Bayer Zsolt: Aljasság - nem szabad velük szóba sem állni, nemhogy vitatkozni
Akkor most olvassunk hosszabban virsliujjú Avar Jánost: „Belesétálván Orbán Viktornak a közgazdasági egyetemen felállított csapdájába, Horn Gyula a Fidesz javára döntötte el a választási mérleget. (...) A miniszterelnök tanácsadói láthatóan abban a tévhitben éltek, hogy egy ilyen politikai show esetében a vita és a vitatkozási készség, az érvkészlet a lényeg, holott mindez csupán másodlagos. Ha Horn Gyula olyanokra hallgat, akik nemcsak konyítanak valamit hozzá, hanem ismerik is az ilyen viták történetét, akkor esze ágában sincs megadni ezt a nagy lehetőséget vetélytársának. Orbán természetesen heteken át minden követ megmozgatott a szópárbaj végett: ha semmi egyéb, a Fidesz-vezér jól érzékelhető buzgalma tehette volna gyanakodóvá a szocialista vezérkart. (…) S végül el is érte, hogy Horn úgy vélje, nem térhet ki Orbán kihívása elől.
Ha igazak a hírek, hogy az exminiszterelnök égett a vágytól összemérni érveit fő vetélytársával, s már korábban is alig lehetett lebeszélni a tévévitáról, az csak jelzi, mennyire nem világosították fel a csapdáról. Már hogyne térhetett volna ki? Csak olyannyira, mint Kohl kancellár, akinek szóvivője nyár elején meg is rótta a szociáldemokrata ellenfelet: Schröder tévesen úgy fogja fel a politikai erők megmérkőzését, mint holmi személyi show-t.”
Virsliujjú Avar ezek után még nagy hangsúlyt fektet arra a tényre, hogy Kohl sohasem vállalt ilyen tévévitákat.
A fenti szöveg a Mozgó Világ 1998/9. számából való. Címe: Képernyős kegyelemdöfés. (Amúgy a szöveget Török Gábor volt szíves előbányászni, köszönet jár ezért őneki!)
Tehát ha valaki nem értené elsőre, arról van szó, hogy a televíziós miniszterelnök-jelölti vita teljes mértékben része a kampánynak, és a jelöltek politikai érdekeik szerint döntik el, hogy vállalják-e a vitát, belemennek-e a show-ba, avagy sem. S az is nyilvánvaló, hogy a televíziós vita többnyire a kihívó fél érdeke, míg a regnáló miniszterelnök sokkal kevésbé (vagy egyáltalán nem) érdekelt annak megtartásában.
Ez a puszta politikai tény, amelyet a pőre politikai logika diktál.
Ez 1998-ban teljesen világos volt a baloldali megmondóemberek számára (is), éppen ezért írta meg virsliujjú Avar János a fenti elemzést. Amely elemzésnek végső, lecsupaszított, ám sok-sok külföldi példával alátámasztott mondandója az volt, hogy Horn Gyula óriási hibát követett el, amiért vállalta a nyilvános vitát Orbán Viktorral. És - ismételjük meg még egyszer - követendő példának állítja olvasói elé Kohl kancellárt, aki volt olyan bölcs, hogy soha sem vállalt ilyen vitát.
Nos, ebből a nézőpontból érdemes és érdekes végigolvasni, végighallgatni a jelenlegi ellenzék és a mai ellenzéki sajtó őrjöngéseit a nyilvános televíziós vita ügyében.
Most ugyanis ezt a kérdést is úgy igyekeznek beállítani, mint a demokrácia meglétének vagy nem létének alfáját és ómegáját. Sok-sok nyomorult kis politikai senki meg önjelölt vátesz, népvezér, túlmozgásos gazember, sikoltozó idióta, merev és kifejezéstelen tekintetű „radikális” pártvezér és még több egyszerű és aljas seggfej ordibálja tele a napokban a nyilvánosságot, hogy Orbán nem demokrata, mert nem áll ki vitára. Meg Orbán gyáva, ezért megfutamodik.
Akkor viszont Kohl sem volt demokrata, Kohl is gyáva volt.
Vagy… Nincs vagy. És lusta is, meg dühös is vagyok megint elmélkedni az ordító kettős mércéről, és arról a leírhatatlan aljasságról, ami ezeknek a nyomorultaknak az egyetlen attribútumuk.
S végül is: ezek ráadásul nem is számítanak. Teljesen mindegy, hogy vannak vagy nincsenek. Egyszerűen feleslegesek. Nem létezőek. S a politikai logikán és törvényszerűségeken túl pontosan ezért nem szabad velük szóba sem állni. Nemhogy vitatkozni.
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap
Körmendy Zsuzsanna: Megszállók és megszállottak - avagy szoclib történelemhamisítók a nemzet tudatát szeretnék manipulálni
Az utóbbi évek legméltatlanabb, legtöbb félreértésről tanúskodó álvitája bontakozott ki a médiában és a parlamentben is a felállítandó emlékmű nyomán a német megszállásról. A kormányt ostorozó liberális és baloldali megszállottak nem arra törekedtek, hogy árnyaltabb képünk legyen a történelemről, hanem hogy demonstrálják, a politikailag korrekt oldalon vannak – pedig lehetnének az igazság oldalán is.
A történelmet a politikától elvonatkoztatni nagyon nehéz, s csak a legnagyobb történetíróknak sikerült. A történelmet a tényektől elvonatkoztatni a lehető legkínosabb vállalkozás, amelyre leginkább diktatúrák megbízott történészei tesznek komoly erőfeszítéseket.
Azoknak a kurzustörténészeknek, akik megvádolták a magyar kormányt azzal, hogy a német megszállásnak afféle dicsőítő emlékművet akar állítani, nemcsak az Orbán-kormány céljairól, hanem a polgári történetírás által sokszor értékelt német megszállás nyomasztó emlékéről sincsenek fogalmaik.
A magyar nemzettudatban – írók, költők, polgári politikusok, nem németbarát katonatisztek visszaemlékezéseinek garmada tanúskodik erről – a német megszállás képei komorak, letargikusak, elkeserítők. Az Orbán-kormány tehát egyenesen sárba tiporná a magyar nemzettudatot, ha igaz lenne az, hogy a német megszállásnak akar dicsőítő emlékművet állítani.
Hitler már 1943-ban meg akarta szállni Magyarországot, szeptemberben dolgoztatta ki a Margaréta-tervet. Három hadműveleti területre osztották föl hazánkat: Nyugat-Magyarországra, amely Budapestet is magában foglalta, a Tiszántúlra, amelynek megszállásánál a román haderőt is bekalkulálták, és a Tiszától északra eső területekre, ahol a szlovák és a német erők közreműködésével történt volna a megszállás.
Margaréta-tervnek új és új aktualizált változatai születtek egészen 1944 februárjáig, alkalmazkodva a változó helyzethez. Czettler Antal történész, kortanú Kállayról írt könyvében olvashatjuk: „a magyarországi bevonulás nem volt »virágháború«, mint az osztrák anschluss 1938-ban, ahol mind a vidék, mind Bécs lakossága őrjöngő lelkesedéssel fogadta Hitlert és csapatait.” Március 19-én hajnalban Gestapo-ügynökök már kész listával járták a fővárost, németellenes közéleti személyiségek lefogásának szándékával.
Letartóztattak 9 felsőházi tagot, 13 képviselőt, 45 ismert személyiséget. Bajcsy-Zsilinszky Endrét megsebesítették, elhurcolták, később a nyilasok kivégezték.
A nemzet viszonyát a német megszálláshoz jól tükrözi az alaptörvény preambulumának sokat idézett mondata, amellyel az egész ország egyetért, kivéve a balliberális szellemi kommandót, amely legszívesebben azt bizonyítaná be, hogy mi magunk szálltuk meg önmagunkat, a németek pedig – akik a Margaréta-tervről talán nem is hallottak – csak sajnálkoztak a határnál, hogy miket művelünk mi idehaza saját magunkkal.
A preambulum legyalázott mondata: „Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk.”
A liberálisok ezt a mondatot támadják, mivel erőnek erejével azt akarják bebizonyítani, hogy a magyar alkotmány hazudik, itt nem is volt német megszállás, mi is holmi „virágháborúval” üdvözöltük a német csapatokat, önként és dalolva vetettük magunkat Hitler karjaiba.
Ki lehet válni a csahos falkából. Le lehet szögezni, ha ez egyeseknek nem jön is jól: azokban az években két megszállásban is részünk volt; az egyiket 40 évig felszabadulásnak kellett hívni, a másik maradhatott megszállás.
A mai rákosisták most a másik megszállást szeretnék átnevezni a magyar fasiszták örömünnepének. Egy nemzet tudatát kellene ehhez manipulálniuk. Nem fogjuk hagyni.
Körmendy Zsuzsanna
mno
Bayer Zsolt: Még húsz nap - ez a szavazás sorsdöntő lesz - legalább harminc évre eldől az ország sorsa
Nagyon nehéz húsz nap áll előttünk. S aztán egy sorsdöntő választás. Mindig azt mondjuk kampányok idején, hogy sorsdöntő választás előtt állunk. Jól hangzik ez, és egyáltalán nem kell belegondolni. De most tényleg sorsdöntő lesz a szavazás, mert most legalább harminc évre eldől az ország sorsa.
Ezzel a felelősséggel kell készülnünk április 6-ra.
S ezért lesz annyira nehéz ez a húsz nap.
Mert megint két világ áll egymással szemben. S ez a két világ önmagába zárt egység. Nincs átjárás, nincsen párbeszéd. Rengeteg történelmi oka van annak, hogy Magyarország ennyire véglegesen és végzetesen megosztott, de a ténnyel muszáj megbarátkoznunk. Igen, ennyire megosztottak vagyunk. S e két világ utoljára csap össze jelenlegi formájában és állapotában.
Ha az összeállt baloldal elbukik április 6-án, akkor azonnal megindul majd a végső erózió az ő világukban. Egy rövid hónap alatt lejátsszák majd a „ki miatt vesztettünk a választáson” nevű véres és önpusztító társasjátékot, amelynek végén kizárólag politikai hullák maradnak majd a porondon.
Tartós és nem múló pletyka szerint Mesterházy végül azért vette be az összefogásba Gyurcsányt, hogy április 6-án éjféltájt elmondhassa ezt a mondatot: „Gyurcsány Ferenc miatt vesztettük el a választásokat.”
Egy másik tartós és nem múló pletyka szerint Mesterházyt egyszerűen megzsarolta a baloldali értelmiség Gyurcsányhoz hű maradék falkája. Ők azok, akik nélkül – Kornis Mihály szerint – „nem lehet politikát csinálni ebben az országban”.
Majdnem mindegy, melyik pletykában lakik az igazság. Lakhat amúgy mindkettőben. A lényeg a bukás utáni leszámolásban van, és az elkerülhetetlenül be fog következni. S ez a tény egyszersmind magában rejti annak lehetőségét, hogy az LMP alapjain létrejöjjön egy Gyurcsány-, Mesterházy-, Bajnai-, Fodor-, Kuncze-mentes baloldal.
Ha a jelenlegi hatalom veszítene április 6-án, úgy a baloldali összeomláshoz hasonló apokalipszis nem következne be a Fidesz–KDNP háza táján.
Bekövetkezne ismét egy elnöki casting, bejelentkeznének alternatív jelöltek és önjelöltek, lenne csak belül hangos és érzékelhető csetepaté – aztán felállna újra a csapat. S mivel elméleti lehetősége csak arra van a baloldalnak, hogy egy-két százalékkal nyerjen, elindulna Magyarországon egy nagyon-nagyon furcsa kormányzás.
Ami nagyjából az első költségvetés elfogadásáig tartana. Illetve el nem fogadásáig. Ugyanis alig-alig esett szó eddig erről, de jó, ha tudjuk: az összefogásnak több szavazatot kell kapnia, mint a Fidesz–KDNP-nek és a Jobbiknak összesen. Ellenkező esetben hiába kapna megbízást a kormányalakításra, a parlamentben mindenképpen kisebbségben maradna.
S nem azért, mert a Fidesz–KDNP hajlandó lenne összeállni a Jobbikkal – nem, erről szó sincsen! De az sem képzelhető el, hogy az esetleges baloldali kormányzat ellenzéke megszavazza a költségvetésüket. (Legalábbis egyelőre nem tudom elképzelni, hogy a Jobbik ezt megtenné…)
Tehát hamar eldőlne a dolog, viszont Magyarország megint úgy érezné, hogy felesleges volt minden erőfeszítés, áldozat, hit és akarat, s megint visszamentünk harminc évet az időben.
Ezért lesz nagyon nehéz ez a maradék húsz nap.
Mivel ez a jelenlegi baloldal legutolsó esélye és egyszersmind hattyúdala, az égvilágon semmitől sem fognak visszariadni.
De mi sem riadhatunk vissza az ő gátlástalanságuktól.
Utoljára birkózik meg egymással ez a két világ. S a fentiekből következő felelősségtudattal kell végiggondolnunk és végigdolgoznunk ezt a maradék időt. És senki ne merészelje azt gondolni, hogy ez a választás már eldőlt. Mert akkor sem dőlt el, ha úgy tűnik, ha mindenki ezt mondja, ha minden közvélemény-kutató ezt méri.
Ne törődjenek ezzel. Csak arra gondoljanak, hogy ők, a másik világ, mind elmegy szavazni. És ne felejtsék el 2002-t. Ők akkor is elmentek. De mi nem. Mert akkor is azt hittük, hogy lefutott a meccs. Akkor negyvenezer szavazaton múlt minden. Gondoljanak csak bele! Tizenháromezer szavazókör van az országban. Tehát 2002-ben szavazókörönként három szavazaton múlt az életünk!
Bölcs nép vagyunk mi, sok bölcs mondással. Az egyik így hangzik: Akit egyszer megmart a kígyó, az a gyíktól is fél.
Bennünket 2002-ben megmart a kígyó. Most akármerre nézünk szét ellenségünk háza táján, gyíkok mindenütt. Csak gyíkok. De jól tesszük, ha tartunk tőlük is. Jól tesszük, ha eszünkbe sem jut még húsz napig, hogy győztünk.
Arra ráérünk április 7-én!
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap
Fricz Tamás: Elfújta a szél az álbaloldalt - a posztkommunista rendszer végleges lebontására, illetve a magyar demokrácia megerősítésére és stabilizálására mostani a választás után valóságos lehetőség nyílik
Érdekes kergetődzésbe kezdtek március 15-én az önmagát baloldalnak nevező, Össze(Vissza)fogás–Korszakváltás–Kormányváltás (további névötleteket a kiadóba kérjük!) pártszövetség vezetői. Jó szándékú ember lévén, nem kívánok ennek részletein tréfálkozni, nem kívánok arra sem utalni, hogy azért a Gyurcsányt, Bajnait, Mesterházyt bohócként bemutató plakátok talán némi igazságmagvat mégiscsak hordoznak. Három héttel a parlamenti választások előtt sokkal inkább azon érdemes – kicsit összegezve is – elgondolkodni, hogy vajon mit adott a demokráciának az MSZP elmúlt 25 éves ténykedése.
Egészen a rendszerváltás elejére visszagondolva: az MSZP mint posztkommunista párt – az 1956-os forradalmat leverő MSZMP mai napig jogutód(!) pártja – rendkívül ügyesen, taktikusan, a spontán privatizáció, a titkosszolgálatok ellenzéki pártokba beépített emberei, illetve egyes nyugati hatalmi körök segítségével sikeresen átmentette a hatalmát a demokráciába.
Ám a politikai-gazdasági manipulációkon túl társadalmi bázisát is meg kellett őriznie, amely a Kádár-korszak iránt zsigerileg elkötelezett emberek tömegeiből állt össze. Éppen ezért teljes tudatossággal fenntartotta a kádári gondolkodásmódot, a kádári világképet. Másképpen, amikor az MSZP átmentette magát a demokráciába, akkor egyúttal a kádárizmust is átmentette magával együtt.
Márpedig megállapítható, hogy a kádárizmus legfőbb jellemzői: a paternalizmus („atyáskodás”), az állam mindenhatóságába vetett hit, állampolgári lét helyett alattvalói lét, az átlagember folyamatos bűntudatban tartása („lusták és nem dolgoznak kellő hatékonysággal”), a megbékélés, a kiegyezések és alkuk (legyen nagykoalíció, legyen szakmai kormányzás stb.) hangoztatása, a múlt „betemetésére”, a bűnök megtorlatlanságára és a történelmi felejtésre irányuló szándék, az ájult Nyugat-imádat és a nemzetközi szervezetekkel szembeni szolgalelkűség, illetve a baloldaliságnak mint egyetlen helyes és létező politikai és gondolkodásbeli beállítottságnak a hangsúlyozása – ezek egyenként, de különösen együtt kifejezetten hátrányosak és károsak voltak a demokrácia megerősödése és stabilizálódása szempontjából.
Nemrég jelent meg az Alkalmazott demokráciák – mennyire stabilizálódtak a közép- és kelet-európai demokratikus rendszerek? (Kairosz, 2013) című monográfiám, amelyben nemzetközi összehasonlító elemzések alapján megállapítom, hogy az a legszerencsésebb variáns a demokratizáció stabilizálódása szempontjából, ha a régi, posztkommunista elitek hamar háttérbe szorulnak, s helyüket az új elitek veszik át, ők határozzák meg és irányítják az új rendszer létrejöttét.
Magyarországon nem ez történt, a régi elit nemhogy gyorsan vagy lassan háttérbe húzódott volna, hanem ellenkezőleg, erős befolyást gyakorolt a rendszerváltás folyamatára, majd egy rövid ellenzéki periódus után „diadalmasan” visszatért a politikai hatalomba is (miközben a háttérben fenntartotta, sőt megerősítette gazdasági, média- és sajtóbeli, valamint titkosszolgálati pozícióit).
A Nyugat mind a mai napig nem hajlandó észrevenni és felfogni, hogy a posztkommunizmus fennmaradása olyan probléma Magyarország számára, mintha mondjuk – mutatis mutandis – a franciáknak Pétain marschall nómenklatúrájával, vagy a németeknek Göbbels és Göring megbízható embereivel kellene építeniük a szép és új demokratikus jövőt.
A Nyugat úgy érzi, hogy egy számukra kényelmes baloldali egyeduralmat kíván megszüntetni Orbán Viktor és kormánya, ezért a megértésükre nem számíthatunk; nem marad más megoldás, mint hogy lépésről lépésre, témáról témára kell megmagyaráznunk a világ közvéleményének azt, hogy miért nem fejeződött be még Magyarországon a rendszerváltás.
A szocialisták a kádárizmus átemelésével 25 éven át ellehetetlenítették, hogy a demokrácia magva és veleje, a népszuverenitás letéteményese, a civil társadalom és vele az állampolgári öntudat létrejöjjön Magyarországon.
Magyarországon még mindig erős az államközpontúság és az elitizmus; egyfelől a polgárok egy jelentős része még mindig nem hiszi el, hogy jogai vannak és hogy bármibe beleszólhat, és sajnos részben megmaradt az a politikaielit-magatartás is, amely lenézi és semmibe veszi a civil kezdeményezéseket, az állampolgári kontrollt.
Megállapíthatjuk: a szocialisták világos döntést hoztak a rendszerváltás hajnalán: azzal, hogy a kádárizmus és a kádári mentalitás fennmaradását segítették elő az elmúlt 25-27 évben, saját hatalmi, gazdasági és egzisztenciális érdekeiket a demokrácia érdekei elé helyezték. Az elmúlt huszonöt évben a szocialisták – karöltve a balliberálisokkal – a demokráciát nem működtették, hanem felhasználták, sőt feláldozták saját pénzügyi és hatalmi érdekeik oltárán.
Így és ennek okán maradt és erősödött meg egy olyan korrupciós hálózat, amely átjárta az egész társadalmat, a politika, a gazdaság, a média és sajtó, a kultúra és az önkormányzatok világát. Hogy itt valóban nem a demokrácia, hanem a korrupció rendszere jött létre, arról a Simon Gábor és Zuschlag János körül kibontakozó botrányos történések hűen beszámolnak.
Mindezek alapján kijelenthető, hogy az MSZP az elmúlt huszonöt évben átmentett a demokrácia keretei közé egy olyan, posztkommunista rendszert, amely a kádárizmusra épült, s amelynek néhány jellemző vonását az előzőekben jeleztük.
Ám mégse csüggedjünk: e posztkommunista rendszer végleges lebontására, illetve a magyar demokrácia megerősítésére és stabilizálására a 2014-es parlamenti választások után valóságos lehetőség nyílik.
Fricz Tamás
Bayer Zsolt: Sikerülni fog - 1848-ban is mindenki abban hitt, hogy egyedül éppen az ő áldozatára van szükség
Márciusban meghallgatunk minden verset, amit ilyenkor meg kell hallgatni. Hiszen március 15. a mi forradalmunk napja. Márciusi ifjak, Pilvax, Petőfi és Jókai, 12 pont - a nagyméltóságú Helytartótanács pedig azóta is reszketni méltóztatik minden magyar gyerek képzeletében. Ám a nagyméltóságú reszketés mögött már ott döngicsél a vég. A vég, a végzet, a bukás - a magyar szabadság sokadik bukása. A nagyméltóságú Helytartótanács talán még abba sem méltóztatott hagyni a reszketést, amikor Világosnál vége lett mindennek. És Világosnál azóta folyton fúj a szél. Vékonydongájú, alattomos szél. Az elmúlás szele. S miközben hallgatjuk Petőfi sorait, és zúgjuk együtt ővele, azóta is, hogy „talpra magyar”, lelkünk valamelyik szegletében már előre letesszük a fegyvert. Mert nekünk nincsen márciusunk sem Világos nélkül. Furcsa szerzet vagyunk mi, magyarok. Sokféle furcsaságunk van, de a legfurcsább mégiscsak az, hogy egyfolytában a halálunkra készülődünk. Nekünk minden nagy költőnk, váteszünk és prófétánk a halálunkat jövendöli. S annyit hallgattuk már a sok-sok halált, hogy beleivódott a génjeinkbe - és már észre sem vesszük, hogy élünk. Pedig hát élünk. És ez a puszta tény a legnagyobb sikertörténet maga. Mert csak egyszer gondoljunk bele: micsoda erők szövetkeztek itt ezeregyszáz esztendőn át, csak azért, hogy mi ne legyünk. Micsoda erők fogtak össze, ármánykodtak, kevertek lassú mérgeket, hazudoztak, szegtek esküt, s követtek el minden égbe kiáltó bűnt csak azért, hogy mi eltűnjünk, elpusztuljunk örökre. És nem sikerült, soha, egyiknek sem. Sem összefogva, sem külön-külön. Ideje volna így tekintenünk ezeregyszáz éves Kárpát-medencei létezésünkre. Ideje volna elhinnünk, hogy mi életre vagyunk szánva, nem pedig halálra. Ideje volna rádöbbennünk, hogy legnagyobbjaink minden próféciája hamisnak bizonyult. Ettől ők még a legnagyobbak. De a nemzet mindig erősebb volt náluk. Ideje volna elhinnünk végre, hogy a mi márciusunk önmagában csoda, és nem rántja porba a bukás, nem fújja el a Világosnál folyton fújó, vékonydongájú, gonosz szél. A „talpra magyar” örökkévalósága nagyobb parancs és nagyobb kötelesség, mint Kölcsey legsötétebb próféciája. Mert Kölcsey a Himnuszunkba írta bele a legnagyobb tragédiát: „S ah, szabadság nem virul / A holtnak véréből, /Kínzó rabság könnye hull / Árvánk hő szeméből!” Ennél nincsen nagyobb iszonyat. Hiszen, ha szabadság nem virul a holtnak véréből, akkor összes áldozatunk hiábavaló. Akkor mi meghalhatunk szabadságért, hazáért, hitért, Istenért, családért - soha, egyetlen halálunknak sem lesz értelme. De ez nem igaz. Azért nem igaz, mert nem lehet igaz. Ha Petőfi ezt gondolta volna, soha nem írja meg a Nemzeti dalt. Akkor Kossuth nem tart beszédet Cegléden. De tartott, Dózsa nyomdokain, s ezeket mondta: „Én esküszöm az igazságos Istenre, hogy hazánk szabadságából elrabolni egy hajszálnyit nem engedek! Hajdan, midőn a hazát veszély fenyegette, szent királyaink véres kardot hordattak körül az országban. Én zászlót ragadék kezembe, és e zászló alá hívom e város polgárait. Honfitársaim! Cegléd polgárai! A nemzet sorsa a ti kezetekben van. Testvérek vagyunk mindnyájan. Választanunk kell a szabadság és szolgaság között. Gondoljunk őseinkre, kik a szabadságot választották! Ragadjunk mi is fegyvert hazánk oltalmára! Fordítsuk fegyvereinket az árulók, a hitszegők ellen! Fegyverbe szólítom e város lakóit. Hozzunk áldozatot a haza szent oltárán! Ha magyar vér folyik, folyjon a szabadságért, ne idegen célokért és ne idegen földön! Most, hogy titeket látlak, tudom, hogy oly hatalmas e nép, hogy ha fölkel és összetart, Magyarországon a pokol kapui sem vesznek erőt. Az összerogyó ég boltozatait is képes karjával fenntartani. Harcunkhoz adjon erőt a magyarok Istene, hitünk igazsága, népünk szabadságszeretete!” Ilyet nem mond az, aki még az áldozat értelmében sem hisz. De ők hittek! Abban hittek Guyon Richárd honvédei is a Branyiszkói-hágón, ahol bajtársaik holttestei mögött kerestek fedezéket a labancok zárótüze elől, de egy métert sem hátráltak, és feljutottak a csúcsra. Hittek az áldozat értelmében a szabadságharc honvéd tábornokai, hitt benne Bem, ő, „Osztrolenka véres csillaga”, hittek benne a honvédek, a népfelkelők, a fegyvert ragadó magyar parasztok, a puszták népe, a városi polgárság, mindenki abban hitt hogy egyedül éppen az ő áldozatára van szükség. És csak ezzel a hittel lehetett túlélni aztán Világost, a kivégzéseket, a halált, a rabságot, a Bach-korszakot és minden iszonyatot, ami elvezetett végül a kiegyezéshez, ami elvezetett végül újabb és újabb szabadságharcokhoz. Az áldozat értelmébe vetett hit segítette át az aradi tizenhármat is a borzalmakon. Ahogyan ők meghaltak, úgy csak hittel lehet meghalni. Miképpen élni is csak hittel érdemes. Nekünk pedig még meghalnunk sem kell. Nekünk elég hinnünk. S felfogni végre, hogy nem volt összefogás, amely el tudott volna bennünket pusztítani, nem volt ilyen összefogás sohasem. Most sincs ilyen összefogás. Akkor pedig ideje a Világosnál folyton fújó alattomos szélből is kihallanunk a reményt. Az örök reményt. S a hitet, hogy akkor is sikerülni fog! Bayer Zsolt Magyar Hírlap
Bayer Zsolt: A Zuschlag-narratíva
Éveken át visszatérő téma volt jobboldalon, egymás között, fórumokon s mindenfelé, vajon mivel tudják rávenni az elvtársak a lebukottakat, hogy hallgassanak. – Csak azt tudnám, mivel zsarolták meg Zuschlagot, hogy egy hang nélkül bevonuljon a börtönbe hat évre?
Ez volt a gyakori kérdés. A válasz pedig többnyire az, hogy a Cosa Nostra működéséből következik, a lebukottak nem dalolnak. S ha mégis, ha pentito lesz belőlük, akkor meghalnak. Vagy egész életükben menekülnek, lapulnak, új személyazonossággal egy másik földrészen.
Ebben aztán meg is állapodtunk. Ez a magyarázat fedi leginkább a baloldalról bennünk élő képet.
Zuschlag most megszólalt. Itt van a szemünk előtt a Zuschlag-narratíva. Nem kell hozzá különösebb tehetség, hogy az ember előre megírja, ki mit fog mondani, melyik oldal mit fog „kommunikálni” Zuschlag dalolásáról.
Az érintett és amúgy is ezer sebből vérző baloldal első lépésben mindent letagad. A név szerint említettek egyenként elhatárolódnak Zuschlag kijelentéseitől, és nyilván perrel is fenyegetőznek majd. Ezt fogja követni Zuschlag hitelességének, szavahihetőségének megkérdőjelezése, ami – lássuk be - nem lesz nagyon nehéz, hiszen „Cusi” hat évet húzott le a kóterben.
Elmondják majd, hogy Zuschlag sértett ember, aki most így akar bosszút állni; s hogy nem véletlenül időzítette vallomásait a kampány idejére, s hogy ezért nyilván a Fidesztől kapott pénzt. S természetesen ugyanezt fogják ismételgetni a baloldali orgánumok szerzői és szereplői is.
A jobboldal ezzel szemben egyszerűen csak igazolva látja Zuschlag szavai által mindazt, amit a baloldalról gondol, s amit azért számos tény, napvilágra került botrány támaszt alá.
Eddig az egészben nincs semmi különös. Mindkét oldal teszi, amit tennie lehet és kell. Még párbajnak is lapos, banális és unalmas mindez, hiszen az egyik félnek csak fakardja van, s ha orosz rulettet játszanánk, akkor is tudhatjuk előre, a baloldal nem tud mást, csak feketét húzni. Mert hát régi bűnnek hosszú az árnyéka. Az ő bűnük pedig lassan százesztendős ezen a tájon.
Ám a Zuschlag-narratívában akkor is van izgalom. Pontosan az a momentum, amelyet a baloldal az ő ellehetetlenítésére és hiteltelenítésére fog használni.
A hosszú börtönévek.
Ez az izgalmas a Zuschlag-narratívában.
Egyszer megkérdezi unokája az öreg székelyt: - Nagyapa, aztán isznak-e a halak vizet? – Azt nem tudom fiam, isznak-e vizet, de hogy módjuk van rá, az biztos…
Ez az izgalmas a Zuschlag-narratívában. Zuschlagnak ugyanis volt módja végiggondolni mindent. Hat éve volt rá. Hat keserves év bezárva. Azt gondolom, sőt, hiszem, hogy ha csak valaki nem moral insanity, úgy hat év börtön megedzi a lelkét, és alkalmatlanná teszi l’art pour l’art hazudozásra.
Ezért gondolom, hogy Zuschlag mondandóját éppen az a hat év börtön hitelesíti. Mert hat év szenvedés áll mögötte. Mert egyikünk sem képes belegondolni, milyen lehet hat évet lehúzni egy cellában. Ráadásul olyan egyedül, amilyen egyedül ez az ember maradt, miután a csúcsról lezuhant a poklok fenekére. És azt is hiszem – miképpen hisszük mindnyájan ezen a politikai térfélen -, Zuschlag János nem magányos elkövető.
S ahogy ő maga mondja, „(…) én vittem el mindent egy olyan bevett szisztémáért, amit nem én találtam ki, és nem én üzemeltettem, pusztán a része voltam”. Igen. Feltehetőleg ez a lényeg. Valamint ez:
„Megdöbbentőnek tartom, hogy azok az MSZP-s pártvezetők, akik aggályoskodás nélkül bűnbakot csináltak belőlem, akik odalöktek maguk helyett a bíróság elé és utána a börtönbe, akik végig csak arra gondoltak, hogy jaj, csak álljon meg az ügy Zuschlagnál, jaj, csak ne menjen feljebb, tehát ezek a vezetők még most is, még az én ügyem után is fülig sárosak. Mert azt ugye, nem gondolja senki, hogy Simon Gábor magányos elkövető.”
Igen. Simon Gábor most bujkál valahol, s remegve várja, mi minden fog még kiderülni. Például a hazai bankszámlákról. S remegve várja az ítéletet. Látja maga előtt a tárgyalótermet, ahová majd belép egyszer csak Gyurcsány.
Aki belépett Zuschlag tárgyalótermébe is, a cigányokat ölő gyilkosok tárgyalótermébe is. És ugyanúgy fog ránézni Simonra is, ahogy nézett Zuschlagra és a gyilkosokra. Ahogy a keresztapa néz a lebukottakra: - Csak pentito ne légy, mert megtalálunk…
Zuschlag átlépett a saját árnyékán. S a Cosa Nostra árnyékán. Talán másnak is sikerül.
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap
Fricz Tamás: Szanyi kapitány nagyot téved - ugyanis a lényeg az, hogy elhisszük-e az MSZP-nek, amit ígér. A válasz egyszerű: nem
Azt nyilatkozta Szanyi Tibor a Zuschlag-féle „coming out” után, hogy hozhatnak ide huszonhét Zuschlagot is, akkor is az a fontos, hogy pártja huszonhét százalékról ötre csökkentené az áfát és százezer forintra emelné a minimálbért. A „Kapitány” nagyot téved. Ugyanis a bizalom a legfontosabb. Az, hogy elhisszük-e az MSZP-nek, amit ígér. A válasz egyszerű: nem.
A logika tehát éppen fordított, mint ahogyan azt Szanyi megpróbálja elhitetni a közvéleménnyel, bár szerintem ő is pontosan tudja: teljesen világos, hogy amit mond, az nem igaz. (Az áthallás Őszöddel stimmel.) Ugyanis a modern demokráciák – a második világháború után legalábbis, előtte még eszmék versenyeztek egymással – sok tekintetben a pártok és választók közötti piaccá változtak.
Akárcsak a „valódi” piacon vevők és eladók: a pártok mint eladók ígérnek, s egymást túllicitálják az ígéreteikkel, míg a választók mint vevők válogatnak és hoznak valamilyen döntést. És természetesen a naiv, megvezethető vagy tapasztalatlan vevők bedőlnek a nagy ígéreteknek a termék csodás minőségéről, megveszik akár drágábban is, otthon viszont nagy csalódás éri őket.
A rutinos választó azonban már nem az ígéretekre figyel, hanem magára a termékre, amelyet az eladó ötször-százszor-ezerszer kínált neki. És ha ötször-százszor-ezerszer megbizonyosodott arról, hogy az eladó nem csapta be őt, akkor mondhat és ígérhet a konkurencia bármit, a választása újra a megbízható és hiteles eladó termékére esik.
Egyszerű ez, mint a pofon, és ezt Szanyi is tudja. Ígérgethet bármit az MSZP; ígérhet áfacsökkentést, minimálbér-emelést, jólétet, szociális juttatásokat, dübörgő gazdaságot – egyszerűen nem hiszünk már nekik. És többek között éppen a szocialisták által működtetett korrupciós rendszer miatt nem hiszünk nekik, amiről most Zuschlag János brutális beszámolót adott, és ma megjelenő könyve ezt még részletezni is fogja.
Bizony, bizony, Szanyi kapitány: éppen Zuschlag vallomása, éppen Simon Gábor százmilliói, éppen Gyurcsány ezer gyanús ügylete, Veres János ügyes trükkjei és adatelhallgatása stb. stb. miatt nem az a fontos, amit ígérnek, hanem az a fontos, hogy nem hiszünk nekik, hiszen az elmúlt időszakban délelőtt és a dél kivételével minden napszakban hazudtak.
Az utóbbi húsz-harminc év – tehát a rendszerváltások utáni – modern demokráciák működése alapjaiban megváltozott. Bár az egydimenzióssá (kapitalizmus, parlamenti demokrácia, emberi jogok) vált világról Fukuyamának először az jutott eszébe, hogy a történelem a végéhez ért, ma már látjuk, hogy másról van szó: a különféle ideológiák – miután egyik sem hozta el a Kánaánt – leértékelődtek, az eszmék és politikai ideák ezáltal egyenrangúvá váltak és a választási küzdelemben játszott kitüntetett szerepük visszaszorult.
Az ideológiák helyét az értékek vették át, az intézmények helyét pedig az ember. Ezért vált a 21. században fontossá a hazugság–igazmondás, a hiteltelenség–hitelesség dimenziója. A mai választó már nem „bemondásra” fogadja el a dolgokat, hanem azt nézi, hogy ki az az ember és politikai közösség, aki célokat vázol és tűz ki az ország egésze számára. És csak akkor szavaz bizalmat az adott politikusnak és pártjának, ha hiteles személyről és szervezetről van szó.
A modern politikában ezért vált szinte meghatározó kérdéssé a korrupció, ugyanis a korrupció mértéke egy párton, kormányon belül mércéje a megbízhatóságnak, mércéje a hitelességnek, annak, hogy mennyire vehető komolyan az, amit egy politikai vezető vagy egy kormányfő mond.
Egy velejéig korrupt párt szavahihetősége gyakorlatilag egyenlő a nullával.
És bármit akar elhitetni négy héttel a választások előtt Szanyi kapitány, az MSZP hitelessége gyakorlatilag zéró. Virág elvtárssal szólva: erről kár is lenne vitát nyitni.
Persze Lord Acton figyelmeztetése óta tudjuk, hogy a hatalom korrumpál, az abszolút hatalom pedig abszolút módon korrumpál. Másképpen szólva, a korrupció valamilyen mértéke minden korban és minden politikai közösségben, pártban, kormányban megtalálható. Ember és korrupció nem választható el egymástól.
Az igazi kérdés tehát nem ez, hanem a korrupció mértéke és súlya, minősége. Szerintem ennek durván három szintje van: az első, amikor elszórt, egyedi és nem sűrű korrupciós esetek fordulnak elő egy szervezetben. (Európa északi részén jellemző ez.) A második, amikor szervezett korrupciós hálózatok jelennek meg a rendszerben, de a rendszer időnként felveszi a küzdelmet ezek ellen (lásd Dél-Európa). Végül a harmadik szint a legsúlyosabb: amikor maga a rendszer (egy párt, egy szervezet, egy kormány stb.) egésze válik korrupttá, pontosabban a korrupció válik a működésmód jellemző és természetes működési formájává.
Nos, Kapitány úr, Önök a pártállamból átmentették ez utóbbi, legfajsúlyosabb korrupciós rendszert: az MSZP-nek a szerkezetében, a mentalitásában, a hálózataiban, a rutinszerű reakcióiban szinte zsigerileg van jelen a korrupció.
Mit is mondott Zuschlag a Napi Gazdaságban Simon Gábor millióiról? „Egyedül elintézni effajta dolgokat, úgy, hogy nem is tud róla senki, az MSZP rendszerének a jellegzetességei miatt nem lehet.”
Fricz Tamás
MNO
Körmendy Zsuzsanna: A Zuschlag-bomba
Egy hónappal a választások előtt berobbant a nyilvánosságba a Zuschlag-interjú. A detonáció erejét a baloldalon lemondott sajtótájékoztatók számával elég pontosan tudjuk mérni. Rég volt ilyen szanaszét repült állapotban a nagy baloldali összefogás. Nemrég pattant ki Simon Gábor, az MSZP pártelnökhelyettesének botránya az eltitkolt százmillióiról, most meg Zuschlag János jóvoltából egyszerre szakad nyakukba maffiamúltjuk és korrupt jelenük.
Egyik kulcsemberüket 2007-ben jó okkal dobták oda a feledésnek, és még pc-k is lehettek közben, hiszen végül is mindössze egy a holokauszton viháncoló társuknak kötötték nyakába a követ. Azt azonban nem kalkulálták be, hogy maffiákban és korrupt politikai szerveződésekben mindig az a legveszélyesebb, aki sokat tud, de nem része már a brancsnak.
Mert lehet, hogy nem akar hallgatni. A kommunista mozgalom fénykorában ilyenkor történtek a váratlan elhalálozások NKVD-s megbízásra: valószínűtlen öngyilkosság, baleset az országúton, érthetetlen kizuhanás az ötödik emeletről. Zuschlag most megpróbálja bebiztosítani magát azok ellen, akik saját bűneiket az ő bűnösségével takargatták, ezért a nyilvánossághoz fordult, sőt, könyve jelenik meg a napokban. Ha baleset érné, akkor legalább lehessen tudni, kiknek nem volt kedves az ő élete.
Hogy Simon százmillióihoz semmi köze az MSZP-nek attól a perctől kezdve, hogy az elnökhelyettes kilépett a pártból, az eddig is csupán a baloldal morálfogyatékosainak fixa ideája volt. Most azonban sürgősen másik mesét kell kitalálniuk. Zuschlag ugyanis elég meggyőzően fejtette ki, miért kizárt, hogy Simon Gábor „magányos elkövető”. Egyáltalán nem rázta meg Simon negyedmilliárdjának gyanús eredete, és igen jellemző, hogy meglepődése nem az összeg nagyságának, hanem „Simon hülyeségének” szólt, amiért saját számláján tartott ekkora összeget.
A Zuschlag-interjú felér egy kiadós alámerüléssel a szennyezett, mérgekkel teli vízbe. Puszta elolvasása közben is érezni a csatornaszagot. Nem csoda, hogy hallatlan idegességet váltott ki a baloldalon. Hogy miként tömték ki korrupciós pénzekkel az MSZP széfjét, s hogyan emeltek ki belőle vesztegetésekre félszáz-milliókat, keserűvé fogja tenni a baloldal megmaradt híveit.
Ha 2006-ban ötvenmillió jutott Zuschlag elhallgattatására, akkor miért ne lenne lehetséges, hogy ugyanebből a széfből került ki az a bizonyos rejtélyes eredetű másik ötvenmillió, amely károkozás miatti büntetésének törlesztését célozta?
Érdekes módon az interjúban közöltek megítélésében a PM-es Karácsony Gergely és a DK-s Gyurcsány Ferenc nemcsak hogy hasonló állásponton voltak, hanem még szóhasználatuk is megegyezett – mintha csak azonos helyről kaptak volna instrukciókat –, mindketten fennhéjázva jelentették ki, hogy nekik Zuschlag János nem „etalon”. Pedig a riporter egyiküktől sem azt kérdezte, erkölcsi mércének tartják-e a börtönviselt MSZP-st, hanem állásfoglalásukat szerette volna hallani a napvilágra került tényekkel kapcsolatban.
A jobboldal eddig is tudta, kikövetkeztette, hogy Gyurcsánynak az általa irányított tárcánál tudnia kellett a pályázati pénzek korrupt leosztásáról. De most egy volt MSZP-s nyilatkozta: „Ha egy ilyen szisztéma működik egy minisztériumban, arról egy Gyurcsány típusú miniszter tud. Mindenről tudott...”
Nyugodtak lehetünk: ahogy mindenről tudott Gyurcsány, ugyanúgy tud mindent Gyurcsányról és a nevével összefonódó korrupciós ügyekről a baloldali összefogás többi vezetője, Bajnaitól Mesterházyig. Mégsem érezték kínosnak a szövetkezést.
Április 6-án kifejezhetjük: nem kérünk a csatornaszagú baloldali „szisztémából”.
Körmendy Zsuzsanna
Magyar Nemzet
Bayer Zsolt: Szuverenitások - az Egyesült Államok és a Nyugat, valamint Izrael folyamatosan úgy viselkedinek, mint most Oroszország
A legszembeötlőbb mégiscsak az, hogy az ukrán válságból is belpolitikát igyekszik csinálni a baloldali koalíció. Ennek során hétpróbás volt komcsik válnak megveszekedett oroszellenessé, és ugyanők ajnározzák Ukrajna területi egységét, szuverenitását és sérthetetlenségét. Ez utóbbival amúgy rendben is lenne minden. Ukrajnának – mint minden más nemzetnek, országnak, államnak – elidegeníthetetlen joga a szuverenitás és a területi egység sérthetetlensége. A probléma azzal van, hogy ezt az elidegeníthetetlen jogot némiképp szelektíven kezeli a fényességes Nyugat.
A Nyugat – élén az Egyesült Államokkal – éppen úgy birodalomként, nagyhatalomként viselkedik, és éppen úgy birodalmi érdekeinek rendeli alá a nemzetek szuverenitását és az emberi jogokat, mint Oroszország. Éppen ezért nem számított és számít semennyit sem Irak, Irán, Afganisztán, Szíria szuverenitása és területi sérthetetlensége, miképpen nem számít semennyit sem a palesztinok önrendelkezési joga.
Irakba, Afganisztánba egyszerűen bevonult az Egyesült Államok, szövetségesei támogatásával. A bevonulásokhoz pedig casus belliket hamisítottak. Igaz? Vagy már elfelejtettük, hogyan hazudta tele a világot Amerika és Nagy-Britannia Szaddám Huszein vegyi fegyvereiről?
Amelyekről tudva tudták, hogy nem léteznek, de gátlástalanul belehazudtak a képünkbe. Persze lebuktak, de nem történt semmi. Illetve annyi történt, hogy a NATO gyártott sok tízezer hullát Irakban, és Amerika kirabolta a bagdadi múzeumokat. Nagyjából ennyi hozadéka lett a „demokrácia exportjának”, ami amúgy a pőre hatalmi érdekeken kívül semmilyen célt nem szolgált. Hacsak azt nem, hogy a egész világ láthatta, miképpen viselkednek a megszállók, a „demokrácia követei” az Abu Ghraib foglyaival, hogyan vizelik le ellenfeleik tetemeit Afganisztánban, s miképpen gyalázzák meg a legalapvetőbb emberi jogokat is Guantánamón.
Mindezeken túl Izrael úgy repked a közel-keleti térségben vadászgépeivel, mintha csak a postát hordaná széjjel, és válogatás nélkül bombázza Szíriát, Iránt, Libanont, ha neki nem tetsző célpontokat vél felfedezni ezekben az államokban. Teszi mindezt az Egyesült Államok és a Nyugat hallgatólagos támogatásával vagy jóindulatú félrenézése mellett. És állatként bánik a Gázai övezet palesztin lakosságával. (Arról már ne is beszéljünk, miképpen hallgatja le Amerika az egész világot, beleértve a szövetségeseit is!)
Hát ezért nincs joga és erkölcsi alapja a Nyugatnak és az Egyesült Államoknak, hogy megszólaljon Ukrajna ügyében. Ráadásul Putyinnak még arra sincs szüksége, hogy hazudozzon, és hamis ürügyeket gyártson a beavatkozáshoz. Neki ugyanis ott van tíz-tizenhárom millió orosz Kelet-Ukrajnában, és ott van a fekete-tengeri orosz flotta a Krímben.
Ezek egyike sem hamisítvány. Oroszország pedig nagyhatalom. Egy nagyhatalom minden visszataszító erőfölényével és kíméletlen érdekérvényesítésével. Vagy tényleg azt hitte bárki, Oroszország meg fogja engedni, hogy a NATO beköltözzön Ukrajnába, a saját hátsó udvarába? Hogy Oroszország majd tétlenül nézi, ahogy a Nyugat atomfegyvereket telepít az alhasába? Vajon az Egyesült Államok megengedné ugyanezt? Mondjuk Kubában? Már láttuk, hogy nem engedi meg. És ez teljesen normális. Akkor miért hümmög most a sok farizeus az oroszok viselkedésén?
Ráadásul az ukrán helyzet önmagában elképesztő. S az a Nyugat viselkedése ebben az ügyben is. Sorra és sietve ismerik el az „új ukrán hatalmat”, és az sem érdekli őket, hogy senki sem tudja: mi is ez az új ukrán hatalom. Kik ezek az újak, és mit akarnak? Timosenkót? Amikor letartóztatták, ugyanazok a képsorok járták be a világsajtót az arany budijáról, mint most Janukovicséról. Mitől tűnik most Timosenkó arany vécékeféje marsallbotnak?
És mi van azokkal a vad, szélsőséges, illetve valóságos náci ukrán politikai erőkkel, akik ebben a pillanatban élvezik a Nyugat támogatását és elismerését. Egyelőre nem számít, mit is képviselnek? Egyelőre csak tegyük be oda a lábunkat, menjen be az IMF, gyarmatosítsunk, szerezzük meg a hetven centi vastag ukrán termőföldet és a hatalmas ukrán piacot, aztán majd utána szelektálunk? Így lenne az igazi, mi, gazemberek?
Ezek az itthoni politikai mikiegerek (co. by Antall József) pedig azt követelik a kormánytól, hogy sietve ismerje el az új ukrán kormányt. De 1.: nincs is kit és mit elismerni; 2.: ezek az új politikai erők legelőször is a nyugat-ukrajnai nemzeti kisebbségeken fognak majd bosszút állni – ruszinokon, lengyeleken, románokon, magyarokon. Hová és miért is kell rohanni az elismeréssel?
Sajnálatos és rettenetes, ami Ukrajnában és Ukrajnával történik. És egyetlen logikus és érthető momentum van benne: Oroszország viselkedése. Ami legalább annyira idegesítő és félelmetes, mint az Egyesült Államok és szövetségesei, valamint Izrael viselt dolgai a Közel-Keleten.
Úgyhogy maradjon mindenki csendben. Senki nem vethet a másik szemére semmit sem. A magyar diplomácia pedig legyen fölöttébb óvatos. A kárpátaljai magyarok sorsa a tét. Akkor pedig a legkevésbé az ellenzék idiótáinak és gazembereinek óbégatása számít.
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap
Fricz Tamás: Ó, drága Ámériká! Ó, drága Scheppele asszony! Ó, drága szabadság! - nem a választások lesznek piszkosak. Hanem ezek az „amerikai” módszerek azok
Amerika – igaz, kedves balliberálisok? – a szabadság őshazája. És Kim Lane Scheppele alkotmányjogász, Orbán- és jobboldalgyűlölő asszonyság, az amerikai szabadság és nyitottság szellemében ötrészes cikksorozatban írja le azt, hogy a magyar választások április 6.án biztos, hogy piszkosak lesznek. Vicces? Nem: inkább szánalmas.
Scheppele asszony! Tudja ön, hogy az EBESZ úgy döntött, csak korlátozott számban küld megfigyelőket a magyar parlamenti választásokra? A magyar Külügyminisztérium korábban, annak rendje és módja szerint, felkérte az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetet, hogy a választásokra küldjön hozzánk megfigyelőket. Az EBESZ egy küldöttsége nemrég nálunk járt, hogy felmérje a helyzetet, tárgyalt a kormány tagjaival, ellenzéki szervezetekkel, a média és a civil társadalom képviselőivel.
A tárgyalások eredményeképpen az EBESZ honlapján közleményében azt ajánlja, hogy egy korlátozott választási megfigyelő missziót küldjenek Magyarországra az április 6-ai választások megfigyelésére. Bár a misszió felkeresne korlátozott számú szavazóhelyiséget a szavazás napján, a választások aznapi lebonyolításának szisztematikus ellenőrzését nem tervezi.
Szóval az EBESZ nemhogy aggódna a magyar parlamenti választások miatt, hanem kifejezetten megbízik a magyar hatóságokban.
Persze, hogy tud erről, Schepelle asszony. De ön retteg tovább.
Bevallom, mi is rettegünk. Attól, hogy ilyen mélyre zuhant a valahai gyönyörű amerikai „álom”. Rettegünk ettől az újamerikai mentalitástól, amely előre megmondja egy ország választásáról, hogy az milyen lesz. Nos, Scheppele alkotmányjogász asszony személyében itt áll előttünk a szép, új, amerikai rémálom: a mindent tudó, mindenkinél okosabb, mindenkit irányítani és mindent befolyásolni akaró Amerikai Egyesült Államok. Köszi, ebből nem kérünk!
Persze, persze: értjük mi az álbaloldali és ál-balliberális rettegőket. Értjük a galamus.hu-t, értjük a Scheppele-vel jó kapcsolatokat ápoló Halmai Gábor volt SZDSZ-közeli alkotmányjogászt, értjük Balogh S. Évát (aki korábban a Yale Egyetemen oktatott, jelenleg a Hungarian Spectrum című blogjában gyűlöli Orbán Viktort és a jobboldalt, s közli időnként Scheppele írásait).
Értjük jól őket: rettegésük tárgya, hogy ha az Orbán-kormány hatalmon marad, akkor vélekedésük szerint Magyarországon totális diktatúra lesz és rasszizmus lesz és antiszemitizmus lesz, és nem lesz helye a baloldali embereknek ebben az országban.
Megmondom őszintén: rossz lehet ilyen hangulatban élni. Mert ha valaki valóban ennek az oltári baromságnak a félelmében tölti napjait, akkor teljesen meg kell értenem, hogy minden eszközt – nemest és nemtelent is – megragad ahhoz, hogy bármilyen módon, de a Fidesz–KDNP veszítse el a választásokat.
Például, ha már az emberek láthatóan ragaszkodnak az Orbán-kormányhoz, tehát demokratikus módon nem lehet megdönteni a kormányt, akkor antidemokratikus és piszkos eszközökhöz kell folyamodni. Előre kell jelezni, hogy a választásokon csalások lesznek, s a választások után pedig „ezerrel” illegitimmé, sőt illegálissá kell nyilvánítani a választási eredményeket, kicsikarva egy újabb választást.
Ez az új, amerikai módszer a „szabadság” és a „demokrácia” megvédésére, á la Kim Lane Scheppele asszony, Charles Gáti professzor, Paul Lendvay úr és társaik bel- és külföldről.
Egyet le kell szögeznünk: nem a választások lesznek piszkosak. Hanem ezek az „amerikai” módszerek azok.
És persze ígérjük, hogy jó fiúk leszünk, és nem feltételezzük, hogy a galamus.hu azért közölte magyarul a Scheppele-cikket megjelenés előtt, mert valahogyan szoros kapcsolatban áll az alkotmányjogásszal. Jó fiúk leszünk, és nem feltételezzük, hogy Krugman, Galamus.hu, Halmai, Balogh S. Éva, Scheppele asszony bármiben is szorosan együttműködnének. Nem, nem: itt nincs semmilyen összeesküvés-elméletnek helye. Ismétlem: összeesküvés-elméletnek nincs helye. Érthető? Akkor jó.
Egy hónap van a választásokig. Az álbaloldali ellenzék a padlón, az Összefogás inkább Összevisszafogás lett. A kormánypártok stabilan vezetnek a közvélemény-kutatások szerint. Egy normális demokráciában, ahol a demokratikus politikai kultúra érvényesül, az ellenzék ezt emelt fővel tudomásul veszi, s minden tisztességes kampányeszközt bevet annak érdekében, hogy a hátralévő időben faragjon a hátrányából.
Ám ha ez mégsem sikerül, akkor elfogadja az eredményt és gratulál a győztesnek, mint ahogyan ez normális nyugati demokráciákban szokás. Mint ahogyan egyébként az Egyesült Államokban a vesztes elnökjelöltek is gratulálnak a győztesnek, és felkérik a vesztes oldal szavazóit, hogy az új elnököt fogadják el saját elnöküknek is. Ez valóban szép, demokratikus hagyománya az Államoknak.
Ám van egy másik hagyománya is. Az, amit az elmúlt negyven évben bizonyos ázsiai és afrikai és latin-amerikai országokkal művelt, ahol beavatkozott a belső folyamatokba az ottani kollaboráns politikai és gazdasági szereplők hathatós segítségével.
Utóbbiból, köszönjük, nem kérünk. Ez már egy másik világ, és egy másik kor, Scheppele asszony. Megkezdődött egy új kor!
Fricz Tamás