Bayer Zsolt: Európa
Az európai „vezető értelmiség” (értsd: akik haszonélvezői a RENDSZERNEK) értetlenül és rémülten konstatálja a tényt, miszerint Európa-szerte növekszik a „szélsőjobb”, a „radikális jobb” és az euroszkeptikusok befolyása.
És tényleg nem értik. Ugyanis ahhoz, hogy értsék, ki kellene dugniuk a fejüket ostoba és szánalmas elméleteik roncsai közül. De nem dugják, és képtelenek elfogadni, hogy ’68-as álmaikat rajtuk kívül nem álmodja már senki sem.
„Demokratikus patrióta mozgalom minden országban van. Együtt kell megállítanunk az európai szövetségi szuperállam kialakítására irányuló imperialista törekvést, amelyet a hagyományos jobb- és baloldali pártok képviselnek. (…) Valóban nagyok a különbségek, de legalább három alapelvben mind egyetértünk. Egyrészt meg kell védeni a nemzeti szuverenitást. Másrészt mind ellenezzük a tömeges bevándorlást. A harmadik: kevesebb EU-t akarunk” – mondja Geert Wilders, a holland Szabadságpárt vezetője, akinek feltett szándéka, hogy Hollandiát kivezeti az EU-ból. Pártja a közelgő választások egyik nagy esélyese.
„Lényeg, hogy a legnagyobb szuverenitást érjük el hazánk számára. A közös Európa csak akkor lehet sikeres, ha egyúttal szabad is, ha önbizalommal bíró, a sokszínűségre épített, szabadon választott társulása az országoknak. Mi tehát a történelmileg kialakult népek és őshonos népcsoportok szabad Európájáért harcolunk, szemben azokkal az agresszív törekvésekkel, amelyek az Európai Unió sokszínű nyelvi és kulturális közegének művi egyenlősítését erőltetik mindenáron - a multikulturalizmust, a globalizációt és a tömeges bevándorlást” – mondja Heinz-Christian Strache, az Osztrák Szabadságpárt vezetője, kinek pártja nagy valószínűséggel meg fogja duplázni uniós képviselői mandátumainak számát.
A Marine Le Pen vezette francia Nemzeti Front a felmérések szerint a jobbközép UMP-vel holtversenyben már az első helyért harcol Franciaországban. De megkerülhetetlen az olasz Északi Liga, a Svéd Demokraták Pártja, a Szlovák Nemzeti Párt, a Flamand Érdek – s eközben a ’68-asok értetlenkednek és szörnyülködnek.
Pedig ők az ok.
Ők csináltak négy évtized alatt élhetetlen, ostoba, barbár, kiábrándító, szánalmas elmebajt a liberális demokráciából, a közös Európából és annak eszméjéből, ők dúlták fel és tették tönkre a jóléti társadalmat, miattuk lett leginkább egy elmegyógyintézethez hasonlatos a világ nyugati fele.
És most állnak, és nem értik.
Ugyanis igazából soha nem értettek semmit.
Pedig csak annyit kellene megérteniük végre, hogy elméleteik, beteg ideológiáik ellenére az európai (nyugati, közép- és kelet-európai) emberek döntő többsége továbbra is normális, és normális életet akar élni. Az emberek döntő többsége továbbra is kötődik nemzetéhez. Leginkább ahhoz kötődik. Semmit sem jelent számára a multikulturalizmus, szarik a kozmopolitizmusra, a világpolgárságra meg a „sokszínűségre”.
Nagyon szívesen utazgat, lát világot, ismerkedik másmilyen kultúrákkal, ugyanilyen szívesen lát vendégül bárkit – de nem óhajtja átlépni a határtalanságok határát. Faluja van, városa van, megyéje van, országa van, HAZÁJA van, s akinek ez nem tetszik, az tehet neki egy szívességet.
Az emberek döntő többsége Európában keresztény, és ez akkor is jelent számára valamit, ha amúgy már eszébe sem jut. De igenis eszébe jut, amikor el akarják venni tőle, amikor meg akarják vele tagadtatni, amikor gúny és közröhej tárgyává akarják tenni a hitéért. Akár a nem is gyakorolt hitéért.
Az emberek döntő többsége tiszteli (keresztény alapon is!) a családot, és megdöbbenéssel vegyes felháborodással veszi tudomásul a család fogalmának kiüresítését, kigúnyolását, meggyalázását.
Az emberek döntő többségét egyáltalán nem érdekli felebarátainak szexuális irányultsága, de igenis nem ért egyet azzal, hogy a homoszexuálisok házasodhassanak, ráadásul templomban, azzal pedig végképp nem, hogy gyerekeket is nevelhessenek, úgymond „családban”.
Az emberek döntő többsége pusztán kényszerűségből hallgat, és fordítja félre a fejét. Mert véleménydiktatúra van, mert a ’68-asok olyannyira nekivadultak már, hogy aki meg merészeli kérdőjelezni eszméiket, azt egyszerűen kiközösítik, tönkreteszik, karrierjét derékba törik.
Miképpen Balla Eszter helyesen rámutat a Heti Válasz legfrissebb számában, a CNN alapítójának, Ted Turnernek semmi baja nem lett, amikor kijelentette: A kereszténység a szerencsétlen hülyék vallása. Ellenben amikor Brendan Eich, a Mozilla társalapítója, a JavaScript programozási nyelv megalkotója 2008-ban ezer dollárt adományozott azon népszavazás céljára, amely a kaliforniai homoszexuálisok házasságát akarta megakadályozni, nos, Eichet középkori boszorkányüldözéshez hasonlatos vesszőfutás végén lemondatták posztjáról.
Ebből van elege a világnak és a normális emberek döntő többségének. És Ted Turnernek a porban csúszva kellett volna kijelentése után a fogait keresgélnie, csak azért, hogy nagyobb baj ne legyen. Az pedig mégis csak a minimum kéne legyen, hogy Eichnek is járjon ugyanannyi jog a véleménynyilvánításhoz, mint a Ted Turner-féle rohadékoknak. De ez ma nem így van.
Ezért fognak győzni a „szélsőségesek”. Akik persze csak a ’68-as idióták világához képest szélsőségesek. Igazából csak normálisak. Mint a döntő többség. Mint az „unortodoxok”. Nyugalom: közeledik a nemzeti reneszánsz.
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap
Seszták Ágnes: Tilos az átjárás - Már a választás másnapján újrakezdődött a gyűlöletkampány és az orbánozás
Évek teltek el az ádáz sértegetések háborújával, míg az SZDSZ megbukott és eltűnt a süllyesztőben, a jobboldal pedig rájött, hogy a liberálisoknál doktrinerebb, hazugabb, képmutatóbb és erőszakosabb társaság nemigen uralta a közéletet. A nagy Óz kipukkant. Mellettük az utánzó baloldal csak rosszul működő pótszernek tűnt.
Kezdem egy személyes élménnyel. Kezdhetném többel is, hiszen a rendszerváltás óta tele vagyunk személyes sérelmekkel, melyek kezdetben nagyon is fájtak, és érthetetlenek voltak. Mostanra viszont a jobboldal teljesen immúnissá vált mindenfajta gorombaságra és vádaskodásra, így már írni is lehet róla, meglehetősen elidegenítve a témát.
Az első jel, amit nem fogtam fel, hanem nevettem rajta, egy üzenet volt: ne menjek be a köztévébe a vitára, mert György Péter nem ül le velem egy asztalhoz. Elnevettem magam, és azt kérdeztem a szerkesztőtől, engem miért nem kérdeztél meg, hogy én leülök-e György Péterrel?
Később, amikor hallottam, hogy valakit azért tett ki az ELTE médiaszakáról, mert dolgozott a Pálffy-féle híradónak, azt már korántsem tartottam mulatságosnak, hanem ronda diktatúrának. Olyan valaki viselkedett így, aki abban az időben beterítette a sajtót és a nyilvánosságot a toleranciáról szóló írásaival.
A másik élmény sem jobb. Annak idején nagyban kampányoltam Sólyom László megválasztása mellett. Minden alkalmat megragadtam, hogy elmondjam, milyen jó köztársasági elnökünk lenne nekünk. Korábbról ismertem, tisztességes és igazságos embernek tartottam. Sólyom elnök a megválasztása után adott egy fogadást, ahová feltehetően azokat hívta meg, akik segítették a kampányát.
Én is köztük voltam. Felballagtam a Várba, és meglepődve láttam, hogy a társaság tarthatna akár egy SZDSZ-es alapszervezeti gyűlést is. Nem sorolom fel, kik voltak ott, de a szadi kemény magja igen, a médiát uraló véleményvezérek igen, a liberálisnak mondott írók és művészek szintén.
Szemmel láthatóan virágos volt a hangulat. A másfél óra alatt, amíg ott tipródtam, engem ugyan meg nem szólított senki, egy mondatot nem váltott velem senki; ha valaki érti, milyen az, levegőnek nézni valakit, akkor tudja, miről beszélek. Végül odajött hozzám az elnök sajtósa, és néhány obligát mondatot váltottunk, mert a helyzet azért kínos volt. Aztán vettem a kabátomat, és eljöttem.
Akkor újra elgondolkoztam azon, hogy mi közöm nekem hozzájuk, mert nekik hozzám semmi. Már túl voltunk az első médiaháborún, a frontvonalak bemerevedtek. A kilencvenes évek elején a Pesti Hírlapnál dolgoztam, és elhűlve olvastam a vezető baloldali napilapban, hogy újságom goebbelsi módszereket használ, ezenkívül antiszemita.
Öt perc múltán, mikor is egy cigány szakértővel készült interjú is megjelent, már rasszisták és kirekesztők is lettünk. A jobboldali sajtó kétségbeesetten próbálta a vádakat visszautasítani, teljesen feleslegesen. Akkor kezdődött el a hadjárat, aminek nyomán a magyar nemzet liberálisok által kipécézett része antiszemita, rasszista, nacionalista, kirekesztő, intoleráns, horthysta, fasiszta, műveletlen parasztok elegye lett.
Közben értesültünk Kornis Mihálytól, hogy ebben az országban néhány száz értelmiségi a meghatározó vélemény- és hangadó, a többiek a fentebb felsoroltak valamelyik csoportjához tartoznak. És ez így ment mostanáig. A jámbor jobboldal kereste magában a hibát, kérdezgette, hogy tényleg antiszemita-e, tényleg cigányellenes, műveletlen, kirekesztő tuskó-e?
Évek teltek el az ádáz sértegetések háborújával, míg az SZDSZ megbukott és eltűnt a süllyesztőben, a jobboldal pedig rájött, hogy a liberálisoknál doktrinerebb, hazugabb, képmutatóbb és erőszakosabb társaság nemigen uralta a közéletet. A nagy Óz kipukkant. Mellettük az utánzó baloldal csak rosszul működő pótszernek tűnt.
Évtizedekig zuhogtak az igaztalan, megsemmisítő kritikák arról, hogy a magyar semmire sem jó, hogy mindent rosszul csinál, hogy az egész gondolkodásunk retrográd, és miután sikeresen hazudták tele a történelmünket – olvassanak korabeli potentát marxista történészeket –, még azzal is megvádolták a nemzetet, hogy a Trianon előtti Nagy-Magyarország bűvöletében él, és képtelen tudomásul venni, hogy neki egy lehetősége van: kicsinek lenni, pirinyóra összehúzni magát!
Elfelejteni István tökfödőjét, tetemcafatját, a pócsi szűzanyát vagy az egri nőket. Ajánlom ezt a megállapítást azok figyelmébe, akik nem értik, nem is érthetik, miért kapott egy Orbán Viktor nevű férfi harmadszor is felhatalmazást a nemzettől arra, hogy vezesse.
Az 1990 óta eltelt évek a jobb-, illetve nemzeti oldal ostorozásával teltek el. Ha nem akarta valaki kirekeszteni magát a nyilvános szereplésből, beállt a sorba. Alázattal figyelte a liberális oldal megnyilvánulásait, bólogatott hozzá, a gyűlölködő véleményeket a magáévá tette, ha megbélyegeztek egy volt barátot, tömegesen határolódtak el tőle. Elhitte, hogy csak a liberális oldal tud. Mindent: színdarabot, filmet rendezni, sikerkönyvet írni, építeni, szobrot alkotni, helyesen látni, országot vezetni, verset írni, ideológiát gyártani, meggazdagodni, angolul beszélni, vízen járni.
Gyurcsány Ferenc szürreális országlása és a baloldal kapzsisága siettette az ébredést. Nem lehetünk elég hálásak Medgyessy Péternek, aki arra biztatta a nemzeti oldalt, vegyen magának médiát. Nagy pillanat, amikor azonnal cáfolni lehet a hazudozást, korrigálni az egyoldalú állításokat.
Az internet belépésével a blogok és a kommentek keltek önálló létre. Ma habozás nélkül lehet bármiféle orbitális hazugságot elereszteni, mint a „kommentelő véleményét” vagy úgymond: a „blogíró szerint”. Ennek megfelelően durvul a közéleti hang, ami az előző Orbán-kormány alatt, bátran mondhatjuk, nemzetközivé küzdötte fel magát.
A liberális oldal és a rajta csüngő, ideológiáját vesztett baloldal képtelen volt elviselni a 2010-es vereséget. Bár a Fidesz sokkal több gesztust gyakorolt, mint amennyit megérdemeltek, a vesztes oldal egyszerűen elvesztette az eszét. A gyűlölködés, a nyílt uszítás módszerébe belefért a hazaárulás, a brüsszeli feljelentések, az értelmiségi kemény mag folyamatos országlejáratása néhány dollárért, amerikai ösztöndíjért vagy csak a tiszta bosszúért.
Minden technikát bedobtak, hogy megbukjon az Orbán-kormány. Őrjöngtek, amiért a Fidesz-kormány néhány forintot juttatott saját oldalának is, és elzárta az évtizedek óta folyó liberális pénzpazarlás csapjait. Színházi emberek, filmrendezők, írók, kritikusok, politikusok, mellőzött közgazdászok, újságírók, szerkesztők, megemelt fizetésű pedagógusok, ilyen-olyan társaságok szóvivői, hivatásos rettegők, mindenbe belekötők tombolása töltötte ki a négy évet.
És ez a társaság nem magába nézett, hanem teli torokból folytatta az antiszemitázást, a rasszistázást, a fasisztázást azzal a nem titkolt céllal, hogy Orbán Viktor ne csak takarodjon, de lehetőleg tűnjön is el az életből örökre. Ehhez képest, ugyan meglehetős cirkuszok és újraszámlálások után, a Fidesz–KDNP újra kétharmados győzelmet aratott.
Ez a legkevésbé sem hatotta meg az ellenzéket, már másnap újrakezdődött a gyűlöletkampány és az orbánozás. Nem lesz itt nyugi, ígérte Heller Ágnes: vajh, honnan ilyen jól értesült? És megszólalt egy kedves ember a tévében, hogy most már igazán tehetne a kormány gesztusokat. Párbeszédet kéne kezdeményezni, sőt még Hellerrel is le kéne ülni, vitázni. Félek, hogy Heller Ágnes viszont nemigen óhajt vitázni a jobboldal egyetlen felkent önkéntesével sem.
Nem mondom, hogy jó az, hogy ilyen éles választóvonal van a nemzet tagjai között. Azt viszont nem lehet elfelejteni, hogy a másik oldalból a zsigeri gyűlöletet nem lehet feloldani sem gesztusokkal, sem nemzeti minimumokkal. A német megszállás emlékműve körüli eszelős szívatás tökéletesen mutatja ennek reménytelenségét. Nekik minden hatalom kéne, ráadásul látványosan, így aztán tilos az átjárás innen oda, és viszont.
Seszták Ágnes
MNO
Fricz Tamás: Obama udvariatlan volt Orbánnal szemben - az USA elnöke a demokráciát félti Orbán Viktortól, miközben egy új - amerikai professzorok által jegyzett tanulmány kimondja: Amerika immáron nem tekinthető demokráciának.
A hírforrásokból tudjuk, hogy Joe Biden és Orbán Viktor telefonon egyeztettek, és az alelnök gratulált a Fidesz–KDNP választási győzelméhez (bár van, aki ez utóbbit is vitatja). Obama elnök ezt nem tette meg, holott Orbánnak számos európai és Európán kívüli vezető gratulált, Barrosótól Merkelig, Putyintól Martin Schulzig, Donald Tusktól Algéria és a Seychelle-szigetek vezetőjéig, sőt még Benjamin Netanjahu gratulációja is befutott! Mondjuk ki: Obama udvariatlan volt NATO-szövetségesével szemben.
Annál is inkább furcsa ez, mert négy évvel ezelőtt Obama még képes volt arra, hogy ezt az egyszerű gesztust megtegye az első kétharmados Fidesz–KDNP-győzelem után. Négy évvel később újra kétharmadot szerzett az Orbán vezette jobboldali szövetség, ami politikai szempontból hihetetlenül nagy eredmény, s mutatja a kormányzat töretlen és igen erős legitimitását. Obama azonban most már nem gratulál…
Ugyan miért nem?
Nagyjából sejthetjük.
Gratulációja óta ugyanis eltelt négy év, s ez alatt a négy év alatt az Egyesült Államokban a balliberális mainstream-értelmiség, illetve az őket kiszolgáló médiumok, a véleményvezér, meghatározó gazdasági-pénzügyi körök egyöntetűen és ellentmondást nem tűrően kialakították azt az uralkodó véleményt Magyarországról, hogy Orbán Viktor és kormánya, valamint a jobboldal megszünteti a demokráciát és helyette autokráciát épít ki Magyarországon, leépíti a sajtószabadságot, titkosan együttműködik a neonáci Jobbikkal és eltűri az antiszemita megnyilvánulásokat, sőt, azokat időnként saját maga gerjeszti.
Ráadásul legújabban az Orbán-kormány visszafordul kelet felé, Putyinnal köt üzletet, s ezáltal Magyarország „ütőkártya” lett Oroszország kezében.
Egyszóval Obamával megértette az amerikai és tágabban a nemzetközi balliberális közvélemény, hogy Orbán Viktor és a magyar jobboldal veszélyes a demokráciára és a szabadságra nézve. Obama pedig értett a szóból, s az egymás utáni második kétharmados győzelemhez immáron nem gratulált Orbánnak. Hiszen egy autokrata, antiszemitizmust eltűrő, demokráciát romboló Orbánnak legfeljebb az alelnök gratulálhat…
Azonban van itt egy kis bökkenő.
Az mégpedig, hogy egy olyan 317 milliós ország elnöke nem gratulál az igen erős demokratikus felhatalmazással megválasztott Orbánnak, akinek az országában viszont valóban veszélyben van a demokrácia.
Egyrészt veszélyezteti az amerikai demokráciát az a militáns, birodalmi jellegű hatalomgyakorlás, amelynek alapján az USA úgy gondolja, hogy az érdekei szerint a világ bármely részén katonai beavatkozást hajthat végre, hivatkozva a demokráciára és az emberi jogokra. Ha más példát nem is mondunk, elég Irak 2003-as lerohanását említeni, amely, mint utólag kiderült, mondvacsinált indokokra hivatkozással indult el. Azóta „demokratizálódás” helyett káosz és anarchia uralkodik Irakban.
Másrészt az Edward Snowden által kirobbantott lehallgatási botrány világossá tette, hogy az Egyesült Államok feljogosítva érzi magát arra (milyen alapon, talán azon a „demokratikus”, orwelli alapon, hogy vannak az egyenlők között is egyenlőbbek?), hogy a világ összes országát és annak állampolgárait megfigyeljék, sőt még a leghűségesebb szövetséges országok vezetőit is lehallgassák, ha kell. Az NSA (National Security Agency) által irányított átfogó műveletsor nem kifejezetten demokratikus karaktervonás.
Harmadrészt egyértelmű hírek jöttek arról, hogy Guantánamóban az emberi jogokat lábbal tipró módon hallgatják ki és kényszerítik vallomásra a foglyokat. Ez sem kifejezetten demokratikus jellemvonása egy „szabad” országnak. (Obama Guantánamót ígérete ellenére máig nem számolta fel.)
S végül a legfrissebb és a legaggasztóbb hír: Martin Gilens és Benjamin I. Page neves amerikai egyetemi professzorok (Princeton, Northwestern) legújabb, szerencsére nyilvánosságot is kapó tanulmányukban átfogó elemzések alapján arra a következtetésre jutnak, hogy Amerika immáron nem tekinthető demokráciának.
Szó szerint a következőket írják: „A legfontosabb tanulság, hogy a gazdasági elitek, illetve az üzleti érdekeket képviselő szervezett csoportok óriási befolyást gyakorolnak az USA kormányának politikájára, ezzel szemben a tömegtámogatást élvező szervezeteknek és az átlagpolgároknak alig hallatszik a szava”, illetve: „az átlagos amerikaiaknak a politikára gyakorolt hatása statisztikailag alig mérhető, lényegében a nullával egyenlő”.
Következtetésük pedig nemhogy lehangoló, hanem sokkal inkább riasztó: „az USA politikai rendszere ma már nem nevezhető demokráciának, de még csak a demokrácia és az oligarchia egyfajta keverékének sem. Az Egyesült Államokat egyértelműen egy oligarchikus berendezkedés uralja”.
Így hát a „világ első számú demokráciája” – hiszen így nevezik, nem? – e nem jelentéktelen tudósok szerint mára már nem más, mint egy szűk politikai, gazdasági-pénzügyi és katonai-hírszerzési elit által uralt oligarchia.
És Obama nem gratulál Orbánnak, mert Orbán veszélyes a demokráciára.
Aha…
Fricz Tamás
MNO
Bayer Zsolt: A Birodalom
Leszólt a Birodalom a Félperifériára (amely politikai haszonelvűség okából nem neveztetik többé gyarmatnak), hogy most már aztán kapjuk össze magunkat emlékműügyben, és álljunk neki egyeztetni a Mazsihisszel. Sőt, ezt is üzenték nekünk: „Mint szintén demokratikus ország, továbbra is arra ösztönözzük a kormányt, hogy igyekezzék becsületesen, nyíltan és tényszerűen értékelni a magyarországi holokausztot.”
Az ilyesféle baráti hangnak nehéz ellenállni, úgyhogy jó példával járok elöl, és nekilátok. Becsületesen, nyíltan és őszintén.
A Mazsihisszel végül is nem lenne túl nehéz egyeztetni. Ugyanis a Mazsihisz minden évben megemlékezik Magyarország német megszállásáról, március 19-én. A tervezett emlékmű pedig pontosan erre a megszállásra kívánja emlékeztetni az utókort. Itt tehát nem feszül ellentét. Ráadásul alig három évvel ezelőtt tartott emlékezetes beszédet a Mazsihisz részéről és nevében Zoltai Gusztáv Veszprémben, ahol elmondta: az 1944. március 19-i német megszállás megpecsételte a magyarországi zsidóság sorsát.
Pontosan így van. Ennél becsületesebben, nyíltabban és őszintébben nehéz lenne összefoglalni a dolgok lényegét. A tervezett emlékmű róluk, a német megszállás által megpecsételt sorsú áldozatokról szól, nekik akar örök emléket állítani. És a többi áldozatról is. Mert a német megszállásnak, majd az azt követő szovjet megszállásnak voltak nem zsidó származású áldozatai is.
És valószínűleg ezzel van a baj. Hogy voltak más áldozatok is. Akikről nem illik megemlékezni, főleg nem együtt a zsidó áldozatokkal. Mert ugye, ahogy Todorov írta volt, a nácizmusnak és a kommunizmusnak is voltak (vannak) bűnösei és áldozatai. Ám a két 20. századi szörnyrendszer összehasonlítása önmagában bűnnek számít, s a bűnösök és áldozatok különféleképpen reagálnak rá.
A nácizmus áldozatai foggal-körömmel tiltakoznak az összehasonlítás ellen, mert szerintük az ő áldozatuk egyedülálló, kivételes, semmihez sem hasonlítható áldozat. A nácizmus bűnösei helyeslik az összehasonlítást, hiszen az felmentésül szolgál az ő számukra.
Miképpen a kommunizmus áldozatai is az összehasonlítás mellett vannak, hiszen ez megfelelő szintre emeli végre az ő áldozatukat, s egyszersmind vádként szolgál számukra. Míg a kommunizmus bűnösei szintúgy tiltakoznak az összehasonlítás ellen, mert az szörnyű vádként hull(ana) vissza rájuk. S lám, máris egy gyékényen árulnak a nácizmus áldozatai a kommunizmus bűnöseivel, és a kommunizmus áldozatai a nácizmus bűnöseivel. Azt a hamis látszatot keltve, mintha amúgy bármiben is közük lenne egymáshoz. (Egyes esetekben van, de az egy másik történet.)
Ezt a hamis történelmi tudatot és közérzületet erősítik a Birodalom nekünk írt ukázai. S erre a hamis történelmi tudatra apellálnak azok a gazemberek is, akik képtelenek elviselni választási vereségüket, és a permanens forradalom lenini elvét követve, most a Szabadság téri emlékmű körül gerjesztenek hisztériát (Igen! Azt!), és összevissza hazudoznak az emlékmű „szellemiségéről” és a kormány szándékairól.
Ezek szekerét tolja az Egyesült Államok, amikor – sokadszor – megpróbál beavatkozni a magyar belügyekbe.
Mi viszont többek között azért szavaztunk április 6-án a Fidesz–KDNP-szövetségre, a folytatásra, hogy továbbra is független, szuverén kormánya legyen országunknak, olyan, amelyik a Birodalom dörgedelmeitől sem ijed meg, és nem hagyja magát ettől befolyásolni.
Ezen túl meg éljen a társadalmi párbeszéd. Én például remek társadalmi párbeszédet képzelek el azzal a honfitársammal, aki a minap betelefonált Bolgár úrnak, és előadta a dolgok lényegét. Az meg az volna, hogy a betelefonáló saját bevallása szerint baloldali érzelmű ember, az ATV rendszeres nézője, a Sajtóklub rajongója, nemkülönben a Bolgár úré is, és csak azért szavazott a Jobbikra, mert hát a cigánykérdést azért muszáj lesz megoldani.
Na, hát ezekből van sok-sok százezer ebben az országban.
És előbb-utóbb velük is muszáj lesz eldumcsizni. Ebben vállalhatna oroszlánrészt a baloldal, ha lenne, és ha tudna becsületes, nyílt és őszinte lenni. Ám ez a baloldal az elhülyülőfélben lévő Birodalommal a háta mögött a Szabadság téri emlékműről és a magyarországi holokausztról hazudozik, immáron sok évtizede.
Nyilván ezzel is van dolgunk, de azért kezeljük a helyén, és ne értékeljük túl az ügyet. Helyette legyen emlékműve a német megszállás áldozatainak, és a szovjet megszállás áldozatainak is végre, a kommunizmus összes áldozatának, és legyen benne a tankönyvekben végre a magyar zsidók Horthynak írt hálaadó levele.
A becsület, a nyíltság és az őszinteség végett. Ami ráférne a Biroda-lomra is.
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap
Lovas István: Az amerikai kormány Magyarországon is színes forradalmat akar?
„Igen, más szempontból viszont Orbán mindenképpen megy. Ha nem most, akkor a teljes gazdasági összeomlást követő zavargások kellős közepén fog menekülni, amíg egy szennyvízcsatornában megtalálják és agyonverik a TEK-es pribékjeivel együtt, mint egy patkányt.” (Olvasói komment Lengyel László El tudod képzelni? című cikkére, amely a Népszabadság április 4-i számában és internetes portálján, a NOL.hu-n jelent meg.)
Washingtonnak nem volt kellemes, hogy Moszkva nyilvánosságra hozta: John Brennan, a CIA, az amerikai kémszervezet igazgatója a múlt hétvégén Ukrajna fővárosába, Kijevbe látogatott. Jay Carney, a zavarba hozott Fehér Ház szóvivője kénytelen volt elismerni a tényt, de azt állította, a (megpuccsolt) volt államfő, Janukovics állításával szemben nem azért ment oda, hogy az ideiglenes ukrán kormányt az oroszbarát aktivisták elleni fegyveres fellépésre biztassa, és hogy az ilyen látogatások teljes mértékben normálisak.
Hogyne. Brennan nyilván azért repülte félig körbe a Földet, hogy megtudja az ukrán vezetőktől, vajon jó-e a kijevi módon készült csirke előtt orosz borscslevest enni.
Nálunk egészen más a helyzet, ahol a CIA helyi, magyarországi partnerei házhoz mennek. Olyan témákat megvitatni, amelyeken hazánkról van szó. Mint erről oly büszkén adott hírt a Népszabadság 2009. november 20-án. Hogy elkerüljük a volt SZDSZ-közeli sajtó ilyenkor szokásos „persze, ürgebőr, búvár, csőszkunyhó” stb. mantráját, szó szerint idézzük a NOL.hu-n is elérhető beszámolót: „Az eseményre csütörtökön, a nyilvánosság kizárása mellett került sor egy Washington melletti előváros jellegtelen irodaházában, közel a Központi Hírszerző Ügynökség székhelyéhez.”
A szerényen „elővárosnak” nevezett hely neve Langley, a CIA központja. A beszámolóból kiderül, hogy ott Magyarországról ketten voltak a fő felszólalók. Balogh S. Éva történész és Bozóki András. Az előbbi Hungarian Spectrum című blogjában naponta visel hadjáratot a jobboldali magyar kormány ellen, a legképtelenebb vádakat is sunyin keverve a tényekkel. Bozóki András 2005 és 2006 között SZDSZ-es kulturális miniszter volt. Ő a budapesti Soros-féle egyetemen tanít. (Ez az az egyetem, amely akkor telepedett hozzánk, amikor nem sokkal 1991-es alapítása után Václav Klaus akkori cseh miniszterelnök két lábbal rúgta ki Prágából.)
A beszámoló hozzáteszi, „a résztvevők nem beszélhetnek a konferencián elhangzottakról”. Ott Balogh S. Éva „pesszimista forgatókönyvet vázolt a Fidesz és a Jobbik a választások utáni viszonyára vonatkozóan”. A Népszabadság Baloghtól megtudta, hogy a CIA-nél Bauer Tamás „folytonosságelméletéből” indult ki, „miszerint a két párt között nem lehet egyértelmű választóvonalat húzni”. Azoknak, akik nem tudnák: Bauer Tamás az egykori MSZMP, később a Hazafias Népfront tagja, az SZDSZ egyik alapítója, majd vezetőségi tagja, később országgyűlési képviselője, aki saját karrierjébe nem egészen ültette át a „folytonosság” elméletét.
Április 6-át mind Langleyben, mind a Bozóki–Bauer irányultságú budapesti értelmiségiek hatalmas tragédiaként élték meg. Az Egyesült Államok fővárosában mindenekelőtt azért, mert immár egyértelművé vált, a magyar kormány továbbra sem a „washingtoni konszenzus” alapjára épült neoliberális utat választja.
Az energiaszolgáltatók és a bankok profitja helyett a választók zsebére ügyel, míg a jegybank merészeli csökkenteni a kamatlábat – ellentétben például Ukrajnával, ahol az odahajított nyugati szubvencióért cserébe máris megkezdődött a gázárak és a kamatláb meredek központi emelése.
Hazai – szó szerinti – elvtársaik pedig részben azért érezték a második megsemmisítő vereséget az őket ért nukleáris opció bekövetkezte után, mert nem ők uralkodhatnak a 2010 előtt a magyar nép által nagyon jól megismert módon, amikor oly jól érezték magukat azért is, mert saját maguknak és kedvenceiknek százmilliókat folyathattak a zsebükbe. Akkor, amikor kilométerenként olykor 5,7 milliárd forintért is építettek autópályákat. (Lásd a Portfolio.hu április 14-i cikkét az autópálya-építkezések kilométerenkénti áráról.)
De legalább annyira fájt nekik, hogy a hatalom újbóli birtokosaként nem hirdethetnek mindent illegitimnek alapvető jogállami szabályokat felrúgva és arra hivatkozva, hogy az alaptörvénytől kezdve a kinevezésekig a döntéseket egy „illegitim rezsim” hozta. És nem csukhatják le a mai kormány és apparátusa vezetői embereit.
Pontosan tudván, hogy az ő esetükben az unióban nem lennének Reding-/Kroes-/Tavares-hangok és nem lennének rosszalló fejcsóválások sem a nyugati fővárosokban még akkor sem, ha egy-két ma vezető politikus véletlenül úgy menne neki a zárkaajtónak, mint Révész Máriusz fideszes képviselő a gyurcsányista gumibotnak.
Mert akkor Lengyel László miniszteri posztokat osztó fantáziájában „rend lesz az utcákon” és Bárándy Péter igazságügy-miniszterként, írta a neoliberális közgazdász a Népszabadság április 4-i számában, „azonnal hozzákezd, hogy rövid távon elhárítsa a jogi akadályokat a kormányzás útjából”. Az egykori SZDSZ-es képviselő Eörsi Mátyás az Élet és Irodalomban az alaptörvény eltakarításának módját már 2011-ben részletezte úgy, hogy annak durván antidemokratikus voltát még Szigetvári Viktor, az MSZP akkori kampánytanácsadója is hevesen bírálta.
A választási atombomba, azaz a kétharmados újrázás után az amerikai Bloomberg hírügynökség Leonyid Bersidszki nevű moszkvai tudósítója a Japan Timesban azt terjesztette el a szigetországban és azon túl, hogy Magyarország az EU egyetlen diktatúrája. Diktatúrája.
Mint az a rendszer, amely Észak-Koreában, Eritreában, Kubában, Laoszban, Szomáliában és hasonló helyeken működik. Majd jött vagy száz cikk az Orbán-veszélyről, amely Európát és az egész nyugati világot fenyegeti. Orbán, a Horthy-restaurátor, aki a weimari úton vezeti országát a történelem által kitaposott hitleri úton.
A fasiszta, antiszemita Jobbikkal bratyizó Orbán-kormány. És persze a választási csalást sem felejtve el, olyan tekintélyes lapokban is hazudva róla – merte véleményét kifejezni Kumin Ferenc államtitkár április 15-én –, mint a New York Times, ahol a korábbi koalíció pénzén Magyarországon foglalkoztatott Kim Lane Scheppele vezette a matematikát és az olvasót az orránál fogva.
A Financial Timestól a tévelygő magyar választók is kikaptak, pedig ott a demokrácia lényegét eddig békén hagyták. Merthogy a demokráciában a nép szava dönt és azután „basta” (oszt’ jó napot). A köztudottan makacs tények ellen azonban még a szuperhatalom Egyesült Államok, az EU és csatolt részeik is tehetetlenek: Ugocsa igenis koronáz.
Hogy a Nyugat egy neki nem tetsző magyar kormány ellen mennyire készen áll antidemokratikus, erőszakos lépések támogatására, azt Avar János április 13-án kézzelfoghatóan érzékeltette a Vasárnapi Hírekben: „A Nyugat eddig mintha arra várt volna, hogy a magyar választók vethetnek véget az önkényuralmi törtetésnek. Most azonban be kellett látnia: elkerülhetetlenül tennie kell valamit […]”.
Hogy erről a hidegháború vége óta elfajzott Nyugatról mi a véleménye a kommunista világrendszer bukását okozó Reagan elnök volt pénzügyi államtitkárának, arról Paul Craig Roberts április 14-én írt cikkének a címe is eleget mond: „Washington az emberiség legrosszabb ellensége”.
A hazai bal- és neoliberális, illetőleg volt SZDSZ-es politikusokban a nép demokratikus választása elleni erőszakos fellépésnek mindig is megvolt a hagyománya. Ők Lukács Györggyel, az 1919-ben tizedelő népbiztos-filozófussal vallják, hogy amennyiben a nép(esség) nem rájuk szavaz, úgy annak csak hamis tudata lehet, amelytől megszabadítani csak ők tudják, eszközökben messze nem válogatva. És bólogató hátterüknek ott tudva a nyugati erőközpontokat.
Tamás Gáspár Miklós volt SZDSZ-es képviselő és filozófus forradalmat akart a 2010-ben nyertes kormány ellen, mint említette Szigetvári Viktor a fentebb idézett cikkben is. Charles Gati, Clinton elnök volt tanácsadója nyíltan kijelentette, az Orbán-kormányt nem demokratikus úton kell megdönteni, ha másként nem megy.
A hazáját lekurvázó, rendőrségét brutális tettekre ösztökélő Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök és oly sok közéleti társa ugyanilyen módon nyilatkozott, más-más szavakat használva, beleértve az alig várt „éhséglázadást”. A tanácsköztársaságba visszanyúló múlt kötelez alapon. A Lukács-tanítvány Heller Ágnes filozófus a választások után jelentette ki: „Itt nem lesz nyugi!”.
A demokratikusan megválasztott kormány erőszakos térdre kényszerítésére mindent jónak tekintenek. Nehéz nem látni a stratégiában soha nem gondolkodó hadoszlop taktikáját. Annak egyik fő eszköze Magyarország körbevétele egy egészségügyi kordonnal, amelyre a határátkelőhelyeken kiírnák: zsarnoki, antiszemita rezsim és nép – belépni tilos. Úgy gondolják, így csökkenthetik a befektetők és turisták számát, amellyel megroggyanthatják a gazdaságot és ennek nyomán felkorbácsolhatják a szenvedélyeket egy Majdan téri típusú, grúziai és más, amerikai szponzorációban kitört színes forradalommal, azzal a különbséggel, hogy nálunk a narancs színű forradalom szítása lehetetlen, ugyanis az országot a választók újra azzal a színnel festették be.
A rogyasztási hadművelet nehéz feladat lesz, ugyanis a befektetőket Szaúd-Arábiától Kamcsatkáig a profit érdekli elsősorban. A turisták pedig leginkább a nekik közvetlenül elmondott élménybeszámolóknak hisznek. A Háárec című izraeli napilap angol kiadása április 9-i számában azt ecsetelte, milyen olcsón utazhatnak izraeli turisták több európai fővárosba, miután a Wizzair decemberben közvetlen, igen előnyös árú utakat kínál Tel-Avivból, a felsorolásban elsőként Budapestet említve.
Hogy eközben mi a valódi helyzet az antiszemitizmus frontján, arról csupán néhány szó. A BBC világszolgálata április 11-én azt jelentette, hogy Franciaországból tavaly 63 százalékkal vándoroltak ki többen Izraelbe, mint egy évvel korábban, és hogy az ott élő zsidók rettegnek, leplezve identitásukat az utcán.
Az Egyesült Államokban a Ku-Klux-Klan karolinai volt „fősárkánya”, Glenn Miller zsidó intézmények előtt gyilkolt április 13-án. Miller korábban a Nemzeti Szocialista Párt tagja volt, amely Észak-Karolinában a Kommunista Munkáspárt tagjait öldöste, majd később megalapította a Fehér Patrióták Pártját.
Háza tele volt gránátokkal, automata fegyverekkel és lőszerekkel. Honlapja (whty.org) a Kuruc.infót is pironkodásra késztetné. Az International New York Times április 16-i száma kétségbeesve teszi fel a kérdést, hogy miért kellett Howard Sternnek meghívnia rádiós show-jába, égő antiszemitizmusához platformot nyújtani neki olyan kérdésekkel is, hogy a feketéket vagy a zsidókat gyűlöli-e jobban.
De az amerikai kormány továbbra sem kívánja betiltani a Ku-Klux-Klant és a hasonló paramilitáris szervezeteket, mert azzal van elfoglalva, hogy a nálunk betiltott Magyar Gárda metamorfózisaira összpontosítson.
Az pedig, hogy Besztercebánya térségét a sajtó által „neonácinak” nevezett Marian Kotleba kormányozza, mellékkérdés, hiszen a német lapok csak a megválasztásáról adtak hírt, azóta is elmaradva reszketésük napi ecsetelésével. A „lázadás” szítása már megkezdődött a Szabadság téri németmegszállás-szobor építése köré vont kordon folyamatos bontásával.
Ez az a társaság, amely a legerősebb szavakkal ítélte el annak a kordonnak a megbontását, amely a Kossuth teret zárta el a látogatók előtt, mert az Országházat és környékét Gergényi rendőrfőnök műveleti területté nyilvánította. Nyakó István, az MSZP szóvivőjeként az akkori kordonbontást provokációnak minősítette, mert a Fidesz „Magyarország jogrendjével szállt szembe”, Gusztos Péter, az SZDSZ országgyűlési képviselője „majomparádénak” nevezte. Kőszeg Ferenc volt SZDSZ-es országgyűlési képviselő, aki az évben ment nyugdíjba a Magyar Helsinki Bizottság elnöki posztjáról, hiányolta, hogy a rendőrség gyáván nem tartóztatta le a Fidesz képviselőit, külföldi példával illusztrálva, hogy „másutt a képviselőket, és adott esetben a kongresszus tagjait hogyan állítják elő hasonló jogsértések alkalmával”.
És itt kell megállnunk. A mostani kordonbontáskor csendben lévő Kőszeg Ferenc hol a Magyar Helsinki Bizottság nevű emberi jogi, nem kormányzati szervezetet vezette, hol az SZDSZ-nek volt képviselője, illetőleg annak országos tanácsának tagja. Schiffer András, az LMP első embere korábban a szintén emberi jogi, nem kormányzati szervezetnek, a TASZ-nak volt a vezetője. Ő tette ki büszkén szervezete honlapjára azt a rapperdalt, hogy a Magyar Nemzet újságíróinak a belét kell kitaposni. Ahogyan a szociológia egyik amerikai klasszikusa, C. Wright Mills hatalmi elitje akadálytalanul cirkulál a katonai-ipari komplexum és a politika területein, nálunk ugyanolyan könnyű az átjárás a nem kormányzati, főként „emberi jogi” szervek és a jobboldaltól távoli politikai pártok között.
Április 15-én az Európai Parlament olyan határozatot hozott, amelynek értelmében a lobbista és egyéb nem kormányzati szervezeteknek („NGO”-knak) kötelezően regisztrálniuk kell magukat, és az így nyilvántartásba vett szervezeteknek maradéktalanul fel kell tárniuk minden általuk képviselt ügyfelüknek a pénzügyi támogatóik azonosságát. Az Egyesült Államokban erről már régóta a külföldi ügynökök nyilvántartásba vételét előíró törvény („foreign agents registration act”) gondoskodik.
Ez fordítva nincs így: Ukrajna esetében nem tudjuk, hogy ott a megválasztott kormány elleni lázadást mely nem kormányzati szervek szították azon ötmilliárd dollár segítségével, amelyet – mint decemberben Victoria Nuland amerikai külügyi államtitkár elmondta – az Egyesült Államok Ukrajna „demokratizálására” fordított.
Nálunk a kormány eddig az ilyen kívülről történő „demokratizálást” csak bátorította azzal, hogy nem kívánta törvényileg átláthatóvá tenni a külföldi ügynökszervezetek tevékenységét. És közben a rendőrség mosolyogva nézi a folyamatos kordonbontást és szoborrongálást. Vagy akár a Fidesz-székházba történő erőszakos behatolást és ott a bejárati ajtó üvegének széttörését.
Ha a demokratikusan megválasztott kormány rendfenntartó szervei (akiké az „erőszak monopóliuma”, dobolta a fülünkbe a jobboldali emberek még több vérét látni akaró balliberális sajtó) az ellene erőszakot alkalmazókkal szemben nem mutat törvényes keretek között gyakorolt erőt, azzal további és egyre súlyosabb törvénytelen tettekre ösztönzi az antidemokratikus erőket, valamint a szabálysértéseket vagy bűncselekményeket toleráló „rendőrség” imázsát vetíti előre.
Mivel a jövőt senki nem tudja megjósolni, a puskaport nemzeti érdekből nagyon, de nagyon szárazon kell tartani. Az ügynököket ezért regisztrálni szükséges, a törvénytelen erőszakot alkalmazókkal szemben pedig ugyanolyan erőteljesen kell fellépni, mint teszik azt a balliberális antidemokraták mintaországaiban.
Lovas István
MNO
Össztűz Brüsszelből - Magyarország a nemzetállamok uniójába, nem pedig a multik uralta szuper államba lépett be tíz évvel ezelőtt
Már a választás utáni ötödik nap megszületett Luxemburgban az Európai Bíróság ítélete, amelyik kimondta: nem állhat fenn hazánkban a házi pálinkafőzés adómentessége. Majd egyre sorjáztak a hírek a brüsszeli Európai Bizottság kötelességszegési eljárásairól a Széchenyi-pihenőkártya, az Erzsébet-utalvány, a dinnyekartellek elleni küzdelem, a szeszes italok jövedéki adója, majd most a plázastop ügyében.
Nagyrészt olyan szabályozásokat tűzött napirendre és nyilvánított megengedhetetlennek az uniós apparátus, amelyek a 2010 óta saját útját járó magyar gazdaságpolitika szimbolikus lépései közé tartoznak. Ugyanakkor hathatósan segítették is – eredeti céljuknak megfelelően – a hazai tulajdonú vállalkozásokat. Az utalványrendszer átalakítása nyomán például összeomlott a három francia multi által felépített magyarországi monopólium, a plázastop pedig számos kiskereskedőnek biztosította a túlélést a bevásárlóközpontok terjeszkedésének korlátozásával.
El lehetne elmélkedni azon, hogy miképp fér össze a legfontosabb uniós szabadságelvekkel az a közös európai joganyag, amelyik egyértelműen a nagy cégek uralmát támogatja a kicsik rovására. Az a kérdés sem minden alap nélkül vetődhet fel az emberben, hogy miért pont az Európai Parlament magyar képviselőinek megválasztását megelőző kampány idején kapcsolt turbósebességre az Orbán-kabinet elmeszelésében Brüsszel.
Érdemes vizsgálni azt is, hogy egy-egy ilyen uniós eljárás megszületésében a hátrányosan érintett üzleti körök lobbizása milyen mértékben van jelen. Sok mindent mérlegre lehet tehát tenni, ám ha támadásnak érezzük mindazt, ami az unió intézményeiben velünk történik, akkor ezt elsődlegesen a velünk küzdő fél fegyvereivel érdemes visszaverni.
Mert ne felejtsük el, a magyar kormány gazdaságpolitikája is arra a meggyőződésre épül, hogy abba a szövetségbe léptünk be pár nap híján tíz évvel ezelőtt, aminek az alapja a nemzetállamok összefogása, és amelyik az érdekek képviselete, ütköztetése és egyeztetése mentén működik.
Nem pedig úgy, hogy eleve meghajlunk egy erősebbnek hitt központi, uniós akarat előtt, mint ahogy az ebben már gyakorlott szocialisták gondolják. (Listavezetőjüknek, Szanyi Tibornak legalábbis egy minapi kijelentése szerint az a meggyőződése, hogy az Európai Parlamentben nem számítanak a nemzeti érdekek.)
A fentiekből az következik, hogy a konfliktus Brüsszellel természetes dolog. Ha több van belőle, az arra is utal, hogy az érintett tagország – jelesül hazánk – a jogait is igyekszik komolyan venni a kötelezettségei mellett. Nem baj az sem, ha munkát adunk az Európai Bíróságnak, hiszen már arra is volt példa, hogy e jogi fórum előtt fújt visszavonulót – a távközlési különadó ügyében – a bizottság. Ha pedig a magyar szabályozásról derül ki, mely elemeiben ütközik a mindennapi életünket is egyre inkább befonó uniós joganyaggal, az esetek többségében bizonyára lehet találni olyan megoldást, ami az eredeti szándékot – a magyar érdekek védelmét – nem érinti alapvetően.
Csak ha a plázastopnál maradunk: úgy hallani, a közös európai terepen fifikásabban mozgó nyugati országok nagyvárosai a környezet- és az épített örökség védelmének jelszavaival nagyobb sikereket értek el. Nálunk is az ügyesebb megoldások és a finomhangolás időszaka következhet. A lényeg, hogy az erő és a lendület mellett ne veszítsük el a legendás találékonyságunkat sem.
Nánási Tamás
MNO
Körmendy Zsuzsanna: A megszállás szelleme - a német megszállás áldozatainak azok nem akarnak emléket állítani, akik azt akarják elhitetni a világgal, hogy Magyarország a náciknál is nácibb, a fasisztáknál is fasisztább volt
Kétszer is elolvastam, de nem találtam egy mondatot sem arról az amerikai nagykövetség április 22-i közleményében, hogy elmarasztalta volna a Mazsihiszt, amiért minden évben megemlékezik a magyarországi német megszállás évfordulójáról. Márpedig ha így tett a Mazsihisz, azt feltételezhetően okkal tette.
A kormány sem fogalmazhatott volna sem pontosabban, sem körültekintőbben, mint Zoltai Gusztáv három évvel ezelőtti veszprémi beszédében, amelyben úgy értékelte, azon a napon, amelyen a német hadsereg átlépte Magyarország határát, megpecsételődött a hazai zsidóság sorsa.
Szabályosan gerjesztett politikai hisztéria veszi körül annak a készülő emlékműnek a sorsát, amely ellen a választáson vesztes politikai erők tiltakoznak, maguk előtt tolva a hetven évvel ezelőtti zsidóság tragikus sorsát. A politikai harcban, úgy tűnik, minden kézre esik, ami használható fegyver.
Az ellenzék képtelen belenyugodni vereségébe, és ezért egy időtlenített kampány részeként csökönyösen kitart amellett, hogy a kormány kvázi dicsőítő szándékkal állít emlékművet a megszállásnak. Hogy ez a valósággal köszönő viszonyban sincsen, az úgy tűnik, nem érdekes. Ezerszer elhangzott, hogy a Szabadság térre tervezett szobor a megszállás áldozatainak állít emléket, zsidóknak és nem zsidóknak egyaránt. A vita azonban nem erről folyik, mert a vita fenntartói, prolongálói nem az igazság kiderülésében érdekeltek.
Meglehet, elsődlegesen nem Gábriel arkangyalról és a reá lecsapó birodalmi sas szárnyainak fesztávolságáról kellene közösen gondolkodni, hanem az áldozati státusról, erős tisztázó akarattal. Nem baj, ha előbb jut eszünkbe Szophoklész, mint a budapesti amerikai nagykövetség fölemelt mutatóujja.
Előbbre volnánk egymás megértésében, ha elsősorban erkölcsileg viszonyulnánk az áldozati státushoz, és nem úgy, mintha egy aranybányát rejtő birtok tulajdonlásáról vagy más jövedelmező befektetéshez való hozzáférésről folyna pereskedés jól fizetett sztárügyvédekkel.
Öntsünk tiszta vizet a (méreg)pohárba: a német megszállás áldozatainak azok nem akarnak emléket állítani, akik titokban vagy nyíltan azt akarják elhitetni a világgal, hogy Magyarország a náciknál is nácibb, a fasisztáknál is fasisztább volt.
Hogy itt áldozatok nem is voltak, csak kollaboránsok. Ennek jegyében üzent a magyar kormánynak az amerikai nagykövetség, nagy aggodalmában alapvető történelmi tényeket negligálva. Félre lehet tenni az okos diplomáciát, és le lehet süllyedni a balliberális megmondóemberek szintjére, s onnan becsületről szónokolni a magyarok többsége által megválasztott kormánynak: „Mint szintén demokratikus ország, továbbra is arra ösztönözzük a kormányt, hogy igyekezzék becsületesen, nyíltan és tényszerűen értékelni a magyarországi holokausztot.”
Mit lehet ehhez hozzátenni? Először is örömmel tölt el mindannyiunkat, hogy e szerint az Egyesült Államok szintén demokratikus. Ámbár ha tudtuk volna, hogy az Orbán-kormány két ülés között a Munkácsy terem félhomályában titokban, a tényektől elrugaszkodva holokausztot értékel, talán meg sem születik a kétharmados többség.
A különféle zsidó és nem zsidó szervezetek közben úgy döntöttek, nem utasítják vissza a 70. évfordulóról való méltó megemlékezésre a magyar állam által (nyíltan, a tények ismeretében, becsületesen) fölajánlott támogatást. Ezzel némileg keresztülhúzták a Mazsihisz bojkottját.
Most már csak azt kell megemésztenünk, arra kellene választ kapnunk, hogy a terrorizmust első számú ellenségnek tartó Egyesült Államok nagykövetsége a buzdítást az emlékmű fölrobbantására, ami terrorcselekmény, vajon miért nem ítéli el egy „szintén demokratikus” országban.
Lehet, hogy nem egyformán vagyunk demokratikusak?
Körmendy Zsuzsanna
MNO
Mesterházy karámban - csodálkoztak, amikor kiderült: nem a Financial Times és a The Economist előfizetői szavaztak Magyarországon április 6-án
Már akkor lehetett tudni, hogy a „kormányváltók” jobb híján egymást akarják leváltani, amikor a választások estéjén Gyurcsány Ferenc nagyvonalúan bejelentette, hogy az ilyenkor szokásos bűnbakkeresésbe ő semmiképpen nem fog beszállni. Ez volt a csalhatatlan jele, hogy személyesen indította el a hajtóvadászatot Mesterházy Attila és az összeborulás többi vezetője ellen.
A harc mára parttalanná vált, és nagyon úgy fest, hogy a pártszövetségnek a legtöbb szavazatot hozó MSZP-n egyedül csattan az ostor. Holott mit is adtak hozzá a többiek ehhez a nagykoalícióhoz? Egyáltalán: hoztak vagy vittek? Mert azon kívül, hogy Bajnai Gordon hetykén kijelentette, hogy májusban ő lesz a miniszterelnök, még a jelöltállításhoz (!) sem volt elegendő emberük.
(Nem vicc: volt olyan körzet, ahol az MSZP-frakcióból kellett jelöltet kölcsönözniük áprilisig.) Párt-infrastruktúra, aktivistahálózat sehol, programjuk pedig eleve nem is létezett. A bankok és a multik képviseletét hozták, és az úgynevezett rózsadombi elitét, amelynek nemcsak elvileg, de gyakorlatilag sincs köze egyetlen igazi baloldali értékeket valló, a szegények és rászorultak érdekeit védő párthoz sem.
Márpedig a „kormányváltókra” az MSZP törzsgárdája szavazott, akik a régi, jól megszokott szegfűt keresték, miközben az Együtt 2014 jelöltje épp a Rózsadombon kapta a legtöbb szavazatot… Az már legyen Szigetvári Viktorék baja, hogy elhitték, amit a külföldi neoliberális média írt róluk, és csodálkoztak, amikor kiderült: nem a Financial Times és a The Economist előfizetői szavaztak Magyarországon április 6-án. Javasolnám nekik a szempontváltást, annál is inkább, mert akit annyira fűt a hazaszeretet, mint Bajnai Gordont (ő fogalmazott így), attól kissé visszatetsző, hogy derogál beülni a magyar parlamentbe, és inkább átadja másnak a mandátumát.
A PM-re nem sok szót kellene vesztegetni, ők még annyian sincsenek, mint az Együtt, a volt Milla és a kendermagosok külön-külön, talán egy nagyobb asztalt is körbeülhetnének a családtagokkal együtt. Jelöltre nekik sem futotta, például a tősgyökeres budapesti, most szintén nagyon kritikus Scheiring Gábor képviselte volna a balatonfüredieket – már ha megválasztják.
A bűnbakkeresést elindító Gyurcsány Ferenc magánpártja, a koalíció egyik „oszlopa” pedig olyan szimpatikus emberekből áll, mint az anyák napján is gyűlölködő Vadai Ágnes vagy a korábban egy fél hidat is ünnepélyesen átadó Molnár Csaba – egytől egyig olyan emberek, akik csak úgy vonzzák a szavazókat. Már most alkudoznak a frakcióalakításukhoz szükséges ötödik tagról, mert csak négyen maradtak…
Mit lehet ehhez hozzátenni? Ha a szocialisták engedik, hogy valaki átadja a helyét közülük, akkor a saját sírjukat ássák, de ez legyen az ő gondjuk. Ha nem tanultak abból, ahogy Gyurcsány annak idején eltávolította a vezetésből Kovács Lászlót és Szili Katalint, akkor magukra vessenek.
Ki maradt még? Hát a potyautas Fodor Gábor, aki az EP-választáson már el sem mer indulni, nehogy kiderüljön, mekkora a valós támogatottsága. És ennek a sok pártocskának a neoliberális értelmiségi holdudvara most egyként veri el a port Mesterházyn, akit persze nem kell félteni.
Annál is inkább, mert jelenleg nem nagyon mutatkozik helyette életképes alternatíva a szocialista pártban. A baloldali eszméktől már oly távol álló MSZP – lásd: a bankok védelme és a rezsicsökkentés ellenzése – vezetője tett ugyan néhány kísérletet, hogy kitörjön a neoliberális elit építette karámból, de sikertelenül.
Még megvárják az európai parlamenti, majd az önkormányzati választásokat, és aztán megkapja az útilaput. Végül is valakinek áldozatot is kell hoznia.
Szabó Anna
Magyar Nemzet
Fricz Tamás: Európának vissza kell térnie Jézushoz - a nemzetek és népek között sincs többé kiválasztott, nincs „egyenlőbb”
Európa, az Európai Parlament május végén új képviselőket választ. Ez fontos aktus, amely elvileg megújulást is hozhat. Ám húsvétkor, Jézus szenvedésének, halálának és feltámadásának ünnepén ki kell mondani: Európának és az uniónak legelsősorban lelkileg kellene megújulnia, vissza kellene térnie gyökereihez, melyeket elhagyott, Jézushoz és a kereszténységhez.
Szögezzük le: nem csoda, hogy az unió végül el sem fogadott alkotmányának preambulumába nem került bele a keresztény gyökerekre való hivatkozás (amely viszont az új magyar alaptörvényben szerepel). Nem csoda, mert az unió utóbbi években-évtizedekben folytatott tevékenysége iszonyatos távolságba került azoktól az értékektől és életelvektől, amelyet a négy kanonizált evangéliumban Jézus meghirdetett.
Mit hozott nekünk a próféta, akinek tanai végül európai területeken terjedtek el és váltak európai államvallássá – a kereszténységgé? Mit tanulhatunk tőle a mai napig, mit tanulhat tőle Európa itt és most, a 21. században?
Jézus elhozta a szolidaritás gondolatát, azt, hogy a társadalmak szegényein, elesettjein – mai szavakkal élve: a piacgazdaság vesztesein – újra és újra segíteni kell, nem fogadható el a „hulljon a férgese” szemlélet, nem fogadható el az a gondolkodásmód, amely hallgatólagosan már lemond a társadalmak alsó harmadáról abból a megfontolásból, hogy rajtuk már úgysem lehet segíteni.
A második világháború utáni Nyugat-Európa még értette a jézusi szolidaritás eszméjét: szociális piacgazdaságot és jóléti társadalmakat hozott létre olyan szociális rendszerekkel, amelyek valódi védőhálót jelentettek a szegény emberek számára is.
Nos, ezt a szociális és jóléti, a közjó iránt elkötelezett eszmeiséget „felejtette el” Európa és az unió az utóbbi húsz-harminc évben, éppen a kelet- és közép-európai rendszerváltás óta. Miután egypólusú lett a világ, azt hazudták nekünk, hogy a liberális (neoliberális) piacgazdaság majd magától megoldja a szegénységet, hiszen a gazdaság legfelső elitjének gazdagodása előbb vagy utóbb „lecsorog” az alsóbb rétegekig. Ma már tudjuk: ebből nem lett semmi, s a szegényebb rétegek kiszolgáltatott helyzetbe kerültek Európában, és persze máshol is az IMF és Világbank „övezeteiben”.
Jézus válasza világos: ha igazán üdvözülni akarnak, a gazdagok osszák szét vagyonukat a szegények között. Persze meg kell tanulnunk, kétezer évvel Jézus után, hogy Jézust sokszor nem szó szerint kell érteni. Jézus „gazdaságpolitikájának” lényege pusztán annyi, hogy a kőgazdag elit önmérséklete nélkül ma már nem oldható meg a szegénység problémája, sőt nem is enyhíthető. Bill Gates, Warren Buffet ebből mintha megértett volna valamit, amikor jövedelme felét felajánlotta közcélok megvalósítására. De ez túlságosan egyedi megoldás, az alsóbb rétegek iránti szolidaritás a totálisan értelmetlen extra-extraprofitok intézményesen garantált korlátozásában rejlik.
Európa viszont a bankok és a gigavállalatok irányítása alá került; keresztényi léte háttérbe szorult.
Jézus elhozta nekünk az emberek közötti egyenlőség, az egyenrangúság gondolatát. S bár a zsidók között terjesztette az igét, és őket akarta megváltani, csalódása után más nemzetek fiai felé fordult, és befogadta őket.
Innentől vált egyetemessé a mondanivalója, amely egyetlen nemzetet, népet vagy vallást sem emel a másik fölé, mert minden ember egyenlő, s ha ez így van, akkor – logikusan – a nemzetek és népek között sincs többé kiválasztott, nincs „egyenlőbb”.
Azt üzeni Jézus nekünk és az Európai Uniónak a 21. század elején, hogy a nemzetek uniója nem válhat kétsebességűvé; nem unió és nem szövetség az, amelyben van néhány centrumország, amely pusztán piacként és az olcsó munkaerő miatt foglalkozik a félperiféria – Közép- és Kelet-Európa – országaival.
Az Isten előtti egyenlőség gondolatában már ott rejlik az egyének és a nemzetek jogi, politikai egyenlősége és szuverenitása. És a keresztény szellemiség azt sem engedné meg, hogy az unió bürokratái egy országot, jelesül éppen hazánkat, kipécézzenek, s újra és újra feljelentésekkel, eljárásokkal, büntetésekkel és korlátozásokkal – lásd legújabban az akácfák és a pálinkafőzés ügyét – keserítsék meg a demokratikus, szabad és egyenlő Európával kapcsolatos szájízünket.
Jézus korántsem az alázatos és a gyámoltalan, sorsába beletörődő Isten-hitet hirdette, hanem a cselekvés erejét. Elhozta nekünk a hitet, hogy a világ megváltoztatható, mégpedig a szeretet által. Elhozta nekünk az igazi egyenlőség hitét – ide, Európába és szerte a világba. Hogyan is üzent nekünk?
„Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon. […] Azt hiszitek, azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Nem azt, hanem – mondom nektek – széthúzást.” (Lk, 12,49–52.)
Meg kell mentenünk és meg kell újítanunk a kereszténységet, jézusi alapon. S akkor ő valóban velünk lesz az idők végezetéig.
Bayer Zsolt: Ne féljetek!
Az elmúlt huszonöt év legfontosabb, leginkább lényeges és húsba vágó kérdését Szalay Tamás Lajos tette fel tegnap a Népszabadság hasábjain. A kérdés Mesterházy Attilának lett szegezve, és így hangzott: „Mennyiben foglya az MSZP, illetve akár a teljes baloldal annak a véleményformáló értelmiségi körnek, amely például erőteljesen követelte az összefogást? Ha pedig radikális változást szorgalmaz a párt működése és szerkezete kapcsán, akkor mennyiben akarja, illetve tudja szorgalmazni ugyanezt a támogató értelmiség körében is?”
Mesterházy még nincs abban a lelki állapotban, hogy egyenes választ tudjon adni az egyenes kérdésre. És ereje sincs hozzá. De azért jelzésértékű válaszának első két mondata:
„Ez nagyon izgalmas kérdés. Négy évvel ezelőtt elkezdtünk egy megújító munkát, pontos ütemezés szerint haladtunk, illetve haladtunk volna. Ezt a munkát nem tudtam befejezni.”
Ez tényleg izgalmas kérdés. Mindennél izgalmasabb. Arról a „véleményformáló értelmiségről” szól ugyanis, azokról a megmondóemberekről, akik nélkül és akik ellenére – Kornis Mihály szerint – nem lehet politikát csinálni ebben az országban.
Ők követték el az ősbűnt. Létrehozták a Demokratikus Chartát. Ezzel mindjárt a rendszerváltás hajnalán kiengedték a karanténból, és felmentették az utódpártot. Ezzel egyszersmind hozzájárultak a szocialisták 1994-es elsöprő győzelméhez.
Amikor a Fidesz bejelentette, hogy nem hajlandó részt venni a Demokratikus Charta álnevű árulásban, ez az értelmiség átkozta ki, és azóta igyekszik kirekeszteni a demokratikus közéletből (már abból, ami őszerinte az). Ez az értelmiség a legkegyetlenebb, legönzőbb, legantidemokratikusabb és legbosszúállóbb része a magyar közéletnek. (vö.: „Mi kapartunk ki benneteket a szemeteskosárból, és mi is fogunk oda visszajuttatni!”)
Ez az az értelmiség, amely 1994-ben Magyar Bálint szájába adta a híres mondatot: „Egy Horn Gyula vezette MSZP-vel soha nem lépünk koalícióra.” De ekkor már javában folytak a titkos tárgyalások arról a koalícióról, amely mindjárt a választás után megköttetett, ugyanennek az értelmiségnek az akaratából.
Ez az értelmiség jelentette ki, hogy az SZDSZ-nek olyan elnökre van szüksége, akinek nem voltak kommunisták a szülei, és aki nem zsidó. Így szülték meg Kuncze Gábort, akivel, mielőtt elnök lett, lehetett szót váltani, és akinek a legfontosabb kérdésekben felettébb hasonló véleménye volt, mint nekünk.
Ez az az értelmiség, amelyik semmit meg nem értett ebből az országból, ebből a világból, és amelyik lenézi, megveti ezt a társadalmat, ezt az országot, és amelyiknek egyetlen igazodási pontja a holokauszt és a zsidósághoz való viszonyulás. Nincsen e kívül identitása.
Ez az az értelmiség, amelyik azt hiszi, joga, megfellebbezhetetlen joga beleszólni mindenbe, ami ebben az országban történik, s egyszersmind azt is joga és kötelessége megmondani, hogy melyik történés helyes, és melyik helytelen.
Ennek az értelmiségnek egyik képviselője Konrád György, aki a minap bement az ATV stúdiójába, hogy elmondja, megüzenje a szocialistáknak, kinek kell lennie a főpolgármester-jelöltnek. Konrád György legfontosabb tulajdonsága ma már az, hogy kísértetiesen hasonlít Heller Ágnesre. Kísértetiesen és felfoghatatlanul. Ki érti ezt? Ezen túl csak annyit kell megjegyeznünk róla, hogy azt gondolja, bemehet az ATV stúdiójába, és üzenhet. Bárkinek, bármit. Azt hiszi, azt hiszik, közük van hozzá, hogy melyik párt kit indít milyen posztra.
Tényleg azt hiszik, van közük még bármihez.
Pedig már nincsen. Igazából soha nem is volt. Csak fenn tudták tartani a látszatot, hogy mégis. De immáron szertefoszlott mindez. De ők még nem látják. Nem értik. Nem hiszik el. Nem tudnak napirendre térni afölött, hogy világuk semmivé vált. Hogy hiteik, álmaik, utópiáik immáron senkit sem érdekelnek. De ők még bemennek a stúdiókba, és robbantgatják a síneket.
De már nem sokáig.
És előbb-utóbb majd Mesterházynak is kell ereje legyen válaszolni erre az egyenes kérdésre. Az a pillanat, az őszinte válasz pillanata lesz a baloldal oly nagyon óhajtott megújulásának első pillanata.
A kérdés már megfogalmazódott. Néhány éve még ez is elképzelhetetlen lett volna. Ezért aztán mondhatjuk bátran: ne féljetek!
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap