Máté T. Gyula: Megalkuvás nélkül - Két világ van, amely közül választani kell!

                              Merjél kicsi lenni! Hajts fejet a bank előtt! Térdepelj, ha a multi diktál! Törd gerinced, ha az EU mondja! Alkudj, alázkodj és főleg – szolgálj! Ez az a politika, amely álszent baloldali és liberálisféle lózungokkal kínálja fel újra magát április 6-ára. Ez az igazi arca, ezek az igazi jelszavai! Az úgynevezett „demokratikus összefogás” egyetlen őszinte célja Orbán Viktor eltakarítása. Ugyanis a kormányfő által képviselt politika szétzúzta a számukra jó két évtizedig oly jól fialó koncköztársaságot.   Orbán tegnapi évértékelőjében nem véletlenül nevezhette 2010-et új rendszerváltásnak. A libbal elit, a végrehajtók megbízói megszokták, hogy négyévente haszonkulcsuk ugyan változhat, azonban ez a profit akkor is biztos. Gyurcsánytól Bajnaiig ez a profitráta az elviselhetetlenségig emelkedett, s társadalmi robbanással fenyegetett. A kétharmadot alapve­tően nem a Fidesz, hanem az emberek hozták. A fogyasztó, akit kizsigerelt a multi, a devizahiteles, akit kamatrabszolgaságba kényszerített a bankárrezsim. A mai nagyszerű Összefogás gazdái akkor úgy gondolták: Orbán nyugalmat teremt, ízlésüknek valószínűleg túl sok lesz ugyan a nemzeti zászló, de az igazán nagy dolgokban úgysem fog változtatni. Bilincsnek ott lesz a sebtében felvett IMF-hitel és az Európai Unió figyelő tekintete. Orbán majd „hangoskodik” egy kicsit, aztán minden marad a régiben, ebben a négy évben is keresnek, majd visszatérnek, és aztán majd megint dőzs. Orbán Viktor a rendszerváltás utáni magyar politikai elitnek ezt az alkuját rúgta fel. A kétharmad adott ehhez jogi alapot, a két évtized „demokráciájába” beleundorodott társadalom dühe erkölcsi támaszt. A bank- és multiadó volt a „rendszerváltás” első lépése, amivel az ellenzék vezetői semmit sem tudtak kezdeni. Nem azért, mert nem akartak, és még csak nem is azért, mert egymás kinyírásával voltak elfoglalva: az áldemokrata mantra nem ellensúlyozza azt, ami zsebre megy. S kivételesen nem csak az úrelvtársi kisebbség, hanem a túlnyomó többség megélhetésére. Ezért kértek 2011-ben külső segítséget, ezért kezdtek el üvölteni Brüsszel zöldbe és széplélekbe öltözött monopolista lobbistái. Ezért jelentek meg „forradalomszakértők” is Budapesten, haházók és hahotázók. Magyarország azonban már ekkor sem az volt, ami korábban. Az emberek végre elhitték, nem csak megalázkodni és kussolni lehet, nem muszáj beletörődni abba, hogy mindig mások döntsenek rólunk. A Békemenet ennek vált jelképévé, nem véletlen, hogy azonnal a libbal oldal céltáblájává lett. Hiszen az ellen emelték fel hangjukat sok százezren, ami eddig az úrelvtársak hatalmának és befolyásának biztosítéka volt. A független gazdaságpolitikát folytató Magyarország, az erős állam tökéletesen ellentétes az „európai, szabad, modern és igazságos Magyar Köztársasággal”. Mesterházy Attiláék köreiben ugyanis így nevezik az újgyarmatosítást, amely biztosítja a megfelelően lelkes helytartók vigasságát. Ez a két Magyarország-kép, amely közül választani kell! Az Összefogás Orbán elleni népszavazásról beszél, Paksot, trafikot, földmutyit emleget. Kifejezetten édes, amikor a korrupció rendszerét emlegeti az a párt, amely, a kormányzati ciklus színétől függetlenül, sorra termeli ki a tolvajbalhékat. Erősödő gazdaságnál, nullára csökkent inflációnál hamisítást kiált az, aki nemcsak hallgatta Gyurcsány hazugságbeszédét, hanem hónapokig hallgatott is róla. Rezsicsökkentés helyett háztáji szigetelést ajánl, mert hát nem állapot, hogy a multi ne keressen eleget. Meg ne gyerekeskedjünk mindenféle gyermekek után járó adókedvezménnyel, a bérek növekedésével, a gyed extrával – ez nem visz közelebb az „európai, szabad, modern és igazságos” országhoz. Nem az ő világuk az ilyen. Lehet trafikhülyeség, lehet rossz vagy elkapkodott döntés, de a lényegen ez mit sem változtat. Két világ van, amely közül választani kell! Az egyik az alkuk, a segélyek, a posztkommunista dílerek országa, amelyben igazából nem mi, hanem a kufárrezsim fenntartásában pénzügyileg és hatalmilag érdekelt külföldi érdekcsoportok döntenek. A másik lehetőség a független Magyarország, amely még nagyon messze nem a Ferenc József-i „minden nagyon szép, minden nagyon jó” országa. S magától nem is lesz az soha. A félresikerült rendszerváltás egy dolgot biztosan helyesen hirdetett: most lehetőséged van dönteni és cselekedni. 2010 új rendszerváltásának egyik üzenete: munka nélkül, ingyen ezután sem fogunk kapni semmit, csak azt, amit magunknak kiharcolunk. Nyerészkedni és leigázni vágyó hazai és külföldi érdekcsoportokkal szemben egyaránt. Erről nincs mit alkudozni április 6-án sem. Máté T. Gyula Magyar Hírlap  

Bayer Zsolt: Omerta

                                  Az omerta a hallgatás törvénye. A maffia legszigorúbb parancsa. Aki megszegi (pentito), az életével fizet. Zuschlag is tudta ezt. És hallgatott. Leülte a magáét – és a MÁSOKÉT, csendben, zokszó nélkül. S egészen biztosan bírta az ígéretet, hogy gondoskodni fognak róla és családjáról. Most Simon Gáboron a sor. Az ő eddigi hallgatása egészen tökéletes. Pedig nagyobb a tét. A kétszáznegyvenmillió sokkal több, mint a hetvenmillió. A folytatólagos elkövetés is súlyosbító tényező – hat éve nem találja a megfelelő rovatot, ahová beírhatná, hat éve nem találja a módját, hogy befizesse utána az adót. S nála még a magánokirat-hamisítás is megáll (bár nem értem, a vagyonbevallás miért nem közokirat). És akkor ott van még a két budai lakás, úgy százmillióért, és annak sincs meg a fedezete. Hacsak – miképpen egy zseniális mém rávilágít – ki nem derül, hogy Simon csak visszavitte Szanyi Tibor üres sörösüvegeit, és abból van a vagyon. Tényleg: muszáj, hogy a Szanyi nagymamájának áramszedője legyen… Mégis a Szanyi nagymamája a trolibusz. De ez legyen a Szanyi problémája. A Simoné meg az, hogy ez így nem áll meg hat év alatt. De az omerta kötelez. Mesterházy is megüzente. Megérkezett Amerikából, kijött a tranzitból, még senki sem kérdezett semmit, de már közölte, hogy „nem a PÁRT pénze van Simon Gábor számláján”. Ebből Simon Gábornak azonnal értenie kellett, hogy mégsem a PÁRT pénze van az ő számláján. Addig sejtette ezt, homályosan, egyre jobban szűkülő gyomorral, de a FŐNÖK ráerősített a gyomorszűkülésre. Mert az egyén semmi, a PÁRT minden. És Mesterházy össze is foglalta a tudnivalókat: A pénz „Simon Gábor előző életéből való forrásfelhalmozásból származik”. Ebből a mondatból látszik, hogy a kommunista pártfunkci létéhez semmi szükség kommunizmusra, semmi szükség a RENDSZERRE. Ugyanis ilyen mondatok kizárólag a Kádár-rendszerben szökkentek elő pártfunkcik meg mélyprolik fogainak kerítése mögül. „A kutya hangjelzéssel szaladt a helyszínre.” Ez az a mondat. Ezek azok a mondatok. Mesterházy életkora okán nem mondhatna ilyeneket. De csak ilyeneket mond. Mert így született. Ezek a mondatok genetikusan öröklődnek (szigorúan Kertész Ákos-i értelemben). De ez is mindegy. A lényeg, hogy Simon Gábor megértette a szót. Ő egyedül értette meg egészen pontosan, hogy mit jelent az „előző életéből származó forrásfelhalmozás”. És mert érti, hát bujkál. Kiles házainak ablakai mögül, kukucskál, leoltja a villanyt, „bézbólsapkák” és napszemüvegek mögé bújik – így rejtőzött „reformkori arcszőrzet” mögé annak idején Berecz János is. Simon Gábor autósüldözések főszereplője manapság. Ügyesen megelőz furgonokat, így rázva le a sajtót, csak nehogy mondania kelljen valamit. Mert bár pontosan érti az „előző életéből származó eszközfelhalmozást”, de még nem tudja, hogy is volt pontosan. Eddig azt hitte, előző életében egy boldog patkány volt, de most kiderült, hogy szorgos méhecske, aki felhalmozott. Forrást. És ezen a ponton van a bizonytalanság. Mert az omerta világos. Nem a PÁRT pénze. De valaki mondja már meg, hogy akkor milyen forrást halmozott, és hogyan az a szorgos kis méh?! Ez Simon Gábor sajátos, testre szabott problémája. Ezzel bíbelődik, ez elől bujkál, ezt takargatja sötétséggel, függönyökkel, futással, egy héttel későbbre halasztott lemondással a képviselőségről. Mert egy hét alatt rengeteg minden történhet. Kitörhet a világháború, nekünk szaladhat egy kóbor meteor, romba dönthet mindent az évezred földrengése, vagy esetleg Mesterházy elmondhatja az igazságot. Ha már egyszer „új korszakot nyit”. Nem így lett. Marad a szaladás, a bujkálás, a rettenet, és az omerta parancsa. És jön az ügyészség. És talán kiderül végre az igazság. Mégiscsak. Valahogyan. Bayer Zsolt Magyar Hírlap

Bayer Zsolt: Túlnyalás

                          Amikor Magyarországon jobboldali kormány kerül hatalomra, már másnap elindul az antiszemitizmus-vita. Ez alatt az értendő, hogy jobboldali kormányzás esetén a baloldali ellenzék és a zsidó szervezetek többsége antiszemitizmussal és/vagy az antiszemitizmus eltűrésével, burkolt támogatásával vádolja meg a kormányzatot, valamint rettegni kezdenek a magyar társadalomban tapasztalható erősödő antiszemitizmustól. A baloldali ellenzék és a zsidó szervezetek vádjai és aggodalmai nagyon rövid idő alatt óriási karriert futnak be az egész nyugati világban, ahonnan ugyanezek a vádak és aggodalmak kezdenek záporozni a kormányzatra és a magyar társadalomra.   Mindez természetesen a baloldali ellenzék politikai céljait szolgálja, és kimondva-kimondatlanul részét képezi a politikai csatározásnak. S ha a választásokon a baloldal kerül hatalomra, az antiszemitizmus-vita varázsütésre leáll, az antiszemitizmus vádja parancsszóra megszűnik. Nem nehéz belátni, hogy ez a rendszerváltás óta tartó politikai harcmodor jelentősen növeli a zsidóellenes sztereotípiákat. De azt is tudjuk, hogy azokat, akik ezt a fegyvert használják, a legkevésbé sem érdekli a magyarországi zsidóság sorsa, valódi hangulata és komfortérzete. Ezek egykorvolt fekete öves kommunisták, munkásőrök, egyszerű politikai kalandorok és gátlástalan gazemberek, akik a zsidóságot pusztán mint politikai eszközt és „fegyvert” szemlélik, és akik a rendszerváltás előtt boldogan fújták az Izrael-ellenes és arabbarát sípot. Ahogy Karinthy Ferenc írta róluk: „Lehet, hogy fontos a közel-keleti olaj – de nekünk mi közünk ehhez a félfasiszta vagy teljesen fasiszta Nasszerhez? Azt hallom, Kairóban, a repülőtéren a Mein Kampfot árulják, és a zsidó vallású utasokat nem engedik kiszállni. Külön tanulmány a pesti zsidó újságírók, akiknek ugyan mindnek van rokona Tel-Avivban, de most olyan kéjjel gyalázzák Izraelt és a zsidókat, mint az őseredeti nyilasok. Ja persze, ha lehet, a párt mögé bújva! Ilyenkor én is antiszemita leszek, de nem az izraeli »mesterkedésektől«, hanem ezektől a pesti firkászoktól, akik mindig túlnyalnak.” Nos, ez a múlt kísért bennünket ismét, például a Szabadság téri emlékmű, a Sorsok Háza és Szakály Sándor ügyében. A Mazsihisz (és egykorvolt munkásőre) előbb bojkottot hirdetett a kormány ellen, majd most éppen kitáncolni látszik belőle. Vezetőjük egy nap alatt bukott le és maradt szégyenteljes hazugságban, ugyanis kijelentette, soha semmilyen tájékoztatást nem kaptak a Sorsok Háza koncepciójáról, majd nyilvánosságra került a felvétel, amelyen Schmidt Mária részletesen tájékoztatja őket. De nem ez az igazán érdekes – az, hogy hazudoznak, a normális üzemmód része. Ami érdekes, az egy felmérés. A felmérést a Tett és Védelem Alapítvány megbízásából a Medián készítette 2013 novemberében. S valószínűleg azért nem került nyilvánosságra, mert az eredmények nem illenek bele a baloldal és a zsidó szervezetek kampányába. Nos, a kutatás legfontosabb megállapításai a következők: A magyarországi antiszemitizmus 2010 óta csökkenő tendenciát mutat. Ehhez az is kellett, hogy az antiszemitizmus 2003 és 2010 között – tehát a baloldal regnálása idején! – rendkívüli módon megnövekedjék, és elérje 2010-re a 28 százalékot! Erről a magas értékről csökkent 2013-ra 21 százalékra – a baloldal és a zsidó szervezetek folyamatos hisztériája közepette! Másik fontos megállapítás, hogy a parlamenti pártok támogatói között szinte azonos arányban vannak jelen antiszemiták (kivétel a Jobbik, ahol ez az arány szignifikánsan magasabb). A vizsgálat megállapítása szerint az úgynevezett „mérsékelt antiszemiták” aránya messze a legmagasabb az MSZP (25 százalék) és a DK (24 százalék) választói között. Ez az arány a Fidesz–KDNP szavazói között 19 százalék. A kutatás azt is kimutatta, hogy a magyar társadalom lényegesen elutasítóbb más etnikai, kulturális és vallási csoportokkal szemben, mint a zsidókkal. Például a legtöbben azt utasítják el, hogy egy bőrfejű költözzön a szomszédjukba (72 százalék), míg a zsidók elutasítottsága ebben a körben mindössze 38 százalék. (Egy erdélyi magyar bevándorlót is elutasít 30 százalék!) S még egy fontos megállapítás: „Az antiszemitizmus szignifikánsan erősebb azok körében, akiket születésükkor semmilyen felekezetbe nem jegyeztek be, nem vesznek részt a vallási életben, nem tartoznak semmilyen vallásfelekezethez, nem vallásosak vagy nem tudják megmondani, vallásosak-e. Ezzel szemben a felekezethez tartozás, a vallási életben való jobbára szimbolikus részvétel, a »maga módján való« vallásosság kisebb előítéletességgel jár.” Ezért teljesen felesleges és ostoba a magyarországi egyházak elleni kampány is. A magyar kormány pedig akkor jár el helyesen, ha nem hagyja magát zsarolni, hanem a maga útját járja. Egy olyan országban, ahol a lakosság több mint kétharmada mentes mindennemű előítéletességtől. Minden más: hazugság és aljas politikai propaganda. Gazemberek műve. Bayer Zsolt Magyar Hírlap

Bayer Zsolt: Sajnálat és bánat

„Alvy Singer: Dehogy vagyok paranoiás! Nem tehetek róla, hogy az ilyesmit meghallom! Nemrég együtt ebédeltem néhány sráccal az NBC-től. Leettem magam, és szóltam a pincérnek, hogy hozzon nekem valami oldószert. Mire Tom Cristy odasúgta a pincérnek, hogy biboldószert hozzon, érted?! Nem oldószert, biboldót! Nem oldó, biboldó! Most fölfogtad? Rob: Idefigyelj, Max, én őszintén mondom neked, hogy… Alvy Singer: Nagyon kérlek, hogy ne hívj engem Maxnak! Rob: Miért, szerintem ezt a nevet neked találták ki! Alvy Singer: Azért, mert nem… Rob: Szóval, Max, ne keress mindenben összeesküvést, jó? Alvy Singer: Na jó, tessék, ezt hallgasd meg! Voltam a lemezboltban, tudod, van ott az olyan szőke, Elvis-frizurás eladó, az a derék nagy barom! Bemegyek, meglát, és azt mondja, ja igen, nálunk ezen a héten Wagner-vásár van! Wagner, Max! Wagner! Érted?! Na jó, én tudom, hogy miért mondta ezt olyan jelentőségteljesen, hogy Wagner.” Íme, Woody Allen halhatatlan párbeszéde az Annie Hallból. És nagyjából ennyi elég is, ha meg akarjuk érteni a holokauszt hetvenedik évfordulója kapcsán zajló eseményeket. De mivel maximalisták vagyunk, hát vesszük a fáradságot, és elbolyongunk kissé a közelmúlt eseményeiben, hogy világos legyen mindenki számára, mennyire nincs új a nap alatt. Zoltai Gusztáv 2000-ben jelentette ki New Yorkban, hogy a holokausztra nincs bocsánat. E sommás kijelentés azonban egyáltalán nem akadályozza meg a legkülönbözőbb zsidó szervezeteket abban, hogy állandóan bocsánatkérést követeljenek a zsidóüldözésekben részt vevő országoktól, népektől, egyházaktól, a világtól. Magyarország pedig kitüntetett szerepet kap valamiért ezekben a követelésekben. Éppen tíz évvel ezelőtt, a holokauszt hatvanadik évfordulójának rendezvényein jelentette ki az állami kitüntetését most visszaadó Randolph L. Braham professzor Washingtonban a következőket: „Könnyebben hegednének a sebek, ha a magyar államfő vagy miniszterelnök a Parlamentben szólna Magyarország 1944-ben viselt felelősségéről, és elhangozna végre egy őszinte bocsánatkérés.” Majd 2004. március 12-én éppen a Magyar Hírlapnak nyilatkozta a következőket: „Jacques Chirac francia elnöktől és más államfőktől eltérően a magyar állami vezetők még nem kértek hivatalosan bocsánatot a zsidók ellen elkövetett gyilkosságokért.” A professzor urat már 2004-ben cserbenhagyta az emlékezete, és azóta újfent eltelt tíz esztendő! Mert lássuk a tényeket: 1990 nyarán Antall József miniszterelnök és Göncz Árpád államfő tisztelgett és hajtott fejet a nyilasok áldozatainak akkor felavatott emlékművénél. Az a főhajtás és tisztelgés - mint az emlékmű maga – egyenlő volt a bocsánatkéréssel. Ám mindjárt a sorban következő kormányfő is megtette a kötelező gesztust. Horn Gyula 1994-ben kormányzása legelső aktusaként a Parlamentben bocsánatot kért a zsidóságtól a második világháborúban neki okozott szenvedésekért. De visszamehetünk az időben kicsit korábbra is. A magyarországi református egyház már 1946-ban (!), Ravasz László püspök kezdeményezésére a következő nyilatkozatot adta ki: „Az egyház megvallja bűnét, amellyel Isten fölségét megsértette. Megsértette azzal, hogy a tőle vett prófétai tisztét hűségesen nem teljesítette. Elmulasztotta inteni a népet és felsőbbségét, amikor mindkettő Isten törvényeivel ellenkező útra tért, s nem állt ki egész bátran az ártatlanul üldözöttek mellett.” S ha már szóba hoztuk a hatvanadik évforduló eseményeit, hát lássuk, mi is történt az ötvenedik évfordulón, 1994-ben! Horn Gyula bocsánatkérésén túlmenően a a Magyar Katolikus Püspöki Kar és a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa is nyilatkozatot adott ki: „Nemcsak az esztelen gonoszság képviselőit terhelte felelősség, hanem azokat is, akik bár egyházaink tagjainak vallották magukat, mégis félelemből, gyávaságból vagy megalkuvásból eltűrték zsidó embertársaik tömeges megalázását, elhurcolását és meggyilkolását. Az ötven évvel ezelőtt végbement katasztrófa idején elkövetett ezen mulasztásokért Isten színe előtt bocsánatot kérünk.” Ám akkor mindjárt megérkezett a válasz, amelyben a zsidó szervezetek kifogásolták, hogy az egyházak csak a mulasztásokért kértek bocsánatot (!?), de nem tértek ki a tényleges felelősségükre. De ugyanígy hiába adta ki II. János Pál pápa a Megfontolások a soáról című dokumentumát, azzal az volt a baj, hogy a Szentatya csupán az egyház „fiainak és leányainak vétkeit” kárhoztatja, és nem az egész egyhá-zét. (Ez már az elmebaj minősített esete…) Aztán az első Orbán-kormány bevezette 2000-ben a holokauszt áldozatainak emléknapját, aztán… Nincs aztán. Ugyanaz van, mint mindig. Mint az ötvenedik, hatvanadik évfordulón. S ugyanez lesz a nyolcvanadikon is. Az ember pedig pontosan tudja és a zsigereiben érzi, miről is szól valójában ez a kutyakomédia. És azt is tudja pontosan, hogy normális ember egyszer kér bocsánatot. Mert másodszor már nincs miért. Mert aki nem bocsát meg elsőre, az nem is akar megbocsátani. Az mást akar. Az a más meg nem a mi dolgunk. Hogy is mondja Annie az Annie Hallban, amikor a Sajnálat és bánat című filmre akarja vinni Alvy? – Te, Alvy, nekem most semmi kedvem öt óra nácizmushoz! Nekünk sincs kedvünk hozzá. Ezt kéretik tudomásul venni. Bocsánat helyett.  

Cigányrabszolgák

Kedves Barátaink!

Mozgalmunk egyik tagja - aki saját bevallása szerint maga is cigány származású - elküldte nekünk második rövidke, de annál megrázóbb írását is nekünk közzétételre, azzal a kérésével, hogy az általa megadott álnéven tegyük fel az oldalunkra, mert fél az áljogvédők és bizonyos cigány vezetők "megtorlásaitól". Kérjük, minél többen osszuk meg! Barátsággal: Mészáros László   Létezik. Nem magyar tartja rabszolgaságban a cigányságot. Hanem a sajátjaik. Csak, hogy jobban értsétek. A rabszolgaságot nem választani szokták, hanem rákényszeríteni valakikre. - Hogy éltek? Kié ez a ház? - Mi csak albírletbe vagyunk. Nem lehet rá lakásfenntartásit kérni? - Kell egy bérleti szerződés. - Ja, akkor haggyuk. - Miért? - Ússe ad. - Ki nem ad? - Hát akijjé a ház. - Hogy lett az övé? - Kamatra vettünk fő pízt, mikor meghalt az uram. Há mibül csináttam vóna virrasztást? - Van róla papírod? - Nincs. Jöttek, oszt má nem is az enyimé a ház. Aszonták ha fizetek albírletet maradhatok. Kiskirályságok. A helyi cigány vezetők kiskirályságai. Nem tisztelik őket,hanem félnek tőlük. A két dolog között hatalmas a különbség. Függnek tőlük. Csak a postást kellene követni akkor, amikor családi pótlékos nap van. Megjelennek az embereik. Beszedik az uzsorát. Hogy a gazda jóllakjon. A szegény cigány nem számít, nem néznek azok sem embert sem Istent. Nyúzzák őket. Csak már nem olyan formában mint a középkorban a cigány rabszolgákat. Ez mai, az uzsorázás is rabszolgatartás - ez a "modern rabszolgaság". Cinka Panna

Mi a különbség Simon és a többi MSZP-s között?

 

Már csak egy utolsó kérdés

 

Van aki így szolgálja a hazát - köszönjük, a haza nem kér belőle - belőlük!

 

Szentmihályi Szabó Péter: Ezt a társaságot hívják globalista komprádor burzsoáziának, vagyis liberálisoknak

                          Kíváncsi lennék, az „Összefogás” híveit egyáltalán nem zavarja-e az a logikai bukfencsorozat, amelyet korábban egymást hevesen utáló vezetőik végrehajtanak, sajtójuk éljenzése közben. Mivel már senki sem azonos tegnapi önmagával, és nem is emlékszik, mit mondott egy órával ezelőtt, csakis a kollektív amnézia esete foroghat fenn balliberális oldalon. Nekik külön, saját maguk számára létre kellene hozniuk egy Balliberális Emlékezet Bizottságát a kampány sikere érdekében. A Pakssal kapcsolatos álláspont abszurd elemeit mellőzném, különös tekintettel a Szovjetunióhoz való csatlakozás rémképének felvázolását, nem is szólva a „putyinizmus” veszélyeiről. Ráadásul maga az őszödi rém nyilatkozta a napokban, hogy „Putyin karizmatikus vezető, nem volt vele nehéz tárgyalni. Amit megígért, azt teljesítette, soha nem vert át”. Az is rejtély, az elszánt hívek miért lelkesednek az ellenzék által nélkülözhetetlennek vélt adóemelésekért és megszorításokért, mert a „fájni fog, de aztán jó lesz” mazochizmusa mégsem lehet jellemző több százezer emberre. A valóság irracionális értelmezése, sőt teljes tagadása sosem volt idegen ezektől a köröktől, de azért az mégis nagy pimaszság, hogy a 4-es metrót egyenesen Tarlós István nagy álmának nevezik, amely esetleg szétfoszlik, ha nem sikerül határidőre átadni a főváros utazóközönségének. A teljes emlékezetkiesésben nem szenvedők ugyanis a zseniális beruházás ötletét és elindítását Demszky Gábornak, Budapest egykori hercegének tulajdonítják, és egyszerűen lehetetlen volt nem befejezni, mert akkor az lett volna a kampánytéma, nem is szólva több százmilliárd forint teljesen elfecsérelt közpénzről. A totális ideológiai és politikai zűrzavar, kapkodás, fenyegetőzés azt sugallja, hogy már nem is próbál a „baloldal” kiizzadni bármilyen racionális programot, mert még saját hazugságaihoz is képtelen akár egy hétig ragaszkodni. Az atomerőmű-ellenes tüntetés jelszava (Házat, hazát nem adunk!) első fele igaz, a házukat nem adják, de a hazát igen, bármikor. Ezt a társaságot hívják globalista komprádor burzsoáziának, vagyis liberálisoknak - semmi kétség,  a „baloldalisághoz” semmi közük, még akkor sem, ha tetőtől talpig vörösbe öltöznek a szegénység gazdag barátai. Őket az igazság messze elkerüli, és sohasem szabadítja fel. Hogy az amnéziások is felfogják: a jó erkölcsbe ütköznek naponta, és remekül szórakoznak a hiszékenyek együgyűségén. Szentmihályi Szabó Péter Magyar Hírlap

A nemzet megsebzett lelke - érdekes beszélgetés Schmidt Máriával, Terror Háza Múzeum főigazgatójával

                              Schmidt Mária a Terror Háza Múzeum főigazgatója nem titkolja, a Sorsok Háza koncepciójának kidolgozójaként a második világháború és a holokauszt tematikájában is szeretné megtörni a balliberális értelmezési és véleménymonopóliumot. Schmidt Mária szerint nem lehet kétségbe vonni, hogy 1944. március 19., a német megszállás napja cezúra Magyarország XX. századi történelmében. Úgy véli, valójában nincs vita a magyar felelősség kérdésében. – Nem igaz, hogy mindenki kollaborált. Ahogy az sem igaz, hogy senki sem kollaborált – mondja a történész a német bevonulás utáni időszakról.   – Hadd kezdjem a beszélgetést egy idézettel! „A német megszállókat virágesővel, kedvesen fogadták hazánkban.” Történészként mi a véleménye erről a mondatról? – Valóban így történt. Ausztriában. Meg lehet nézni a felvételeket, ott óriási lelkesedéssel, virágokkal fogadták a bevonuló németeket, élükön Adolf Hitlerrel. – De a szerző „hazánkról” írt. – Biztos egy osztrák írta ezt. – Karsai László történész írta a Népszabadságban múlt csütörtökön. – Ez annyira abszurd, hogy nem kommentálnám. – Számított arra, hogy a német megszállás és a holokauszt hetvenedik évfordulója olyan heves indulatot vált ki a magyar közéletben, mint amit az elmúlt hetekben tapasztaltunk? – Arra számítottam, hogy a kampány heves vitákat fog hozni. Abban reménykedtem, hogy ezek a viták a jelenről és a jövőről szólnak majd, hiszen a választási kampányban a különféle elképzeléseket kell a választók elé tárni. A balliberális politikai, értelmiségi tábor ehelyett a múlt rég megvívott csatáit próbálja feleleveníteni, amit kontraproduktívnak tartok, és nem hiszem, hogy a múlt tisztázását szolgálná. – Hanem mit? – Inkább a polarizációt. Álmomban sem gondoltam volna, hogy az 1944. március 19-i német megszállást, amely a XX. századi magyar történelem egyik legszomorúbb és legsúlyosabb következményekkel járó eseménye, nem mindenki tekinti cezúrának. Nem gondoltam, hogy bárki is vitatná: ekkor a második világháborúnak az egész magyarság számára legszörnyűbb szakasza kezdődött el. – Mintha a történelem ismételné önmagát. 2002-ben az akkori kampány idején éles vitát váltott ki az ön által vezetett Terror Háza Múzeum létrehozása. Most a Józsefvárosi pályaudvarra tervezett, a holokauszt gyermek áldozatainak emléket állító Sorsok Háza miatt támadják. Kritikusai szerint a Sorsok Háza koncepciójának kidolgozójaként az embermentésre koncentrálva a holokausztért viselt magyar felelősség eltüntetésén dolgozik. Mi erre a válasza? – Egyik részről az a vád ér, hogy nem tudni még, mi lesz az új intézményben. Másrészt úgy látszik, a bírálók nagyon is tudják. Annyiban kísértetiesen ismétlődik a múlt, hogy ugyanazok az emberek ugyanazzal a vehemenciával támadják a Sorsok Házát, mint akik annak idején a Terror Háza Múzeumot kritizálták. Sokan akkor sem vették a fáradságot, hogy megismerjék bírálatuk tárgyát. Ez az intellektuális igénytelenség jele. Enn A Terror Háza Múzeum létrehozásakor hatalmas kudarcot szenvedtek el, és most attól félnek, hogy a második világháború és a holokauszt tematikájában is kikerül a kezükből az értelmezési monopólium. Másrészt olyan félelmeik is vannak, hogy ha egy ilyen projekt sikeresen megvalósul, akkor nehéz lesz fenntartani, folytatni az Orbán-kormánnyal, a magyar jobboldallal szemben azt az antiszemitizmus, a szélsőségekkel való összejátszás vádját ismételgető támadássorozatot, amely napi szinten éri Magyarországot a külföld részéről. – Kérem, segítsen a kritikusainak, és foglalja össze tömören a Sorsok Házában megvalósítandó koncepció lényegét! – Abból indulunk ki, hogy a mai fiatalok egészen mások, mint amilyenek akár húsz-harminc évvel ezelőtt voltak a hasonló korúak. Ahhoz, hogy fel tudjuk kelteni az érdeklődésüket egy nagyon régen, hetven évvel ezelőtt történt esemény iránt, az ő nyelvükön kell elmondanunk a történetet. Ez nagyon nehéz feladat. Először azt szeretnénk elérni, hogy megérintsük a Sorsok Házába látogató tizenéves fiatalok szívét, azután azt, hogy kérdéseik legyenek, majd lehetőséget biztosítunk, hogy a kérdéseiket feltegyék, és azokra válaszokat is kapjanak. Ez ad esélyt arra, hogy a hetven éve történteket egy értelmezési keretbe helyezhessék. – De mit akarnak pontosan megmutatni a fiataloknak? – Azt, hogy abban az időben fiatalok, gyerekek nem maradhattak többé fiatalok és gyerekek, felnőtté kellett válniuk, mert a nagyvilág, a történelem beleszólt az életükbe. Szétverte a családjukat, sokuknak az életét is elvette, sokukat bujkálni kényszerített. Akik ezt túlélték, nem gyerekként kezdték újra az életüket, hiszen olyan tapasztalatokat szereztek, amelyeket egy fiatal normális körülmények között nem szerez meg. A másik, amit el akarunk mondani, az az, hogy az ember felelős a sorsáért, döntéseket hoz. Azoknak a sorsát is megismerhetik a látogatók, akik döntési helyzetben voltak. Azokét is, akik tettesek voltak, és a rosszat választották, de azokét is, akik kinyújtották a kezüket az üldözöttek felé, még ha az veszélyekkel is járt. Azt is meg akarjuk mutatni a mai fiataloknak, hogy mindig lehet a jót választani. Nekünk nem az a dolgunk, hogy kutatómunkát végezzünk, hiszen ez egy feltárt korszak hatalmas szakirodalommal…  Szerető Szabolcs MNO