövegfoszlányok félremagyarázásával, ám van egy rossz hírem számukra: a magyar nép már a demokrácia őrzését se bízná rájuk, nem kér a viperáikból, uniós pénzen vett vízágyúikból, gumilövedékeikből, amelyekkel nekik átmeneti ideig sikerült markukban tartani a hatalmat, miután lelepleződött a csalásuk, a hazugságaik özöne. Az megbocsáthatatlan, hogy intrikáikkal sikerült elérniük, hogy baloldali barátaik Mussolinihez, Putyinhoz hasonlítsák a miniszterelnököt, miközben mi itthon pontosan tudjuk, melyik nagy formátumú liberális hazafi volt tagja Mussolini pártjának egykoron – mint ahogy azt is tudjuk, hogy a Gyurcsány család ápolt Putyinnal a diplomáciai, politikai és gazdasági kapcsolatokon messze túlmutató, a családi életre is kiterjedő, szoros baráti viszonyt. Jó lenne ezt a legutóbbi ármányt betudni a politikai uborkaszezonnak vagy annak, hogy a liberális megmondóemberek ránéztek a legfrissebb közvélemény-kutatási adatokra, szemrevételezték a baloldali politikai pártok palettáját, és elkeseredettségükben, tusványosi szindrómába süllyedve rontottak rá Orbánra a tusnádfürdői beszéd apropóján. mno