Bayer Zsolt: Emésztőgödör
Alább szemelvények következnek az emésztőgödörből, ahol, mint tudjuk, a legnagyobb darabok úsznak legfelül. Mifelénk amúgy az emésztőgödör neveztetik „demokratikus ellenzéknek” és a demokratikus ellenzék „szellemi holdudvarának”. Ami persze bizonyos szemszögből érthető, például ebből: A patkánymama sétáltatja kisfiát a csatornában, és egyszer csak elrepül felettük egy denevér. Mire a patkánygyerek felkiált: – Nézd, mama! Tündérke!
Nohát, most a patkányok és denevérek lelkivilága következik, figyeljenek erősen! Kálmán László nyelvész a következő bejegyzést tette Facebook-oldalán: „Kispofám, Schiffer, »túlméretezett hisztéria«, »cirkusz« az, ami a Szabadság téri szobor körül zajlik. Legközelebb, ha látom az utcán, leköpöm, az bizonyosan nem lesz »túlméretezett hisztéria«, hanem kimért, megfontolt lépés. A Szabadság téren még azt hittem, hogy csak véletlenül nincsenek ott LMP-sek, valahol a láncaikat keresik, hogy később odaérve odaláncolják magukat. Hát nem. Bocsánat a kifejezésért, szégyentelen disznóság, amit csinálnak.”
Kálmán nyelvész úr posztjára ezután ömleni kezdtek a kommentek. Kálmán C. György irodalomtörténész, publicista például ezt írta: „Nehezemre esik ilyen ítéletet mondani, de egyre inkább azt hiszem, hogy ez buta ember. Na, kimondtam. Azért ilyen feszült és humortalan, mert ezzel kínlódik. Nemcsak fasz, hanem még ostoba is.”
Kálmán C. György és Kálmán László amúgy rendíthetetlen demokraták. Egyszerűen nem tűrik a diszkriminációt, az előítéletességet, végtelenül toleránsak és szenvedélyesen igazságszeretők. Olyannyira, hogy gondolkodás nélkül kivégeznének mindenkit, aki mást gondol, mint ők. Mivel erre momentán nincs lehetőségük, marad nekik a szellemi térben történő likvidálás. Potenciális gyilkosok. Patkányok az emésztőgödör mélyéről.
Hozzájuk csatlakozik Sándor Zsuzsa. Nevezett így ír Schifferről: „Hál’ Istennek nem láttam ezt a kis görényt ma este, de már attól felforr az agyam, amit László Kálmán leírt. Jól emlékszem, amikor talán tavaly, vagy azelőtt nem ment el a hanukagyertya-gyújtásra, mondván, ő nem vesz részt vallási eseményen. Ritka egy aljas kis tetű. Már bocsánat, de mindig felbosszant, hogy még mindig vannak olyan naiv emberek, akik a szavazatukat vesztegetik egy ilyen aljas, sunyi kis mocsokra.”
Nos, ez a másik toleranciabajnok, amúgy bíró volt egykoron. Aztán bírósági szóvivő. Egy pillanatra képzeljük el, hogyan ítélkezett ez a rohadék, amikor egy „nem elvtárs” került a színe elé. A hanukagyertya ügyébe pedig bele sem mélyedek, mert az nagyon messzire vezetne…
A mi kis demokratáink tehát imigyen diskurálnak egymás között Schiffer Andrásról. De nem csak Schifferrel van ám nagy baj! Hanem a néppel is. Ez a nép, amennyiben nem őrájuk szavaz, egy csődtömeg.
Egy borzalmas, halálra ítélt és ítéltetett, gondolkodásra képtelen, fasiszta csőcselék. Egy bizonyos Krémer Ferenc nevű patkány így értekezik a Galamuson: „Köszönjük meg Schiffer Andrásnak, aki szívesen barátkozik a neonácikkal, de nem áll szóba a demokratákkal, és sohasem látott az orránál tovább. Köszönjük meg a »baloldali« értelmiségieknek, akiknek csak arra telt, hogy elmagyarázzák, miért nem lehetséges megtenni azt, amit meg kell tenni. És végül köszönjük meg azoknak, akik a Fideszre és a Jobbikra szavaztak a határon innen és túl, megérdemlik, ami rájuk vár, nem tudom sajnálni őket. Mi is megérdemeljük, mert képtelenek voltunk megértetni, hogy mire számíthat az ország.
A legrosszabb lehetőség vált valóra. Kellemes elrothadást, Magyarország!”
Andor Mihály nevű elvtársa ugyanott ezt jegyzi: „Hát a meglepetés megvolt! Kiderült, hogy a rejtőzködők nem rejtőzködnek, hanem köpnek az egészre: a magyar nép majd fele, negyven százaléka nem ment el szavazni. Győzött a cselédmentalitás, amely mindig sunyi, egyéni megoldásokban kereste az érdekérvényesítését: ha az intéző nem látta, orrba verte az ökröt, hogy lassabban haladjon a barázdában, ne legyen annyira fárasztó a munka; suttyomban beleköpött vagy belehugyozott az uraság ételébe, hogy levezesse a frusztrációját; csalt és lopott, ahol és akitől csak tudott, hogy egy falattal több jusson; nem bízott senkiben, nem fogott össze senkivel, egyéni alkukkal, talpnyalással, könyökléssel próbált sorsán javítani. A nép nem rejtőzködő fele pedig háromnegyed részt a diktatúrára vagy a fasizmusra szavazott. Mit lehet itt tenni? Ez egy ilyen ország.”
Semmit nem lehet tenni, Misike. Ti csak sétálgassatok a csatorna mélyén, és sikkantsatok fel örömteli meglepetéssel, amikor elszáll felettetek Gyurcsány Ferenc. Mi pedig vessünk egy pillantást a számokra befejezésül, ugyanis most azt a sípot fújják még a patkányok, hogy tudniillik a Fidesz–KDNP „mindössze 2,3 millió szavazatot kapott, és ezzel a kevés szavazattal mégis kétharmada van a parlamentben, pfuj! pfuj!, gazság, meg lejt a pálya!
Megnéztem az 1994-es választás számait, mert a csatorna alján azt tekintik a csodának, a nagyszerűség pillanatának, mert akkor az MSZP egyedül szerzett óriási többséget. Hát akkor a számok: 1994-ben 67 százalékos volt a részvétel (öt százalékkal több, mint most), s az MSZP 1,8 millió szavazatot kapott. Listán 32 százalékot, ebből lett aztán 54 százalékos parlamenti mandátumaránya, 209 képviselővel. A jobboldal akkor 34 százalékot szerzett listán, és lett 106 képviselője. És ugyanúgy otthon maradt hárommillió ember. De az a demokrácia ünnepe volt – nekik.
Mindegy. Mi csak dőljünk hátra, és figyeljünk. És imádkozzunk, hogy ezek ne fázzanak meg, ne törjék ki a bokájukat, ne pofozódjanak föl, mert puszta létezésük a 2018-as kétharmadunk záloga.
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap
Bayer Zsolt: Baj? Tragédia?
Azt ismerik, amikor az öreg székely megy hazafelé lovas kocsival a Hargitáról, és felvesz a bakra egy stoppoló egyetemistát? Felveszi, baktatnak a lovak, amikor feltűnik egy kanyar. Az öreg odacsördít az ostorral, vágtatva mennek bele a kanyarba, az egyetemista falfehér a félelemtől, görcsösen kapaszkodik a szekér szélébe. Mikor túl vannak a kanyaron, az öreg visszafogja a lovakat és így szól: – Negyven éve járok erre. Ezt a kanyart mindig be tudtam venni. A stoppos megnyugszik, de feltűnik egy újabb kanyar. Az öreg megint odacsördít, a kanyar közepén beleborulnak az árokba, a lovak szanaszét, a szekér darabokban, a romok alatt hosszú percekig csak a csönd szuszog. Végre megszólal az öreg: – Negyven éve járok erre. Ezt a kanyart még soha nem tudtam bevenni…
Ott ül a bakon a hazai baloldal meg a liberálisok (ez alatt Fodor Gábor értendő), ott ül mind, és velük a megmondóembereik. Tegnap másztak ki a romok alól. Szereztek egy új szekeret, új lovakat, és most mennek.
És feltűnik az úton ugyanaz a kanyar…
És odacsördítenek. Odacsördít (Kálmán) Olga, mert Schiffernek más a véleménye emlékműügyben, mint neki. Kornis még a kilencvenes években ezt üvöltötte nekem a telefonba: „Vedd tudomásul, hogy él ebben az országban néhány tucat értelmiségi, akikkel szemben nem lehet politikát csinálni. És ha nem úgy foglalsz állást a népi–urbánus vitában, ahogy mi, akkor náci leszel!” E kornisi szentencia élő példája, megvalósulása Olga.
Odacsördít Henrik. Az igazi, tőrőlmetszett pronyó. (Havas) Henrik ordibál a stúdióban a vendégével. Kérdésnek álcázott kioktatást tart, földszinteset, ócskát, primitívet, mert Henrik egy seggfej, de azt hiszi magáról, hogy ő a helikopter.
Odacsördít (Szanyi) Tibor. Egy klasszikust idézve: ő a „politikai gecizmus oltárán a főalak”. Ő az, aki hétfőn így szól: Gyurcsánynak vagy a Csillagban, vagy a Lipóton a helye. Kedden így: Egy megzakkant milliárdossal nem lehet új baloldalt építeni. Szerdán aztán szövetségre lép a megzakkant milliárdossal. Tibornak csak egy rothadó agya van meg egy elázott, mocskos lelke. Tibor lenácizza a miniszterelnököt. Tibor odacsördít. Rá kéne már lépni…
Odacsördít (Mesterházy) Attila. Attila nem gratulál. Attila kecskével hálna, de mert nem meri bevallani, másoknak ajánlgatja. Attila egy szerencsétlen, nyomorult hülye, akit belezsaroltak a nagy, ellenzéki összeborulásba. Tudják, abban a budai villában dőlt el a dolog. Ahol összeültek az örök megmondóemberek. A legendás urbánusok. Akik nélkül nem lehet politikát csinálni. Aztán most, hogy felborultak a kanyarban, szegény hülye Attila politikai hulláját akarják látni. Őt kérdezgetik, lemond-e. Mert az urbánus érinthetetleneket huszonnégy éve nem kérdezi meg senki semmiről. Például arról, hogy elmennének-e végre valahová nagyon messzire?
Viszont (Gyurcsány) Ferinek ezt üzenték. Megint. De Feri nem érti. Feri energikus. Feri fut, készül, folytatja, napi blogbejegyzéseket eszközöl, Feri szenvedélyes. Feri is odacsördít. Ahol ő jár, nem jár már ott senki, csak (Vadai) Ági. Mert Feri nagyon messze jár. Feri a haza megmentője, a nép támasza. Próféta ő. Gautama királyfi. És Napóleon, és Robespierre, és… Feri minden. Hamarosan egy szépen ápolt kertben fogjuk viszontlátni őt, a kert közepén kastély, a kastély ablakain rácsok. És nem jön McMurphy…
(Bajnai) Gordon is odacsördít. Gordon a gázrezsó lovagja. Ő az összes közül a második, aki elhitte, hogy neki jár. Jár a hatalom. A miniszterelnökség. Minden. Gordon emberi sorsokon tapodott az eredeti tőkefelhalmozás időszakában, egy igazi moral insanity, aki egy betojt napközis imázsát öltötte magára.Ha valaki megérdemelne egy húzós, parasztlengős, ménkű nagy pofont, hát ő az. De most odacsördít. Hiszen jön a kanyar…
Aztán ott ül a bakon újra a (Fodor) Gábor. Az összes közül az első. „A legérthetetlenebb jelenség. Emlékszem, ahogyan kimenekült az egykori liberális párt elnöki székéből, és hagyta ott a legnagyobb válság kellős közepén, választások előtt néhány hónappal. Most pedig nulla politikai teljesítménnyel, egy nem létező párt élén, érvényes gondolat nélkül, ajándékba kapott egy mandátumot, azzal az ígérettel, hogy »hozza« a liberális szavazatokat. (…)” Róla ennyi bőven elég. Róla Bőhm András írta ezt, aki pedig akolbéli. Úgyhogy ő aztán tudja.
Odacsördítenek. Mind. A Szabadság téren tüntetők is. Oda fog menni Szabó Tímea is, nácizni kicsit. Aztán majd hazamegy. A férjéhez. Aki a Magyar Hajnal nevű náci gyülekezet egyik alapítója. És otthon majd megbeszélik, hogy nem érdemli meg őket ez a hálátlan ország. Mert ezek ilyenek…
Azt ismerik, amikor új román rendőr kerül a székely faluba? Fiatal, rendes gyerek valahonnét Olténiából, és ha már ő az egyetlen román, hát elkezd magyarul tanulni. Szépen halad, aztán egyik nap megkérdi Mózsi bácsit: – Mózsi bátyám, tanulom ezt a magik nyelvit. Haladok is, bár nehéz. De segítsen már megértenem, mi a különbség a baj meg a tragédia között? – No figyeljen, elmagyarázom. Ha én gyüvök le a Hargitáról, és elvétem a kanyart, aztán beborulok a szekérrel az árokba, akkor a fa elgurul, egész napi munkám oda. Ez ügye baj, de nem tragédia. Na most, ha holnap mondjuk magik a kollégáival ugyanazon az úton elvétik a kanyart, bebucskáznak az árokba, és nyakukat szegik, hát az a tragédia. Viszont egyáltalán nem baj…
Ott ül a bakon az összes. Jön a kanyar megint. Odacsördítettek. Tudja fene, mi legyen. Baj-e vagy tragédia?
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap
Bayer Zsolt: Rendszerváltás
1988. március 30-án alapítottuk a Fideszt. Fiatalok voltunk, idealisták, ördöggel s Istennel egyszerre cimborálók, ostobaságunk miatt még felelősségre sem vonhatók. A világot akartuk, a hazánkat akartuk, a jövőnket akartuk. Fogalmunk sem volt, valójában mit akarunk. Csak azt tudtuk, hogy „ami van, széthull darabokra”. S azt hittük konok, csikó-szilajon, hogy mi vagyunk a virág. Az élet. A jövő. A minden.
1988. március 30.
Huszonhat év és egy hét telt el azóta. Huszonhat év és egy hét ballagott el mindnyájunk felett, s így jött el 2014. április 6.
Talán megőriztünk egykorvolt önmagunkból valamennyi kétségbeesett idealizmust, és elvesztettük az ördögöt. Hm… Newton még ezt mondta: „Aki belekortyol a tudomány kelyhébe, ateista lesz. Aki kiissza, a kehely alján megleli Istent.”
Azt hiszem, valahogy így van ez a múló esztendőkkel is. Igen, a múló esztendők alján is ott az Isten. Szelíd, és figyelmeztet. És a csikó-szilajságból is lesz valami mélyebb odafigyelés. Szándék és akarat. S ha igazi, valódi célja is lesz az akaratnak, akkor az ember megállapodottan néz szembe önmagával.
Huszonhat évet és egy hetet, egészen pontosan ekkora darab időt vártunk a rendszerváltásra.
De bekövetkezett.
2014. április 6-án, úgy nagyjából este 11 és éjfél között megtörtént a rendszerváltás Magyarországon.
Kibekkeltük.
Az előttünk járó generációnak is ilyesféle jutott. „Alámerülök és kibekkelem őket” – szólt a másik emblematikus mondat. S ezt a mondatot sem illene elfelejteni. Mert hát alig-alig van nagyobb hősiesség, mint alámerülni és kibekkelni. Csikó-szilajon és tudatlanul ez persze megalkuvásnak és gyávaságnak és árulásnak tűnik, de hát azért mégsem halhat meg mindig mindenki, nem feszülhet fel mindenki a keresztfára – legfeljebb ha a szivárványra.
Mert Jézusnak is csak így lesz értelme, ugyanis.
Mi egészen pontosan huszonhat évet és egy hetet bekkeltünk ki. És nem merültünk alá. Nekünk alámerülés nélkül kellett kibekkelni őket. Igen, odatették a jövőnket abba a koporsóba, Nagy Imre koporsója mellé, és meghajtottuk előtte a fejünket, és eltemettük illendően, tisztességgel mindkettejüket. ’56 hőseit és a jövőnket. S ezután a temetés után láttunk neki, hogy építsünk magunknak jövőt.
„Amit raktak délig, leomlott estére,
Amit raktak estig, leomlott reggelre.”
Így építettünk. És csak egy dologhoz ragaszkodtunk: hogy a mi jövőnk vára nem épülhet emberáldozattal. Ragaszkodtunk ehhez, mert tudtuk, ez különböztet meg bennünket mindenkor őtőlük. S aki ezt egyetlenegyszer is elfelejti, az olyanná válik, mint ők, annak nincs többé mit kibekkelni.
Minekünk volt kibekkelni valónk. Minekünk kellett mindent kibekkelni a szüleink, nagyszüleink helyett is. Minden tönkretett élet, jövőtlenség, hiábavalóság, szűkölő hit, mindennapi borzalom, lelket megrágó megalkuvás, félelem, iszonyodás, hiábavalóság, a feleslegesség, kiúttalanság borzalmai mind-mind mireánk vártak, hogy ezekből építsünk valahogy jövőt.
Így vártunk huszonhat évet és egy hetet. A mindig, újra meg újra ránk omló falak romjai között. Vártuk, hogy egyszer, csak egyetlenegyszer álljon meg a fal, áldozat nélkül. Magától. A hit és az akarás ereje által. És az lesz a mi pillanatunk.
2014. április 6-án megállt a fal.
Nem omlott le, nem találtuk magunkat ismét hiteink és akarásunk romjai között. Most először előttünk az esély, hogy felépítsük az egész várat.
Huszonhat évünkbe és egy hetünkbe telt, hogy kiássuk a földből eltemetett jövőnket.
Ez barátaim, pontosan ez a rendszerváltás pillanata.
És ez az, amit nem lehet visszacsinálni soha többé.
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap
Fricz Tamás: A Fidesz–KDNP történelmi sikere, a baloldal morális bukása
A Fidesz–KDNP a 2010-es kétharmados győzelme után 2014-ben ismét a kétharmad közelébe jutott, vagy el is érte azt. Ilyen magabiztos politikai sikerre, ilyen egyértelmű társadalmi támogatottságra és legitimitásra egyszerűen nem találunk példát Európa egyetlen országában sem! Ez történelmi siker és európai csúcs.
Nyugodtan mondjuk ki: a második Orbán-kormány az elmúlt négy évben megnyerte a függetlenségi csatáját az európai uniós bürokráciával szemben úgy, hogy folyamatosan mögötte állt a választók jelentős része, mögé állt a formálódó civil társadalom, s a nehéz pillanatokban óriási hátteret adott számára a hat Békemenet.
A kormány és a társadalom közötti ezen együttműködés tegnap érte el a csúcspontját, s várhatóan egy megismételt kétharmados győzelemhez vezetett.
E kiemelkedő siker megnyitja a lehetőségét annak, hogy 25 év erősen pártok által uralt, elitista demokráciája után végre – a nyugati modell felé elindulva – részvételi, partnerségi demokrácia alakuljon ki Magyarországon. Megítélésem szerint ebben rejlik a vasárnapi választási eredmények egyik legfontosabb üzenete.
De nézzük a kimagasló jobboldali siker további okait!
Az első és a legfontosabb az, hogy az Orbán-kormány helyreállította a politika becsületét: az elmúlt négy év során arra törekedtek és azt tették, amit a választási kampányban megígértek a választóknak. Az álbaloldal őszödi beszédben megismert hazugságai és manipulációi után ennek óriási jelentősége volt az emberek számára, hiszen éppen azért adtak kétharmados bizalmat 2010-ben a Fidesz–KDNP-nek, hogy állítsa helyre a politika, a demokrácia, a politikusok tekintélyét, mert e nélkül nem lehet kormányozni és nem lehet demokráciát megvalósítani.
Nagy volt a tét: ha a jobboldali kormány is eljátssza a választók bizalmát, akkor a magyar demokrácia végzetes erkölcsi válságba torkollt volna 2014-re.
Ám szerencsére nem így történt, a második Orbán-kormány megfelelt a választói bizalmának. Három fontos ígéretét is teljesítette: egyrészt nemzeti szuverenitásunk és függetlenségünk megvédésére, illetve – az álbaloldal nyolc éve után – helyreállítására törekedett, s látványos, nemzetközileg is „látható” sikereket ért el ebben a témában. (Igaz, további küzdelmek várnak a harmadik Orbán-kormányra és a civilekre is.)
Másrészt kihúzta az országot a gazdasági válságból, mégpedig egy újszerű, szinte kísérletinek tekinthető gazdaságpolitikai modellel, amit a világ unortodoxnak nevezett el. Végül, ezzel összefüggésben, gyökeresen átalakította a közteherviselést – szinte az 1848-as változások radikalizmusával –, mégpedig úgy, hogy a mindennapi emberek további sanyargatása, kivéreztetése helyett az éveken keresztül luxusprofitot zsebre tévő piaci szereplőkre – bankokra, multikra – terhelte rá a válságkezelés költségeinek jelentős részét.
Nem volt hibátlan ez a négy év, amelyek taglalására, kijavítására persze majd vissza kell térni. De az emberek mégis azt látták, hogy a kormányzás iránya, víziója, szándéka tisztességes és ez az egyetlen járható út egy ország számára, ha szuverén és büszke nép és nemzet kíván maradni.
Megértették – illetve a nagy többség megértette –, hogy a másik út, az álbaloldal kollaboráns, megalkuvó, a nemzeti szuverenitásra érzéketlen, az emberek megszorítására viszont mindig kész útja járhatatlan és a semmibe visz. S bár pár száz ezer szavazót elveszített a Fidesz–KDNP-tábor – ez egy ekkora többség esetén érthető –, mégis, nagy vonalakban egyben maradt, s újra megteremtette a kétharmados kormányzás lehetőségét. (A néhány százezer lemorzsolódó szavazó vagy nem ment el választani, vagy vélhetően a Jobbikra szavazott, többek között talán éppen az elmaradt, vagy csak részleges elszámoltatás miatt, ami a jobboldali szavazók jelentős része számára fontos és kiemelt elvárás volt és ma is az. Ebből tanulni kell!)
A Fidesz–KDNP győzelmének másik oka nyilvánvalóan az álbaloldal belső megosztottsága, szétesettsége, civakodása volt, aminek következtében még a saját táboruk sem lehetett meggyőződve arról, hogy a végül Kormányváltóknak elnevezett „szövetség” valódi alternatíva-e, valóban kormányt tud-e váltani, egyáltalán képes lenne-e kormányozni, ha megválasztják őket.
Ám nemhogy kormányozni, de veszíteni sem tudnak: képtelenek voltak vasárnap éjjel gratulálni a győztesnek, ami gusztustalan, s hétmérföldes távolságra áll a demokratikus normáktól; ezzel a Kormányváltók erkölcsileg látványosan megbuktak.
Az álbaloldal tehát önmagát verte szét, s így valóságos lehetőség nyílt a posztkommunizmustól való végleges megszabadulásra.
Befejezésül, bár a személyes érintettség okán talán nem kellene említenem, de a történelmi hűség miatt mégis le kell írnom: sajátos, de jelentős szerepet játszott, s szinte a jobboldal erejét megduplázta a Civil Összefogás Fórum (CÖF) másfél éve, 2012 őszén megkezdett és a választásokig tartó tájékoztató kampánya és országjárása, illetve a négy év alatt lezajlott Békemenetek sora, melyek folyamatosan fenntartották a jobboldali választók közéleti figyelmét, illetve óriási közösségi erőt mutattak fel mind országon belül, mind országon kívül, aminek pozitív hatása alól senki nem vonhatta ki magát.
És most megnyílt előttünk egy út, amelyen járva egy új, stabil, nemzeti szuverenitásra és a közjóra épülő, részvételi és partnerségi demokráciát építhetünk fel. Induljunk hát!
Fricz Tamás
mno
Bayer Zsolt: A tét
„Koldusboton, törött mankón / / Jövünk búcsút járni, / Szűzmáriás magyaroknak / Kopott unokái. / Éjfél van a Duna táján. / Magyaroknak éjszakáján / Nincs más, ki virrasszon. / Baráttalan, testvértelen, / Hozzád ver a veszedelem, / Boldogságos Asszony!
Megcsúfolták, megpöködték, / Ami bennünk szép volt, / Kilencfelé hasogatták, / Ami rajtunk ép volt; / Tépett testünk megtapossák, / Ragadozók ragadozzák / Édes-kedvesünket, / Koporsónkat faragdálják. / Eléd sírjuk, magyar árvák, / A mi keservünket. Idegenek megnevetik / Drága magyar szónkat, / Idegentől kéregetjük / Kenyerünket, sónkat. / Magyar kezek szántogatnak / Régi rögön új uraknak / Néped hegye-völgyén. / Más arat, hol mi vetettünk: / Jövevények, szolgák lettünk / Úr-apáink földjén.
Boldogasszony, ezer évig / Édesanyánk voltál, / Eleink ha hozzád sírtak, / Hozzájuk hajoltál: / Száz ostorral ostorozzon, / Csak ez egyért, Boldogasszony, / A jó Krisztust kérd meg: / Négy-víz parton, három-hegyen / Mindörökké magyar legyen / A máriás ének.”
Sík Sándor verse beleül a magyar lélekbe. Ki először olvassa, annak lelkébe is. Sík Sándor is beállt ezzel a versével abba a hosszú sorba, amelyben pusztulásunk váteszei állnak. A legjobbjaink állnak ott. Mert a mi váteszeink, költőink, prófétáink majd’ mindnyájan a pusztulásunkat jövendölték.
Történelmünk öröksége ez.
S elpusztíthatatlanságunk a válasz rá.
Csak egyszer, egyetlenegyszer tudnánk belegondolni, micsoda erők fogtak össze ezeregyszáz év alatt azért, hogy mi ne legyünk. És mi mégis vagyunk. Iszonyatos áldozatok, pusztulások, halálok, veszteségek, országcsonkítások után is: élünk. Így aztán ez az ezeregyszáz esztendő igenis sikertörténet.
Ha így tudnánk végre nézni önmagunkra, csodákra lennénk képesek.
S most ez a tét.
Itt áll megint, egymással szemben két világ. Nincs átjárás. Nincs párbeszéd. Nincs vita. Ez a két világ önmagába zárt egység. Az egyik világ azt mondja: Merjünk nagyot álmodni! A másik pedig azt: Merjünk kicsik lenni! Hát ezért nincs kiegyezés. Mert e kettő között nem lehet.
Most az a tét, hogyan folytatódik minden. Hogy végigmegyünk-e végre a megkezdett úton, vagy visszafordulunk, hogy idegentől kéregessük kenyerünket, sónkat. Én már nem akarok visszafordulni.
Elegem van a sziszifuszi munkából. A hiábavalóságból. Ezért nagyobb a tét most mindennél. Mert most legalább harminc évre döntünk. Előre is, visszafelé is. Aki bízik a jövőjében, lehetőségeiben, munkája, kitartása, hűsége értelmében, családja boldogulásában és hazája valóságában, az legkevesebb harminc évre előre gondol és érez. S azt is tudjuk, hogy amikor a másik világ visszajött, akkor mindig visszamentünk harminc évet legalább, és onnan kellett aztán elkezdenünk megint.
Nem akarhatjuk megint újra elkezdeni. És soha nem volt még ekkora esélyünk, hogy folytathassuk. Sík Sándor versével a lelkünkben, és életre ítéltségünk tudatával. Azzal a tudattal, hogy egy nagy kultúrát, civilizációt kívülről elpusztítani nem lehet.
Egy nagy kultúra csak akkor pusztul el, ha belülről elpusztítja önmagát. Ezeregyszáz éven át nem tudtak bennünket elpusztítani. Semmilyen összefogással. Hát akkor most már ne tegyük meg azt a szívességet, hogy belülről elpusztítjuk önmagunkat. Menjünk tovább az úton. Együtt a lehetőségeinkkel és az álmainkkal. Nincs más választás holnap. Csak ez az egy. S aki nem megy el, az utóbb ne panaszkodjon. Az bizony rágja szégyenében az ökleit. Mert az a gyerekei, unokái jövőjét tette kockára.
Ez a tét, barátaim.
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap
Körmendy Zsuzsanna: Mi forog kockán? Mi a választások tétje? - Az ország talpon maradása - az egész magyar jövő
Sokan azt gondolják, hogy a választók vasárnap a szavazófülkékben pártokra és politikusokra voksolnak. Ez azonban csak látszat. Valójában az érzelmeinkre, a tapasztalatainkra szavazunk, és a jelenben zajló folyamatokat minősítjük. „Lájkoljuk”, vagy megtagadjuk a kis jelet. Mert ugyan tapasztalatok alapján, de szinte mindig érzelmektől vezérelve választjuk ki azokat a politikai szereplőket, akiket kevésbé a kérdezők, inkább a válaszadók közt szeretnénk látni a parlamentben.
Mi forog kockán? Mi a választások tétje? Ha patetikusak vagyunk, akkor az egész magyar jövő. Ha pragmatikusak igyekszünk lenni, akkor az ország talpon maradása, gazdasági megerősödése. A szavazólajstrom szerint a jelenleg kormányzó jobboldal és a baloldali alkalmi összefogás felől döntünk, de valójában a lassú gyarapodás vagy a gyors elszegényedés közt választunk.
Most döntjük el, hogy további bizalmat szavazunk-e egy korántsem tökéletes, de kormányzásképes, jövőképpel bíró, elképzeléseit, ígéreteit a lehetőségek függvényében valóra váltó politikai erőnek, vagy dühtől, alaktalan szemrehányástól vezérelve, s némileg hazardírozva ismét hatalomba emelünk egy a revánsvágynál tovább nemigen jutó alkalmi pártszövetséget. Olyan társulatot, akik miatt 2008-ban az államcsőd határára kerültünk, akik eladósítva az országot hatalmas hitelt vettek föl, de a visszafizetést gondosan az Orbán-kormányra hagyták. („Főúr, ő fizet!” – mutathatott volna 2009-ben, bukása évében Gyurcsány Ferenc Orbán Viktorra.)
Tavaly nyár végén a hírekből megtudhattuk, hogy a kormány idő előtt visszafizette az IMF-hitelt. De ez így pontatlan. A szocialista kormány által fölvett hitelt mi tízmillióan fizettük vissza. Mi, helyünkön maradt, panaszaikkal külföldre sosem rohangáló, nem fanyalgó, nem nyafogó, hanem a családunkért és a hazánkért itthon dolgozó magyar állampolgárok.
Ezt a hatalmas terhet letettük végre. Akik a baloldalra szavaznak, azok visszateszik a vállunkra. Mert csak most vagyunk azon a szinten, hogy már nem nyomja a hátunkat a mások által ránk rakott súly, most indulnánk meg azon az úton, ahol a jelzőtáblák a jól érzékelhető eredmények.
A méltányosabb közteherviselés érdekében bevezetett bankadót utánunk számos európai ország bevezette. Csökkent az államadósság. Döcögve, de haladnak az elszámoltatások. A zsebszerződések felülvizsgálata folyamatban, a rezsicsökkentésnek lesz új állomása. Ez mind a lényeget érinti, életünk minőségét befolyásolja. De vajon miért nem írható le a föntebb sorolt nagyon fontos intézkedésekkel a választások igazi tétje?
Mert amit felsoroltunk, az mind nagyon fontos, életünk materiális alapja. De van efölött valami nehezen megfogható, amit úgy hívhatnánk: lelki közérzet. Olyan kormány idején, amely nemzeti érdekérvényesítésben, összmagyarságban gondolkodik, és tekintete nem áll meg a határátkelőknél, jobb a közérzetünk. Ha még az Európai Parlamentben is jobban szeretünk olyan politikust látni, aki védi az országot – és utálkozunk attól, aki támadja –, akkor ez hogyan lehetne másképpen az ország vezetését tekintve?
Ne áltassuk magunkat azzal, hogy az emberek szeretik a változásokat. Kevés dolog tud bennük olyan feszültségeket kelteni, mint a változások dömpingje. Márpedig a második Orbán-kormány a változások garmadát indította el, léptette életbe. Ez konfliktusokat szül, amelyeknek idő kell, hogy kiegyenlítődjenek, megoldódjanak.
A változások tömegénél egyetlen idegesítőbb dolog van – s ezt az idősebbek a negyven év alatt megtanulták –, az, ha remény sincs a változásra. Lehet, hogy nehéz megszokni a régi buszok helyett az új metrót, de ez mégiscsak sokkal jobb, mint éveken, sőt évtizedeken keresztül kerülgetni a félbehagyott építkezés hatalmas gödreit, látni, hogy a paravánok mögött nem dolgozik senki, szívni a bontás porát, pallókon járni a tehetetlenség sarában, és nem látni, hogy formálódnának a dolgok. S közben vesztegetők és nyerészkedők alkui nyomán nejlonzacskós ötvenmilliók cserélnek gazdát jóval a fejünk fölött.
Az Orbán-kormány hatalmas iramot diktált önmagának. Versenyt futott az idővel. Nem dönthetett másképp: egy országban, amely a csőd szélére került, és stagnál a fejlődésben, az igazi kockázat a kockázatvállalás teljes mellőzése. A gazdaemberre hasonlított, aki nyolc évig egy nagyvárosi lakás szuterénjában kényszerült élni, de utána megváltozott az élete, és ismét hatalmas területen gazdálkodhat.
Elvetett gyorsan, amit csak tudott, ha volt rá ideje, energiája, öntözött, máskor az esőre bízta, megered-e valamely intézkedés gyökere. Ha új lehetőséget kap, most majd körbejárhat, fölmérheti, mi az, ami meggyökeresedett, mi az, ami helyett másik növényt kell ültetnie, hol maradt el a metszés, mi kíván átültetést, hozzáértőbb gondozást.
Lehet vitatkozni azon, hogy jó helyen vannak-e a Seuso-kincsek a parlamentben, vagy rögtön végleges helyükre kellett volna vinni őket állandó kiállításra. De a kérdés így, választások előtt másképpen vetődik föl.
A kérdés most vasárnap valójában az, hogy nejlonzacskóban szeretnénk-e tudni a Seuso-kincseket, amint gazdát cserélnek egy parkolóban, majd pillanatokon belül Bissau-Guineába kerülnek, mielőtt végleg eltűnnének a szemünk elől, vagy inkább megállunk a tároló előtt, ahol az üveg tükrén saját arcunk homályos, halvány képe összemosódik az üveg mögött a nemzet kincseinek fényes kontúrjaival, s mi eltűnődhetünk régi korok nagyszerű mestereinek keze munkáján.
Körmendy Zsuzsanna
mno
Bencsik András: Mint cseppben a tenger - Magyarország egy ideje már tud és mer nagy lenni
Orbán Viktor miniszterelnök a Demokratának adott interjúban mondta, úgy látja, nemcsak az a magyar modell különlegessége, hogy a társadalom kétharmados felhatalmazást adott a Fidesz–KDNP-koalíciónak, hanem hogy kitartott mellette négy éven át. Tegyük hozzá, ennek nyilvánosan formát is adott. Ezek voltak a békemenetek. Amelyek láthatóvá tették azt a rendkívül erős érzelmi kapcsolatot, ami nagy erőt adott az Orbán-kabinetnek.
A Seuso-kincsek visszavétele valóban mint cseppben a tenger mutatta fel e ma még nehezen leírható kötődésnek a természetrajzát, ugyanis a legtöbb európai országban e manőver elképzelhetetlen lett volna. A legtöbb országban, ha egy kormányfő a legnagyobb titokban egy ilyen különös, jogilag kritizálható manővert kezdeményez (elvégre bírósági tárgyaláson perelünk a tárgyakért, igaz, eredménytelenül), nekiugrik az ellenzék, a média, ízekre szedik, hogy honnan volt erre felhatalmazása, miért nem vett a pénzen lélegeztetőgépeket, mi van, ha mégsem a miénk és hasonlók.
Figyelemre méltó, hogy ezek a támadások elmaradtak. Úgy tetszik, négy év után gyakorlatilag a közmegegyezés része lett Orbán Viktor kiemelkedően kedvezményezett, az eddig ismerteknél nagyságrendekkel erősebb, bár továbbra is a demokratikus keretek között maradó pozíciója, ami egy sajátos, alapvetően érzelmi bázisú társadalmi elfogadottságon alapul.
A legutóbbi békemenet újra és újra felcsendülő viktorozásai ezt igazolták vissza: Orbán Viktor miniszterelnökként eddig konzekvensen olyan lépéseket tett, amik legjobb meggyőződése szerint az ország számára hasznosak és előremutatóak, a társadalom jobbik és nagyobbik fele pedig ezt elégedettséggel nyugtázta, minek folyományaként mára előállt az a helyzet, hogy e tábor nem magyarázatot vár el a miniszterelnöktől, hanem eredményeket.
Nem kellett s a jövőben sem kell magyarázkodnia, hogy miért, miképpen történt a dolog. Az akció sikeres és hasznos volt, Magyarország megítélését javította, a nemzeti büszkeséget erősítette, ezért azt a nemzeti közmegegyezés üdvözölte: hosszú sorok állnak a Parlament előtt – nem mellékesen Európa legszebb terén, ami szintén az Orbán-kormány érdeme –, hogy lássák a visszaszerzett kincseket.
Magyarország egy ideje már tud és mer nagy lenni, s ezt az érzést megszokni még talán nem, de megismerni és megszeretni kezdi a közvélemény. A sikerek pedig tovább erősítik az érzelmi alapú kapcsolatot a vezető személye és a társadalom között, mert ne kerteljünk, a kollektív bizalom és fölhatalmazás döntő mértékben a miniszterelnöknek szól. Ez az erős legitimáció az elmúlt évek nemzetközi ütközeteiben is előnyt adott. Az új magyar modell európai elfogadása enélkül nem jött volna létre.
Most, a hétvégén tehát nem arról szavazunk, hogy melyik politikai formáció a legrokonszenvesebb a számunkra s annak ki a képviselője, hanem arról, hogy az a páratlan felívelés, ami 2010-ben elkezdődött, folytatódjék-e vagy sem. A folytatás legfontosabb biztosítéka pedig maga a magyar miniszterelnök, továbbá az a csapat, akit maga mellé választ.
A dolog ilyen egyszerű. Mint a fociban. A szövetségi kapitány hívja meg a játékosokat a csapatba, akik aztán, ha jó a stratégia, ha mellettük áll a közvélemény, s ha a tudásuk is megfelelő, győznek.
Ha a magyar labdarúgó-válogatott az elmúlt négy évben olyan szinten focizik, mint a politika mezején a Fidesz–KDNP, akkor most világbajnok lenne. Na, erről szavazunk vasárnap.
Demokrata
Bayer Zsolt: Megint jőnek…- Jól tudják és érzik, hogy békés viszonyok között semmit sem remélhetnek, ezért minden igyekvésük a helyzet felborítása, a belső ellentétek szítása
„Információink szerint a hazai országgyűlési választások nem hivatalos eredményeinek másnapján, vagyis jövő kedden könyvbemutatónak álcázott vitát rendeznek Brüsszelben a „magyarországi politikai helyzetről”, méghozzá az Európai Parlament épületében. Már a meghívó is sok mindent elárul: „Magyarország 1938 és 2014”, hirdeti a plakát, alatta hatalmas betűkkel pedig a szerintük egyértelmű politikai párhuzamokra utalnak. Mindezt a plakát negyedét betöltő, turulmadárról készült szoborral igyekeznek erősíteni.”
Ez a Magyar Nemzet tegnapi híre. S el ne felejtsük, hogy kik lesznek ezen esemény házigazdái! Rui Tavares és Ulrike Lunacek. S ezen a ponton abba is hagyhatnánk az egész elmélkedést. Ez a két név garancia arra, hogy miféle rendezvény is lesz ez a „könyvbemutató”.
Aljas, hazug, álságos, velejéig romlott, ostoba, kizárólag baloldali és liberális politikai érdekeknek alárendelt szemétkedés lesz az egész. Semmi egyéb célja és oka nem lesz és nincs, mint hogy kétségbe vonja a választások legitimitását, és mindjárt a választások után negyvennyolc órával besározza a győzteseket. S hogy ott folytassák az egészet, ahol 2010-ben elkezdték.
Tragikomikus ez az egész. És felháborító. És undorító. Elviseléséhez azonban segítséget nyújt, ha tudjuk, hogy nincs új a nap alatt. Ebben sincs.
Nézzük csak, Mályusz Elemér írja a Tanácsköztársaság végnapjairól a Vörös Emigráció című munkájában (kötelező olvasmánnyá tenném a középiskolákban!): „Belülről roskadozott, omladozott már a diktatúra, amidőn a vörös hadsereg a románoktól szenvedett vereség következtében felbomlott. A veszély pillanatában a diktatúra gyakorlói, a népbiztosok, magára hagyták a munkásságot, és augusztus 2-án különvonattal, autókon menekültek Ausztriába.
(…) A polgári kormány 1920 elején, a legszélesebb körű választói jog alapján nemzetgyűlési választásokat tart, amely a polgári pártok fényes győzelmét hozza meg. A szociáldemokrata párt, szépítgetni akarván biztos vereségét, nem vesz részt a választásokon, amelyeknek eredménye a forradalmakból kiábrándult közvéleményt híven tükrözi vissza.
Ez ellen a polgári kormány és nemzetgyűlés által képviselt Magyarország ellen indítják meg a külföldre, emigrációba szorult vezérek és híveik támadásaikat, egyre megújuló kísérleteket téve arra, hogy ismét visszatérhessenek az országba és újból átvehessék a hatalmat.”
Elszaladtak a patkányok Kun Bélával az élükön. Hát nem ismerős? És vittek mindent, amit mozdítani tudtak. Kosztolányinkat olvassuk erről, ő így emlékezik az Édes Annában: „Kun Béla repülőgépen menekült az országból. Délután – úgy öt óra felé – a Hungária Szállóban székelő szovjetház körül fölrebbent egy repülőgép, átrepült a Dunán, a Várhegyen, s merész kanyarodással a Vérmező felé tartott.
A gépet maga a népbiztos vezette. Alacsonyan szállt, alig húsz méter magasságban, úgy, hogy arcát is látni lehetett. Sápadt volt, borotválatlan, mint rendesen. Vigyorgott az alant álló polgárokra, s vásott kajánsággal, csúfondárosan még búcsút is intett egyeseknek. Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket.
Karjairól vastag aranyláncok lógtak. Egyik ilyen aranylánc, mikor az aeroplán magasba lendült s eltűnt az ég messzeségében, le is pottyant a Vérmező kellős közepére, és ott egy öreges úr, régi krisztinai polgár, adóhivatalnok a Várban, a Szentháromság téren, valami Patz nevezetű – Patz Károly József – meg is találta. Legalább a Krisztinában ezt beszélték.” Kosztolányi túloz? Hát persze. Nyilván nem így volt. De a lényeg, hogy így is lehetett volna. A lényeg, hogy elloptak mindent. Ez is ismerős, igaz? Térjünk vissza a történelmi tényekhez, Mályusz Elemérhez:
„Kun Béla maga bevallotta, hogy sehol és soha életében nem fejthette ki nyugodtabban működését, mint éppen Karlsteinben. Állandó összeköttetésben volt kurírok útján Béccsel, Prágával, Berlinnel, Moszkvával, ahonnan agitációjához megkapta a szükséges pénzt, s ahová tanulmányait, beszámolóit küldte az ottani Vörös Újság részére. Az osztrák kommunisták vezére, Toman, személyesen járt kint nála »Kasparek« néven, vele együtt tett ott látogatást Milánónak akkori szélső szocialista polgármestere is.”
No hát, most annyi a változás, hogy felkerült a térképre Portugália is. S mivel Toman már a pokol tüzén fűtőzik, van helyette Rui meg Ulrike.
S hogy minden ismerős legyen, egy utolsó idézet befejezésül: „Jól tudják és érzik, hogy békés viszonyok között semmit sem remélhetnek, ezért minden igyekvésük a helyzet felborítása, a belső ellentétek szítása.
Röplapokat, kisebb röpiratokat szerkesztenek, egyszer a szabad királyválasztók, másszor a legitimisták nevében; a földmívelő nép indulatát a polgárság ellen akarják felkorbácsolni, a munkásságét meg mindkettő ellen. Ma az antiszemiták nevében írják röpcéduláikat, holnap pedig a zsidóbarátok nevében. A fő cél mindenütt a belső ellentétek mélyítése, hogy a felfordulás lehetséges legyen.” Ezért lesz „könyvbemutató” Brüsszelben. És szerintem Bácsfi Diána is melegít már. Igaz, gazemberek?
Magyar Hírlap
Bayer Zsolt: Nyílt levél
A Békemenet kapcsán írok önnek. Teljesen feleslegesen – de a magam lelki békéje miatt. Legelőbb is azt kell sajnálkozva az ön tudomására hoznom, hogy soha, egyetlen pillanatra sem fogja azt érezni, amit az a tömeg érez, amelyet ön most (ismét) vérig sértett. Soha nem fogja érezni, mit jelent egyszerre lélegezni, kimondatlanul és megfoghatatlanul ugyanazt érezni, és valamiért kiállni. Önök nem érezhetik ezt, mert az önök attribútuma az irigység és a gonoszság. Ortega egyenesen önöknek üzen a Tömegek lázadásában: „Csak bosszankodunk, ha halljuk, hogy még az aránylag művelt emberek is mit fecsegnek korunk legegyszerűbb kérdéseiről. Olyanok, mint a faragatlan földműves, aki vastag, ügyetlen ujjal igyekszik felvenni egy tűt az asztalról.” Ortega mester szerencsére elmondja helyettem, amit gondolok. Ha én mondanám, brutálisabb lenne. Ön szombaton, Szolnokon azt mondta a Békemenet résztvevőiről, hogy egy részüket fenyegetéssel vették rá a részvételre, másik részüknek pénzt fizettek, míg a harmadik rész volt a „hívő tagozat”, aki jött magától, mert nekik mindegy, mi történik az országban. Ezt a fejtegetését a következőképpen vezette fel: „Volt ez a békamenet… jaj, nem! Békemenet! Így pontos…” Békamenet – Békemenet. Ez annyira lapos, annyira szánalmas, ennél egy hatéves gyerek is kreatívabb. De ez legyen az ön gondja. Miképpen az is, ahogy miniszterelnöknek készülődve vérig sért félmillió embert. Teljesen oktalanul, feleslegesen és ostobán. Ön egy szánalmas, primitív bunkó, elnök úr! Ott liheg teljesítményével Szanyi Tibor nyakában. S ezt is alul tudta múlni ott, Szolnokon, a saját odaadó hívei körében. Amikor arról beszélt, hogy mi ba…unk kecskét. „A kecskével ők is csinálhatnának valamit pluszba’; azt most nem mondanám ki, hogy mit. De szerintem tudják, mire gondolok. Bár az állatvédők tiltakoznának. És joggal. Mert ezt még a kecskék sem érdemlik. Csak a fideszesek.” Ezek az ön szavai. Ezért egy kocsmában rongyosra vernék önt, és ez nagyon hasznos megoldás lenne. Ugyanakkor lenne benne férfiasság, s éppen ezért nem fog soha bekövetkezni. Hiszen itt önről van szó. Ön pedig alkonyatkor malacságokat rajzol a budi falára. Kakival. És felizgulva liheg közben. Ilyesféle alakokat pedig nem tisztel meg tisztességes ember veréssel. Inkább átlép rajta, miközben illatos keszkenőt szorít az orra alá. Szép, hosszú sorba állt be, elnök úr. Ez a sor Kun Béláéktól ér egészen az ön puhány alakjáig. Amikor a patkánylázadás után emigrációba kényszerültek az önök elődei, ott folytatták, ahol idehaza abbahagyták. S mert akasztani már nem tudtak, maradt nekik a verbális pusztítás. Az egyik legundorítóbb féreg az önök elődei közül Kunfi Zsigmond volt. Ő például így írt a Világosság című szennylapban, 1920. június 29-én: „A megvetés, az undor és felháborodás tarajos hullámai csapkodnak Magyarország körül. A gyűlölet drótsövénye zárja el Magyarországot az egész világtól. Minden erkölcsös és tisztaságra valamit adó ember befogja az orrát, ha a magyar nevet hallja. Annak a trágyadombnak dögletes bűze, amelyet kereszténykurzusnak neveznek Magyarországon, az európai erkölcsi és politikai köztisztaságnak égető problémájává lett, és mindenki, nem csak szocialisták, egyetért abban, hogy ezt a szemétdombot el kell hordani, és ki kell füstölni azt az országot, ahol a rend fenntartói és a hatalom birtokosai ilyet művelnek.” Kunfi mindezt azért veti papírra, mert a magyarok nem kértek őbelőlük. S ezt ők is pontosan tudták. Böhm Vilmos már 1919. július 5-én ezt mondta egy bizalmas összejövetelen: „A front és a gyárak munkásai egyaránt, már nem csak elégedetlenek, hanem gyűlölik ezt a rendszert.” A főpatkány, Kun Béla így beszélt a munkástanács előtt, amikor lemondott a hatalomról: „A proletáriátus elégedetlen volt a mi kormányzatunkkal szemben, és immár a gyárakban hangosan kiabálta minden agitáció ellenére, hogy »le a diktatúrával!«.” Nos, ennek a szellemi hagyatéknak örököse ön, elnök úr. Az elvtársaival együtt. Miközben állandóan a népre hivatkozik, megveti és gyűlöli ezt a népet, ha nem önökre szavaz, ha nem kér magukból. És mint megzsarolt, megvesztegetett kecskeb…ókra gondol erre a népre. De a világért sem mulasztaná el, hogy politikai ellenfeleit antidemokratikus, szélsőséges gazemberekként bélyegezze meg. Egyszóval ön a tipikus kommunista, tisztelt elnök úr. Az elvtársáról, korábbi helyetteséről, az ön pártjának második emberéről pedig éppen szombaton derült ki, hogy az eddig ismert titkos számláin túl további számlákkal is rendelkezett. S ezeken 2008 és 2010 között alkalmanként napi (!) egymillió euró fordult meg. Készpénzben. Ön pedig nem megy el a nemzetbiztonsági bizottság ülésére, és azt mondja, hogy Simon Gábor előző életéből származik a felhalmozás. Mindeközben kecskét akar b…atni mivelünk. Elmegy ön a p…ba, elnök úr! Az elvtársaival együtt. Bayer Zsolt Magyar Hírlap
Aki meg meri kérdőjelezni a fennálló létszerveződési módot, az gyűlöletbeszédet folytat, és/ vagy összeesküvés-elméleteket gyárt - rövid lapszemle
Bogár László szerint Kenneth Rogoff harvardi közgazdász professzor az elmúlt két évszázad uralkodó közgazdaságtanának fő ellentmondására hívja fel a figyelmet, amikor rámutat: a kapitalizmus a magán javak gyarapításában jelesre vizsgázott, a gond az, hogy a közjavak előállításában és megtartásában már akadozik a gépezet.
A fejlett világnak ezért már inkább olyan értékekre kell(ene) fókuszálnia, mint az oktatás, egészségügy, környezetvédelem, jövedelmi egyenlőség, egészségi állapot vagy éppen a minőségi időskori életkörülmények biztosítása.
Bogár szerint amikor a főáramlatbeli közgazdaságtan azt állítja, hogy az önérdekre épülő gazdasági tevékenység társadalmilag is a legjobb és a legcélszerűbb, nem veszi figyelembe, hogy az önérdekét követő egyén nem létezne a család, a rokonok, barátok, pedagógusok évtizedeken át önzetlen szeretettel végzett munkája nélkül.
A közösségi szeretet javak nélkül az egész, önző és racionális egyén feltételezésére alapozódó közgazdaságtan, amit éppen ezért inkább talán „magángazdaságtannak” kellene hívni, kártyavárként omlana össze.
Pontosabban szólva, soha létre sem jöhetett volna. Az elmúlt két-háromszáz év során a globális véleményhatalmi diktatúra sikeresen terjesztette el ezeket a végzetes téveszméket, illetve azt, hogy aki meg meri kérdőjelezni a fennálló létszerveződési módot, az gyűlöletbeszédet folytat, és/ vagy összeesküvés-elméleteket gyárt.
Magyar Hírlap