Kovács András: Most kiderülhet, mennyit ér az RMDSZ
A román jobboldal esetleges összefogása a szocdemekkel együtt kormányzó RMDSZ számára is új helyzetet teremthet, mivel így számon kérheti a magyar kisebbséget érintő lépéseket Victor Pontáéktól, ráadásul a magyar szervezeten múlhat a kormánytöbbség is.
Miközben az EP-választásokon elszenvedett vereség nyomán a szétforgácsolódott román jobboldal pártjai úgy döntöttek, megpróbálnak összefogni, hogy a választást a voksok 37 százalékával megnyerő Szociáldemokrata Pártot (PSD) és két törpe szövetségesét, a Románia Fejlődéséért Országos Szövetséget (UNPR) és a Konzervatív Pártot (PC) legyűrjék, kevés szó esik az RMDSZ-ről, amely a jobbközép pártokat tömörítő Európai Néppárt (EPP) tagjaként a PSD-vel kormányoz koalícióban, biztosítva a szocialisták számára a parlamenti többséget.
Ez a romániai viszonyokat ismerve tulajdonképpen nem nevezhető kirívónak, az RMDSZ 2000 és 2004 között kormányon kívülről támogatta az akkor hivatalosan kisebbségben kormányzó, de facto bizonyos, a magyar közösségnek szánt juttatásokért cserében az országot az RMDSZ-szel koalícióban irányító szociáldemokratákat – mutatott rá legfrissebb állásfoglalásában a Mensura Transylvanica (MT) erdélyi politikaelemző intézet.
Az RMDSZ-nek nem fontos az ideológia
Az RMDSZ indoklása szerint nem ideológiai alapon köt koalíciókat, hanem annak alapján, milyen engedményeket tud kicsikarni kormányszerepléséért cserében a magyar közösség számára. Ez annak fényében, hogy Romániában a pártok alapvetően csupán nevükben képviselnek konkrét ideológiákat – a magát szociáldemokratának nevező PSD-től például a legkevésbé sem áll távol a szélsőséges, soviniszta, kisebbségellenes attitűd –, tulajdonképpen elfogadható érvelés lenne – tette hozzá az elemzőintézet. Más kérdés, hogy konkrétan mit sikerül valóra váltani a jogkövetelésekből, az önrendelkezési, anyanyelv-használati, oktatási igényekből – vélekedett az MT.
A politikaelemző intézet szerint azáltal, hogy a Nemzeti Liberális Párt (PNL) nem csupán szakított a PSD-vel, hanem most már a Demokrata-Liberális Párttal (PDL) készül összefogni, sőt fuzionálni, rendkívüli mértékben beszűkült a szociáldemokraták mozgástere. Helyi szinten – és a parlamentben is – megpróbálnak szövetségre lépni a populista Dan Diaconescu Néppárttal (PPDD), ám a demagóg, doktrína nélküli párt politikusainak nagy része eddig már átült valamelyik kormánypártba, vagyis várhatóan meglehetősen kevés helyen sikerül a PSD-nek így megőriznie a többséget.
Számon kérhetnének mindent
Ebben a helyzetben jelentős mértékben felértékelődik az RMDSZ szerepe koalíciós partnerként – állapította meg az erdélyi politikaelemző intézet. A PSD parlamenti többsége jelenlegi állás szerint az RMDSZ-en múlik, és nemigen néz ki alternatív, a kormánytöbbség biztosítására alkalmas szövetséges.
Most alkalma nyílhat az RMDSZ-nek arra, hogy számon kérjen minden, a kormányra lépése fejében a PSD által tett ígéretet, és egyben megpróbálja rábírni szövetségesét, hogy fogja vissza soviniszta indulatait, amelyek a magyar és a székely nemzeti jelképek elleni folytatódó hadjáratban, Tőkés László kitüntetésügyében, legutóbb pedig Bogdan Diaconu PSD-s képviselő törvényjavaslatában nyilvánultak meg, amelyben büntetendő cselekménnyé nyilvánítaná az autonómia propagálását – tették hozzá.
Ezekkel ugyanis a nagyobbik kormánypárt eddig az RMDSZ aktív asszisztenciája mellett tette szalonképessé a magyarellenes diskurzust, ami elfogadhatatlan, hiszen a legfelsőbb szintről mérgezi tovább a magyar–román kapcsolatokat.
A nagy teszt
Emellett elméletileg a MOGYE magyar főtanszékei és a kisebbségi törvény ügyében is határozottan hallathatja a szavát a szövetség, arra hivatkozva, hogy csupán rajta áll vagy bukik a szociáldemokraták kormánytöbbsége.
Az autonómiatörvény tervezetéről nem is beszélve – mutatott rá az elemzőközpont. „Amennyiben megvalósul a PNL–PDL összefogás, illetve fúzió, és a PSD tényleg alternatív szövetséges nélkül marad, az az RMDSZ kormányszereplésének tesztje is lehet: kiderül, hogy kellően határozott tud-e lenni, sikerül-e most bármilyen érdemi előrelépést kicsikarni a kisebbségi jogok bővítése terén.” Végső soron: koalíciós szereplése hoz-e bármilyen érdemi előrelépést a magyar közösség jogainak bővítése terén – zárul az elemzés.
mno
Bayer Zsolt: Lobbikról és szabadságról II. - A tegnapi cikk folytatása
A társadalom mindig is tisztában volt azzal, kik a homoszexuálisok, és ebből nekik számottevő hátrányuk nem származott. Világhírű karmesterünkről, számos imádott színművészünkről volt köztudomású, hogy „homokos”, s ez a tény a legkevésbé sem befolyásolta népszerűségüket.
Igaz, nem is mentek az utcára apácának öltözve, Bibliával a kezükben, szexuális aktust mímelve, és azt követelve, hogy ezért szeressék őket. Az a helyzet, hogy normális emberek a gyerekeik előtt nem szexelnek, és nem is imitálnak szexet. Miért gondolják a homoszexuálisok, hogy ez őnekik szabadságukban áll?
Ugyanis nem áll. Az általuk hangoztatott liberális axióma szerint a szabadság addig terjed, ameddig nem korlátozza más szabadságát. Már ez sem igaz, de ők ezt a határt is átlépik. Ugyanis a többségi társadalom szabadságát és értékválasztását mélyen sérti ez a viselkedés. Miképpen azt is tudomásul kell venniük a homoszexuálisoknak, hogy két csókolódzó férfi látványa – a többire gondolni sem merek! – igenis undort és ellenszenvet vált ki az emberek döntő többségéből.
S nem kárhoztathatják saját szabadságuk nevében a többséget arra, hogy saját undorát legyűrve még azzal is megbirkózzon, hogy mindezt politikailag korrekt módon megmagyarázza kiskorú gyermekeinek. S hogy maguk az érintettek is tisztában vannak a többségi társadalom reakcióival, arra nincs jobb bizonyíték, mint a „melegpropaganda” és „meleglobbi” bibliája, az Amikor a bál véget ér: Hogyan győzi le Amerika a félelmét és a melegekkel szembeni gyűlöletét a kilencvenes években című könyv.
A szerző két, Harvardon végzett marketingszakember, Marshall Kirk és Hunter Madsen.
Ők három fő lépésből álló stratégiát javasoltak a homoszexuális lobbi számára. Azt állították, hogy ezzel a programmal térdre lehet kényszeríteni a „homofób Amerikát”. Kirk és Madsen első javaslata az volt, hogy a közvélemény előtt „szenzációmentessé” kell tenni a melegkérdést. „A társadalmat el kell árasztani folyamatosan a melegekkel kapcsolatos információval és reklámokkal. Ezeket a lehető legkevésbé provokatív formában kell tálalni, a lényeg az, hogy a heteroszexuálisok »ne tudják elzárni a zuhanyt«, mert így hozzászoknak ahhoz, hogy »állandóan nedvesek«.”
A szerzők szerint a homoszexuálisokat hétköznapi emberekként („Mr. Átlagos”) kell ábrázolni, azt sugallva, hogy mindenki környezetében élnek ilyen feltűnésmentes meleg emberek. „Egy ügyes és hatékony médiakampány a melegközösséget ártalmatlan, kedves csoportként tudja elfogadtatni, akik sokoldalúan hozzájárulnak a nyugati társadalom színes és modern jellegéhez” – javasolta Kirk és Madsen. (...)
A melegpropaganda második pillére agresszív taktikát javasolt a homoszexualitás kritikusaival szemben. A szerzők azt javasolták, hogy az ellenséges rádióadások zavarásának a mintájára, folyamatosan „zavarni” kell a melegpropaganda ellenzőinek „az adását”, társadalmi kommunikációját. A célba vett csoportok között különböző felekezetű keresztények, tradicionalisták és minden olyan – akár tudományos – közösség és közéleti személyiség szerepelt, akik bírálták a meleglobbit.
„A homogyűlölet képviselőit kapcsoljuk össze a náci rémtettek képével. Mutassuk be őket olyan sötét bűnözőkként, akik készek lennének melegeket lemészárolni, fanatikusan uszítanak, és intoleranciát hirdetnek. Hivatkozzunk arra, hogy az ilyen homofób szörnyetegek újra felállítanák a náci koncentrációs táborokat, ahol a melegeket kínozták és gázkamrába küldték” – javasolják a szerzők.
A stratégia harmadik eleme a pszichológiai kampány Amerika „átprogramozására”. Kirk és Madsen azt sürgetik, hogy „az átlagos amerikai érzelmeit, gondolkodását és akaratát folyamatos és jól megtervezett pszichológiai ostromnak kell alávetni, amelyet a média közvetít országos méretekben”.
A szerzők fokozatosságot javasolnak, hogy a társadalom ne élje át sokkszerűen ezt a propagandát: „Nem szabad a közvéleményt túl korán kitenni a homoszexuális életmód tényleges bemutatásának. Kerülni kell a melegszex bemutatását, és a melegjogokat, amennyire csak lehet, absztrakt társadalmi kérdésként és emberi jogi küzdelemként kell tálalni. Először csak a teve feje bukkan fel a sátor nyílásában, mert azt mindenki kedveli, a rútabb hátsó fele ráér később!” – teszik hozzá cinikusan a harvardi szakemberek.
Mi ez, ha nem propaganda, lobbi, méghozzá a leggátlástalanabb, legaljasabb, legundorítóbb fajtából?
Nos, a teve fejét már láttuk, és mostanában kezdik megmutatni nekünk a hátsóját is. A melegszex szép lassan betüremkedik a televíziós sorozatokba, és a gyerekeknek szóló animációs filmekbe is. És ez az a pont, ahol az igenis létező és viruló meleglobbi kezdi átlépni a határt. És ennek még lesznek következményei.
Addig is: el a kezekkel a gyerekeinktől, és kéretik tiszteletben tartani a többségi társadalom jogait is!
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap
Bayer Zsolt: Lobbikról és szabadságról I.
Kulka János így foglalta össze a minap a gondolatait: „…A vélemény szabadságáról, az állampolgár jogai-ról, kötelességeiről van szó. Miért kell ellenségnek tekinteni, aki kimondja a véleményét?” Mivel tökéletesen egyetértek a fentiekkel, ezért bátorkodom megírni véleményemet a „buzilobbiügyben”. Meglátjuk, kik és mennyire tekintenek majd ellenségnek.
Buserant és bugris
Nos, ha Kerényi Imre a jóval szelídebb „meleglobbi” kifejezést használta volna, most lényegesen kisebb lenne a botrány. Ezért nézzük először a szavak eredetét. A „buzi” egy témával foglalkozó blog szerint a huszadik század fordulójának környékén „került a magyarba a német Buserant szó átvételével (...), s közben a szóvégi -ant átalakult -ans-sá (v.ö. német pedant, magyar pedáns, német kulant, magyar kuláns, stb.), mint buzeráns.
E szó rövidült a pesti szlengben, s lett belőle hamar buzi… A németbe a velencei olasz buzerar (»szodomita«, »análisan közösülő«) nyomán jutott el. A szó korábban – azonos jelentéssel – az óolaszban mint buggero, ill. a spanyolban mint bujarrón volt használatos, valamint került az angolba a 14. században mint bugger (jelentése mind a mai napig »szodomita«)”.
Azt talán kevesebben tudják, hogy a szó eredetije a latin „bolgár” népnév. Erre Nádasdy Ádám hívja fel a figyelmet a Magyar Narancs 2001. 02. 15-i számában számában, Örömtelen eretnekek című cikkében: „Talán a bolgárok között több lett volna a meleg, mint másutt? Nem erről van szó.
Európán a 10. században eretnekségi hullám söpört végig, melynek kiindulópontja a Balkán volt. (...) Minthogy a mozgalom Bulgáriából terjedt nyugat felé, a külvilág egyszerűen »bulgároknak« nevezte őket. Így jutott el az eretnekséggel együtt maga a bulgarus szó is az ófrancia nyelvbe, ahol boulgre, majd bougre (ejtsd: »búgrö«) lett belőle.
Elfelejtődött, hogy e szó eredetileg egy kelet-európai országra utalt, s már »eretnek, hitszegő« értelemben élt. Ekkor a németbe is bekerült (Buger) már szelídebb jelentésben: »paraszt, bunkó, tökfilkó«. Végül ez a német Buger a magyarba is átjött, még a szüleim is használták: »Ki ez a buger?«, azaz tökfilkó.
Ebből származik a magyar bugris is.” Ez tehát a „buzi” eredete. Érdemes kiemelnünk - ez az idézett Nádasdy-szövegben is szerepel – a paraszt, bunkó, bugris jelentéstartalmat. Ugyanis nyelvünk egyik legrémesebb fejleménye, a kommunizmus egyik átkozott öröksége a „parasztozás”. A „paraszt” a mai napig a bunkó, az elmaradott, a hitvány szinonimája a magyarban, s többek között a „buzi” kifejezéstől irtózó, politikailag korrekt liberálisok parasztoznak önfeledten.
De honnan ered a „meleg” kifejezés? A német schwul, schwüligkeit jelentése forró, kellemetlen, párás meleg, a németek így hívják a homoszexuálisokat, a magyar nyelv ezt vette át. Kálmán László ehhez a következőket teszi hozzá: „...itt olyan metonímiáról van szó, amelynek az az alapja, hogy a szóban forgó emberek a saját nemük képviselőivel szemben nem olyan tartózkodóak, nem hidegek, mint a heteroszexuálisak.
Ezt a speciális viselkedésmintát terjeszti ki a metonímia (...) a személy egész viselkedésére, amikor rámondjuk, hogy úgy általában túlfűtött”. Tehát eredetileg a „meleg” is pejoratív kifejezés volt, de valamiért mégis ez lett az érintettek által elfogadott megnevezés. Ezen a ponton szeretném megjegyezni, hogy a társadalom többségére mégsem erőltethető rá, hogy ezt használja. Ugyanis a társadalom többsége számára a meleg egészen mást jelent, és a többség ragaszkodni akar az eredeti jelentéshez. Így az érintettek kénytelenek lesznek beletörődni abba, hogy a többség továbbra is a homoszexuális megnevezéssel fog élni, amennyiben nem akar kifejezetten sértő lenni. (Ez amúgy elvárható a többségtől.)
A homoszexuálisok manapság előszeretettel hivatkoznak az antikvitásra, ahol teljesen „normális” és „elfogadott” volt a homoszexualitás, s ezt állítják gyakorta szembe a kereszténység „prűdségével”. Most csak egyetlen gondolatot idéznék. Marcus Aurelius, a filozófus-császár Elmélkedések című művének első könyvében felsorolja mindazokat, akiknek hálával tartozik. A leghosszabban atyját dicséri, aki „lemondott a fiúkkal való szerelmeskedésről”. Vagyis miközben a homoszexualitás valóban része volt a mindennapoknak, ezt a viselkedésformát akkor sem tartották „normálisnak”. Amúgy az ókori gladiátorképzőkben, a spártai laktanyákban vagy a római légiósok között a homoszexualitás nem elsősorban a szexről, hanem a hatalomról szólt. Mint a börtönökben.
A zseniális Remény rabjai című filmben fel is tűnik ez a „hatalmi aktus” a „nővérek” névre keresztelt csoport kapcsán, amely megerőszakolja rabtársait. A néző pedig kifejezetten megkönnyebbül, amikor az amúgy aljas és szemét börtönőr agyonveri a „nővérek” vezetőjét.
A homoszexuálisok másik érve, hogy az állatvilágban is normális az effajta viselkedés. Nem, nem az. Az állatvilágban mindig valamilyen drámai változás okán következik ez be. Mint a Rejtett dimenziók című könyvben ismertetett patkánykísérletben. Egy adott területen patkányparadicsomot hoznak létre, majd fokozatosan növelik a populáció létszámát. S egyszer csak elérkezik a kritikus pont: a patkányok bizonyos egyedszám felett hihetetlenül agresszívak lesznek, felfalják utódaikat, és a hímek között kitör a homoszexualitás.
Majd a populáció létszáma mindezek következtében felére zuhan vissza, s ekkor helyreáll a rend. Egyszóval véleményem szerint a homoszexuális viselkedésmód nem tekinthető „normálisnak” sem társadalmi, sem pedig biológiai értelemben. A homoszexualitás normalitását és kötelező elfogadását a meleglobbi követeli.
Erősödő lobbi
De akkor ezek szerint létezik meleglobbi? Létezik. „Az Eurovíziós Dalfesztivál nemcsak könnyed családi szórakozás, hanem az egész Európából érkezett melegek találkozóhelye is a mindenkori rendezvény helyszínén. (...) Jan Feddersen német újságíró becslése szerint a dalfesztivál rajongói klubjainak 95 százaléka férfi, akik majdnem mind homoszexuálisok.”
Ez az idézet 2007 májusából való, és a Háttér Társaság a Melegekért nevű szervezet nyilatkozatából származik. A HVG ez év januárjában a következőket írta: „A svájci gárdistákat 2002–2008 között vezető Mäder a Schweiz am Sonntag hetilapnak úgy fogalmazott: a Vatikánt annyira a hatalmas meleglobbi uralja, hogy ez már egyenesen veszélyezteti az egyházfő személyes biztonságát. (...)
Arra a kérdésre, hogy abban a bíborosi jelentésben, mely a 2012-es Vatileaks-botrányt követően készült, szó van-e a vatikáni meleglobbiról, Becciu azt válaszolta, a jelentés tartalma titkos, és kizárólag a pápa ismeri”. Az Origo tavaly nyáron továbbment: „(...)A beszámoló szerint Ferenc pápa azt mondta: »a kúriában vannak szent emberek, tényleg, viszont mindennapos a korrupció is. (...) Beszélnek olyasmiről, hogy meleglobbi, és ez igaz, valóban létezik ilyen. Meglátjuk, hogy mit tudunk majd tenni«... Az AFP francia hírügynökség szerint amennyiben az audiencián valóban ez hangzott el, akkor ez volt az első alkalom, hogy egy pápa ilyen nyíltan beszéljen ezekről a kényes problémákról.
Ferenc pápa megválasztása előtt több olasz újság is tudni vélte, hogy létezik a Vatikánban egy úgynevezett »meleglobbi«, amely egyszerre nyomásgyakorló csoport, illetve áldozata a vatikáni prelátusok zsarolásának. (...)
Ennek a hálózatnak a létezése rendítette meg állítólag XVI. Benedek pápaságát és játszott közre lemondásában.” Amúgy a 444.hu liberális honlap is foglalkozott a témával ez év januárjában, ők egyebek mellett a már említett egykori svájci gárdistavezető Mäderrel kapcsolatban ezt írták: „Mäder nemhogy elismerte a vádakat, de még tovább is ment. Szerinte a Vatikán »mágnesként vonzza a melegeket«, mert ott szinte kizárólag férfiak élnek.”
Meleg szuperhősök
A Hetek című lap tavalyelőtt ezzel a címmel jelentetett meg írást: „Világszerte nyerésre áll a meleglobbi”.
A cikkben pedig ez olvasható: „Budapest az elmúlt időszakban több LMBT-esemény (leszbikus, meleg, biszexuális és transznemű) színhelye volt… A művészet, a sport, az üzlet és a politika világát is egyre jobban átszövő mozgalom térnyerése az evangéliumi keresztényeket is komoly próbatétel elé állítja. (…)
A sporteseményekkel egyidejűleg és azzal összefüggésben zajlott a 3. Magyar LMBT Üzleti és Emberi Jogi Konferencia, amelyen olyan prominens személyiségek vettek részt, mint Theresa Bubbear, a budapesti brit nagykövetség nagykövethelyettese, Mavijnk Pijnenburg, az IBM Egyenlőségi és LMBT üzletfejlesztési vezetője és Toplie Farney, a Morgan Stanley vezető munkatársa.
Egyébként nemcsak az IBM-en belül kezelik kiemelten a másságukat felvállalókat (külön meleg munkacsoportok alakulnak a »hatékonyabb munkavégzés« reményében), hanem például a Cisco is adókedvezményeket ígér amerikai meleg alkalmazottjainak, az American Expressnél pedig létezik egy »pride network« (büszkeség hálózat), amelynek már több mint ezer tagja van.
…A politikai szintre emelt képviselet most amúgy is divat. Barack Obama egy hollywoodi sztárok között elköltött adománygyűjtő vacsora után talált úgy nyilatkozni a melegházasságról, hogy abból kínos magyarázkodás kerekedett. Megnyerte ugyan az LMBT társadalmi réteget a neki szóló ígéretekkel, de ezzel párhuzamosan súlyos veszteséget könyvelhet el az evangéliumi gyülekezetek táborában.
Szimpatizáns szavain felbuzdulva a világ két legnagyobb képregénykiadója, a Marvel és a DC Comics elárulta, hogy vannak meleg szuperhőseik is. Miután a népszerű karakter, Northstar megkérte férfi partnerének a kezét, a DC is kénytelen volt meleget faragni a korábban nagy nőcsábász hírében álló Zöld Lámpásból.
Batman és Robin kapcsolata is már régóta gyanús sokaknak, amit csak megerősített a homoszexualitását felvállaló Joel Schumacher rendező által elkészített két mozifilm, de azóta a hazánkban is ismert X-menben is megtörtént az első coming out. Mindkét kiadó úgy véli, hogy a változtatások nem jelentenek veszélyt a gyermekek egészséges nemi identitásának kialakulására.”
De igen, veszélyt jelentenek.
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap
Bayer Zsolt: Leghosszabb századunk
Leghosszabb századunk a kiegyezés után kezdődött. És tele volt reménnyel. Ugyanis a vesztett szabadságharc és a kegyetlen megtorlások utáni reménytelenséggel leszámolva csodát tett a nemzet.
A kiegyezés után szárnyaló gazdaság, erős pénz, felépülő világváros, folyamatos gyarapodás és európai egyenrangúság jelezte a magyarság erejét. S ebben az erőben benne volt a nemzetiségek asszimilációja és a magyar zsidóság emancipációja is.
Ennek vetett véget az első világháború. Immár százéves történelmi hazugság az első világháború kitörését a Monarchia és a németek nyakába varrni. A győztesek hazugsága.
A tények: a trónörökös, Ferenc Ferdinánd politikai credója az volt, hogy a szlávságot beemelje a Monarchia államalkotó nemzetei közé, és a dualizmust átalakítsa „trializmussá”. E lépéssel pedig hosszú időre – talán máig? – biztosította volna a Monarchia jövőjét.
Éppen ezt nem akarta a Nyugat, elsősorban a brit világbirodalom. Ők és a franciák nem akartak egy erős nagyhatalmat Európa közepén. Ezért kerítettek hamar egy Gavrilo Principet, ezért. Hogy ki kelljen törnie a háborúnak.
A háború véget vetett leghosszabb századunk induló reményeinek.
A háború végén ott várt miránk az eufemisztikusan proletárdiktatúrának nevezett patkánylázadás és Trianon.
A Tanácsköztársaság legiszonyatosabb következménye, hogy a magyar nép lelkében vet véget például a zsidó emancipáció lehetőségének. A nép ugyanis az egészből azt érzékelte leginkább, hogy bőrkabátba bújt zsidó keretlegények érkeznek a faluba, és felkötik a papjukat, bírójukat és módos gazdáikat.
A nép pedig úgy általában nem mérlegel, cizellál, a nép átél és megél, és érzelemmel éli meg históriáját. Ott kezdődött az az érzelem, ami a vészkorszak részvétlenségéhez vezetett. Nehogy véletlenül azt gondoljuk, hogy a történelemben nincsenek ok-okozati összefüggések. És bizony Bartha Miklós Kazárföldön című művét nem betiltani kellene, hanem kötelezővé tenni, és megbeszélni a középiskolások okos gyülekezeteiben. Hogy vége legyen megátkozott kibeszéletlenségeinknek, amelyekből észrevétlenül szivárog a méreg leghosszabb századunk kezdete óta.
S ott várt ránk a háború végén Trianon. A Nyugat legocsmányabb, legaljasabb műve.
A trianoni békediktátumban pedig nem is az a legocsmányabb és legaljasabb, ahogyan minden emberséget és igazságot félretéve elbánt a magyarsággal, hanem az, hogy cinikusan és tudatosan előkészítette a második világégést. Igen, teljesen felesleges Horthy nyakába varrni Magyarország belépését a második világháborúba. Ugyanis Magyarországnak nem volt semmi más lehetősége. De facto sem – s ami sokkal fontosabb: érzelmileg sem.
De a második világháború előtt Magyarország még egyszer csodát tett. Kitörve az első világháború iszonyatos veszteségei, a patkánylázadás sokkja és Trianon elviselhetetlensége okozta reménytelenségből, másodszor is sikerült rendbe tenni az országot. Újabb gazdasági csoda jött, erős pénzzel, fellendüléssel, az egész Európában egyedülálló és csodált klebelsbergi oktatási reformmal, bethleni konszolidációval, vagyis mindazzal, amit a későbbi „győztesek” újfent a bűneink közé soroltak.
És igen: leghosszabb századunk második csodáját végigkísérte a revizionizmus gondolata és hite. Szögezzük le hát végre: az lett volna megdöbbentő, szomorú és megmagyarázhatatlan, ha nem kíséri végig.
A második világháború végül véget vetett minden reménynek. S az utána következő diktatúra, majd ’56 vérbe fojtása, végül a kádári „konszolidáció” örökké és mozdíthatatlanná tette a hazugságokat. Leghosszabb századunk utolsó harmada elvette a nemzet önbecsülését, és a „kussolj!”, a „kaparj kurta” mentalitást adta cserébe.
Így talált bennünket a rendszerváltás, leghosszabb századunk vége. Vagyis csak azt hittük, hogy vége. Mert elmúlt huszonöt évünkben is velünk maradt. De megszabadulhatunk tőle végre.
Ha őseink Trianon után csodát tudtak tenni, mi miért ne tehetnénk? Pontosan ez a hit teszi fontossá és értelmezhetővé június 4. emlékezetét.
A hit, hogy a huszadik század meghaladható, a hazugságok lebonthatók, a határon túli magyarság helyzete igenis rendezhető, és a nemzet ismét egyként gondolhat önmagára.
Hogy a helyére parancsolható végre az ostoba, önsorsrontó hőzöngés és a megátalkodott, undorító önfeladás is. S hogy a „győztesek” és az utódállamok megbocsátják végre nekünk, hogy szétszedték és elvették tőlünk az országunkat. Mi ugyan nem tartunk igényt erre a megbocsátásra, de ha ők képesek lesznek végre túljutni rossz lelkiismeretükön, akkor elkezdődhet végre a határon túli magyarok igazságtétele. Amit úgy hívnak: autonómia.
Ezt ugyanis még a trianoni békediktátum idején ígérték meg. És mi nem felejtünk.
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap
Bayer Zsolt: Lapszemle - avagy mi pedig megint gyanútlanul feküdtünk le este, és reggelre kiderült, hogy fasiszták vagyunk
Amikor a világ egy csöndesebb pillanatában elmélázott, és arra gondolt éppen, hogy ennél rosszabb már nem lehet, akkor az üres semmi egy darabkáját hirtelen körülnőtte a Szelestey Lajos.
A világ belenyugodott, hogy ismét tévedett, Szelestey Lajos pedig végérvényesen rászopódott a semmire. Szépen kosztolt, de odabent maradt a mérhetetlen űr, amit persze Szelestey Lajos nem érzett sohasem. Ő úgy gondolt önmagára mindvégig, mint valamire, és ezzel a meggyőződéssel ment dolgozni 1976-ban a Magyar Rádióhoz.
Ezután következtek a szokásos évek, a körülnőtt semmik ismert karrierállomásai, míg Szelestey Lajos végre megállapodott a Klubrádiónál, ahol úgynevezett lapszemléket készít reggelente, imigyen spórolva meg jobb sorsra érdemes hallgatóinak a reggeli kávét.
Szelestey Lajos tegnap is elkészítette reggeli lapszemléjét. Ebben pedig a következőkről számolt be: „Míg a világ Ukrajnára figyelt, azalatt hasonlóan félelmetes eredményeket hozott a magyar választás: nemcsak hogy másodszorra is győzött a nacionalista Fidesz, de utána immár a reakciós Jobbik lett a második, ami sötét napokat vetít előre.
Mindezt Hajba Máté, a Polgári Platform elnökhelyettese írta, és a cikket átvette a Yahoo News is. Mint rámutatott, az elmúlt négy év bizonyította Magyarországon, milyen riasztó is lehet a többség demokratikus zsarnoksága. A kormánypárt kiterjesztette az amúgy is gőgös állam hatalmát, de ezzel csak a szélsőséges Jobbik útját készítette elő. (…)
A hatalom nem éppen félénk, ha a nacionalista politikáról van szó, de ebben messze felülmúlja a Jobbik. Az ország irányítóinak okulniuk kellene a fasizmus szenvedéseiből, és inkább a szabadságot kellene felkarolniuk. Utóbbi drága érték, de sajnos lassanként kivérzik.”
Aztán a Freitagot idézve így folytatja: „A fasizmus reneszánsza? címmel a német véleményportál arról ír, hogy az elhúzódó gazdasági válságban Európában sok helyütt nem csupán a jobboldali populista, hanem a fasiszta mozgalmak is hatalmas vonzerőt gyakorolnak. Utóbbi erők alig leplezik fasiszta, antidemokratikus szemléletüket.
Magyarországon pl. Orbán Viktor alatt a jobboldali-konzervatív Fidesz az európai joggal összeférő, tekintélyelvű államot barkácsol magának, miközben minden 5. magyar a nyíltan fasiszta Jobbikot támogatja. Mindkét párt a katolikus színezetű nacionalizmust képviseli és a Horthy-rezsimre hivatkozik, de a Jobbik ezenfelül a nyilasokra, akiknek zászlóit és jelképeit közszemlére teszi. (…)
Persze minden országot a maga viszonyai között kell szemlélni, és nem valószínű, hogy a németeknél úgy alakulna a helyzet, mint Magyarországon. Ott nagy a veszély, ahol egy beteg gazdaság, korrupt elitek és etnikailag szítható konfliktusok találkoznak etnonemzeti, kollektivisztikus beállítottságú kultúrdiskurzussal. Közép- és Kelet-Európában sokfelé adott ez a válságkonstelláció. Az EP-választások eredménye miatt nem kell pánikba esni, de azt nem is szabad bagatellizálni.”
Majd következik a Neue Reinische Zeitung: „Az ország »lelki és szellemi megújítása« völkisch-népnemzeti mintára, ez a lényege annak, amit az Orbán-kormány eltervezett. Így összegzi a német regionális lap a Nyíllal, kereszttel és koronával című könyv mondandóját. (Alcím: Nacionalizmus és tekintélyelvű válságkezelés Magyarországon.)
Az elemzés áttekinti a nemzeti forradalmat, amely gyorsan és drasztikusan megfegyelmezte a sajtót, nyugdíjba küldte az engedetlen jogászokat, nyers korrupciós vádakkal árasztotta el a nem alkalmazkodó tudósokat, és amely a kultúrában igyekezett véget vetni a modern avantgárdnak. A teljes völkisch-népnemzeti hátrabukfenc végül kiterjedt a történelemszemléletre is. Ami pedig a kilátásokat illeti, azok baljósak: bár a szerzők szerint a mostani állapotok nem feltétlenül torkollnak fasizmusba, de megteremtik annak előfeltételeit, azaz megnyitják a fasizmus opcióját.”
Így látja és láttatja a világ rólunk alkotott véleményét a semmi Szelestey Lajos által körülnőtt darabkája. Mi pedig megint gyanútlanul feküdtünk le este, és reggelre kiderült, hogy fasiszták vagyunk. Mert ugye, ez volna a lényege annak a sok-sok felesleges betűnek és szónak, amelyet Szelestey Lajos elvbarátai, a semmi más és más darabkáját egykor körbenövő seggfejek összehordanak.
És akkor csak egy kérdés, ezekhez: ha mi vagyunk a fasiszták, akkor mit kell tudni a franciákról? Hiszen ott minden negyedik ember a Nemzeti Front híve, ugye?
Ha mi vagyunk a fasiszta ország, akkor mi a neve Belgiumnak, ahol zsidókat ölnek manapság?
Amikor Budapesten egyszer egy ember marha csúnyákat mondott egy öreg rabbinak, majdnem bevonultak hozzánk a kéksisakosok. Akkor most mi lesz Belgiummal? És a franciákkal, ahol szintén rendszeresen ölik a zsidókat, most pedig fényes nappal a nyílt utcán verték őket.
Nincs itt az ideje feltenni a kérdést, miszerint van-e helye az Európai Unióban olyan országoknak, mint Franciaország és Belgium? Merthogy ezt a kérdést teszik fel évek óta Magyarországról ezek a válogatott gazemberek.
Egyszóval és mindenekelőtt s utoljára: Nincs itt az ideje, hogy az ilyen cikkeket író, valamint az ezeket szemléző végtelen űrök eltakarodjanak végre a … Hova is? Ki tudja… Ha ezek eltűnnek, biztosan nem marad utánuk egy kígyónyi űr. Legfeljebb ha egy tetűnyi. Vagy ami még rosszabb: egy Szelestey Lajosnyi.
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap
Pozsonyi Ádám: A Kulka-féle hiszti margójára...
Tényleg olyan nehéz felfogni – akár az érintett betegeknek, akár a jogaikat védő liberális idiótáknak -, hogy a a buzerancia azért idegesíti az átlagembert, és azért nem tűri egy közösség, s küzd tűzzel vassal a normává válása ellen, mert szembe megy a természet rendjével?
A moralitást félretéve is elég egyetlen érv: nincs belőle utód!
Kihaló kultúrában (Európa) olyan dolog ezt propagálni, mint éhező faluban azt, hirdetni, hogy égessük el a gabonát, s a maradék húst dobjuk a kútba.
Az ilyen gazembert a faluközösség agyonverné, itt meg a sipákolásukat kell hallgatni, meg a jogvédő hülyéket, akiknek annyi realitásérzékük nincs, hogy felfognák: a kis segélykéjük, meg a lógós, dologtalan "önkifejező" életük szponzorálásához adózó lakosság kell. S ha kihal a közösség, vége annak, hogy 50 éves fejjel alternatívkodjanak, költőnek, festőnek, filozófusnak meg avantgárd kívülállónak higgyék magukat..
Pozsonyi Ádám
Bayer Zsolt: Gyászmagyarok
Az uniós választások éjjelén a Jobbik produkálta a legmeglepőbb viselkedést. Miképpen az országgyűlési választások éjszakáján is ez a párt lepte meg leginkább az országot.
Akkor - ha még emlékeznek rá - úgy álltak ki a jobbikosok a nyilvánosság elé, mint egy rakás szerencsétlenség. Akár a gyászmagyarok. Vona Gábor arcán a világ összes fájdalma tükröződött, mögötte, a kicsike csokihuszár felesége, Dúró Dóra épp, hogy el nem sírta magát.
Pedig akkor kaptak listán húsz százalékot.
Fennállásuk legtöbb szavazatát söpörték be, ehhez képest világvége hangulatban tartottak sajtótájékoztatót.
Ebből lehetett látni, hogy az országgyűlési választás előtt a Jobbik tényleg elhitte, hogy győzni fog. Ez pedig eléggé világosan mutatja, hogy végképp elköszöntek valóság nevű nagybátyánktól. Mert igaz ugyan, hogy már a 2010-es választások előtt megjelentek hasonló tartalmú írások a Jobbikhoz közeli sajtóban, de akkor még arra gondolt az ember, hogy a „Gyerekek! Tényleg van esély, hogy megnyerjük a választást!” típusú lázálmokkal csak önmagukat hergelték, csak a kemény magot akarták egyben tartani, és elvinni az urnák elé.
Ez sikerült akkor is.
De az április 6-i éjszakán bebizonyosodott, négy év alatt eljutottak odáig mentálisan és szellemileg, hogy már maguk is hiszik a győzelmet. Így aztán majdnem összeomlottak, holott - mondom még egyszer - életük legjobb eredményét érték el.
Ennél csak a mostani választás utáni örömünnepük volt érthetetlenebb.
Vasárnap este tizenegy után kijött ugyanaz a csapat a kamerák elé, és triumfált. Vona bejelentette, hogy immáron ők lettek a második legnagyobb erő az országban, végre megelőzték az MSZP-t.
Ez a tény önmagában valóban örvendetes lehetne az eufemisztikusan „radikálisnak” nevezett formáció vezetői és hívei számára, de a rideg és szigorú tények adnak egy vajszínű árnyalatot ennek az egész történetnek.
Ugyanis jobbikék 14 százalékot kaptak, alig két hónappal az országgyűlési választás után. S kapták mindezt úgy, hogy mint minden szélsőséges pártnak, nekik is elkötelezett, az aktuális választáson minden körülmények között részt vevő táboruk van. És akkor alig 29 százalékos részvétel mellett produkáltak 14 százalékot.
Egy ilyen alacsony részvétel mellett a Jobbiknak több mint harminc százalékkal ott kellene lennie, legalább látható távolságon belül, a Fidesz mögött. És akkor örülhetnének. De most? Tényleg, minek is örülnek ezek az emberek? Annak, hogy 14 százalékkal megelőzték a tízszázalékosra zsugorodott MSZP-t? Hát ez soványka vigasz. Ezt majdnem megtette Gyurcsány Ferenc is.
Annak, hogy ők a második erő? Nos, tényszerűen ez is igaz. De azért nagyon nem mindegy, miképpen Pierre erre felhívja a figyelmet a Megáll az időben, hogy milyen szinten vagánykodik az ember. Vagyis mondhatja Vona - és mondja is szegény -, hogy ők lettek a Fidesz kihívói, de erről a régi vicc jut az ember eszébe: Egy kicsike, nyüzüge cowboy rúgja be este az ivó ajtaját, és bekiabál: - Ki festette be a lovamat kékre? Erre feláll egy tagbaszakadt óriás, és öblös hangon feleli: - Én voltam… Mire a nyüzüge: - Rendben… Csak gondoltam, szólok, hogy szépen megszáradt, lehet lakkozni…
Így néz ki, amikor Vona kihívja a Fideszt. Egyszóval tényleg elment mellettük a valóság és az élet. Mert mondjuk a francia Nemzeti Front eredménye valóban elképesztő, és egyben elgondolkodtató. S jó, ha tudjuk, hogy a Jobbik kedvenc lapja, a Kurucinfo szerint a Nemzeti Front „cionista” szervezet.
No hát, felebarátaim, ők ma a második erő. Kérhetnénk egy kávét is akár, ha nem lenne ennyire siralmas ez az egész…
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap
Szabó Anna: Bajnai a klubban
Csak nem tudnak beletörődni a neoliberális–szocialista csoportok a Fidesz–KDNP európai parlamenti győzelmébe, és egy méltatlan vita egyik főszereplőjévé tették Orbán Viktor kormányfőt, hogy éket verjenek a győztes, de abszolút többséget nem szerző Európai Néppárt sorai közé.
Ennek akár örülhetnénk is, hiszen a magyar polgári pártok képviselői a jelek szerint olyan szövetségesekkel együtt léphettek az európai nagypolitika színpadára, akikkel már valóban beleszólhatnak akár az Európai Unió leendő vezetésébe is. A brit és a magyar néppártiak vezetésével a svédeket, litvánokat, íreket, finneket, szlovénokat már maguk mellé állították, hogy a túlzott hatalommal (ugyanakkor demokráciadeficittel) rendelkező Európai Bizottság (EB) leendő elnöke olyasvalaki legyen, aki több mozgásteret hagy a nemzeteknél.
A túlságosan föderalista, a Gyurcsány-féle Európai Egyesült Államokban gondolkodó luxemburgi Jean-Claude Juncker márpedig nem ilyen. Kinevezését az Európai Parlamentben kialakult erőviszonyok alapján pedig megtorpedózhatja a David Cameron és Orbán Viktor neve fémjelezte szövetség.
A magyar néppárti képviselők szerepe tehát felértékelődött, ennek tulajdoníthatók az utóbbi napokban elhangzott személyes hangvételű, megalapozatlan kritikák, mert attól, hogy a Fidesz–KDNP-nek véleménye van az EB leendő vezetéséről, még nem lesz szélsőséges párt.
Semjén Zsolt keményen, de bizony nem ok nélkül mondta: utoljára Edmund Veesenmayer birodalmi diplomata engedhette meg magának azt a hangot, amit egyes uniós politikusok most használnak hazánkkal szemben. Az pedig igencsak feltűnő, hogy a valóban szélsőséges és Európa-ellenes pártok EP-képviselői helyett a magyar és olasz néppárti képviselők megalázásával foglalkoznak a német szociáldemokrata pártban, az SPD-ben.
Az Orbán Viktornak címzett infantilis kritikák („szét akarja dúlni Európát”) végső célja Martin Schulz bizottsági elnökké ütése, ami már önmagában is abszurd.
A sokszor alpári stílusban ordibáló, Európát tényleg lejárató Schulz (akit Silvio Berlusconi kápónak nevezett) egy kis ügyeskedéssel az EU vezetője lehet, és képviselheti mind a 28 tagország 500 millió lakosát. Még belegondolni is katasztrófa!
De számunkra ennél jóval elgondolkodtatóbb, hogy az utóbbi napok történései megmutatták: mind a néppártban, mind a szocialistáknál van egy csoport, amely hozzászokott, hogy úgy szól bele a magyar belügyekbe, ahogy éppen jónak tartja (a kinti szocialista kontingens hathatós segítségével). Ennek az időnek vége, és ez nagyon nem tetszik nekik. Sem Junckernek, sem Schulznak.
De a kétszázalékos támogatottságú Tavares úrra már nem számíthatnak, és az EP-be csupán egy képviselőt küldhetett a külföldi favorit Együtt 2014–PM, akik a parlamentbe jutásukat a rekordalacsony részvételnek köszönhetik.
Összeáll a kép, ha végignézünk a titkos Bilderberg-csoport soron következő, zárt ajtók mögötti ülésének illusztris meghívottjain: Magyarországról kizárólag Bajnai Gordont tartották érdemesnek arra, hogy a neoliberális nagytőkések közé ülhessen, és azt kell mondanunk: megérdemelten kapott meghívót.
Talán senki nem tett annyit a magyarországi multik és az IMF érdekében, mint ő. Bajnai jó ismerősökkel találkozhat majd a Bilderberg-ülésen, amelynek vezetője például a magyarországi magánnyugdíjpénztárak ügyében hűtlen kezelés miatt eljárás alatt álló AXA-csoportnak az elnöke, és tiszteletüket teszik a Bajnairól ódákat zengő neoliberális média képviselői is. Baráti társaság, akik tavaly épp az Orbán Viktor elleni fellépés lehetséges módjairól beszélgettek egy délutáni kellemes teázás közben a luxemburgi néppárti Viviane Reding főszereplésével…
Szabó Anna
mno
Fricz Tamás: Posztkommunista baloldal - legyőzetés után szétforgácsolódás
Az április 6-i országgyűlési választások után joggal mondhatta politológus és nem politológus, hogy 25 évvel a rendszerváltás után, egyfajta „második” rendszerváltással az egyesült posztkommunista baloldalt sikerült legyőzni és középpárttá zsugorítani. Vasárnap viszont már több történt: bekövetkezett e baloldal szétforgácsolódása és kispártosodása.
Úgy tűnik, hogy Magyarországra ismét megérkezett a „varsói expressz” (vagyis a lengyel politikai minta). Ez először korántsem volt örvendetes fejlemény, akkor aligha vártuk a lengyel gyorsvonatot: 1993-ban, a második teljesen szabad választáson Lengyelországban a posztkommunista erők visszatértek a kormányzati hatalomba, s rá egy évre Magyarországon, szintén a második szabad választáson a kommunista párt máig jogutódja, az MSZP abszolút többséget szerzett a parlamentben.
Az első varsói expressz tehát a posztkommunisták visszatérését jelentette. A második expressz, kicsit ugyan megkésve, de április 6-án és május 25-én megérkezett hazánkba. Lengyelországban a kétezres évek közepére a posztkommunista politikai tábor belső ellentétek, korrupciós ügyek és morális züllés következtében széthullott, 2006-ban a radikális jobboldali Jaroslav Kaczynski Jog és Igazságosság Pártja (PIS) vezette kormánykoalíció került hatalomra, majd a koalíció szétbomlása után 2007-ben a Donald Tusk által irányított jobbközép, liberális-konzervatív Polgári Platform (PO) vette át a kormányrudat. Lengyelországban ekkortól kezdve kialakult egy valóban új, posztkommunizmustól megtisztított politikai váltógazdaság a mérsékelt és a radikális jobboldali erők között, s tart a mai napig.
Nos, úgy néz ki, hogy ez a második, immáron valóban várt varsói expressz befutott ez év tavaszán a Nyugati pályaudvarra. Április 6-án a Fidesz–KDNP egymás után másodszor is elsöprő, kétharmados parlamenti mandátumtöbbséget érő győzelmet aratott az egyesült baloldal felett, s ki lehetett jelenteni: a posztkommunista erők súlyos, történelmi vereséget szenvedtek, néppárti, váltópárti pozíciójukat elvesztették és középpárttá süllyedtek vissza.
Ami pedig vasárnap történt, az az áprilisban elindult folyamatok folytatása: az európai parlamenti választásokon a múltat képviselő baloldal – akárcsak tíz évvel ezelőtt Lengyelországban – immáron nem csak legyőzetett, de szét is esett.
A részletekbe terjedelmi okok miatt nem belemenve nézzük meg, mi a legfontosabb belpolitikai üzenete a vasárnapi EP-választásoknak. A legfontosabb tény: a Fidesz–KDNP másfél hónap alatt 45-ről csaknem 52 százalékra növelte a támogatottságát, bebiztosítva ezzel meghatározó, domináns pozícióját a magyar politikai és pártéletben.
Ez a választás – bármennyire is alacsony volt a részvétel, ami ilyen gyorsan egymás után következő két országos választásnál nem meglepő – utólag is markánsan cáfolja az álbaloldali pártok korábbi kritikáját, mely szerint az országos választások során a választási rendszer miatt a Fidesz felé lejtett a pálya.
Ezúttal teljesen tiszta és átlátható, pártlistás, arányos választások mellett még növelte is előnyét a Fidesz! Másfelől azzal, hogy a Fidesz után végzett pártok egyike sem közelítette meg még a 20(!) százalékot sem, azzal a következménnyel jár, hogy a jobboldali néppárti szövetségnek jelenleg nincs potenciális váltópártja a politikai palettán, beleértve a bal- és a jobboldalt is!
A Jobbik megtorpant – nem tudni, mennyiben játszott ebben szerepet a spionbotrány, de javítani biztos nem javította a Jobbik helyzetét –, épphogy megtartotta a középpárti státuszát, de váltópárttá még korántsem tudott válni. És ebben van a különbség Lengyelország és Magyarország között: amíg a lengyeleknél a radikális jobboldal Lech Kaczynski vezetésével valós esélyekkel hívja ki jövőre a kormányzó mérsékelt jobbközép pártot, addig a Fidesz–KDNP számára a Jobbik még nem jelent reális veszélyt. (Persze négy év igen hosszú idő a politikában.)
A magyar politikatörténet félelmetesen ismétli önmagát: a dualizmus kora óta jellemző a magyar parlamenti pártviszonyokra, hogy rövid idő után létrejön egy nagy, domináns vagy hegemón politikai képződmény, s hosszabb távon uralja a politikai életet. Gondoljunk az Osztrák–Magyar Monarchia idején a Tisza Kálmán és Tisza István nevével fémjelezhető „centrális” jobbközép kormánypártokra, majd a két világháború között a Bethlen István, Teleki Pál és mások által vezetett Egységes Pártra mint jobboldali pártszövetségre. Inkább elfelejtenénk, de a második világháború utáni kommunista diktatúra is egy párt, pontosabban pártállam – először a Rákosi vezette MKP, majd a Kádár által uralt MSZMP – antidemokratikus uralmára épült.
És most úgy tűnik, hogy a Fidesz–KDNP „beleilleszkedik” a magyar politika hagyományaiba, s nagy eséllyel létrehozhat egy központi politikai hatalommal rendelkező, ám a modern parlamentáris demokráciáknak minden szempontból megfelelő időszakot.
Hogy miért tér vissza erre a (párt)politikai berendezkedésre újra és újra a magyar társadalom, a magyar nemzet? Talán azért, mert a magyar emberek valóban békére vágynak, valóban belefáradtak a szélsőséges megosztottságba, a nemzeti erők belső vitákban történő szétforgácsolódásába.
S talán azért, mert úgy érzik, nem rossz kezekbe kerülhet a centrális politikai hatalom. Mert mindig a valóságos ember a fontos, s nem a ráaggatott jelzők sokasága.
És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy milyen eredmény született volna, ha nem csak a „városállam”, Budapest, hanem a vidék is elmegy nagyobb számban szavazni…
Fricz Tamás
mno
Bayer Zsolt: Összeesküvések
Vannak hírek, melyek óriási hullámokat vetnek odaát, az „Entzen túl”, ám valami rejtélyes oknál fogva idehaza egyszerűen meg sem karcolják a nyilvánosság amúgy is érzéketlen és buta felszínét. (Ebből is láthatjuk, hogy az „Entzen túl” (Entz: osztrák folyó) az tényleg nagyon messze van olykor. Nem hiába lett ebből az „Entzen túlból” meséink Óperenciás tengere. Vö.: Ober Entz = „óperenc”, vagyis az Entzen túl.)
Lássuk tehát a tényeket: Silvio Berlusconi pártja, a Forza Italia azonnali vizsgálatot követel az olasz államfőtől és az Európai Uniótól, ugyanis a volt amerikai pénzügyminiszter, Timothy Geithner arról számol be a „Stress Test: Reflections on Financial Crises” című memoárjában, hogy mindenekelőtt Németország és Franciaország nyomására állították félre Berlusconit még 2011-ben.
Geithner – az MTI beszámolója szerint – egészen konkrétan azt írja: Az EU „egyes képviselői” 2011 őszén azt akarták, Washington ne támogassa a Nemzetközi Valutaalapot (IMF) abban, hogy támogassa Olaszországot, egészen addig, ameddig le nem váltják Berlusconit. Meglepő módon Obama elutasította ezt a felvetést. Később maga Berlusconi is megerősíti ezt a tényt, mondván, hogy az amerikai elnök „igazi barátként viselkedett vele”.
Ennek a verziónak homlokegyenest ellentmondanak a Corriere della Serának nyilatkozó névtelen uniós források. A névtelenségbe burkolózó európai hivatalnokok arról számolnak be, hogy minden pontosan fordítva történt: 2011-ben az Egyesült Államok akarta eltávolítani a kormány éléről Berlusconit. Ugyanebben a cikkben megemlítik Alain Friedman olasz újságíró könyvét, amelyben egyebek mellett az olvasható, hogy Giorgio Napolitano olasz államfő 2011 nyarán kapcsolatba lépett Mario Montival Berlusconi leváltásának ügyében.
Ennél is érdekesebb a Financial Times rovatvezetőjének, Peter Spiegelnek a cikke. Spiegel arról számol be, hogy a 2011. november 3-án kezdődött G20-csúcstalálkozón Angela Merkel bejelentette, mindaddig nem járul hozzá semmilyen olaszországi támogatáshoz, ameddig Berlusconi a helyén van. A Wall Street Journal pedig arról ír, hogy Merkel gyakorolt nyomást Napolitano köztársasági elnökre Berlusconi megbuktatása érdekében.
Maga Silvio Berlusconi most május 14-én adott hosszú interjút a Die Weltnek. Ebben úgy fogalmaz, hogy kormánya bukását „meghatározott gazdasági és politikai körök okozták”. Ebben az interjúban ismételten hivatkozik Geithner könyvére.
A GB Times című angol internetes lap pedig arról ír, hogy a Geithner által közöltekhez kísértetiesen hasonló információkról számolt be Zapatero volt spanyol miniszterelnök, valamint Hans-Werner Sinn, a Német Statisztikai Intézet elnöke.
A The Telegraph internetes kiadása egyenesen „alkotmányos botrányt” és „monetáris diktatúrát” emleget, és arra figyelmezteti olvasóit, hogy az Európai Központi Bank egykori olasz igazgatósági tagja, Lorenzo Bini-Smaghi szintén könyvet írt, amelyben arra utal, hogy Berlusconi megbuktatását azt követően határozták el, hogy a volt olasz miniszterelnök megfenyegette az uniós vezetőket: országa vissza fog térni a lírához.
A The Daily Bell újságírója, Anthony Wile már 2012-ben foglalkozott Berlusconi eltávolításának körülményeivel. Erre most májusban emlékeztette is olvasóit. Wile megfogalmazása szerint az európai hatalmi elit számára „nem komfortos” együttműködni Berlusconival, ők Montit választották. Szerinte ennek tudható be, hogy Berlusconi ellen hatalmas jogi és médiatámadás indult. Wile szerint az európai politikai-hatalmi elit a különböző gazdasági eszközöket a „saját érdekei mentén használta és használja fel”.
Nos, mindez „Ober Entz” élénk érdeklődést és visszhangot váltott ki. Nálunk szinte semmit. Pedig ez az életünk – és ez az EU működési mechanizmusa. Innen érthető meg mindaz, ami velünk (is) történik. Így válik nyilvánvalóvá, miért jelent politikai öngyilkosságot az IMF „segítségének” elfogadása, s hogy az európai nagyhatalmak (és az USA) milyen érdekek által vezérelve és milyen eszközök bevetésével írják felül bárhol a világon a demokráciát, a demokratikus közösségek döntéseit.
Berlusconinak nem sikerült megvédenie önmagát, s ami fontosabb, nem tudta megvédeni hazája demokratikus döntését. Jó, ha tudjuk, ugyanezt a forgatókönyvet írták meg Magyarország és Orbán Viktor számára is. Számításukat és terveiket pedig kizárólag a Békemenet fellépése hiúsította meg.
A vasárnapi európai parlamenti választások előtt nem árt végiggondolni, hogy a következő ciklusban ki és kik képviselhetik valójában a nemzeti érdekeket.
Azok-e, akik a „több Európát” jelszavával készségesen kiszolgálnának bármilyen nagyhatalmi igényt, s akik mind a mai napig az IMF üdvözítő voltát zengik? Esetleg azok, akik egyszer csak nem értik, mit jelent a konspiratív találkozó egy orosz ügynökkel? Vagy azok, akik tudják, miért és mi ellen kell vállalniuk a küzdelmet, akik már megharcolták az elmúlt négy évben a harcok javát, és akik felelősséget is tudnak vállalni.
Emlékezzenek Orbán szereplésére az Európai Parlamentben, az ordítozó Cohn-Bendittel szemben. És gondolják végig Berlusconi sorsát.
Aztán menjenek el vasárnap, és hozzanak felelősségteljes döntést. Hogy ne a demokrácia háta mögött történjenek a dolgok, és ne a demokrácia esküdt ellenségei hazudozzanak a nemzeti érdekekről.
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap