Máté T. Gyula: Magyar érdek - Mit kezdjünk ezzel az Ukrajnával?
Kedveljük, mert a „gonosz orosz medve” ellen küzd? Utáljuk, mert nacionalista gőgből a kárpátaljaiakra ferde szemmel néz? Sajnáljuk, mert megcsonkították, elvették tőle a Krím félszigetet? Vagy gondolkodjunk el azon, hogy a határok megváltoztathatatlansága innentől végképp nem tabu Európában? Kinek szurkoljunk, kit nézzünk jó vagy rossz szemmel?
Banálisnak és tán néhol gyerekesnek hangzanak ezek a felvetések? Talán, habár jó részük nem is olyan tekintélytelen magyar politikusoktól származik. Azonban összességükből jöhet az ki, amit magyar érdeknek nevezhetünk.
Tehát mi a magyar nemzeti érdek Ukrajna kapcsán?
Egy: felelősséggel tartozunk a kárpátaljai magyarokért. Nem csak azért, hogy túléljenek és eltengődjenek valahogy a rájuk kényszerített határok között. Az, hogy alkudjunk meg a magyar kisebbségű ország kormányával, aztán ő talán majd nem bánik mostohán kisebbségi polgáraival – nos, ez a libbal politika külpolitikai krédója.
Cáfolhatta ezt anno Erdély esetében fél tucatszor Mesterházy, az alapelvük ez volt és maradt. A másik véglet, hogy indítsuk el a magyar katonákat a kisebbségi vidékek felé. A Krím elszakadt, elszakították – mindkét kifejezésben van igazság, noha aligha vitatható, hogy a helyi lakosság túlnyomó többsége támogatta a változást –, most Kárpátalján a sor.
Reális ez? Nem az. Koszovó sorsa amerikai, a Krímé orosz nyomásra változott. Mi ilyen lehetőségekkel nem rendelkezünk, a mi példánk hosszú távon a legideálisabb esetben is a baszk vagy a skót variáns lehet – amelyek kimeneteléről, következményeiről jelenleg még jósolni sem lehet.
Mi akkor a realitás? Hagyjuk az egészet a fenébe a szebb jövőig? Távolról sem: a magyar kormánynak a leghatározottabban támogatnia kell a kárpátaljaiakat. Nem Pestről megmondva a „tutit”, nem kitalálva, hogy milyen mértékű és módszerű önrendelkezést akarnak Ukrajnán belül.
Ám támogatva Ungváron, Beregszászon és Kijevben is azt, amit akarnak. A helyi magyar vezetők bölcsen nem avatkoztak be az új ukrán hatalom és az orosz ajkúak vitájába. Reálpolitikai döntés volt a Petro Porosenko elnökkel még a megválasztása előtt kötött alku is. De az is az, amikor szót emelnek az ellen, hogy Kijev nem tartja be az általa elfogadott játékszabályokat.
Rendben, háborús időkben türelmesnek kell lenni autonómia- és nyelvügyekben, az azonban tűrhetetlen, hogy magyar „kölyköket és nagyapákat” küldjenek ágyútöltelékként egy esztelen polgárháborúba. Ebben Budapest felemelte hangját, és azt kell tennie a jövőben is.
Kettő: az Európai Unió tagjaként mi is azt mondjuk, hogy minél előbb meg kell szüntetni a vérontást Ukrajnában. Hogy ebben az Oroszország elleni szankciók a legcélravezetőbbek-e? Navracsics Tibor, a novemberben Brüsszelben folytató jelenlegi külügyminiszter tegnap reálisan fogalmazott: vitatott eszköz.
Mondhatott volna a szankciókra Magyarország nemet? Reálisan nem. Elérhette azt, hogy minket minél kisebb kár érjen emiatt? Igen. S most, kérem, a széplelkek fogják vissza szisszenéseiket. A szankció élharcosai is a saját érdekeiket tartották elsősorban számon. Franciaország például seperc alatt, az amerikai nyomással is szembemenve kiharcolta, hogy fegyverembargó ide vagy oda, leszállítsa Oroszországnak a milliárdos anyahajókat.
Lengyelország feltétel nélkül követte a washingtoni útmutatásokat: mától a lengyel zöldségek és gyümölcsök előtt lezuhant az orosz sorompó. A lengyel paraszt nyakán maradt termékeket a tengerentúlon nem fogják megvenni, s az uniós piacokra sem férnek be.
Magyarország hatékony volt a brüsszeli alkudozások során. Az orosz érdekeltségű nagy magyar projekteket nem érintik a szankciók: sem Paksot, sem az Ukrajnát elkerülő Déli Áramlatot. A gázszállítással amúgy sem lett volna gond, az unió vezetői tökéletesen látták, hogy az orosz energiaforrásoknak belátható időn belül nincs alternatívájuk. Így még a gázzal kapcsolatos banki ügyek is mentesülnek a szankciók alól.
Három: Budapest bölcsen kimért volt az ukránkérdésben, ennek is köszönhető, Moszkvában eddig fel sem merült, hogy bármely magyar terméket kitiltanának Oroszországból.
Cinikus, hogy az ukrajnai történéseket magyar szemszögből-érdekből nézzük? Ehelyett igazságot kellene osztanunk, mindentudó orákulumnak kellene tűnnünk egy polgárháborúban, amely egyre kevésbé a helyiekről, mint két nagyhatalom hidegháborút idéző összecsapásáról szól? Nos, ez aligha lenne magyar érdek.
Magyar Hírlap
Torkos Matild: A tusványosi szindróma
Ha az illiberális állam alapjainak lerakására nem is, arra jó volt Orbán Viktor tusványosi beszéde, hogy ismét megmutatták a liberális véleményformálók, hogy bármikor, bármilyen, a kormányfőtől elhangzó szöveg felhasználásával képesek lejáratni Magyarországot. Mert ha egyetlen polgár, legyen az akár a „nagy hatalmú” miniszterelnök maga, egy ország népének megkérdezése és hozzájárulása nélkül képes lenne lebontani a demokráciát, akkor ez a társadalom nem lenne másnak tekinthető, mint egy terelgetett birkanyájnak, amelynek teljesen mindegy, hogy milyen berendezkedésű országban él.
A magyar nép nem birkanyáj. Történelmünk során nagyon sokszor bebizonyítottuk, hogy szeretjük a szabadságot, demokráciában akarunk élni, ugyanakkor ragaszkodunk nemzeti szuverenitásunkhoz is. Az alaphangot most is az egykori SZDSZ-es politikusok adták meg. Tamás Gáspár Miklós filozófus egyenesen úgy fogalmazott, hogy „Magyarországon hivatalosan megszűnt a demokrácia”.
És hogy mitől szűnt meg hivatalosan a demokrácia? A filozófus szerint attól, hogy a magyar kormány vezetője szakított eddigi felfogásával, illiberális államot akar építeni, szakítani akar a jóléti állam ideájával, sőt szerinte Orbán úgy gondolja, hogy az emberi jogok is túlhaladottak, és szembefordult a civil társadalommal is.
Az Európai Bizottságban, amelynél – a baloldal szokásainak megfelelően – feljelentették Orbánt, meglepő módon most a helyén kezelték az ügyet. Nem foglalkoztak vele. A magyar kormányfő egy rendezvényen elmondta a véleményét a világgazdaság, a világpolitika alakulásáról, hazánk helyéről a világban és arról, mik jelentenek gondot számára a belpolitikában. A külföldről finanszírozott politikai aktivisták civil jelmezbe bújtatva például zavarják. Vajon melyik liberális demokrácia vezető politikusát ne zavarná, ha például Putyin finanszírozná a politikai ellenzékét?
Bármennyire is fontos személy a jobboldalon Orbán Viktor, miniszterelnöki szerepét, hatáskörét erősen szabályozzák törvényeink. Eddigi politikai pályáját, tetteit mérlegre téve pedig tényleg aljas inszinuáció kétségbe vonni, megkérdőjelezni a demokrácia melletti elkötelezettségét. Még akkor is így van ez, ha egyébként teljes joggal lehet kifogást emelni jó néhány kormányzati intézkedéssel szemben. Ha időnként úgy tűnik is, hogy feszegeti a törvény szabta korlátait, ha a kormányzati hatalomban rejlő „zsákmányrendszer” lehetőségeit elég sokszor rettenetes személyzeti politikával használja ki, még akkor is elég nehéz lenne kikezdeni azzal, hogy nem demokratikusan irányítja az országot.
Orbán azzal háborította fel baloldali és liberális kritikusait, hogy szerinte szakítani kell a liberális társadalomszervezési módszerekkel. Ezzel egyébként egyáltalán nincs egyedül a kormányfő, egyre többen vonják ugyanis kétségbe annak a korábban uralkodó közgazdasági és általában társadalomtudományi elméletnek a fenntarthatóságát, miszerint a szabad piacgazdaság és a jogegyenlőségen nyugvó politikai demokrácia – vagyis a nyugati liberális demokrácia – az emberi társadalom létezésének legtökéletesebb formája. Ugyanis mennyire lehet tökéletes az a modell, amely békésen megtűri a demokratikus szegénységet, milliók mélynyomorát?
A magyar választópolgároknak azzal a „gulyásliberalizmussal” lett tele a hócipőjük, amelyről Orbán pontos kritikát fogalmazott meg, amikor kijelentette: „a korábbi liberális magyar állam nem védte meg a közösségi vagyont, nem kötelezte a mindenkori kormányt, hogy ismerje el a világban élő magyaroknak a magyar nemzethez való tartozását, nem védte meg az országot az eladósodottságtól, a családokat pedig az adósrabszolgaságtól”. Orbán elég nagyvonalúan summázta mindazt a keserűséget, amelyet a liberális demokráciára hivatkozva okoztak az ország lakóinak.
Emlékszünk még arra, hogy „az állam rossz tulajdonos” szöveget szajkózva ész nélkül kiárusítottak mindent, ami mozdítható? Aminek következtében milliók váltak jobb esetben bérrabszolgává, rosszabb esetben földönfutó munkanélkülivé. A liberális demokrácia a tőketulajdonossá emelt hazai holdudvari elitnek bizonyára nagyon bejött, valóban a világon létező társadalmi szerveződés legjobbika, ám nem biztos, hogy ugyanígy éreznek azok, akik csupán a munkaerejüket képesek áruba bocsátani a mindennapi kenyérért.
És ezt Tamás filozófus is pontosan tudja, ha éppen úgy tartja kedve, hogy tudni akarja. Ez a nyugati, fejlett liberális demokrácia, a „létező világok legjobbika” egyébiránt mindenféle erkölcsi aggály nélkül bezsebeli azt a profitot, amelyet a fejletlenebb, gyengébb államok polgárainak olcsó bérmunkájából teremtenek meg, hogy a távol-keleti gyerekmunkát is felhasználó nyugati multinacionális cégek disznóságai feletti szemhunyásukról már ne is beszéljünk. Vagy éppen arról a kamatszivattyúról, amelyet a gyengébb államokra kényszerítenek teljes szabadsággal és liberalizmussal átitatva.
Orbán Viktor elég régóta beszél arról, hogy a liberális állam után egy munkaalapú állam korszaka jöhet el, amely a kereszténységet, az emberi jogokat tiszteletben tartva ismét versenyképessé teszi a magyar közösséget. Mostani bírálói úgy tesznek, mintha Orbán most beszélt volna életében először a munkaalapú állam tervéről. Legalább öt éve erről beszél. Például 2012-ben kifejtette, mi a célja a kormányzati ciklus hátralévő idejére.
Ezek szerint: befejezik a munkát, hogy a jóléti állam helyett munkaalapú állam alakuljon ki. Az ehhez szükséges lépések szerinte: a költségvetést pozitívba kell fordítani, 50 százalék alá kell csökkenteni az államadósság szintjét – négyévente szerinte legalább 10-14 százalékkal lehet lefaragni belőle –, újra kell iparosítani az országot, meg kell teremteni az energiafüggetlenségünket, fejleszteni kell az atomenergia-termelést, célként kell meghatározni a teljes foglalkoztatottságot, meg kell fordítani a demográfiai trendet, és haza kell hívni a tehetségeinket.
A baloldali fizetett vagy önkéntes aktivisták most örülhetnek egy parányit, sikerült megint rossz hírét kelteni a világban Magyarország demokratikusan választott miniszterelnökének a beszédéből kiragadott szövegfoszlányok félremagyarázásával, ám van egy rossz hírem számukra: a magyar nép már a demokrácia őrzését se bízná rájuk, nem kér a viperáikból, uniós pénzen vett vízágyúikból, gumilövedékeikből, amelyekkel nekik átmeneti ideig sikerült markukban tartani a hatalmat, miután lelepleződött a csalásuk, a hazugságaik özöne.
Az megbocsáthatatlan, hogy intrikáikkal sikerült elérniük, hogy baloldali barátaik Mussolinihez, Putyinhoz hasonlítsák a miniszterelnököt, miközben mi itthon pontosan tudjuk, melyik nagy formátumú liberális hazafi volt tagja Mussolini pártjának egykoron – mint ahogy azt is tudjuk, hogy a Gyurcsány család ápolt Putyinnal a diplomáciai, politikai és gazdasági kapcsolatokon messze túlmutató, a családi életre is kiterjedő, szoros baráti viszonyt.
Jó lenne ezt a legutóbbi ármányt betudni a politikai uborkaszezonnak vagy annak, hogy a liberális megmondóemberek ránéztek a legfrissebb közvélemény-kutatási adatokra, szemrevételezték a baloldali politikai pártok palettáját, és elkeseredettségükben, tusványosi szindrómába süllyedve rontottak rá Orbánra a tusnádfürdői beszéd apropóján.
mno
Bayer Zsolt: HAT/HET
Azt írja az Index nevű kloáka valamelyik senkiházija, hogy a jobboldaliak menekülnek Orbán szavai elől, és senki sem meri elemezni azokat.
Nos, akkor íme: Az a liberális demokráciának csúfolt csődtömeg, amelyet az utolsó harminc évben összehoztatok, a végóráit éli. És ezt rajtatok, a liberális demokrácia és a szabad versenyes kapitalizmus Pangloss mesterein kívül már mindenki tudja. Már csak ti hiszitek és hirdetitek azt, hogy ez a létező világok legjobbika.
Nem az. A szabad versenyes kapitalizmus utolsó szimbóluma Detroit. A szellemvárossá lett egykori ipari centrum, az amerikai autógyártás fellegvára. Ahol ma a hajléktalanokon kívül csak a pusztulás és a romok leltek otthonra. A semmi közepe, a semmi ága - a szabadversenyes kapitalizmus vége, az Detroit.
A szabad versenyes kapitalizmus másik szimbóluma a Lampedusa szigetéhez érkező menekülők mindennapi tragédiája. Ahogy vízbe fúlnak az ígéret földjének partjainál, vagy ahogy bejutnak Európába, és részeivé, előidézőivé válnak Európa végromlásának.
A tőke a hatékonyság nevében egyre keletebbre hurcolja a munkát és a termelést, mert még mindig akadnak a földön százmilliók, akik egy tál rizsért elvégzik azt a munkát a szalag mellett, amelyért már a kelet-európai rabszolgák is „túl sokat” kérnek. Megy a munka, megy a termelés, megy a tőke keletre, keletről és délről pedig özönlik a munkaerő és a nyomor és a feldolgozhatatlan, elviselhetetlen idegenség nyugatra.
Igazi haláltánc. De annak idején a haláltánc résztvevői tudták, mi a vég. A mai haláltáncban forgó nyomorultak viszont mind-mind azt hiszik, megoldást leltek az életükre.
Nincsen megoldás. Már nincs. Olyan keretek között, ahogy Pangloss mesterék elképzelik, már nincs.
Erről beszélt Orbán Viktor. Hogy így nem megy tovább. Igen. És a munkaalapú társadalom az élősködő társadalom ellentéte, nem pedig a liberális szabadságjogok felszámolása. Azt itt nem számolta fel senki, és nem is gondolt ilyesmire. Amúgy pedig ti bármikor felszámoljátok, zárójelbe teszitek a liberális szabadságjogokat.
Amerika hosszú évek óta leköpi az összeset. Amikor megfigyeli, lehallgatja nemcsak a saját állampolgárait (az is égbekiáltó bűn!), hanem bárkit a világon.
Az maga a liberális szabadságjogok felszámolása. Amikor tárgyalás és ítélet nélkül tart embereket fogva leírhatatlan körülmények között Guantánamón, az a liberális szabadságjogok felszámolása. Amikor megengedi, hogy kínozzák a foglyokat, az a liberális szabadságjogok felszámolása.
De ezért soha nem pofáztok, nem hisztériáztok ti kretének, fizetett rettegők, ti hétpróbás gazemberek. Olyankor kussoltok, és megmagyarázzátok: hogy mert harcolni kell a terroristák ellen. Ó, hát persze! Mindig kell harcolni valaki ellen, ez a diktatúrák lényege.
A ti liberális demokráciátok és szabadversenyes kapitalizmusotok a diktatúra maga. Csak szabadságnak és demokráciának becézgetitek, és elhitetitek az általatok irányított és fizetett tudatipar segítségével, hogy a szabadság lényege nem más, mint a „melegek” házasodása.
Ennyi maradt a szabadságból. Pfuj.
Ennyi maradt, és a lerohasztott, önmaga karikatúrájává tett oktatás, ahol ma annyit ér egy diploma, mint ötven éve egy érettségi. Vagy kevesebbet. És ha valaki ezt szóvá teszi, azt mindjárt megvádoljátok elitizmussal. Nincsen már a nyugati társadalmaknak egyetlen olyan szegmense sem, ami ne lenne fertőzött, ne lenne elviselhetetlen, ne rohadna, ne lenne pusztulásra ítélve. És eközben ti a diktatúrától rettegtek, ami nincsen ugyan, de legalább muszáj a falra festeni, másként miből tartanátok fenn a nyomorult, semmirevaló és teljesen felesleges létezéseteket?
Mondom még egyszer Canettivel: „A meztelen tömeg mindent Bastille-nak lát”. Ha pedig magától mégsem venné észre, hát azért vagytok ti, hogy a megfelelő irányba tereljétek a gondolatait. Bármi áron, bármekkora hazugsággal, az mindegy.
Orbán azt mondja Tusnádon, hogy az Egyesült Államok elnökét elítélték hatáskörtúllépésért, ráadásul ez már többször előfordult, és képzelje el mindenki, mi történne, ha őt ítélNÉK el ezért, akkor ő meddig maradhatNA hivatalban.
Ez annyit jelent, hogy az Egyesült Államok az igazi következmények nélküli ország (az), a kirakatdemokrácia, bezzeg, ha ő lépné túl a hatáskörét, és ezért elítélnék, azonnal mennie kéne.
Ebből a gazemberek médiahada legyártja a következő értelmezést: Orbán ezzel azt akarta mondani, hogy ellentétben az Egyesült Államok elnökével, őt nem lehet elítélni. Az Index nevű kloáka ezt hosszan fejtegeti, a Népszabadságnál rafináltabb és aljasabb disznók vannak, ők egyszerűen belehamisítanak Orbán szövegébe, hogy eladhatóbb legyen a koncepció. Ők az orbáni feltételes módot (elítélne) megfejelik egy hat/het deverbális verbum képzővel (elítélhetne), hogy ezzel tegyék lehetővé önmaguk számára a hazudozást. Így készül a cinikus diktátor arcképe a kretének, a fizetett rettegők és a hétpróbás gazemberek világában.
De mindez igazából mellékes.
A lényeg, hogy a világotok a végét járja. És vagytok olyan idióták, hogy erről nincs fogalmatok. Mert még Az ember tragédiáját sem ismeritek. De mi vagyunk annyira jók, kegyesek és liberálisok, hogy lesz helyetek az új világban is. Legfeljebb majd a hazudozást kell befejeznetek. Cserébe lehettek ti is szabadok, és ha dolgoztok, kapHATtok enni. Coki.
Magyar Hírlap
Szentmihályi Szabó Péter: Sarkosan fogalmazva
A miniszterelnök beszéde a bálványosi szabadegyetemen még a szokásosnál is hevesebb reakciókat váltott ki balliberális körökben
Egyelőre csak a vezetők tiltakoztak, de (ha fontosabb ügy nem adódik), egész nyáron ezen fognak rágódni azok, akiknek már csak a csont jutott. Az alaptétel, mely szerint egy demokrácia nem feltétlenül liberális, valósággal sokkolta a született demokratákat, hiszen ezzel „Orbán Viktor kiiratkozott a demokráciából”, hiszen annak szent és sérthetetlen lényege, hogy mindenki azt csinál, amit akar, ha nem sérti más szabadságjogait.
A probléma ezzel az, fejtette ki a miniszterelnök, hogy nem tisztázott, kik és milyen alapon bírálják el, mennyire sérülnek e jogok, hozzáteszem: a szabadságjogokkal való visszaélések sora jellemzi a liberális demokráciát politikai, gazdasági, pénzügyi és kulturális téren is, méghozzá a közösség, a többség kárára.
A „munkaalapú társadalom” elképzelése is rettentő felháborodást vált ki, pedig az Európai Unió baloldali kormányai is szeretnének visszatérni ahhoz a „maradi” rendszerhez, mely Európát egykor naggyá tette. A DK szerint Orbán a fasiszta államszervezést tartja példának, az MSZP új vezére pedig az elítélő nyilatkozatban közli, hogy olyan országra van szükség, ahol a szabadság átélhető élménnyé válik.
Az illiberális állam perspektívája mély sebet ütött mindazok lelkében, akik már az MSZP–SZDSZ-kormányok idején átélték a szabadság élményét, igaz, közben mindent eladtak, amit lehetett, és minden kölcsönt felvettek, amit adtak, a közvagyon őrzését és megtartását pedig felesleges, káros, visszahúzó gondolatként elvetették, mert a privatizálók és a bankárok, befektetők jó emberek.
A liberálisok vad és vak gyűlöletét az elmúlt napokban magam is megtapasztalhattam, nem először és nem is utoljára, hiszen aki nem liberális, az fasiszta, náci, kommunista, antiszemita, továbbá a keleti diktatúrák híve. Lehet (nekik) mindenkit elmebetegnek és hazaárulónak tartani, akinek nem tetszik, ami az elmúlt negyedszázadban Magyarországgal történt, de a pimasz hazudozás és vádaskodás mindig visszahull az agresszív, önző és elvtelen liberálisokra, akik mellesleg tönkretették magát a baloldalt is.
Persze, mint Orbán Viktor mondta, a jövőben bármi megtörténhet, mint a szomszédos Ukrajnában, és hatalmas erők állnak az üldözöttségre panaszkodó „üldözöttek” mögött, akik számára a demokrácia annyit jelent, hogy ők mondják meg, mi a szabadság, és kik részesülhetnek a szabadság élményében. Ők.
Csak megjegyzem, a felvilágosodás liberális gondolkodói kínosan éreznék magukat az ő társaságukban, nem is szólva a szociáldemokratákról.
A jelmezbálnak vége, az álarcokat el lehet dobni. Pénzről van szó. Sok-sok „puha költségről”, amit a nem munkaalapú globális hatalom juttatott és juttat nekik.
Magyar Hírlap
Olyan világban élünk, ahol a Zsidó Világkongresszus (WJC) magyarországi származású elnöke, Ronald Lauder mondja meg, hogy ki lehet, és ki nem lehet Magyarország római nagykövete - Stefka István:…egy európai
Szentmihályi Szabó Pétert, a szemünk láttára szedte szét a balliberális újságírói siserehad gyalázkodása.
Bár csaknem ötven könyve megjelent az írónak, költőnek, tudományos-fantasztikus könyvek szerzőjének, szerkesztőjének, újságírónak, az angol irodalom egyetemi tanárának, de az elmúlt több mint negyven évben annyi becsmérlő cikk, gyalázkodás nem jelent meg Szentmihályi Szabó Péterről, mint az elmúlt hetekben.
Történt az, hogy a magyar kormány úgy vélte, a több nyelven felsőfokon beszélő polihisztort, keresztény elkötelezettségű és a nemzetéhez, magyarságához hű férfiút kéri fel római nagykövetnek. Természetes elképzelése volt ez a külügynek, s természetesen Orbán Viktornak, hogy olyanok legyenek lassan az ország követei, akik nem ellene dolgoznak, hanem méltóképpen képviselik hazájukat. A balliberális médiahiénák azonban – a szintén balliberális belföldi politikai erők, Magyarország-ellenes külföldi üzleti-politikai körök támogatásával – szisztematikusan lejáratták a jelöltet.
Valószínű, hogy nem Szentmihályi volt a végső célpont, hanem Orbán Viktor és kormánya. Eddig is több fideszes-kereszténydemokrata politikusnál próbálkoztak, de lukra futottak. Mégis, ahol csak egy szemernyi vétség, gyanú volt fellelhető bármelyik kormánymegbízottban, kormányt képviselő politikusban, akkor azt megpróbálták, megpróbálják szétcincálni, mint kutya a lábtörlőt.
Belső szabályuk, hogy a kiszemelt áldozatot nem szabad elengedni, a megsemmisítésig kell gyalázni, üldözni őt és családját. Nem számít erkölcs, tisztesség, igazság, újságírói objektivitás, legyen az akár hazugság is, akkor is csinálni kell. A hazugságból igazságot kell barkácsolni.
Ez nem idegen tőlük, nem először művelik. Ez a balliberális média igazi arca. A brancs arcát sokszor nem is látjuk, de tudjuk, hogy volt ügynökökből, besúgókból, szt-tisztekből, a Kádár-rendszer leghűségesebb kiszolgálóiból vagy azok leszármazottaiból tevődik össze. Mondhatni, a rendszerváltás kezdetétől, 1990-től a munkájuk nem más, mint a valódi rendszerváltás akadályozása, a polgári, nemzeti erők, a jobboldal lejáratása. Ennek a célnak a megvalósítása a mai napig tart. Ők az ötödik hadoszlop, amely választási veresége ellenére mindig újjászerveződik és támad. Most éppen Szentmihályi Szabó Péter került a látókörükbe.
Kísértetiesen ugyanez történt húsz éve, 1994-ben, amikor egy forró júliusi napon az MSZP-SZDSZ hatalomra jutásakor, hatpárti egyeztetés nélkül, addig példátlan módon kirúgták, utcára tették, leváltották a Magyar Televízió egész vezetését, a Híradó és a Hét munkatársainak többségét rendelkezési állományba helyezték.
Ez a fajta munkanélküliség több mint kétszáz embert érintett. De előtte négy évig a Népszabadságban, a Népszavában, az akkor szadeszos Magyar Hírlapban, a Kurírban stb. valótlanságokat, hazugságokat, rágalmakat írtak rólunk. Miután abban az időben alig létezett jobboldali sajtó (csak a Pest Megyei Hírlapról és az Új Demokratáról beszélhetünk), így védelem nélkül maradtunk. Ez a döbbenetes hallgatás kísértetiesen ugyanaz, mint Szentmihályi Szabó Péter esetében, akit a Fidesz-KDNP-vezetésű kormányzás alatt a szemünk láttára szedett szét a balliberális újságírói siserehad gyalázkodása. Állítólag nincs sajtójuk, és nincs sajtószabadság! Nekik legyen mondva.
Mi is a bűne a már kinevezett római nagykövetnek? Dési János Népszavában megjelent cikke szerint „…harmadosztályú, szélsőjobbos, antiszemita provokátor”. Más gyalázkodók szerint kommunista, fasiszta, Csurka István lapjába írt, rasszista…
Mint annyiszor, a balliberális oldal külföldhöz fordult, hiszen hazai támogatása minimális. A feljelentésnek meg is lett az eredménye. A Rágalmazás Elleni Liga (ADL) után a Zsidó Világkongresszus (WJC) magyar származású elnöke, Ronald Lauder is felszólította az olasz államfőt és külügyminisztert, akadályozza meg, hogy Szentmihályi Szabó Péter római nagykövet lehessen.
Elképzelem, hogy döntéskor az őskommunista, jobboldalivá vált Napolitano elnök melyik énje szerint határozott volna. Nos, a lényeg, a magyar balliberálisok rágalmazása sikerrel járt. Egy nagy műveltségű – olaszul is beszélő –, moralista, polgári humanistát sikerült újra partvonalon túlra tenni. Ez ám a győzelem.
Példátlan a magyar diplomácia kinevezési történetében, hogy egy szuverén állam döntésébe külföldi erők is beavatkoztak. Szentmihályi feladta.
A Corriere della Sera olasz napilapban így nyilatkozott: ,,…Azért álltam félre, mert nem akartam megzavarni az Olaszország és Magyarország közötti kapcsolatokat… A támadások alaptalanok, előítéletekre és felvetésekre épülnek. Nem tartom magam antiszemitának. Messze áll tőlem minden rasszista vagy idegengyűlölő érzelem…”
Ilyen egy igazi úriember. Önmaga lépett. Megint egy áldozat kilőve. Rajta, kis kommunistáim, liberálisaim, hazátlanaim, jöhet egy újabb áldozat! József Attila 1936-ban írott Világosítsd föl (gyermeked) című verse jut eszembe:
„…És vígasztald meg, ha vigasz
a gyermeknek, hogy így igaz.
Talán dünnyögj egy új mesét,
fasiszta kommunizmusét –
mivelhogy rend kell a világba,
a rend pedig arravaló,
hogy ne legyen a gyerek hiába
s ne legyen szabad, ami jó.”
Magyar Hírlap
Fricz Tamás: „Wir sind eins” - azaz: egyek vagyunk, mondják a németek
A napokban német nyelvterületen jártam, s reggelente belepillantottam az ottani tévécsatornákba. Az ARD nevű közszolgálati tévé visszatérő mottója: wir sind eins – vagyis: (mi, németek) egyek vagyunk. Ezzel szemben mi legfeljebb azt írhatnánk ki: mi, magyarok, nagyon különbözőek vagyunk. És itt van a kutya elásva.
Nem először járok Németországban, figyelem, mi lehet a kiemelkedő gazdasági, politikai, kulturális, és legújabban – vagyis ismét – labdarúgásbeli sikereik titka. Sok-sok év után immáron ki merem jelenteni: legfontosabb titkuk az összetartás.
A mély, gyökeres, valóságos és naponta tetten érhető összetartás. És ez, nevezzük nevén a gyereket – liberálisok most forduljanak el – nem más, mint a nemzeti összetartás. Mindez azért is furcsa lehet liberális és baloldali olvasóimnak, mert azt gondolhatják az utóbbi tíz-húsz harminc év felszínes tapasztalatai alapján, hogy Németország is átment azon a számukra kedves agymosáson, amit a neoliberális paradigma, a globalitás, a kozmopolitizmus, a kisebbségek többség fölé állítása, az 1989-es washingtoni konszenzus (liberalizáció, dereguláció, privatizáció), a nemzettudat háttérbe szorítása, az entertainment (globális, üres szórakozás) stb. jelenítenek meg.
És kár is lenne tagadni: Németország az utóbbi évtizedekben látszólag valóban behódolt a neoliberális-globális paradigmának. Például emlékszem arra, hogy a 2006-os németországi labdarúgó vb idején a német médiumokban azon vitatkoztak, vajon helyes-e, hogy a berlini, hamburgi, müncheni stb. utcákon hajtó autók szinte mindegyikére kitűzik a fekete-vörös-arany trikolórt a német úrvezetők. Nem nacionalizmus ez? – kérdezgették maguktól, s óvatosságra intették egymást.
Ugyanakkor kár lenne tagadni: ha valamelyik országnak, akkor Németországnak valóban csínján kellett-kell bánnia a nacionalizmussal. Hitler és a nácizmus borzalma után egyetlen egyet nem tehettek a németek: a nemzeti érzésekre nem hivatkozhattak és nem apellálhattak. Ezt várta el tőlük – joggal – a világ és a nemzetközi közvélemény. És ennek az elvárásnak ők meg is feleltek évtizedeken át, egészen napjainkig.
Sőt, az utóbbi évtizedekben túl is kompenzáltak: a nemzeti beszédmódot felváltották a (neo)liberális beszédmóddal, a patriotizmust a globális szemlélettel. A vezető globális pénzügyi és gazdasági körök, a nemzetközi politikai és gazdasági szervezetek, az Egyesült Államok és Izrael bőszen és megnyugodva bólogattak: ez igen, mi így szeretünk téged, Németország! Csakhogy, barátaim, nem ilyen egyszerű a helyzet a németekkel kapcsolatban.
A németek nem Hitlerrel kezdődtek és nem is Hitlerrel végződnek. A németeknek 1933 előtt is volt történelmük és 1945 után is van történelmük. A németek pontosan tudták és elfogadták, hogy a nácizmus után bűnhődniük kellett. Megtették, amit elvárt tőlük a világ.
De közben és most is: egyek maradtak. Azt mondják és azt állítják magukról, hogy ők neoliberálisok, s valóban, a felszínen nemcsak a szocdemek és a zöldek, hanem a kereszténydemokraták is gyakran liberális „szövegeket” nyomnak – például az EU-ban is (sajnos gyakran a mi kárunkra).
Ám közben – a liberalizmus narrációja mögött – a legkeményebben érvényesítik a nemzetállami érdekeiket gazdaságban, politikában, kereskedelemben, kultúrában, sportban, mindenben. Igen, liberálisok – is. De totálisan nemzetiek. Egyek. „Wir sind eins.”
És ez természetes számukra. Nem kell a nemzeti összetartozásukat megmagyarázni. Nem kell népi-urbánus vitákat folytatniuk. Nem kell zsidó-magyar, zsidó-keresztény konfliktusokat kezelniük. Nem beszélnek arról, hogy miért németek, kik a németek, kik a hazafiak. Nem beszélnek és MAGYARáznak a nemzeti identitásról, hanem az bennük van. Egyek vele.
És ezért képesek együttműködni. Mert egy németnek természetes, hogy a másik németet meghallgatja, bólogat, és hozzátesz valamit. Bővítik, tágítják egymás tudását, kiegészítik azt. A németek a tudományos tanulmányokat úgy hívják: Beitrag – azaz, magyarul: hozzájárulás. Ők a meglévő közös tudásukat őrzik, hozzátesznek, s ha egyikük hozzátesz, azt hozzájárulásnak nevezik, és a közös tudásuk részévé teszik.
Megfigyeltem a beszédmódjukat: ha az egyik kifejt valamit, a másik figyelmesen hallgatja, majd így válaszol: neked ebben és ebben igazad van, de ebben és ebben nem.
És mi is van nálunk, felebarátaim?
Nézzük meg a kommentrovatainkat, nem kell más. Brutálisan, csírájában, gyilkos módon csesszük (mondhatnám más szóval is, ami itt kifejezőbb lenne) le egymást. Azonnal, kíméletlen, kegyetlenül és szadista módon. Nálunk nem „hozzájárulás” (a közös tudáshoz) az, amit a honfitársunk mond, hanem valami, aminek az írmagját is ki kell irtani. Tízmillió (már annyi se) Nagy Arc országa vagyunk. Hova jutottunk?
Mi nem egyek vagyunk – hanem: „wir sind allein”. Egyedül vagyunk. És külön.
És most kérdezlek benneteket, emberek-bajtársak: mikor változik meg ez és hogyan? Válaszoljatok!
mno
Bayer Zsolt: Mennyit ér?
Mennyit ér egy élet? – merthogy erről lesz szó.
Arról a nyolcszáz palesztinról, akiket az elmúlt két hétben izraeli katonák öltek meg. A nyolcszáz áldozat elsöprő többsége civil – közöttük majdnem kétszáz gyermek. A sebesült gyermekek száma pedig ezerkétszáz.
A Gázai övezet kísértetei ők. A gettóba zártak, megalázottak, kirekesztettek, elnyomottak, megbecstelenítettek, ők, akiknek elrabolták a hazáját, és akiket bármikor minden különösebb probléma nélkül meg lehet gyilkolni.
Az izraeliek iskolákat bombáznak. Iskolákat, amelyek óvóhelyként működnek most éppen. És kórházakat. És lakóházakat. Aztán, amikor egy palesztin siheder a romok alatt keresi hozzátartozóit, izraeli mesterlövész les rá, és kioltja az életét. Háromszor lő.
Miközben az izraeli reguláris hadsereg naponta követ el ilyen és ehhez hasonló háborús bűnöket, a zsidó civilek a környező dombokra kanapékat, foteleket visznek fel, meg némi üdítőt, és onnan lesik röhögve, távcsőbe kukkolva, mi is történik Gázában.
A világ pedig csak bámul, és nem hiszi el ezt az egészet. És hogy megnyugtassa lelkiismeretét, mond szép szavakat. Meg fél szívvel, fél lélekkel elítéli Izrael katonai akcióit, aztán nem történik semmi. Soha nem történik semmi.
Nyolcszáz palesztin civil halott. Majd kétszáz gyerek és ezerkétszáz sebesült gyerek.
Ez a halottak számát tekintve közel három lelőtt maláj gépnyi áldozat. De hát a maláj gépen, ugye, nyugati emberek ültek. Rengeteg holland, ausztrál, amerikai. Így aztán az ítélettel, az elementáris felháborodással és a válaszlépésekkel is készen állt a „civilizált”, „művelt” világ. Készen állt, azonnal. Ugyan senki nem tudja, ki is lőtte le azt a gépet valójában, és nem is fogja soha megtudni senki sem, csak azok, akik VALÓBAN lelőtték.
De a lelőtt maláj gép majd háromszáz áldozata kiváló propagandaanyag lett egy szempillantás alatt. Oroszország elleni propagandához kellettek, kellenek.
Egy közepes értelmi képességekkel rendelkező gyerek is rájön három perc alatt, hogy Putyin az egyetlen ebben a sokismeretlenes egyenletben, akinek a legkevésbé állhatott érdekében a maláj gép lelövése.
Kristálytiszta: ezért teszik Putyint felelőssé. Putyint és Oroszországot. És máris elkészült a szankciók egész arzenálja, és naponta hallatszik a fenyegetőzés, moral insanityk követelik habzó szájjal, hogy vegyék el Oroszországtól a 2018-as foci-vb rendezési jogát. (A leghangosabbak és a leginkább megfellebbezhetetlen erkölcsi szentenciákat kinyilatkoztatók megint az amerikaiak. Akik 1988. július 3-án lelőtték az Iran Air 655-ös járatát a Perzsa-öböl fölött – kétszázkilencven ember veszett oda. Az eset után az Egyesült Államok egy ideig összevissza hazudozott, végül elismerte a gép lelövését, de Bush kijelentette, hogy sohasem fog bocsánatot kérni Irántól, bármi is derüljön ki a gép lelövésének körülményeiről. És most ezek pofáznak…)
Ami a lényeg: nem tudjuk, ki a tettes, de már az oroszok nyakába varrták az egészet, és már ki lettek találva az oroszok elleni szankciók.
Azt viszont egészen pontosan tudjuk, kik öltek meg nyolcszáz palesztin civilt, köztük majdnem kétszáz gyereket.
De nincs ítélet, és nincsenek szankciók.
Undorító mismásolás van, meg félrebeszélés és félrenézés.
Meg a gázai pokol van, és a poklot fotelből, vihogva kukkoló izraeliek vannak. És kegyetlenség és terror és gyilkolás és bűn, bűn, bűn, minden istenverte napon…
Azt még nem tudjuk, mi történne, ha Izrael nyolcszáz amerikait vagy hollandot ölne meg, köztük közel kétszáz amerikai vagy holland gyereket. Lehet, hogy akkor erőteljesebb lenne a fejcsóválás – a többi néma csönd.
De most, hogy „csak” palesztinok pusztulnak, most kiszámítható és egyszerű minden.
De van egy rossz hírem: Izrael téved, ha azt hiszi, hogy az idők végezetéig felmentése lesz mindenre Auschwitz miatt. Mert most azt hiszi. És a világ ehhez asszisztál.
De nem lesz mindig így.
Mert az ember akkor is ember, ha palesztin. A bűn pedig akkor is bűn, ha izraeliek követik el. És erre hamarosan a világ is rádöbben majd. Illetve már régen rádöbbent. De hamarosan ki is fogja mondani.
Jó hangosan és félelem nélkül.
Magyar Hírlap
Sitkei Levente: Emberek Gázában
Juval szerette az életet, szeretett visszaadni valamit a közösségének, mielőtt belépett a seregbe, egy éven át veszélyeztetett hátterű fiatalokkal foglalkozott Dél-Izraelben – mondják barátai az egyik, nemrég meghalt izraeli katonáról.
Juval Dagan „csodálatos ember volt, barátságos, szeretetteljes, mindig mosolygó”. A 22 éves katona nagybátyja szerint a fiatalember szolgálata lejárt volna, de önkéntesként maradt a seregben, hiszen a családjában mindenki így tett, apja ás bátyja is olyan kommandósok voltak, mint ő. Gázában halt meg egy tűzharc során. Az izraeli hadsereg a többi, elesett katona arcképét és rövid életrajzát közreadta. Az elesett katonák egytől-egyig fiatalok, mosolygósak, barátságosak. Emberek.
Ellenfeleikről, a több mint ötszáz megölt palesztinról nincsenek arcképek, se életrajzok. Az izraeli katonákat terroristák ölik meg minden esetben, ahogy ők is csakis terroristákkal végeznek. A palesztinok láthatóan nem emberek, vagy terroristák, vagy a Hamász öngyilkos taktikájának áldozatai. Az izraeli sajtó teljes mértékben háborús üzemmódban dolgozik, temeti az elesett katonákat, s beszámol arról, melyik politikus mit tenne Gázával. Talán újra elfoglalják, talán letarolják, talán egy idő után tűzszünet lesz.
Mint minden háború, ez is végtelenül cinikus. Az izraeli hadsereg három nappal a támadás előtt felszólította az egyik gázai lakónegyed 80 ezer lakóját a távozásra, majd utána szétbombázott mindent, és tankokkal benyomult a területre, ezután pedig mosta kezeit, miszerint ő szólt előre az akció előtt. Szörnyű katonai logika, ahogy szükségkórházat hoznak létre a határvidéken, ahová a katonákat és a civil lakosságot várják, utóbbiakat azok gyógyítják, akik végeztek a családjukkal.
A bombázások kizárólag a civil lakosságot sújtják, a Hamász fegyverei jó helyen vannak, biztonságban, s szükség esetén pillanatok alatt el tudják vinni bárhová. Gáza „pacifikálása” csakis úgy valósítható meg, ha az egész területet lerombolják, a lakosságot máshová költöztetik vagy kardélre hányják, és az övezetet sóval hintik be. Ezt Izrael is pontosan tudja. A palesztin–izraeli viszálynak nincs katonai megoldása, minden egyes lövéssel, halottal, sebesülttel csak az erősödik a palesztinokban, hogy nekik nincs helyük ezen a földön, Izrael el akarja őket távolítani.
Csakhogy Gázában nagyjából kétmillió ember él, ez pedig nagy tömeg, súlya van, akarata is, nehezen mozdul, főleg akkor, ha minden irányból kerítések veszik körül. Az egyetlen mozgalom, amelyhez fordulhatnak, a Hamász, amely szintén csak katonai megoldásban gondolkodik, lövi a környéket, riogatja Dél-Izrael telepeseit, Askelónt, Szderótot, de közel sincs olyan hatékony, mint az izraeli hadsereg.
A háború a Szentföldön gyakorlatilag bármikor kitörhet, ha van rá politikai akarat. A három izraeli fiatal megölése körüli események mutatták, hogy most ideális a helyzet arra, hogy felrobbanjon Gáza. Sorkatonák esküdtek bosszút az internetre feltöltött képeken, fiatal lányok pózoltak felirattal, miszerint az arabokat gyűlölni erkölcsi kötelesség, a politikai elit pedig öltönyben és nyakkendőben, trágár szavak mellőzésével mondta ugyanezt.
Mivel Izrael egy demokrácia, színes és szabad sajtóval – amelyet most láthatóan kicsit megbénít a katonai cenzúra –, a szemünk előtt épül fel a hadigépezet és annak háttere. Gáza sajtója kicsi, ellenőrzött, és jószerivel arról szól, hogy öljük meg a zsidókat.
Aztán a színes, szagos és szabad Izrael nekiindul, a szigorú, szomorú és szegény Gáza pedig meghal.
Fricz Tamás: A haza „deáki” bölcsei: Lendvai Ildikó, Kovács László…- „Gyurcsán Feri olyan harcias, mint annak idején Marosán György”
Az elmúlt héten – még a szocialisták tisztújító kongresszusa előtt – hírnökök jöttek, s pihegve szóltak: a szocialista párt nagy öregjei nem békélnek. Lendvai, Kovács, Steiner, Szekeres és a többiek összehajoltak, s megalakították a Deák Ferenc Kört, céljuk pedig nem más, mint hogy újra és megint és ismét ők fújják a posztkommunista passzátszelet.
Pedig már azt hittük, hogy ezek, a kádári kommunizmusból ittmaradt cenzorok és pártkatonák végre talán valóban háttérbe szorulnak a magyar közéletből, szimbolizálva azt, hogy Magyarországon befejeződik a nem kis mértékben elhúzódott rendszerváltás. Reményeinket megerősítette az a tény, hogy a 2010-es vereségük után Mesterházy Attila – pártelnöki tevékenységének legfigyelemreméltóbb eredményeként – sikerrel szorította ki a közvetlen pártvezetésből a nagy öregeket és terelte parkolópályára, s az is tény, hogy megkezdte a párt fiatalítását.
Ám amennyire hatásos volt a gerantokrácia párton belüli – most már látjuk: időleges – leküzdésében, annyira alkalmatlan volt arra, hogy pártját a tavaszi választásokon eredményre vezesse. Bukás az országgyűlési, majd még nagyobb bukás az európai parlamenti választásokon, így Mesterházynak nem maradt más hátra, mint felpattanni a motorkerékpárjára, és elhúzni a Jókai utcából.
A válság ezek után kódolva volt a szocialista párton belül. Ez be is következett, s a gyakran hét- vagy többfejű sárkánynak tűnő szocik fejetlen sárkánnyá változtak egészen szombatig, Tóbiás József elnökké választásáig. Lendvai Ildikó a kongresszusi beszédében látszólagosan visszavonulót fújt, de egy pillanatig se higgyük, hogy ő és „deáki” bölcsességű társai lemondtak volna a pártelitbeli generáció-visszaváltásról, arról, hogy az öregek újra átvegyék a hatalmat a fiataloktól.
És ez az a pont, amikor feketén-fehéren megmutatkozik, hogy a (poszt)kommunisták tényleg különös anyagból gyúrt emberek. Képesek arra, hogy a legkülönfélébb rendszereknek az élharcosaivá váljanak, majd azok tönkretétele után a következő rendszerben ismét a vezető garnitúrában találjuk őket.
Alkalmasak voltak a népi demokráciákat irányítani, majd a személyi kultuszra és totális elnyomásra épülő kommunista diktatúrában „helytállni”, ennek leverése után a kádári, pártállami diktatúra jeles vezetőivé avanzsáltak, majd utóbbi bukása után a parlamenti, többpárti demokráciában is – némi „botladozás” után – az élre törtek, és újra átvették az ország irányítását, egészen 2010-ig. S nemcsak különös anyagból gyúrt elvtársak Lendvaiék, hanem kortalanok is. Rajtuk nem fog az idő, ők a kommunista-szocialista pártok vezetői kívánnak lenni az idők végezetéig…
A névválasztás pedig egészen parádés, érződik benne a szocialista tudatosság és csalhatatlanságérzet: Lendvai, Kovács, Steiner, Szekeres, Juhász és a többiek a deáki magaslatokban vannak. Ők a hazai bölcsei.
De fogjuk kicsit komolyabbra a szót: az a tény, hogy a posztkommunista „bölcsek” újra és újra felbukkanhatnak, szimbolikusan és egyben szimptomatikusan bizonyítja, hogy a szocialista párt egyelőre képtelennek mutatkozik a megújulásra. Ha Lendvai és Kovács még mindig felszínre tud törni a szocialista pártban, immáron ezredszer, akkor az MSZP helyzetét a leginkább Vörösmarty Mihály Előszó című versének sorával tudnám jellemezni a legplasztikusabban: „Most tél van és csend és hó és halál.”
Kihez, kikhez tudnak szólni a szocialista bölcsek, kiket képviselhetnek még? Nem nehéz a válasz: azoknak a nyugdíjaskorú, örökké MSZP-szavazó, többségében idős, özvegy asszonyoknak, akik érzelmi, törzsi alapon kötődnek Kádár Jánoshoz és az ő rendszeréhez. Férjük, talán ők is beléptek a pártba, kaptak biztos állást, tanácsi lakásba költözhettek az egyik lakótelepen, s volt minden vasárnap rántott csirkecomb (vagy karaj) az asztalon.
A fiatal szocialista politikusoknak – immáron Tóbiás Józseffel a párt élén – azonban pontosan tudniuk kell, hogy ez az elkötelezett szavazóréteg biológiai okoknál fogva egyre szűkül, s legfeljebb a parlamenti küszöb átlépését tudja garantálni még ideig-óráig. Másfelől pedig azt is látni kell, hogy ez az idős, kádári szavazóréteg már nem is annyira az impotenssé vált szocialista pártban, hanem a „Gyurcsán Feri” által vezetett DK-ban látja az ígéretes jövőt, hiszen a „Gyurcsán Feri” olyan harcias, olyan hetyke, mint annak idején Marosán György volt. (Azt persze nem veszik észre, hogy Gyurcsány politikájának tartalma homlokegyenest szembemegy az általuk nosztalgiával szemlélt kádári időkkel.)
Magyarul: az tűnik logikusnak, hogy Lendvaiék – ha újra bármilyen szerephez juthatnak a szoci pártban – nagyon rövid időn belül a DK alá próbálnák behúzni az MSZP-t, hiszen, Gyurcsány ide vagy oda, a nagy öregeket ugyan ki látná szívesen újra reinkarnálódni a baloldalon, ha nem a DK-t támogató idős szavazóbázis? A „deáki” bölcsek újbóli megerősödése tehát a szocialista párt végleges felmorzsolódását jelentené.
De ez már a szocialisták gondja.
A végére már csak egy költői kérdés marad. Istenem, mondd meg, vajon lesz-e valamikor valaki ebben az országban, aki magától észreveszi, hogy már nincs szükség rá, hogy éppen ő az akadálya a megújulásnak – s ebből levonja a megfelelő konzekvenciákat! Mondd meg, ki lesz az első, aki képes lesz erre Magyarországon!
mno
Bayer Zsolt: A falka
„A meztelen tömeg mindent Bastille-nak lát” – írja Elias Canetti.
Ha megértjük ezt a mondatot, megértjük azt is, ami Magyarországon történik az ellenzék és a kormány viszonyában. Mivel a 21. század gyermekei vagyunk, hajlamosak vagyunk természetesnek látni mindezt. Az élet velejárójának. Szükségszerűnek. S egy elvont ideológia keretein belül nyilván az is. Ám ha a klasszikus értelemben vett ember elfogadja mindezt, akkor az elfogadás aktusával lemond ember mivoltának lényegéről. Akkor elfogadja a falkalétet.
„Tömegkristály is, tömeg is, ahogy ma értelmezzük mindkettőt, ugyanabból az ősibb, közös egységből ered. Ez a közös egység a falka. Közös indulattól fűtött változata ez a csekély létszámú hordának, tíz-húsz főnyi vándorló kis csapatnak; mindenfelé ráakadunk” – írja Canetti.
Itt van nálunk a mindenfelé. Lapok szerkesztőségeiben, az internet névtelenségbe burkolódzó állatainak ítéleteiben. „Esetünkben szellemi bezárultságról beszélnék. Az ilyen ember fejében van egy adott gondolatkészlet. Úgy érzi, hogy neki ez elég, s hogy szellemiekben teljesen képzett.
Ám azzal, hogy semmit sem hiányol a külvilágból, végleg bezárja magát az említett gondolatkészletbe. Így működik a bezárkózás mechanizmusa. (…) az átlagembernek nagyon is pontos »ideái« vannak arról, hogy mi történik és mi történjen az egész világon. Ezért nem tud már másokat meghallgatni.
Minek is hallgatná őket, ha benne már minden megvan? Már nem divat a másik meghallgatása, ellenkezőleg, ma ítélkezni kell, elítélni és határozni. A közéletnek nincs olyan kérdése, amelybe – süketen, vakon – ne szólna bele, és ne érvényesítené a »véleményét«.”
Ortega látlelete óta annyit változott a világ, hogy ma már egy adott gondolatkészletre sincs szükségük a falkába tömörült véleményformálóknak, továbbá a közéletről át-átruccan a magánélet szentélyébe.
„A (…) közönséges pusztítás nem más, mint az összes határ elleni támadás. Ablaka és ajtaja a háznak van, és a külvilágtól való elhatárolódásnak ablak, ajtó a legérzékenyebb része. Ha az be van törve, akkor a ház individualitását vesztette. Akkor bárki kedve szerint behatolhat, senki és semmi sincs megvédve odabent.”
Orbánék ajtaja és ablaka ellen folyik a támadás. 1993 óta, amikor kiderült, hogy Orbán nem az ő emberük. Akkor a falka egy szempillantás alatt vadászfalkává alakult, és véres nyállal, csattogó fogakkal vetette magát a vad után.
„A vadászfalka eleven felé törekszik, minden módon, hogy elejtse, majd fölfalja. Közelebbi célja tehát mindig a zsákmány leterítése. Ennek legfontosabb módja az, hogy utolérje és bekerítse. (…) A vadászat tere tág és változó tér.
Ha a falka egyetlen vadat űz, akkor mindaddig megmarad, amíg a vad védekezik. Amíg a vadászat tart, az izgalom egyre fokozódik, a vérszomjat a vadászok közt röpködő ordítások fokozzák. A figyelem egyetlen tárgyra összpontosul, amely szakadatlanul mozog, szem elől tűnik, de ismét fölbukkan, szem elől téveszthető, ezért újra meg kell lelni, soha a gyilkos szándék elől el nem engedni, szakadatlanul halálfélelemben tartani – mindenki együtt koncentrál erre” – írja Canetti.
Orbán Gáspár bűne az, hogy Orbán Viktor fia. Orbán Gáspár megpróbált eltűnni a szemek elől. A tények, szikáran: Orbán Gáspár áprilisban felhagyott profilabdarúgó-karrierjével, ugyanis kiújult a sérülése. Ekkor Orbán Gáspár a maga elhatározásából elment Afrikába dolgozni egy segélyszervezet keretein belül. Április óta ott van. Onnan ment el a világbajnokság döntőjére, hogy találkozzon az apjával és részese legyen az élménynek. Brazíliából Kelet-Afrikába utazott vissza, ahol szeptemberig fog dolgozni. Akkor jön haza, és folytatja egyetemi tanulmányait.
A történet ennyi. Egyfelől semmi rendkívüli, másfelől mégis az. Mivel pedig Orbán Gáspár nem közpénzből utazott, a falkának semmi köze ehhez az egészhez. De a falka már vadászfalka, már betörte a ház ajtaját, ablakát, már vért akar látni. Soha, semmiben kiválót alkotni nem tudó, kígyóvállú, rossz külsejű, gyáva, irigy, sunyi, aljas, beteg lelkű, ostoba „médiagecik” hörögnek az Orbán család nyomában. HVG, 444.hu, Cink.hu, RTL Klub, ÉS; Tóta W., Gazda Albert, Szily László, Kovács Zoltán meg a Bolgár; a falka.
„A tömegek abbeli igyekezetében, hogy megmaradjanak, van valami magatehetetlenség. A megmaradás egyetlen biztató útja az, ha kettős tömegek alakulnak, s az egyik tömeg megmérkőzik a másikkal” – írja Canetti. Szerb Antal pedig ezt: „A XIX. század legfőbb eredménye az volt, hogy megteremtette az átlagember diktatúráját.
(…) A XIX. század irodalma és művészete, a realizmus és naturalizmus, az átlagos ember diadala a rendkívüli ember, a klasszikus és romantikus ember fölött. Ez a diadalra jutott átlagember szabta meg, a maga képére és hasonlatosságára, régibb századok nagy humanista hagyományait meghamisítva, azt a kultúrafogalmat, ami csakugyan megbukott és hitelét vesztette.”
Ez egy tragédia. Mert kinek van kedve egy életen át patkányokkal viaskodni? Talán Orbán Gáspárnak sikerülni fog meghaladni ezt. Hajrá, Gazsi!
Magyar Hírlap