Van aki így szolgálja a hazát - köszönjük, a haza nem kér belőle - belőlük!

Szentmihályi Szabó Péter: Ezt a társaságot hívják globalista komprádor burzsoáziának, vagyis liberálisoknak

                          Kíváncsi lennék, az „Összefogás” híveit egyáltalán nem zavarja-e az a logikai bukfencsorozat, amelyet korábban egymást hevesen utáló vezetőik végrehajtanak, sajtójuk éljenzése közben. Mivel már senki sem azonos tegnapi önmagával, és nem is emlékszik, mit mondott egy órával ezelőtt, csakis a kollektív amnézia esete foroghat fenn balliberális oldalon. Nekik külön, saját maguk számára létre kellene hozniuk egy Balliberális Emlékezet Bizottságát a kampány sikere érdekében. A Pakssal kapcsolatos álláspont abszurd elemeit mellőzném, különös tekintettel a Szovjetunióhoz való csatlakozás rémképének felvázolását, nem is szólva a „putyinizmus” veszélyeiről. Ráadásul maga az őszödi rém nyilatkozta a napokban, hogy „Putyin karizmatikus vezető, nem volt vele nehéz tárgyalni. Amit megígért, azt teljesítette, soha nem vert át”. Az is rejtély, az elszánt hívek miért lelkesednek az ellenzék által nélkülözhetetlennek vélt adóemelésekért és megszorításokért, mert a „fájni fog, de aztán jó lesz” mazochizmusa mégsem lehet jellemző több százezer emberre. A valóság irracionális értelmezése, sőt teljes tagadása sosem volt idegen ezektől a köröktől, de azért az mégis nagy pimaszság, hogy a 4-es metrót egyenesen Tarlós István nagy álmának nevezik, amely esetleg szétfoszlik, ha nem sikerül határidőre átadni a főváros utazóközönségének. A teljes emlékezetkiesésben nem szenvedők ugyanis a zseniális beruházás ötletét és elindítását Demszky Gábornak, Budapest egykori hercegének tulajdonítják, és egyszerűen lehetetlen volt nem befejezni, mert akkor az lett volna a kampánytéma, nem is szólva több százmilliárd forint teljesen elfecsérelt közpénzről. A totális ideológiai és politikai zűrzavar, kapkodás, fenyegetőzés azt sugallja, hogy már nem is próbál a „baloldal” kiizzadni bármilyen racionális programot, mert még saját hazugságaihoz is képtelen akár egy hétig ragaszkodni. Az atomerőmű-ellenes tüntetés jelszava (Házat, hazát nem adunk!) első fele igaz, a házukat nem adják, de a hazát igen, bármikor. Ezt a társaságot hívják globalista komprádor burzsoáziának, vagyis liberálisoknak - semmi kétség,  a „baloldalisághoz” semmi közük, még akkor sem, ha tetőtől talpig vörösbe öltöznek a szegénység gazdag barátai. Őket az igazság messze elkerüli, és sohasem szabadítja fel. Hogy az amnéziások is felfogják: a jó erkölcsbe ütköznek naponta, és remekül szórakoznak a hiszékenyek együgyűségén. Szentmihályi Szabó Péter Magyar Hírlap

A nemzet megsebzett lelke - érdekes beszélgetés Schmidt Máriával, Terror Háza Múzeum főigazgatójával

                              Schmidt Mária a Terror Háza Múzeum főigazgatója nem titkolja, a Sorsok Háza koncepciójának kidolgozójaként a második világháború és a holokauszt tematikájában is szeretné megtörni a balliberális értelmezési és véleménymonopóliumot. Schmidt Mária szerint nem lehet kétségbe vonni, hogy 1944. március 19., a német megszállás napja cezúra Magyarország XX. századi történelmében. Úgy véli, valójában nincs vita a magyar felelősség kérdésében. – Nem igaz, hogy mindenki kollaborált. Ahogy az sem igaz, hogy senki sem kollaborált – mondja a történész a német bevonulás utáni időszakról.   – Hadd kezdjem a beszélgetést egy idézettel! „A német megszállókat virágesővel, kedvesen fogadták hazánkban.” Történészként mi a véleménye erről a mondatról? – Valóban így történt. Ausztriában. Meg lehet nézni a felvételeket, ott óriási lelkesedéssel, virágokkal fogadták a bevonuló németeket, élükön Adolf Hitlerrel. – De a szerző „hazánkról” írt. – Biztos egy osztrák írta ezt. – Karsai László történész írta a Népszabadságban múlt csütörtökön. – Ez annyira abszurd, hogy nem kommentálnám. – Számított arra, hogy a német megszállás és a holokauszt hetvenedik évfordulója olyan heves indulatot vált ki a magyar közéletben, mint amit az elmúlt hetekben tapasztaltunk? – Arra számítottam, hogy a kampány heves vitákat fog hozni. Abban reménykedtem, hogy ezek a viták a jelenről és a jövőről szólnak majd, hiszen a választási kampányban a különféle elképzeléseket kell a választók elé tárni. A balliberális politikai, értelmiségi tábor ehelyett a múlt rég megvívott csatáit próbálja feleleveníteni, amit kontraproduktívnak tartok, és nem hiszem, hogy a múlt tisztázását szolgálná. – Hanem mit? – Inkább a polarizációt. Álmomban sem gondoltam volna, hogy az 1944. március 19-i német megszállást, amely a XX. századi magyar történelem egyik legszomorúbb és legsúlyosabb következményekkel járó eseménye, nem mindenki tekinti cezúrának. Nem gondoltam, hogy bárki is vitatná: ekkor a második világháborúnak az egész magyarság számára legszörnyűbb szakasza kezdődött el. – Mintha a történelem ismételné önmagát. 2002-ben az akkori kampány idején éles vitát váltott ki az ön által vezetett Terror Háza Múzeum létrehozása. Most a Józsefvárosi pályaudvarra tervezett, a holokauszt gyermek áldozatainak emléket állító Sorsok Háza miatt támadják. Kritikusai szerint a Sorsok Háza koncepciójának kidolgozójaként az embermentésre koncentrálva a holokausztért viselt magyar felelősség eltüntetésén dolgozik. Mi erre a válasza? – Egyik részről az a vád ér, hogy nem tudni még, mi lesz az új intézményben. Másrészt úgy látszik, a bírálók nagyon is tudják. Annyiban kísértetiesen ismétlődik a múlt, hogy ugyanazok az emberek ugyanazzal a vehemenciával támadják a Sorsok Házát, mint akik annak idején a Terror Háza Múzeumot kritizálták. Sokan akkor sem vették a fáradságot, hogy megismerjék bírálatuk tárgyát. Ez az intellektuális igénytelenség jele. Enn A Terror Háza Múzeum létrehozásakor hatalmas kudarcot szenvedtek el, és most attól félnek, hogy a második világháború és a holokauszt tematikájában is kikerül a kezükből az értelmezési monopólium. Másrészt olyan félelmeik is vannak, hogy ha egy ilyen projekt sikeresen megvalósul, akkor nehéz lesz fenntartani, folytatni az Orbán-kormánnyal, a magyar jobboldallal szemben azt az antiszemitizmus, a szélsőségekkel való összejátszás vádját ismételgető támadássorozatot, amely napi szinten éri Magyarországot a külföld részéről. – Kérem, segítsen a kritikusainak, és foglalja össze tömören a Sorsok Házában megvalósítandó koncepció lényegét! – Abból indulunk ki, hogy a mai fiatalok egészen mások, mint amilyenek akár húsz-harminc évvel ezelőtt voltak a hasonló korúak. Ahhoz, hogy fel tudjuk kelteni az érdeklődésüket egy nagyon régen, hetven évvel ezelőtt történt esemény iránt, az ő nyelvükön kell elmondanunk a történetet. Ez nagyon nehéz feladat. Először azt szeretnénk elérni, hogy megérintsük a Sorsok Házába látogató tizenéves fiatalok szívét, azután azt, hogy kérdéseik legyenek, majd lehetőséget biztosítunk, hogy a kérdéseiket feltegyék, és azokra válaszokat is kapjanak. Ez ad esélyt arra, hogy a hetven éve történteket egy értelmezési keretbe helyezhessék. – De mit akarnak pontosan megmutatni a fiataloknak? – Azt, hogy abban az időben fiatalok, gyerekek nem maradhattak többé fiatalok és gyerekek, felnőtté kellett válniuk, mert a nagyvilág, a történelem beleszólt az életükbe. Szétverte a családjukat, sokuknak az életét is elvette, sokukat bujkálni kényszerített. Akik ezt túlélték, nem gyerekként kezdték újra az életüket, hiszen olyan tapasztalatokat szereztek, amelyeket egy fiatal normális körülmények között nem szerez meg. A másik, amit el akarunk mondani, az az, hogy az ember felelős a sorsáért, döntéseket hoz. Azoknak a sorsát is megismerhetik a látogatók, akik döntési helyzetben voltak. Azokét is, akik tettesek voltak, és a rosszat választották, de azokét is, akik kinyújtották a kezüket az üldözöttek felé, még ha az veszélyekkel is járt. Azt is meg akarjuk mutatni a mai fiataloknak, hogy mindig lehet a jót választani. Nekünk nem az a dolgunk, hogy kutatómunkát végezzünk, hiszen ez egy feltárt korszak hatalmas szakirodalommal…  Szerető Szabolcs MNO  

Mit akartok még cigány vezetők?

                            Minden akartatok, ami a magyarnak van. Akartatok saját önkormányzatot. Kaptatok helyit, megyeit és országost is. Akartatok képviselőt. Kaptatok helyit, megyeit, országost. Akartatok szervezeteket. Kaptatok helyit, megyeit, országost. Akartatok jogokat és segílyeket. Kaptatok segílyt meg Mohácsi Viktóriát. Akartatok EU képviseletet. Kaptatok azt is. Integrációt kiabáltok, de önnön magatokat szegregáljátok. Mindent megadott a GÁDZSÓ. És mégis mi a valóság? Nyomor. Bűnözés. Nyomor és bűnözés. Éhezés. Tetű. Kosz. Gyerekek védelemben. Nevelőszülők. Intézet. Düh. Agresszió. Szeretetlenség. Utálat. Feszültség. - Mit akartok ti szegény cigány nép? - Mi semmit. Csak kenyeret a pulyáknak. A gyerekek pedig kórusban: Cigányországot! - Gyerekek, hol hallottátok ezt a szót? Ki mondta ezt nektek? Lehajtja mind a fejét. Várom a választ, elszaladnak. Egy ott marad. - Hol hallottad? - Nem mondhatom el - és elszalad. Cinka Panna – álnéven írok, mert én is félek a cigányvezetőktől

Szentmihályi Szabó Péter: Próbálok finoman fogalmazni, bevallom, egyre nehezebben megy

                        Az immár nem miniszterelnök-jelölt Bajnai Gordon egy New York-i egyetemen tartott előadást, az utóbbi években, mondhatjuk, hazajár Amerikába, hogy a maga szerény módján öregbítse hazánk jó hírnevét. Előadásának lényege az volt, hogy a Fidesz újabb győzelme esetén hazánk egész Európát, sőt Amerikát is megfertőzheti a posztszovjet típusú kormányzási módszer megerősödésével. Próbálok finoman fogalmazni, bevallom, egyre nehezebben megy. A magyar balliberális oldal valóban posztszovjetnek nevezhető, éppen ezt a „veszélyes mintát” próbálják egész Európában elfeledni, vagyis minden igaz, csak megfordítva. Sajátos módon a nemzeti kormányok mindig „destabilizációval” fenyegetik a piacbarát, jogállami demokráciát, így tehát Bajnai számára nyilvánvaló, hogy a választásnak ez a tétje, nem az a mellékes körülmény, hogy minél nagyobb nyugati támogatással visszaszerezzék a hatalmat. Abban viszont egyetértünk, hogy ez a választás hosszú távra meg fogja határozni Magyarország jövőjét, még szerencse, hogy erről itthon fogunk dönteni. A paksi atomerőmű bővítésének kampánycélú támadása beleillik ebbe a logikába, amely szerint inkább energiatakarékossági intézkedésekkel kellene csökkenteni húsz-harminc százalékkal a lakossági fogyasztást. Az előadás vége természetesen a történelem átírására tett kísérletekről szól, de mindegy is, a csapás fő iránya az, hogy egyrészt az Orbán-kormány egyszerre bal- és jobboldali populista, másrészt Oroszországgal kapcsolatban elvesztette maradék szuverenitását. Kíváncsi lennék, egy elfogulatlan és valamelyest tájékozott amerikai számára összerakható volt-e a fejtegetés, vagy levonta a tanulságot: Európát és Amerikát kizárólag a Bajnai-féle összefogás mentheti meg a posztszovjet, orosz, ázsiai veszedelemtől, az „erős emberek” önkényuralmától. Az őszödi rém alighanem gyújtóbb hatású beszédet tudott volna tartani Amerikában, de ő csak itthon mondja, át kell lépni a Fideszt, nem is kell törődni vele. Előbb-utóbb Mesterházy is köteles lesz valami újabb, még nagyobb ívű beszéddel előrukkolni, bár persze semmi sem kötelező azoknak, akiknek kötélből vannak az idegeik, és hagynak még egy kis gondolkodási időt, hogy a rezsihajhász nép visszatérjen a helyes útra, ne is álmodjon semmiféle csökkentésről, inkább az elkerülhetetlen megszorításokról, amelyek hatására visszatér az amerikai és európai befektetők bizalma. Talán még a bankok is újra adnak devizában felvehető kölcsönt. Szentmihályi Szabó Péter Magyar Hírlap  

Kuncze Gábor a "hiteles ember" - a változás garanciája

                  Kuncze, a volt belügyminiszter, aki négyszer volt az SZDSZ elnöke és ötször parlamenti képviselő, mint a változás letéteményese MSZP-s, Együtt 2014-es, DK-s, PM-es logók előtt. Egy olyan Összefogás jelöltjeként, amely miniszterelnökjelöltje Mesterházy Attila, akiről másfél hónapja azt mondta: Mesterházy Attilában nem látom azokat a tulajdonságokat, amelyek egy kormányfő esetében elengedhetetlenek. Mára viszont úgy gondolja ez a nagyon hiteles ember, hogy ha Mesterházyból miniszterelnök nem is lesz, ő még a listáról lehet képviselő, és az ha országnak ez nem is jó, de neki mindenképpen. És számára ez a lényeg!

Bayer Zsolt: Kötél

                          „Mi csináltuk meg a »köteles akciót is«. Semmi kétség: ami elhangzik, az képileg erőteljes, sőt durva, de nem agresszív és nem fenyegető. Kövér nem akar akasztani. De amit mond, az – egy kis rossz szándékkal – ellene fordítható. Még kiforgatni se nagyon kell, csak kihasználni a benne rejlő lehetőségeket (…) És összerakjuk. Fölhozatjuk még aznap reggel az egy szem kazettát, ami van, lejátsszuk a sajtónak. Szili Kati félig oldalra hajtott fejjel, sírós hangon mondja el, hogy ez milyen borzasztó. Nagyszombaton Lendvai Ildikó még a Fidesznek kézbesít mindenfajta leveleket, és elindítjuk azt az SMS-kampányt, amelynek a vége a köteles tüntetés.” Gyurcsány Ferenc mondatai ezek, amelyeket Debreczeni Józsefnek ad elő, aki mindezt kiadja könyvben. Pusztán ezért a néhány mondatért örökre el kellett volna takarítani ezt a mocskot a politika és a nyilvánosság tereiből. Ehhez képest a baloldal ismét megváltóként tekint rá, s ő ismét miniszterelnöki ambíciókat dédelget magában. Ehhez képest a Mesterházyhoz írt nyílt levél aláíróit faggatja Bolgár meg a közmédia, hogy miért tartják fontosnak Gyurcsány eltávolítását. Mindenki meghülyült… És ilyen előzmények után érkeztünk el a szocialisták hét végi kongresszusához, amelyen egy valamikori munkásőr állat belesüvöltötte Mesterházy ostoba, túlmozgásos beszédébe, hogy „kötelet!” Mármint hogy kötelet nekünk. Mesterházy pedig, megmámorosodva a tömeg hangulatától, úgy folytatta a beszédét, hogy beleszőtte az egykor volt munkásőr állat óhaját, és megerősítette azt. Amúgy ez maga a magyarországi baloldal. 1919 méltó örököse. Már a rendszerváltás hajnalán sajnálkozott a baloldali „értelmiség”, amiért elvitték a Vérmezőről Kun Béla „remek” szobrát. Hiányzott nekik, s hiányzik azóta is. Méltó örökösei ők Kun Bélának, Lukács Györgynek, Szamuelynek – s a többi hóhérnak. Méltó örökösei az 1945 utáni ávósoknak, keretlegényeknek. Az 1956 utáni gyilkosoknak. S azzal igyekeznek megdicsőülni, hogy az elvtársak közülük is sokat felkötöttek. Ez nem megdicsőülés. Csak patkányharc. S mert békés volt a rendszerváltás, hát egy valamikori munkásőr bele tudja süvíteni a Mesterházy alakú pillanatnyi űrbe, hogy kötelet nekik. A Mesterházy alakú űr pedig megelevenedik az ismerős hangtól, és boldogan felkapja a szót. Aztán – mert gyáva, mint az összes elvtársa – az egészet letagadja. És marad mivelünk a „kötelet nekik” üvöltés. Marad a munkásőr, Lenin-fiú meg ávós mentalitás, csak azért, mert huszonöt évvel ezelőtt hagytuk futni őket. S ez a kötél, ez az üvöltés nem zavarja az elvtársakat. A máskor oly kényes „demokratikus sokaság” – pfúj, micsoda blaszfémia! – most befogja a pofáját, és vagy illedelmesen félrenéz, vagy együtt hazudozik a gyáva vezérével. A Népszabadság pedig vezércikket ír ezzel a címmel: „Felajzott”. S gondolná a gyógyíthatatlanul naiv polgár, ez nyilván az akasztással fenyegetőző egykorvolt munkásőrnek szól – de nem. Kövér Lászlót cseszegetik benne. Mert ezt a kötelet ők is szeretik. Szeretnék. Megértik. Vágyják és óhajtják. Százesztendős hagyomány kötelezi erre őket. Mert mi hagytuk, sajnos, huszonöt évvel ezelőtt. Most már mindegy. Most már marad a harc. Tényleg ez a harc lesz a végső. Ha most veszítenek, akkor örökre eltakarodnak. Szépen, sorba állva eltűnnek a semmiben. Ennyi csak a tét. A tét az a kötél. Amit ezek mindig megúsztak, nekünk viszont fonják, száz éve immár. A Lenin-fiúk, az ávósok, a munkásőrök, a pártfunkcik, a gyurcsányok meg a mesterházyk. Még egyszer, hogy is mondta a rohadék? „Kövér nem akar akasztani. De amit mond, az – egy kis rossz szándékkal – ellene fordítható. Még kiforgatni se nagyon kell, csak kihasználni a benne rejlő lehetőségeket (…)” Hát, persze. Ez a különbség éppen. Hogy ezek viszont akarnak akasztani. Nem kell kiforgatni a mondandójukat, és nem kell hozzá rossz szándék. Csak figyelem kell, és óvatosság, és megfelelő mennyiségű harag. Hogy eltakarítsuk végre az összeset. A köteleikkel együtt. Vigyék, és akasszák fel egymást újra. Annak nincs semmi akadálya. Bayer Zsolt Magyar Hírlap

Stefka István: Megfélemlítés - Magukat zsidónak valló barátaim unszoltak, hogy írjak ezekről a kérdésekről

                            A szocialisták hét végi miniszterelnök-jelölti kongresszusán nemcsak könnyeket csalt a szemekbe Mesterházy Attila, amikor a gyermekkoráról mesélt, de arról is értekezett, hogy ha ők kerülnek hatalomba – mármint a baloldal –, akkor megszűnik a félelem. Micsoda hazugság ez? Hiszen percről percre a balliberálisok gerjesztik a félelmet, rabul akarják ejteni, saját lelki börtönébe akarják zárni a társadalmat úgy, hogy a szólásszabadságot is cenzúráznák.   Újra kísértet járja be Magyarországot, Rákosi, Gerő, Révai kísértete. Mintha megint az ötvenes években élnénk. Mostanság a balliberális ellenzék, a balos megmondóemberek ugyanazt a verbális erőszakot – fizikait még nem – alkalmazzák, mint hatvanöt évvel ezelőtt. Ellentmondást nem tűrő szavak a sajtóban, a nyilvánosság előtt, minden alapot nélkülöző vádak, amelyekre aligha lehet válaszolni, mert úgy tűnne, hogy védekezik a megvádolt. Melyek ezek a szavak akkor és most? Gyerekkoromból emlékszem a sokunkat ért vádakra: reakciós, munkásosztály ellensége, népnyúzó, osztályidegen, osztályellenség, kizsákmányoló, valutát, aranyat rejtegető, feketéző, klerikális, kulák… Az egyik vonalas budai iskolában néhány tanár szúrós szemét és kérdéseit nem felejtem: miért nem énekelted az Internacionálét? Ki az apád? Láttunk vasárnap délelőtt a ciszterci Szent Imre-templomban. Miért húztad el a szádat, amikor a hős szovjet felszabadítóinkról beszéltem? És így tovább. Most ez járja a kierőszakolt közbeszédben: antiszemita, holokauszt-tagadó, fasiszta, náci, horthysta, és sorolhatnánk a bélyegeket. Ezzel a szellemi közéletet béníthatják meg. Ezek veszélyes rágalombélyegek, mert ha némelyikük ok nélkül valakire ráragad, ki is írta magát a társadalomból, a közéletből, Európából. Ehhez még ott vannak „kihegyezett tollal” a liberális nyugati újságírók, akik magyarországi „zsidóüldözésről” írnak. Saját bűnös lelkiismeretüket, a faji alapon megszervezett huszadik századi népirtásukat akarják rákenni egyedüliként egy kis népre, amelynek tárgyilagos, történelmileg alapos válaszait nemigen akarják meghallani. Magukat zsidónak valló barátaim unszoltak, hogy írjak ezekről a kérdésekről, mivel óriási veszélyt jelent ennek a témának az újbóli megjelenése. Aggódnak azért, hogy a Mazsihisz mint vallási szervezet – amelyik eddig okosan távol tartotta magát a politikától – most beszállt a kampánypolitikába, méghozzá a baloldalon. S ezzel igen sokat árt a „hétköznapi zsidóknak”, a nem politizálóknak. Így nemhogy visszaszorulna, de öngerjesztéssel felerősödhet az antiszemitizmus. Kinek az érdeke, kinek használ ez? Hogy az ország népének nem, sőt egyikünknek sem, az biztos. Persze a barátaimnak szegeztem a kérdést: miért nem ti írjátok meg az aggodalmaitokat? Azért, hangzott a válasz, mert akkor minket rekesztenek ki és átsorolnak a szélsőjobbra. Nos, így állunk. Elkezdtek félni azok, akik megszólalhatnának. Dúl a verbális háború, külföldről üzengetve, belföldről célzatosan, hogy minél rosszabb színben tüntessék fel Magyarországot. Ez a balliberális kampány végső célja? Balog Zoltán miniszter nem véletlenül mondta nemrégiben Nyírbátorban: „…a lobbicsoportok megvásárolják azokat, akik aztán az ország ellen lázítanak. Például magyarnak nevezett képviselők Brüsszelben Magyarország ellen készítenek jelentéseket.” Mostanában egy félreérthető mondat miatt izzó légkörben keresztre szeretnék feszíteni Szakály Sándor történészt. De nekiszaladtak Schmidt Máriának, a leendő holokauszt-emlékközpont vezetőjének, akiről Karsai László történész útszéli stílusban beszélt: „holokauszttagadásáról hírhedt történész”. Mi folyik itt? Már semmi sem szent? A legpiszkosabb eszközökhöz kell nyúlni, ez lesz a baloldal választási taktikája, a Ron Werber-i stratégia? Maradjunk annyiban, a jelen helyzetben ezek az üzenetek a besározás, a fenyegetés, a félelemkeltés technikájáról szólnak. Ami aggasztó, hogy ezt az antiszemita kártyát már tavaly elővette Gerő András Romsics Ignác történésszel szemben. Akkor Gerő látványos vereséget szenvedett, mert Romsics történésztársai és tanítványai megvédték az akadémikust. Babarczy Eszter az Örülünk, Vincent? internetes blogon „aljas” támadásnak minősítette Gerő András cikkét, vagyis Romsics Ignác „leantiszemitázását”. Az Élet és Irodalomban Tamás Tibor A tűzzel játszanak című cikkében Romsics 2005-ös, antiszemitizmusról szóló konferencián elhangzott szavaira emlékeztetett: a „hazai politikában zajló folyamatokat rendkívül veszélyesnek tartja. Az utóbbi években olyan mondatok hangzanak el nyilvánosan, amelyek megengedhetetlenek. Az ország kettéosztásának tekintélyes politikai erők által követett stratégiája, a két Magyarország-felfogás szorosan összefügg az antiszemitizmus veszélyével kapcsolatban tapasztalható felelőtlenséggel”. A tűzzel játszanak, akik ezt teszik, idézi Tamás Tibor Romsics akkori szavait. A baj az, hogy most nem fog össze az értelmiség jobbik fele, vezető történészek, hogy megvédjék alaptalanul megvádolt társaikat és tiltakozzanak az antiszemitizmus közéletben való megjelenésétől. Mi fogja vissza a felelősen gondolkodó embereket? A félelem, a liberális kiátkozás, a rágalmazás bélyege? Az biztos, hogy az antiszemitizmus folyamatos hangoztatásával szavazatokat nem lehet nyerni, inkább veszíteni. A magyar társadalom nem vevő erre. Egyre inkább erősödik bennem az a hit, hogy az áprilisi országgyűlési választás morális szavazás lesz. S amikor döntő, életfontosságú kérdésekre kell megadni a választ, akkor a magyarok tudják, hogy mi a morál. Stefka István Magyar Hírlap  

Bayer Zsolt: Szobrok (1.)

                                    A most felállítandó Szabadság téri emlékmű miatt botrányt kavart a baloldali ellenzék és a Mazsihisz. S ahogy lenni szokott, mindjárt bele is élték magukat az orákulum szerepébe. Hiszen ők tévedhetetlenek, véleményük az egyedüli elfogadható vélemény. Teszik ezt annak biztos és megnyugtató tudatában, hogy immáron 69 éve írják a hazug történelmet. Hatvankilenc évvel ezelőtt láttak neki meghamisítani a tényeket, és saját beteg és torz ideológiájuknak megfelelően „elmagyarázni” újabb és újabb felnövekvő nemzedékeknek a történelem „helyes értelmezését”. Mindehhez az alaphangot és a vezérmotívumot Rákosi elvtárs híres mondata szolgáltatta: „Kilencmillió reakciós-fasisztával kell szocializmust építenem.” Nos, a botrányt kavarók nem voltak képesek túllépni Rákosi elvtárson. Ezt a tételt igazolja az V. kerület egyik szocialista képviselőjének mondata a szoborvitában. Ezt mondta: „1944-ben Magyarországot nem Németország, hanem a nácik szállták meg.” Nos, miről is szól a vita? Arról, hogy ki(k) felelősek a magyarországi zsidóság második világháborús tragédiájáért. S bár a Szabadság téri emlékműnek mindehhez semmi köze, ez csak a mesterségesen gerjesztett botrány kiindulópontja, azért egy pillanatra álljunk meg az idézett kijelentésnél, és helyezzük el a vita értelmezési mezejében. Tehát: a holokausztért ezek szerint nem felelős Németország és a német állam, csak a „nácik”. Ezzel szemben Magyarországon a zsidóság tragédiájáért az egyetemes magyar nemzet, a magyar állam felelős, immáron hetedíziglen. Íme: máris megérkeztünk Rákosi kilencmillió fasisztájához, a Mazsihisz és a magyarországi baloldal interpretálásában. S innen már csak egy ugrás, hogy internacionalista német barátaink hazai elvtársaikkal karöltve az egész második világháborút a magyarok nyakába varrják. Ehhez képest álljon itt újra néhány tény. Először is: a korabeli magyar állam semmivel sem viselkedett hitványabbul, mint a francia Vichy-kormány, amely már 1940 júliusában elkezdte a zsidók jogegyenlőségének felszámolását, minden német nyomás nélkül. Majd nekilátott a külföldi zsidók összeírásához és internálótáborokba gyűjtéséhez. Az elfogott zsidókat Drancyba, Baume de Roland-ba, Pithiviers-be internálták, körülbelül negyvenezer ember zsúfolódott itt össze. A németek aztán innen válogatták a szabotázsakciókért megtorlásként agyonlövendőket, valamint első hullámban innen deportáltak hétezer zsidót a haláltáborokba. Mégsem hallom, hogy a franciák a szőnyeg szélén állnának - hetedíziglen immár. A szőnyeg szélén mi állunk, holott Magyarország egészen az 1944-es német megszállásig a zsidók menedéke volt – tetszik ez a Mazsihisznek vagy sem. Amúgy nem számít, tetszik-e neki. Ugyanis a tények számítanak. Az számít, hogy a németek és a szovjetek által egyszerre megszállt Lengyelországból tömegesen hozzánk menekültek a lengyelek, közöttük lengyel zsidók, különösen zsidó árva gyerekek. Ezt bizonyítja egyebek mellett, hogy idősebb Antall József menekültügyi kormánybiztos körlevelet adott ki minden magyar közigazgatási szervnek ezzel a szöveggel: „Magyarországon nincsenek lengyel zsidók, csak lengyel menekültek!” Ezt mindenki érti, aki érteni akarja - kivéve a botránykavarókat. Miképpen azt is érti mindenki, hogy bizony egyedül Magyarországon fordult elő a megszállt országok közül, hogy reguláris haderő védelmezte a deportálásra váró zsidókat. Ezt tette Koszorús Ferenc és Kudar Lajos is – többek között. A német megszállásnak pedig rengeteg áldozata volt – a megszállás után elhurcolt zsidókon kívül is. „Az összefoglaló néven csak Gestapóként emlegetett német állambiztonsági szervek valójában több titkosszolgálatot takartak, amelyek közül a politikai rendészeti munkáért a Biztonsági Szolgálat (SD - Sicherheitsdienst) felelt Magyarországon. Ez a tevékenység az ismert hazai németellenes közéleti szereplők, politikusok, üzletemberek elhurcolásával és „védőőrizetbe” vételével kezdődött rögtön a bevonulást követő napokban. Ekkor tartóztatták le az ország biztonságáért felelős vezetőket, mint például Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztert, Ujszászy István vezérőrnagyot, az Államvédelmi Központ (ÁVK) vezetőjét, valamint Kádár Gyula ezredest, a Honvéd Vezérkar főnöke alá tartozó hírszerző és kémelhárító osztály (2. Vkf) parancsnokát. A rendőrség sem kerülte el a tisztogatást. Éliássy Sándor budapesti rendőrfőkapitány, Siménfalvy Sándor, a KEOKH (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság) vezetője és Sombor-Schweinitzer József, a politikai rendészeti osztály első számú irányítója szintén az SD fogságába került. Az angolszász orientációjú kormányzati elitet az a politikusi garnitúra váltotta, amely a Horthy-rendszer szélsőjobboldali ellenzékeként már az 1930-as évek közepétől elkötelezett híve volt a náci Németországnak.” (Varga Krisztián: A politikai rendőrség működése 1944. március 19. és október 15. között.) S az áldozatokhoz tegyük hozzá Tartsay Vilmost, Bajcsy-Zsilinszky Endrét, továbbá a betiltott lapokat, például az akkor betiltott Népszavát, amely most alig győzi nácizni a nemzetet. Nekik is emléket állít a leendő emlékmű. Végre. Bayer Zsolt Magyar Hírlap  

Stefka István: Mementó! - avagy nem bűnös nemzet a magyar

                                Mementó. Emlékeztető jel. Nem diadalív, nem a dicsőségről szól. Memento mori! – emlékezz a halálra! Erről van szó és ekörül van probléma. Kitört a hisztéria azért, mert a legyilkolt, meggyilkolt áldozatokról készül emlékmű. Ugyanis a magyar kormány az 1944. március 19-i német megszállás áldozatainak emlékére emlékművet állítana. Ezzel véget vetnénk az évtizedek óta tartó, tudatos, kommunista, balliberális indíttatású történelemhamisításnak, hazugságoknak, és a dolgokat, a történéseket a valódi helyzetükbe állítanánk. Minden más állítás félremagyarázás, belemagyarázás. A balos értelmiség egy kis hányada, kisebb vallási közösség, felkent liberális politikusok tiltakoznak arra hivatkozva, hogy ez nem is volt igazi megszállás. Szerintük ez az emlékmű felmentené Horthy Miklóst és kormányát, egyáltalán a magyarokat a második világháborúban viselt felelősség alól. Vegyük sorjában. A rendszerváltás után huszonnégy évvel még mindig vannak olyan történészek, politikusok, akik tovább hamisítanák a magyar történelmet, voltaképpen egy gyékényen árulnak Rákosi és Kádár elvakult történészeivel, és továbbra is a „bűnös nemzet” bélyegét akarnák a magyarságra ráragasztani. Ellenségként tekintenek a magyar népre, s lassan eljutunk odáig – ez a két kommunista diktatúra alatt sem történt meg –, hogy a második világháború kitöréséért, a fajelméletért, a szörnyű, pusztító táborokért a magyar nép a felelős. Az önző politika megint a higgadt történészi munka helyére lépett. Megfosztva a kutatást attól a lehetőségtől, hogy a történelemben többféle igazság létezik. Miről is van szó? Nézzük a tényeket. A hetven évvel ezelőtti náci katonai megszállással megszűnt Magyarország szuverenitása. Erre az Alaptörvény, a nemzeti hitvallás is kitér: „Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától (…) számítjuk.” Hiába működött a magyar bábparlament, az már nem volt független. Feloszlatták a baloldali és polgári ellenzéki pártokat, köztük a Független Kisgazdapártot és a Szociáldemokrata Pártot. Március és április folyamán a Gestapo a kollaboráns csendőrséggel háromezer személyt vett őrizetbe, a többi között Nagy Ferencet, Peyer Károlyt, Bajcsy-Zsilinszky Endrét, Chorin Ferencet, Goldberger Leót, gróf Sigray Antalt, míg Kállay Miklós miniszterelnök a török követségen talált menedéket. Bethlen István volt miniszterelnököt is kereste az SS, akit Horthy Miklós kormányzó személyes kérésére bújtatott el gróf Bolza Antal testőrtiszt a herencséri birtokán. De hiába, a szovjetekkel tárgyalni akaró Bethlent később letartóztatták, és valahol egy moszkvai börtönben halt meg. Negyvenegy főispánból huszonkilencet cseréltek le. Betiltották a Magyar Nemzetet, a Népszavát is, és sorolhatnánk tovább. Mi ez, ha nem volt megszállás? A magyarországi zsidóság helyzetében is döntő változás állt be. Az eddig „béke szigetének” tartott Magyarországról – ahová a háború elől százezrek menekültek – elindultak az első vonatok 1944. május 15-én a németek által fenntartott megsemmisítő táborok felé. A német megszállás persze nem ad felmentést a hazai kollaboránsoknak, a nyilasoknak és azoknak sem, akik felelősek voltak több százezer honfitársunk haláláért Magyarországon, a harcmezőkön és a koncentrációs táborokban. De ezek a szörnyűségek a nácik nélkül nem történtek volna meg. Mégis. Miért nem lehet a német megszállás minden áldozata előtt tisztelegni és emlékezni vallási, faji, etnikai és ideológiai megkülönböztetés nélkül? Nem ember volt egyik is, másik is? Mementó sok nyugat- és kelet-európai országban van. Emlék, emlékeztetés arra, hogy soha többé ne történjék meg, ami megtörtént. Igen, ne történjék meg, hogy egy idegen ország az idegen ideológiájával megszállja hazánkat. Ez történt 1944. március 19-én és ez történt később, 1945. április 4-én a szovjet katonai megszállással. Ezekben a kérdésekben kell kiegyezni. Nekünk, magyaroknak ugyanolyan áldozat a magyar Radnóti Miklós, Szerb Antal, Rejtő Jenő, Petschauer Attila és a többi százezer, mint Bajcsy-Zsilinszky Endre, Kiss János altábornagy, Nagy Jenő ezredes és a többi, frontokon vagy a Gulagon elpusztult magyar százezrek. Ezt kellene egyszer megérteni. Mind magyar honfitársunk volt. Abba kell hagyni végre a sunyi gondolkodást, a számító lejáratást, idegen érdekek kiszolgálását. Akik ebben a hazában élnek, akik magyarul beszélnek és gondolkodnak itthon és külföldön, azoknak a magyaroknak kötelességük megvédeni Magyarország mindenkori tisztességét, jó szándékát. A mementó nemcsak emlékezés, hanem önvizsgálat, újragondolkodás. Minden népnek joga van emlékezni. Nekünk is, szoborral vagy akármivel. Sajnos vannak olyan írástudók, akiknek életre szóló feladattá vált a magyar nemzeti mítoszok, nemzeti igazságok, nemzeti értékek lerombolása, s ez bizonyos köröknek nagy kielégülést és örömet okoz. Ezek az urak a többi között szívességet tesznek a német bűntudat, a németek és a Nyugat felelősségének feloldozásában azzal, hogy a magyarok második világháborús szerepét túlságosan is felnagyítják, meghamisítják. Maradjunk annyiban, kis nép voltunk, kis eszközökkel. A hibáinkért nagyobb árat fizettünk, mint bárki más itt, Euró­pában. Nem kellene ennek véget vetni? Mert akkor végül csak arra számíthatunk, amit Márai Sándor 1944 márciusában írt: „A megszállás lehetőségéről úgy beszél ez a társadalom, mint Bizánc népe, mikor lehajtja a végzet előtt a fejét és dermedt csendben várja, hogy beteljék sorsa.” Stefka István Magyar Hírlap