Arcul csapott áldozatok
Csakhogy különös cikkeket olvasni manapság a hazai baloldali és liberális sajtóban. Egyes szerzők igyekeznek különbséget tenni például a náci és a bolsevik diktatúra között. Méghozzá különös okfejtéssel, amely szerint a náci diktatúra eleve elvetemült volt, és rosszat akart. A bolsevik viszont jót akart, még akkor is, ha forradalmi hevületében maga is megdöbbent azon, hogy mennyi emberáldozaton, kivégzésen és likvidáláson, mekkora terrorhullámokon át vezet az út odáig. Ma már ott tartunk, hogy a baloldali sajtóban olyan szegénylázadásként jelent meg a Kun-féle Tanácsköztársaság emléke, amely az írás szerzője szerint komoly figyelmeztetés lehet a mai kormány számára is. Másutt pedig arról olvashattunk, hogy az 1956-os forradalom is a diktatúra és a tömeggyilkosság képét öltötte, hogy a zsidóüldözésről már ne is beszéljünk.
Mi folyik itt? Lemondtak volna a civilizáció alapvető értékeiről azok a politikai körök, amelyek eddig mindig is a humanizmus iránti elkötelezettségükkel dicsekedtek? Vagy íme, mindent felülíró mértékben nyilvánul meg megint a balliberális oldal kettős mércéje? Netán egy új, már megálmodott, bosszúszerű, balos diktatúrának akarnak megágyazni ezek a legitimációs kísérletek?
Szégyenteljes arcul csapása ez az áldozatoknak.
Sinkovics Ferenc
Magyar Hírlap
Áldás vagy átok?
A kívánatos út azonban ma járhatatlan. A hazai állatállomány takarmányozásához pedig a legrosszabb körülmények esetén (nagyon gyászos kukoricatermés) is lenne elegendő gabona. Tőzsde nélkül azonban kimaradna „a nemzetközi piac által indokolt” áremelkedés, amelynek a hasznát amúgy is a tőzsdei forgalmazó cégek – többnyire külföldiek – viszik el az élőállat-importőrökhöz hasonlóan. Elmaradna a spekulatív áremelkedés tovagyűrűző hatása is. Mindenki jól járna: a gabonatermelő, a tápkeverő, a tenyésztő, a húsfeldolgozó és a fogyasztó egyaránt. Ma ezek veszítenek, de a gabonatőzsdések és az élőállat-importőrök nyernek. Gabonatőzsde nélkül viszont ők lennének ránk utalva, és nem fordítva.
Boros Imre
Magyar Hírlap
Több lábon - Álláspont - (teljes cikk)
Orbán Viktor tegnap nem sok új hívet szerzett magának Brüsszelben. Sőt azok körében sem emelkedhetett komolyabban a népszerűségi indexe, akik idehaza már a pálinkát is euroatlanti mintás bögréből isszák – gyakorta erre cserélve a korábbi sarló-kalapácsos bádogfülűt.
Pedig a miniszterelnök a nagykövetek előtt mindössze elmondta, hogy mi van. Mi megy, s mi az, ami nem. Mit kell képviselniük Magyarország érdekében, s mi az, ami elfogadhatatlan.Nem megy például, hogy kimegyünk Nyugatra, körbenézünk, nagyot európázunk, aztán a Mariahilfer Strasse lázában égve idehaza mindent úgy csinálunk, ahogy ők mondják, tanácsolják, kérik... s hát igen, akad egyéb befejezése is ennek a mondatnak.
Nem megy, mert tetszik vagy sem, a válságra kitalált „összeurópai megoldás” van, akinek jó, s van, akinek nem. Nemcsak azért, mert különböző gazdasági helyzetű országok vannak, hanem azért, mert a nagyobbak minden fenntartás nélkül fizettetik meg a kisebbekkel saját prosperitásukat.
Ne finomkodjunk: Németországról van szó.
Ez nem azért van, mert Angela Merkelben a gügyögő nagymama mögött rejtőzik egy kisbajuszú kobold-én is, hanem mert a német gazdaság érdekét ez szolgálja.
Németország tőkeereje, versenyképessége össze sem mérhető az
uniós tagok zömével, tud olcsóbban termelni, képes konkurenst félreállítani, árujának piacot teremteni. Példának talán elég egy magyarországi szupermarket kínálatát megnézni, gagyitól az elitig.
Tény természetesen: a magyar GDP-ben éppen az itt termelő német autógyártók a meghatározók, s a kölcsönös kereskedelmi kapocs miatt ha Berlinnek jól megy, mi sem vagyunk rosszul. De igaz az is, hogy láttunk már a Távol-Kelet felé dübörgő, addig mozdíthatatlannak ígért gyártósorokat Közép-Európában.
A lényeg azonban az, hogy az uniós válságkezelési módszer pillanatnyilag kizárólag az eurózónára, azon belül is kiemelten Németországra és a dél-európaiakra van szabva. Ez nem a mi bulink, ez számunkra rossz recept. Ha rászorulunk, az azt jelenti, hogy a végletekig eladósodtunk, ki vagyunk terítve, ki vagyunk szolgáltatva. Úgy, mint most a görögök és holnap a spanyolok.
S itt egy pillanatra álljunk meg!
Mielőbb bárki új politikai kliséket próbálna kreálni a fentiekre: senki sem vonja kétségbe uniós tagságunkat, Magyarország európai elkötelezettségét. S ha Kovács László szocialista exkülügyérnél a magyarok többsége talán már kisebb lelkesedéssel teszi félre a reggelit, ha a trombita a „nyugati világ értékrendjének megvédésére” szólít, a NATO-tagság nem kérdéses.
Ezek a „féltő felvetések” is akkor kerülnek elő rendszerint, amikor kicsit kilépünk a brüsszeli sorból, amikor számunkra kényelmesebben váltunk lépést.
S főleg akkor, amikor előkerül Oroszország és Kína, tágabb értelemben a keleti nyitás kérdése. Az, hogy Magyarország gazdaságilag több lábra álljon.
Kérem, tényleg a helyén értsék: nyugati szövetségeseink nem euroatlanti integrációnkat féltik, ők a keleti piacokat féltik tőlünk.
Berlintől Párizsig nem attól tartanak, hogy orosz és kínai cégek jelennek meg az unió keleti végein. Őket az zavarja, hogy ezeket a rubel- és jüanmilliárdokat nem náluk fektetik be. Ezt meg is lehet érteni, hiszen szép dolog a szövetség, de azért mindenki elsősorban a saját érdekeit nézi. Ez így helyes.
Nem Washingtont cseréljük Moszkvára, netán Brüsszelt Pekingre, hanem kiegészítjük az egyiket a másikkal. Ismétlem: ezt teszik ők is.
Talán nem a véletlen műve, hogy máig nincs kézzelfogható uniós Oroszország- és Kína-politika. A nagyok, saját érdekeiket féltve, nem hagyják, hogy közös alku legyen, aztán megsértődnek, s kitagadással fenyegetnek, amikor a kicsik a saját üzlet intézésébe kezdenek.
Az új magyar külpolitika helyesen ismerte fel, hogy komolyan kell tárgyalni Moszkvával is, Pekinggel is, a szélesebb értelemben vett közép-ázsiai térség, az arab világ országaival. Naivitás azt várni, hogy már holnap ők lesznek a második láb. Következetes és nem hangulatváltó gesztusokkal – politikaiakkal, kulturálisokkal és kölcsönös gazdaságiakkal – azonban elérhetjük, hogy akár már belátható időn belül legyen mankónk, ha a válság újabb dúló vihara zúdul ránk. A szép keleti szókép után zárásként egy vulgárisabb: azt a mankót már az előtt sokan ki akarják majd rúgni a hónunk alól, mielőtt megkapnánk.
Külföldön is, idehaza is.
Máté T. Gyula
Magyar Hírlap
Bayer Zsolt: A betegek - Álláspont - (teljes cikk)
Ameddig tartott az olimpia, addig az olimpiát gyalázták.
Most, augusztus 20-a alkalmából ezt az ünnepet gyalázzák.
Balavány György kezdte – vele együtt kaptam meg a Szellemi Honvédelem díját Makoveczéktől, nagyon ideje lenne, hogy köszönettel visszaadja: „Talán így, ezredév távolából ideje lenne szembenézni azzal, hogy egy testvérgyilkos szadista fenevadat emlegetünk szentként – írja Balavány. S még hozzáteszi: – Augusztus huszadikán ünnepeljük azt a hazugságot, hogy milyen régi a keresztény magyar állam.”Balavány után a „sajtkészítők” nevű blogon olvashatjuk a következőket: „Pedig Szent István királyunk csak egy hataloméhes trónbitorló volt, aki önnön legitimációja érdekében (…) újszerű, és akkoriban korszerű jelképek sorával vette körül magát: koronával, kereszttel, megyésispánnal. – S persze ismeri sajtkészítő is a kötelező kört: – A romantikus mítosz, mely szerint egy ember, esetleg egy nemzedék képes megváltoztatni az ország, a nemzet, a közösség sorsát, egyszerűen nem igaz. A nagy emberek hamis legendája vérbeli XIX. századi ostobaság, amely Magyarországon sajnos ma is meghatározza némely politikai közösség működését.”
Ezek az emberek betegek. Ezért tudom az eszemmel, hogy nem is szabadna őket gyűlölni – de azért gyűlölöm őket, és meggyőződésem, hogy ha nem léteznének, valamivel egészségesebb, élhetőbb, szerethetőbb hely lenne ez a szintúgy beteg világ. De mivel keresztény ember vagyok, mélységes bűntudattal tölt el ez a meggyőződés, és a gyűlölet érzése, s e bűntudaton keresztül visszhangzik fülemben Csókai András igazsága: „Ezeket a szerencsétleneket nem jobbá kell verni, jobbá kell őket szeretni.”
Tudom, hogy ez az igazság. Csak sajnos én képtelen vagyok rá. De igyekszem – legalább annyira, hogy soha-soha ne keveredjek az újpogányok közé. Valószínűleg ez, és csak ez tartana vissza attól, hogy megüssem őket. Ezért, és csak ezért marad a csonttá soványodott tény: ezek a szerencsétlenek nem csak betegek, de végtelenül és barokkos túlzásokba menően ostobák is.
A fentebb idézet mondatokból egészen egyszerűen semmi sem igaz. István nem volt sem szadista, sem hataloméhes trónbitorló. Továbbá ő igenis választás előtt állt: Bizánc vagy Róma, kereszténység vagy ősi pogányság – tessék: Európa vagy Ázsia. Mindössze ennyi volt a választás őelőtte. És ő választott. S bizony keresztény államot alapított – s megteremtette egyszersmind a magyarság túlélését. A sajtkészítő álnév mögé bújó nyomorult pedig (aki álnevét feltételezhetően a zseniális Monty Python Brian élete című filmjéből kölcsönözte) mindössze a tudományos materializmus és a marxi történelemszemlélet vaskos, lábszagú hülyeségeit böfögi fel, amikor egyén és társadalom viszonyát és az egyén történelemátalakító képességét „elemzi”.
Egy súlyosan beteg kor súlyosan beteg termékei ők. S a kor betegsége éppen ott érhető tetten, hogy ezek a szerencsétlen nyomorultak megjelenhetnek a nyilvánosságban. Ortega tragikus igazsága és Julien Benda még tragikusabb igazsága összpontosul Balavány és a sajtkészítő létezésében.
Egy egészséges, vagy e mostaninál csak kicsit egészségesebb korban a paplan alatt játszanának önmagukkal ők, és a lehető legrosszabb esetben is csak tovaris Csikatilo válna belőlük. Ám ebben a korban ők véleményt nyilvánítanak, ráadásul nyilvánosan. Ez a megszokhatatlan, ez a tolerálhatatlan. S hogy mennyire az, játsszunk el egy pillanatra a gondolattal: minden, de tényleg minden megvalósul mindabból, amit ezek leírnak, akarnak, propagálnak.
Képzeljük el azt a világot, ahol Tóta W. szándéka szerint nincsen pénz élsportra, és lehetőleg megszűnik az olimpia. Ahol nem ünnep többé augusztus 20-a, ahol nincsenek szentek, s leginkább nincsenek legendák, mítoszok, mesék, babonák, hősök – ahol semmi sincs. Ahol nincs jó és rossz, mert objektíven és emberi elmével úgysem megítélhető, mi a jó és mi a rossz.
Képzeljük el az ő világukat, ahol nincsen Isten – még annyi sem, amennyi mostanra megmaradt. Képzeljük el egy pillanatra az ő szabadságukat, amely soha nem megvalósítható persze, hiszen szerintük a szabadságot állandóan tágítani kell. Képzeljük el, hogy nincsen állam, nincsen egyház, nincsen példakép, nincsen fegyelem, nincsen iskola, nincsen rend és nincsen szigor, nincsen nemzet és nincsen múlt. S leginkább történelem nincsen.
Nincsen hit és nincsen akarat. Nincsenek faji és nemi különbségek, nincsenek nemi szerepek. Nincsenek korlátok. Törvény sincsen. Család sincs. Nincs határ, hadsereg, vallás, nincsen dicsőség és szégyen. Bűn sincsen. És nincsen pátosz, nincs meghatódottság, nincsen romantika, szentimentalizmus – és nincsen egyetlenegy megfellebbezhetetlen igazság sem, ugyanis általában véve nincsen igazság egyáltalán. Csak ők vannak, a laptopjuk, és az ő vágyaik.
Képzeljük el azt a világot.
S ha elképzeltük, talán belátjuk, hogy mégis inkább őket kell nem létezővé varázsolni. A gyerekeink és az unokáink érdekében.
Hogy Szent István műve még ezer esztendeig fennmaradhasson. S hogy az emberiség fennmaradhasson – már ha ennek egyáltalán van valami értelme…
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap
Szent István
Szent Istvánnak mint a hatalom birtokosának, mint az ország vezetőjének, nem az országa kirablása, tönkretétele, eladósítása vagy külföldi kézre való átjátszása járt a fejében. S ez az uralkodását tekintve lényeges szempont volt, a szándék. Hogy tiszta volt-e a szándéka a hatalom birtoklásával? Az elmúlt több mint ezeregyszáz évben a magyar nép sorsát igazgatták, vezették törzsi vezetők, fejedelmek, királyok, császárok, kormányzók, pártfőtitkárok és miniszterelnökök... Voltak, akik kifejezetten ártó szándékkal ragadták magukhoz a hatalmat, s nem lebegett más a szemük előtt – olykor egy őrült eszme megvalósításáért –, mint kifosztani, megalázni, meggyötörni, kiszolgáltatottá, védtelenné tenni a magyar népet, Magyarországot. Ez leginkább a modern kori magyar történelem figuráira, diktátoraira volt jellemző. A kommunizmus és a bolsevizmus magyarországi megjelenése, kunbéláék, károlyiék, rákosiék és kádárék tevékenysége – közben szálasiéké is – máig be nem gyógyuló sebeket, hihetetlen károkat okozott a magyar népnek.
Stefka István
Magyar Hírlap
Ép testben ép lélek
Miután az olimpiáról, a magyar sportolók szerepléséről már annyi büszkeségtől dagadó írás és annyi „éntőlem örülhettek, furkók, engem nem lehet megvenni nyolc arannyal sem” stílusú, fanyalgóan mértéktartó fikázás jelent meg, szereplésünkhöz nem érdemes már sok mindent hozzátenni. Talán csak annyit, hogy hallgatva érmeseink nyilatkozatát, valami roppant feltűnő volt. Az éremfüggetlenül jóarcú emberek értelmes mondatokat, szerethető gondolatokat mondtak mikrofonokba. Márpedig a mai világban ez sem kevés, ugyebár. Őket hallgatva hús-vér értelemet kapott a régi mondás: ép testben ép lélek.
Forró Péter
Magyar Hírlap
Folyékony demokrácia
Az egyes szavazó felhatalmazhat egy pártot is, de bizonyos kérdésekben ő maga akar dönteni, vagy voksát átadja egy másik, bizalmát élvező személynek. Ez kissé bonyolultnak látszik, de már kialakult a technika, és a berlini Kalózpárt állítólag ezért lett népszerű, és az Occupy mozgalom is él ezzel a lehetőséggel, globális szabadságmozgalmat hirdetve. Mint minden új dologért, eddig főleg a fiatalok rajonganak a kissé anarchisztikus ötletért, de ha egyszer bekövetkezik, hogy – például az Európai Unióban – minden háztartásnak lesz internetkapcsolata, a közvetlen demokratikus joggyakorlásnak is új eszközei és módszerei jönnek létre.
Szentmihályi Szabó Péter
Magyar Hírlap
Orgia után
Ha Hell egyszer megjelenne a körükben, jól érzékelhetné ezt a toleranciát, amely egyébként élesen szemben áll a saját világforradalmár harcosságával. Voltaképpen az sem derül ki egyértelműen, hogy Hell István a finnugoristák pártján állna. Valószínűleg éppúgy zavarja ez az elmélet is, mint a kurultájosok Közép-Ázsia verziója, hiszen mindkettőben a Közép-Ázsia okról, a magyarok identitáskereséséről van szó. Talán annyiban tartja jobbnak a finnugorista verziót, hogy ez a Kovács-féle „merjünk kicsik lenni” imperatívusz őstörténeti változata.
Sinkovics Ferenc
Magyar Hírlap
Sikertörténet a nemzetpolitika
A nemzet egyesítése az idei augusztus 20-a legfontosabb üzenete, a nemzetpolitika sikertörténet, világméretekben is példátlan - mondta Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes a Népszabadság pénteki számában megjelent egész oldalas interjúban.
Az új alkotmányból és az állampolgársági törvényből következően már meghaladta a 300 ezret azoknak a száma, akik kérelmezték a határon túliak közül a magyar állampolgárságot - közölte a miniszterelnök-helyettes. Hozzátette: nem kizárólag Erdélyben és Délvidéken, Kárpátalján adják be a kérelmeket, hanem a nyugati emigrációban is.Semjén Zsolt elmondta: nagyságrendekkel jobb ma - erős nemzeti érdekérvényesítés politikája mellett - kapcsolatunk a körülöttünk lévő országokkal, mint a Gyurcsány-kormány idején.
A lap felvetésére, miszerint ezzel Gyurcsány Ferenc vitatkozna, a miniszterelnök-helyettes úgy fogalmazott, hogy "nézzük a legkényesebb területet Szlovákiát. A Gyurcsány-kormány idején mérgesedett el a helyzet. Magyarországon szocialista-liberális kormány volt, szlovák oldalon pedig egy szocialista-fasiszta kormány, és a kapcsolatok akkor sérültek a leginkább, gondoljunk a nyelvtörvényre, vagy a dunaszerdahelyi rendőrterrorra...
Mindenesetre én komoly sikerként értékelem, hogy ha összehasonlítjuk a második Fico-kormányt az elsővel, nem lehet nem látni, hogy noha még nem tudtuk megoldani az állampolgársági törvényt, s van jó pár vitás pontunk, hangnemében, irányultságában egészen más ez, mint az első volt".
MTI-fidesz.hu
A siker receptje
A Bajnai-féle útmutató eredményes alkalmazásához már csak a kereslet és a kínálat, jelen esetben a „demokratikus ellenzék” és a választó találkozása szükséges. A felméréseket, az időközi választásokon történteket, a kifulladó „civil” mozgalmakat, a mozgósítási képességet tekintve egyelőre nincs, akin a nyilvánosság elé tárt sikerrecept segíthetne.
Szerető Szabolcs
Magyar Nemzet