Mit akartok még cigány vezetők?
Minden akartatok, ami a magyarnak van. Akartatok saját önkormányzatot. Kaptatok helyit, megyeit és országost is. Akartatok képviselőt. Kaptatok helyit, megyeit, országost. Akartatok szervezeteket. Kaptatok helyit, megyeit, országost. Akartatok jogokat és segílyeket. Kaptatok segílyt meg Mohácsi Viktóriát. Akartatok EU képviseletet. Kaptatok azt is.
Integrációt kiabáltok, de önnön magatokat szegregáljátok.
Mindent megadott a GÁDZSÓ.
És mégis mi a valóság? Nyomor. Bűnözés. Nyomor és bűnözés. Éhezés. Tetű. Kosz. Gyerekek védelemben. Nevelőszülők. Intézet. Düh. Agresszió. Szeretetlenség. Utálat. Feszültség.
- Mit akartok ti szegény cigány nép?
- Mi semmit. Csak kenyeret a pulyáknak.
A gyerekek pedig kórusban: Cigányországot!
- Gyerekek, hol hallottátok ezt a szót? Ki mondta ezt nektek?
Lehajtja mind a fejét. Várom a választ, elszaladnak. Egy ott marad.
- Hol hallottad?
- Nem mondhatom el - és elszalad.
Cinka Panna – álnéven írok, mert én is félek a cigányvezetőktől
Szentmihályi Szabó Péter: Próbálok finoman fogalmazni, bevallom, egyre nehezebben megy
Az immár nem miniszterelnök-jelölt Bajnai Gordon egy New York-i egyetemen tartott előadást, az utóbbi években, mondhatjuk, hazajár Amerikába, hogy a maga szerény módján öregbítse hazánk jó hírnevét. Előadásának lényege az volt, hogy a Fidesz újabb győzelme esetén hazánk egész Európát, sőt Amerikát is megfertőzheti a posztszovjet típusú kormányzási módszer megerősödésével.
Próbálok finoman fogalmazni, bevallom, egyre nehezebben megy. A magyar balliberális oldal valóban posztszovjetnek nevezhető, éppen ezt a „veszélyes mintát” próbálják egész Európában elfeledni, vagyis minden igaz, csak megfordítva. Sajátos módon a nemzeti kormányok mindig „destabilizációval” fenyegetik a piacbarát, jogállami demokráciát, így tehát Bajnai számára nyilvánvaló, hogy a választásnak ez a tétje, nem az a mellékes körülmény, hogy minél nagyobb nyugati támogatással visszaszerezzék a hatalmat.
Abban viszont egyetértünk, hogy ez a választás hosszú távra meg fogja határozni Magyarország jövőjét, még szerencse, hogy erről itthon fogunk dönteni. A paksi atomerőmű bővítésének kampánycélú támadása beleillik ebbe a logikába, amely szerint inkább energiatakarékossági intézkedésekkel kellene csökkenteni húsz-harminc százalékkal a lakossági fogyasztást.
Az előadás vége természetesen a történelem átírására tett kísérletekről szól, de mindegy is, a csapás fő iránya az, hogy egyrészt az Orbán-kormány egyszerre bal- és jobboldali populista, másrészt Oroszországgal kapcsolatban elvesztette maradék szuverenitását. Kíváncsi lennék, egy elfogulatlan és valamelyest tájékozott amerikai számára összerakható volt-e a fejtegetés, vagy levonta a tanulságot: Európát és Amerikát kizárólag a Bajnai-féle összefogás mentheti meg a posztszovjet, orosz, ázsiai veszedelemtől, az „erős emberek” önkényuralmától.
Az őszödi rém alighanem gyújtóbb hatású beszédet tudott volna tartani Amerikában, de ő csak itthon mondja, át kell lépni a Fideszt, nem is kell törődni vele.
Előbb-utóbb Mesterházy is köteles lesz valami újabb, még nagyobb ívű beszéddel előrukkolni, bár persze semmi sem kötelező azoknak, akiknek kötélből vannak az idegeik, és hagynak még egy kis gondolkodási időt, hogy a rezsihajhász nép visszatérjen a helyes útra, ne is álmodjon semmiféle csökkentésről, inkább az elkerülhetetlen megszorításokról, amelyek hatására visszatér az amerikai és európai befektetők bizalma. Talán még a bankok is újra adnak devizában felvehető kölcsönt.
Szentmihályi Szabó Péter
Magyar Hírlap
Kuncze Gábor a "hiteles ember" - a változás garanciája
Kuncze, a volt belügyminiszter, aki négyszer volt az SZDSZ elnöke és ötször parlamenti képviselő, mint a változás letéteményese MSZP-s, Együtt 2014-es, DK-s, PM-es logók előtt. Egy olyan Összefogás jelöltjeként, amely miniszterelnökjelöltje Mesterházy Attila, akiről másfél hónapja azt mondta:
Mesterházy Attilában nem látom azokat a tulajdonságokat, amelyek egy kormányfő esetében elengedhetetlenek.
Mára viszont úgy gondolja ez a nagyon hiteles ember, hogy ha Mesterházyból miniszterelnök nem is lesz, ő még a listáról lehet képviselő, és az ha országnak ez nem is jó, de neki mindenképpen. És számára ez a lényeg!
Bayer Zsolt: Kötél
„Mi csináltuk meg a »köteles akciót is«. Semmi kétség: ami elhangzik, az képileg erőteljes, sőt durva, de nem agresszív és nem fenyegető. Kövér nem akar akasztani. De amit mond, az – egy kis rossz szándékkal – ellene fordítható. Még kiforgatni se nagyon kell, csak kihasználni a benne rejlő lehetőségeket (…) És összerakjuk.
Fölhozatjuk még aznap reggel az egy szem kazettát, ami van, lejátsszuk a sajtónak. Szili Kati félig oldalra hajtott fejjel, sírós hangon mondja el, hogy ez milyen borzasztó. Nagyszombaton Lendvai Ildikó még a Fidesznek kézbesít mindenfajta leveleket, és elindítjuk azt az SMS-kampányt, amelynek a vége a köteles tüntetés.”
Gyurcsány Ferenc mondatai ezek, amelyeket Debreczeni Józsefnek ad elő, aki mindezt kiadja könyvben. Pusztán ezért a néhány mondatért örökre el kellett volna takarítani ezt a mocskot a politika és a nyilvánosság tereiből. Ehhez képest a baloldal ismét megváltóként tekint rá, s ő ismét miniszterelnöki ambíciókat dédelget magában. Ehhez képest a Mesterházyhoz írt nyílt levél aláíróit faggatja Bolgár meg a közmédia, hogy miért tartják fontosnak Gyurcsány eltávolítását. Mindenki meghülyült…
És ilyen előzmények után érkeztünk el a szocialisták hét végi kongresszusához, amelyen egy valamikori munkásőr állat belesüvöltötte Mesterházy ostoba, túlmozgásos beszédébe, hogy „kötelet!” Mármint hogy kötelet nekünk. Mesterházy pedig, megmámorosodva a tömeg hangulatától, úgy folytatta a beszédét, hogy beleszőtte az egykor volt munkásőr állat óhaját, és megerősítette azt.
Amúgy ez maga a magyarországi baloldal. 1919 méltó örököse. Már a rendszerváltás hajnalán sajnálkozott a baloldali „értelmiség”, amiért elvitték a Vérmezőről Kun Béla „remek” szobrát. Hiányzott nekik, s hiányzik azóta is. Méltó örökösei ők Kun Bélának, Lukács Györgynek, Szamuelynek – s a többi hóhérnak. Méltó örökösei az 1945 utáni ávósoknak, keretlegényeknek. Az 1956 utáni gyilkosoknak. S azzal igyekeznek megdicsőülni, hogy az elvtársak közülük is sokat felkötöttek.
Ez nem megdicsőülés. Csak patkányharc.
S mert békés volt a rendszerváltás, hát egy valamikori munkásőr bele tudja süvíteni a Mesterházy alakú pillanatnyi űrbe, hogy kötelet nekik. A Mesterházy alakú űr pedig megelevenedik az ismerős hangtól, és boldogan felkapja a szót. Aztán – mert gyáva, mint az összes elvtársa – az egészet letagadja.
És marad mivelünk a „kötelet nekik” üvöltés. Marad a munkásőr, Lenin-fiú meg ávós mentalitás, csak azért, mert huszonöt évvel ezelőtt hagytuk futni őket.
S ez a kötél, ez az üvöltés nem zavarja az elvtársakat. A máskor oly kényes „demokratikus sokaság” – pfúj, micsoda blaszfémia! – most befogja a pofáját, és vagy illedelmesen félrenéz, vagy együtt hazudozik a gyáva vezérével. A Népszabadság pedig vezércikket ír ezzel a címmel: „Felajzott”. S gondolná a gyógyíthatatlanul naiv polgár, ez nyilván az akasztással fenyegetőző egykorvolt munkásőrnek szól – de nem. Kövér Lászlót cseszegetik benne.
Mert ezt a kötelet ők is szeretik. Szeretnék. Megértik. Vágyják és óhajtják. Százesztendős hagyomány kötelezi erre őket. Mert mi hagytuk, sajnos, huszonöt évvel ezelőtt.
Most már mindegy.
Most már marad a harc. Tényleg ez a harc lesz a végső. Ha most veszítenek, akkor örökre eltakarodnak. Szépen, sorba állva eltűnnek a semmiben. Ennyi csak a tét. A tét az a kötél. Amit ezek mindig megúsztak, nekünk viszont fonják, száz éve immár. A Lenin-fiúk, az ávósok, a munkásőrök, a pártfunkcik, a gyurcsányok meg a mesterházyk. Még egyszer, hogy is mondta a rohadék? „Kövér nem akar akasztani. De amit mond, az – egy kis rossz szándékkal – ellene fordítható. Még kiforgatni se nagyon kell, csak kihasználni a benne rejlő lehetőségeket (…)”
Hát, persze. Ez a különbség éppen. Hogy ezek viszont akarnak akasztani. Nem kell kiforgatni a mondandójukat, és nem kell hozzá rossz szándék. Csak figyelem kell, és óvatosság, és megfelelő mennyiségű harag. Hogy eltakarítsuk végre az összeset. A köteleikkel együtt.
Vigyék, és akasszák fel egymást újra. Annak nincs semmi akadálya.
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap
Stefka István: Megfélemlítés - Magukat zsidónak valló barátaim unszoltak, hogy írjak ezekről a kérdésekről
A szocialisták hét végi miniszterelnök-jelölti kongresszusán nemcsak könnyeket csalt a szemekbe Mesterházy Attila, amikor a gyermekkoráról mesélt, de arról is értekezett, hogy ha ők kerülnek hatalomba – mármint a baloldal –, akkor megszűnik a félelem. Micsoda hazugság ez? Hiszen percről percre a balliberálisok gerjesztik a félelmet, rabul akarják ejteni, saját lelki börtönébe akarják zárni a társadalmat úgy, hogy a szólásszabadságot is cenzúráznák.
Újra kísértet járja be Magyarországot, Rákosi, Gerő, Révai kísértete. Mintha megint az ötvenes években élnénk. Mostanság a balliberális ellenzék, a balos megmondóemberek ugyanazt a verbális erőszakot – fizikait még nem – alkalmazzák, mint hatvanöt évvel ezelőtt. Ellentmondást nem tűrő szavak a sajtóban, a nyilvánosság előtt, minden alapot nélkülöző vádak, amelyekre aligha lehet válaszolni, mert úgy tűnne, hogy védekezik a megvádolt. Melyek ezek a szavak akkor és most?
Gyerekkoromból emlékszem a sokunkat ért vádakra: reakciós, munkásosztály ellensége, népnyúzó, osztályidegen, osztályellenség, kizsákmányoló, valutát, aranyat rejtegető, feketéző, klerikális, kulák… Az egyik vonalas budai iskolában néhány tanár szúrós szemét és kérdéseit nem felejtem: miért nem énekelted az Internacionálét? Ki az apád? Láttunk vasárnap délelőtt a ciszterci Szent Imre-templomban. Miért húztad el a szádat, amikor a hős szovjet felszabadítóinkról beszéltem? És így tovább.
Most ez járja a kierőszakolt közbeszédben: antiszemita, holokauszt-tagadó, fasiszta, náci, horthysta, és sorolhatnánk a bélyegeket. Ezzel a szellemi közéletet béníthatják meg. Ezek veszélyes rágalombélyegek, mert ha némelyikük ok nélkül valakire ráragad, ki is írta magát a társadalomból, a közéletből, Európából.
Ehhez még ott vannak „kihegyezett tollal” a liberális nyugati újságírók, akik magyarországi „zsidóüldözésről” írnak. Saját bűnös lelkiismeretüket, a faji alapon megszervezett huszadik századi népirtásukat akarják rákenni egyedüliként egy kis népre, amelynek tárgyilagos, történelmileg alapos válaszait nemigen akarják meghallani.
Magukat zsidónak valló barátaim unszoltak, hogy írjak ezekről a kérdésekről, mivel óriási veszélyt jelent ennek a témának az újbóli megjelenése. Aggódnak azért, hogy a Mazsihisz mint vallási szervezet – amelyik eddig okosan távol tartotta magát a politikától – most beszállt a kampánypolitikába, méghozzá a baloldalon.
S ezzel igen sokat árt a „hétköznapi zsidóknak”, a nem politizálóknak. Így nemhogy visszaszorulna, de öngerjesztéssel felerősödhet az antiszemitizmus. Kinek az érdeke, kinek használ ez? Hogy az ország népének nem, sőt egyikünknek sem, az biztos. Persze a barátaimnak szegeztem a kérdést: miért nem ti írjátok meg az aggodalmaitokat?
Azért, hangzott a válasz, mert akkor minket rekesztenek ki és átsorolnak a szélsőjobbra. Nos, így állunk. Elkezdtek félni azok, akik megszólalhatnának. Dúl a verbális háború, külföldről üzengetve, belföldről célzatosan, hogy minél rosszabb színben tüntessék fel Magyarországot.
Ez a balliberális kampány végső célja? Balog Zoltán miniszter nem véletlenül mondta nemrégiben Nyírbátorban: „…a lobbicsoportok megvásárolják azokat, akik aztán az ország ellen lázítanak. Például magyarnak nevezett képviselők Brüsszelben Magyarország ellen készítenek jelentéseket.”
Mostanában egy félreérthető mondat miatt izzó légkörben keresztre szeretnék feszíteni Szakály Sándor történészt. De nekiszaladtak Schmidt Máriának, a leendő holokauszt-emlékközpont vezetőjének, akiről Karsai László történész útszéli stílusban beszélt: „holokauszttagadásáról hírhedt történész”. Mi folyik itt? Már semmi sem szent?
A legpiszkosabb eszközökhöz kell nyúlni, ez lesz a baloldal választási taktikája, a Ron Werber-i stratégia? Maradjunk annyiban, a jelen helyzetben ezek az üzenetek a besározás, a fenyegetés, a félelemkeltés technikájáról szólnak. Ami aggasztó, hogy ezt az antiszemita kártyát már tavaly elővette Gerő András Romsics Ignác történésszel szemben.
Akkor Gerő látványos vereséget szenvedett, mert Romsics történésztársai és tanítványai megvédték az akadémikust. Babarczy Eszter az Örülünk, Vincent? internetes blogon „aljas” támadásnak minősítette Gerő András cikkét, vagyis Romsics Ignác „leantiszemitázását”. Az Élet és Irodalomban Tamás Tibor A tűzzel játszanak című cikkében Romsics 2005-ös, antiszemitizmusról szóló konferencián elhangzott szavaira emlékeztetett: a „hazai politikában zajló folyamatokat rendkívül veszélyesnek tartja. Az utóbbi években olyan mondatok hangzanak el nyilvánosan, amelyek megengedhetetlenek. Az ország kettéosztásának tekintélyes politikai erők által követett stratégiája, a két Magyarország-felfogás szorosan összefügg az antiszemitizmus veszélyével kapcsolatban tapasztalható felelőtlenséggel”. A tűzzel játszanak, akik ezt teszik, idézi Tamás Tibor Romsics akkori szavait.
A baj az, hogy most nem fog össze az értelmiség jobbik fele, vezető történészek, hogy megvédjék alaptalanul megvádolt társaikat és tiltakozzanak az antiszemitizmus közéletben való megjelenésétől. Mi fogja vissza a felelősen gondolkodó embereket? A félelem, a liberális kiátkozás, a rágalmazás bélyege?
Az biztos, hogy az antiszemitizmus folyamatos hangoztatásával szavazatokat nem lehet nyerni, inkább veszíteni. A magyar társadalom nem vevő erre. Egyre inkább erősödik bennem az a hit, hogy az áprilisi országgyűlési választás morális szavazás lesz.
S amikor döntő, életfontosságú kérdésekre kell megadni a választ, akkor a magyarok tudják, hogy mi a morál.
Stefka István
Magyar Hírlap
Bayer Zsolt: Szobrok (1.)
A most felállítandó Szabadság téri emlékmű miatt botrányt kavart a baloldali ellenzék és a Mazsihisz. S ahogy lenni szokott, mindjárt bele is élték magukat az orákulum szerepébe. Hiszen ők tévedhetetlenek, véleményük az egyedüli elfogadható vélemény. Teszik ezt annak biztos és megnyugtató tudatában, hogy immáron 69 éve írják a hazug történelmet.
Hatvankilenc évvel ezelőtt láttak neki meghamisítani a tényeket, és saját beteg és torz ideológiájuknak megfelelően „elmagyarázni” újabb és újabb felnövekvő nemzedékeknek a történelem „helyes értelmezését”. Mindehhez az alaphangot és a vezérmotívumot Rákosi elvtárs híres mondata szolgáltatta:
„Kilencmillió reakciós-fasisztával kell szocializmust építenem.” Nos, a botrányt kavarók nem voltak képesek túllépni Rákosi elvtárson. Ezt a tételt igazolja az V. kerület egyik szocialista képviselőjének mondata a szoborvitában. Ezt mondta: „1944-ben Magyarországot nem Németország, hanem a nácik szállták meg.”
Nos, miről is szól a vita?
Arról, hogy ki(k) felelősek a magyarországi zsidóság második világháborús tragédiájáért. S bár a Szabadság téri emlékműnek mindehhez semmi köze, ez csak a mesterségesen gerjesztett botrány kiindulópontja, azért egy pillanatra álljunk meg az idézett kijelentésnél, és helyezzük el a vita értelmezési mezejében.
Tehát: a holokausztért ezek szerint nem felelős Németország és a német állam, csak a „nácik”. Ezzel szemben Magyarországon a zsidóság tragédiájáért az egyetemes magyar nemzet, a magyar állam felelős, immáron hetedíziglen. Íme: máris megérkeztünk Rákosi kilencmillió fasisztájához, a Mazsihisz és a magyarországi baloldal interpretálásában. S innen már csak egy ugrás, hogy internacionalista német barátaink hazai elvtársaikkal karöltve az egész második világháborút a magyarok nyakába varrják.
Ehhez képest álljon itt újra néhány tény. Először is: a korabeli magyar állam semmivel sem viselkedett hitványabbul, mint a francia Vichy-kormány, amely már 1940 júliusában elkezdte a zsidók jogegyenlőségének felszámolását, minden német nyomás nélkül. Majd nekilátott a külföldi zsidók összeírásához és internálótáborokba gyűjtéséhez.
Az elfogott zsidókat Drancyba, Baume de Roland-ba, Pithiviers-be internálták, körülbelül negyvenezer ember zsúfolódott itt össze. A németek aztán innen válogatták a szabotázsakciókért megtorlásként agyonlövendőket, valamint első hullámban innen deportáltak hétezer zsidót a haláltáborokba. Mégsem hallom, hogy a franciák a szőnyeg szélén állnának - hetedíziglen immár.
A szőnyeg szélén mi állunk, holott Magyarország egészen az 1944-es német megszállásig a zsidók menedéke volt – tetszik ez a Mazsihisznek vagy sem. Amúgy nem számít, tetszik-e neki. Ugyanis a tények számítanak. Az számít, hogy a németek és a szovjetek által egyszerre megszállt Lengyelországból tömegesen hozzánk menekültek a lengyelek, közöttük lengyel zsidók, különösen zsidó árva gyerekek.
Ezt bizonyítja egyebek mellett, hogy idősebb Antall József menekültügyi kormánybiztos körlevelet adott ki minden magyar közigazgatási szervnek ezzel a szöveggel: „Magyarországon nincsenek lengyel zsidók, csak lengyel menekültek!” Ezt mindenki érti, aki érteni akarja - kivéve a botránykavarókat. Miképpen azt is érti mindenki, hogy bizony egyedül Magyarországon fordult elő a megszállt országok közül, hogy reguláris haderő védelmezte a deportálásra váró zsidókat. Ezt tette Koszorús Ferenc és Kudar Lajos is – többek között.
A német megszállásnak pedig rengeteg áldozata volt – a megszállás után elhurcolt zsidókon kívül is.
„Az összefoglaló néven csak Gestapóként emlegetett német állambiztonsági szervek valójában több titkosszolgálatot takartak, amelyek közül a politikai rendészeti munkáért a Biztonsági Szolgálat (SD - Sicherheitsdienst) felelt Magyarországon. Ez a tevékenység az ismert hazai németellenes közéleti szereplők, politikusok, üzletemberek elhurcolásával és „védőőrizetbe” vételével kezdődött rögtön a bevonulást követő napokban.
Ekkor tartóztatták le az ország biztonságáért felelős vezetőket, mint például Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztert, Ujszászy István vezérőrnagyot, az Államvédelmi Központ (ÁVK) vezetőjét, valamint Kádár Gyula ezredest, a Honvéd Vezérkar főnöke alá tartozó hírszerző és kémelhárító osztály (2. Vkf) parancsnokát.
A rendőrség sem kerülte el a tisztogatást. Éliássy Sándor budapesti rendőrfőkapitány, Siménfalvy Sándor, a KEOKH (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság) vezetője és Sombor-Schweinitzer József, a politikai rendészeti osztály első számú irányítója szintén az SD fogságába került. Az angolszász orientációjú kormányzati elitet az a politikusi garnitúra váltotta, amely a Horthy-rendszer szélsőjobboldali ellenzékeként már az 1930-as évek közepétől elkötelezett híve volt a náci Németországnak.” (Varga Krisztián: A politikai rendőrség működése 1944. március 19. és október 15. között.)
S az áldozatokhoz tegyük hozzá Tartsay Vilmost, Bajcsy-Zsilinszky Endrét, továbbá a betiltott lapokat, például az akkor betiltott Népszavát, amely most alig győzi nácizni a nemzetet. Nekik is emléket állít a leendő emlékmű. Végre.
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap
Stefka István: Mementó! - avagy nem bűnös nemzet a magyar
Mementó. Emlékeztető jel. Nem diadalív, nem a dicsőségről szól. Memento mori! – emlékezz a halálra! Erről van szó és ekörül van probléma. Kitört a hisztéria azért, mert a legyilkolt, meggyilkolt áldozatokról készül emlékmű. Ugyanis a magyar kormány az 1944. március 19-i német megszállás áldozatainak emlékére emlékművet állítana. Ezzel véget vetnénk az évtizedek óta tartó, tudatos, kommunista, balliberális indíttatású történelemhamisításnak, hazugságoknak, és a dolgokat, a történéseket a valódi helyzetükbe állítanánk.
Minden más állítás félremagyarázás, belemagyarázás. A balos értelmiség egy kis hányada, kisebb vallási közösség, felkent liberális politikusok tiltakoznak arra hivatkozva, hogy ez nem is volt igazi megszállás. Szerintük ez az emlékmű felmentené Horthy Miklóst és kormányát, egyáltalán a magyarokat a második világháborúban viselt felelősség alól.
Vegyük sorjában. A rendszerváltás után huszonnégy évvel még mindig vannak olyan történészek, politikusok, akik tovább hamisítanák a magyar történelmet, voltaképpen egy gyékényen árulnak Rákosi és Kádár elvakult történészeivel, és továbbra is a „bűnös nemzet” bélyegét akarnák a magyarságra ráragasztani.
Ellenségként tekintenek a magyar népre, s lassan eljutunk odáig – ez a két kommunista diktatúra alatt sem történt meg –, hogy a második világháború kitöréséért, a fajelméletért, a szörnyű, pusztító táborokért a magyar nép a felelős. Az önző politika megint a higgadt történészi munka helyére lépett. Megfosztva a kutatást attól a lehetőségtől, hogy a történelemben többféle igazság létezik.
Miről is van szó? Nézzük a tényeket. A hetven évvel ezelőtti náci katonai megszállással megszűnt Magyarország szuverenitása. Erre az Alaptörvény, a nemzeti hitvallás is kitér: „Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától (…) számítjuk.”
Hiába működött a magyar bábparlament, az már nem volt független. Feloszlatták a baloldali és polgári ellenzéki pártokat, köztük a Független Kisgazdapártot és a Szociáldemokrata Pártot. Március és április folyamán a Gestapo a kollaboráns csendőrséggel háromezer személyt vett őrizetbe, a többi között Nagy Ferencet, Peyer Károlyt, Bajcsy-Zsilinszky Endrét, Chorin Ferencet, Goldberger Leót, gróf Sigray Antalt, míg Kállay Miklós miniszterelnök a török követségen talált menedéket.
Bethlen István volt miniszterelnököt is kereste az SS, akit Horthy Miklós kormányzó személyes kérésére bújtatott el gróf Bolza Antal testőrtiszt a herencséri birtokán. De hiába, a szovjetekkel tárgyalni akaró Bethlent később letartóztatták, és valahol egy moszkvai börtönben halt meg. Negyvenegy főispánból huszonkilencet cseréltek le. Betiltották a Magyar Nemzetet, a Népszavát is, és sorolhatnánk tovább.
Mi ez, ha nem volt megszállás? A magyarországi zsidóság helyzetében is döntő változás állt be. Az eddig „béke szigetének” tartott Magyarországról – ahová a háború elől százezrek menekültek – elindultak az első vonatok 1944. május 15-én a németek által fenntartott megsemmisítő táborok felé. A német megszállás persze nem ad felmentést a hazai kollaboránsoknak, a nyilasoknak és azoknak sem, akik felelősek voltak több százezer honfitársunk haláláért Magyarországon, a harcmezőkön és a koncentrációs táborokban. De ezek a szörnyűségek a nácik nélkül nem történtek volna meg.
Mégis. Miért nem lehet a német megszállás minden áldozata előtt tisztelegni és emlékezni vallási, faji, etnikai és ideológiai megkülönböztetés nélkül? Nem ember volt egyik is, másik is?
Mementó sok nyugat- és kelet-európai országban van. Emlék, emlékeztetés arra, hogy soha többé ne történjék meg, ami megtörtént. Igen, ne történjék meg, hogy egy idegen ország az idegen ideológiájával megszállja hazánkat. Ez történt 1944. március 19-én és ez történt később, 1945. április 4-én a szovjet katonai megszállással. Ezekben a kérdésekben kell kiegyezni.
Nekünk, magyaroknak ugyanolyan áldozat a magyar Radnóti Miklós, Szerb Antal, Rejtő Jenő, Petschauer Attila és a többi százezer, mint Bajcsy-Zsilinszky Endre, Kiss János altábornagy, Nagy Jenő ezredes és a többi, frontokon vagy a Gulagon elpusztult magyar százezrek.
Ezt kellene egyszer megérteni. Mind magyar honfitársunk volt.
Abba kell hagyni végre a sunyi gondolkodást, a számító lejáratást, idegen érdekek kiszolgálását. Akik ebben a hazában élnek, akik magyarul beszélnek és gondolkodnak itthon és külföldön, azoknak a magyaroknak kötelességük megvédeni Magyarország mindenkori tisztességét, jó szándékát.
A mementó nemcsak emlékezés, hanem önvizsgálat, újragondolkodás. Minden népnek joga van emlékezni. Nekünk is, szoborral vagy akármivel. Sajnos vannak olyan írástudók, akiknek életre szóló feladattá vált a magyar nemzeti mítoszok, nemzeti igazságok, nemzeti értékek lerombolása, s ez bizonyos köröknek nagy kielégülést és örömet okoz.
Ezek az urak a többi között szívességet tesznek a német bűntudat, a németek és a Nyugat felelősségének feloldozásában azzal, hogy a magyarok második világháborús szerepét túlságosan is felnagyítják, meghamisítják. Maradjunk annyiban, kis nép voltunk, kis eszközökkel.
A hibáinkért nagyobb árat fizettünk, mint bárki más itt, Európában. Nem kellene ennek véget vetni? Mert akkor végül csak arra számíthatunk, amit Márai Sándor 1944 márciusában írt: „A megszállás lehetőségéről úgy beszél ez a társadalom, mint Bizánc népe, mikor lehajtja a végzet előtt a fejét és dermedt csendben várja, hogy beteljék sorsa.”
Stefka István
Magyar Hírlap
Széles Gábor felvilágosította Szanyit
A Facebook közösségi portálon reagált a szocialista Szanyi Tibor múlt heti bejegyzésére Széles Gábor, a Magyar Hírlap és az Echo Tv tulajdonosa. Szanyi azt üzente, hogy a Paksi Atomerőmű bővítése miatt Széles Gábor „fújhatja az Orbánnak szánt ingyenenergiáját”, de „a szocik” szívesen veszik felajánlásait, amelyeket ingyenesen továbbadnak a népnek.
Válaszában Széles Gábor a következőket írta: „Kedves Szanyi Tibor! Örülök, hogy »nagy ritkán«, illuminált állapotodban az energiacellára is gondolsz, és ezen gondolataidat az FB-n is megosztottad. Megtisztelő a javaslatod az energiacellára vonatkozólag, de sajnos egy probléma van a javaslatoddal. Nem szeretnék legalább 2018-ig várni az energiacella bevezetésével, mert ennél hamarabb aligha kerültök kormányra, legalábbis a közvélemény-kutatási adatok alapján.
Viszont ha már voltál ilyen kedves javaslatot tenni, akkor hadd osszak meg egy információt veled elsőként – ami miatt a sajtó ezt a levelet azonnal fel fogja kapni –, nevezetesen a háromhetes tesztüzem sikeresen lezárult. Jelenleg a kereskedelmi tárgyalások megkezdésére várunk. (Több ország is részt vesz ezekben az egyeztetésekben.)
Sajnos ez a berendezés elsősorban a háztartások részére lesz hasznos, és nem váltja ki a vállalatok jelentős energiaigényét. (Ezt korábban is hangoztattam, gondolom, elkerülte a figyelmedet két hörpintés között.)
Tehát a véleményem az atomenergiával kapcsolatban az, hogy Magyarországnak változatlanul szüksége lesz a legolcsóbb áram-előállítási módszerre, valamint ennek továbbfejlesztésére a Paksi Atomerőmű keretében.
Gondolom, nem olvastad azokat az egyenként több száz oldalas tanulmányokat, amelyeket a továbbfejlesztés előtt neves magyar szakműhelyek készítettek, akárcsak az oroszok harmadik generációs erőműveire vonatkozólag, amelyek ma már biztonságosabbak, mint a francia atomerőművek. Gondolom, arról sem hallottál, hogy már épül Oroszországban, vagy legalábbis tervezés alatt van a negyedik generációs atomerőművek kérdése. (Amely alapvetően át fogja alakítani a közgondolkodást az atomerőművekkel kapcsolatban.)
Természetesen azon sem lepődnék meg, ha az oroszok kompakt atomerőműveiről sem hallottál volna, amelyek hamarosan megjelennek a világpiacon. (Ezen erőművek alapjai az atom-tengeralattjárók számára kifejlesztett típusok, amelyek egy kisebb város energiaellátására lesznek alkalmasak.) Meggyőződésem, hogy a magyar atomfizikusoknak, szakembereknek a bekapcsolódása ezen programokba egymagában is nagyon fontos.
Végezetül remélve, ha a választások után kikerülsz az EU-ba képviselőnek, a magyar atomenergia-ipar érdekeit is fogod képviselni, megfelelő szakértelemmel felvértezve”.
Üdvözlettel, Széles Gábor
Magyar Hírlap
Fricz Tamás: MSZP-plakát és „filozófia”: alapozzunk az emberi rosszindulatra és így nyerjünk!
Úton-útfélen látható már az MSZP önleleplező óriásplakátja, ami azt sugallja: alapozzunk az „egyszerű” emberek rossz oldalára, irigységére és kicsinyességére, és megnyerjük a választásokat! Cinikus hozzáállás ez, amiből csak cinikus és torz kormányzás következne.
Először is, aki még nem látta volna: a plakáton balról jobbra Simicska Lajos és Orbán Viktor látható, és a szöveg: „Ők már meggazdagodtak. És Ön?” S némileg lejjebb a kiegészítés: „Simicska–Orbán maffiakormány”.
Vegyük is sorra: vajon miről is szól, milyen érzelmeket, előítéleteket szólít meg a potenciális választókban a plakát?
Először is, a plakát az átlagemberek vagy „egyszerű” emberek (továbbiakban: emberek) elitellenességére épít. Ez az elitellenesség nem magyar sajátosság, jelen van az emberek között még a nyugati államokban is – bár ott kétségtelenül jóval kisebb mértékben –, ám Magyarországon a Kádár-korszak után igen széles körben elterjedt ez az érzület.
A kádárizmus egyik nagy titka ugyanis éppen abban rejlett, hogy az emberek élethelyzetét, egzisztenciális és társadalmi állapotát jelentékeny mértékben kiegyenlítette és egyformává tette, de persze nem középosztályi szinten – miként ez Nyugaton történt –, hanem egyfajta kispolgári, alattvalói, „kisemberi” minőségben.
Ez megmutatkozott többek között a nagyon hasonló, hosszú évekig kétezer forint körüli fizetésekben, az árak állandóságában (negyven filléres zsemle, Fradi-kolbász stb.), a kulturális szórakozás egydimenzióssá tételében (táncdalfesztivál, meccs stb.).
Nos, ez a nyárspolgári-kispolgári, mesterségesen keltett egyenlőségtudat ma is élesen jelen van a magyar társadalomban, főként az idősebb, nyugdíjas választók esetében, akik jelentős része – bárhogy csűrjük-csavarjuk – még mindig a Kádár-kori egyformaságot sírja vissza, amikor még irigynek sem volt miért lenni a másikra (persze azért akkor is sikerült valahogy…).
Az MSZP ezt a kádári nosztalgiakártyát dobja be e plakáttal. „Le az elittel! Miért nem olyanok ők is, mint mi? Miért nem keresnek ők is annyit, mint mi? Hiszen mi állandóan gürcölünk, ők meg csak pöffeszkednek a parlamentben és nem csinálnak semmit, közben meg felveszik az óriási fizetéseket!” Ugye, ismerős?
Az MSZP ezzel a plakáttal azt is „üzeni”, hogy a meggazdagodás nem lehet tisztességes dolog. Ha egy politikus – lásd Orbán Viktor – egy kiemelkedő, államférfiúi magasságú politikai pályafutás közepére viszonylagos jómódban él népes gyermekáldású családjával, akkor ez az MSZP sugallata szerint nagyon-nagyon csúnya dolog.
Ezzel az MSZP egyfelől megerősíti a kispolgári politikusellenes hangulatot is, miközben egy magát demokratikusnak valló pártnak éppen ennek az ellenkezőjét kellene tennie és sugallnia. Erősíteni az emberekben, hogy a demokráciákban a politika és a politikai munka kiemelkedően fontos és értékes dolog, az ország vezetői megérdemlik a tiszteletet, s azt is, hogy valóban megterhelő munkájuk mellett ne egy lakótelepi panellakásban szorongjanak, hanem kényelmes környezetben éljenek, arányban felelősségük mértékével és jelentőségével.
Az MSZP viszont nem a demokratikus állampolgárt szólítja meg ezzel a plakáttal, hanem a kádári paternalizmus magánlétre és fogyasztásra beszűkülő, közéletet és politikát kerülő kisemberét, aki zsigerből gyűlöl mindenkit, aki nem úgy él, mint ő.
Az MSZP másfelől nem a középosztályhoz tartozó vagy a középosztályba kerülni akaró embert szólítja meg, hanem az itt maradt – és szép számmal itt maradt – kádárista kispolgárt, aki csípőből irigy, zsigerből utálja a „nagy embereket”, akik „túl sokat képzelnek magukról”, nem olyanok, mint ők, többet keresnek, akik az elitnek soha nem bocsátják meg, hogy elit.
És persze a kispolgári létből való kikerülés e választónak akkor sem „kóser”, ha egy magyar vállalkozó (Simicska) gazdagszik meg. A kádári mentalitás döbbenetes módon előbb fogadja el egy multicég angol, német, svájci stb. vezetőjének a gazdagságát, mint egy magyarét, mert mi, magyarok, „hol vagyunk a nyugatiaktól”. És ha ezek után egy magyar vállalkozó meggazdagszik, akkor az csak csalás, rablás és korrupció eredménye lehet, tehát: fúj, csúnya gazdag magyar vállalkozó!
Az MSZP tehát mérhetetlenül pofátlan módon jár el, amikor az Orbán-kormányt vádolja bármiféle kádárizmussal, miközben e plakát „szellemiségéből” is ordít a kádárizmusa.
Az MSZP a kádári kisember gyűlöletére, előítéleteire és kisszerűségeire akarja felépíteni a választási győzelmét.
Nos, hát éppen ez az a múlt, aminek nem szabad visszatérnie!
Fricz Tamás
MNO
Bayer Zsolt: Kuss!
Bajnai Gordon akkori miniszterelnök 2010. február 26-án sajtótájékoztatón jelentette be, hogy az MVM kihelyezett igazgatósági ülésén „fontos döntések születtek az atomerőmű jövőjéről”. Bajnai „nemzeti, stratégiai ügynek nevezte a Paksi Atomerőmű bővítését”, és külön örömét fejezte ki amiatt, hogy „szokatlanul egységes, széles körű politikai konszenzus alakult ki a kérdésben”.
Innen indult a történet. Illetve már egy évvel korábbról, amikor Gyurcsány – még miniszterelnökként – a parlamentben jelentette be a Paksi Atomerőmű bővítésének megindítását mint elengedhetetlenül fontos és szükséges energetikai beruházást. Ettől a kezdettől jutottunk el a mostani ellenzéki szemétkedésig.
Láttunk már ilyet. Annak idején a parlamenti bizottságokban, majd az Országgyűlésben a szocialisták támogatták az úgynevezett magyarigazolványok megadását a határon túli magyaroknak, majd amikor elindult a program, felállt Kovács László, és elmondta a 23 millió románról szóló beszédét, s elindult az első igazán aljas és undorító kampány a nemzet ellen, amelyet akkor ugyanezek vezényeltek le.
Most pontosan ugyanez a forgatókönyv valósul meg. A Paksi Atomerőmű bővítéséről kialakult teljes konszenzustól eljutottunk addig, hogy a DK-s Molnár Csaba arról merészel öblögetni, miszerint Kádár harminc évre, Orbán viszont száz évre hívta be az oroszokat. Mesterházy pedig hazaárulózik.
Tényleg: miképpen a Jobbegyenes szerzője találóan megjegyezte, „huszonnégy óra alatt (…) tízmillió energetikai szakértő és közgazdász országává is váltunk”. A baj csak az, hogy ebből a kórusból kivétel nélkül mindenkinek be kellene fogni a pofáját. Hogy miért? Lássuk csak!
Először is, nagy lendülettel hiányolják a „szakma” véleményét. Nos, a Magyar Mérnöki Kamara állásfoglalást adott ki az ügyben, ebből idézek: „A magyarországi villamosenergia-ellátás forrásai között nélkülözhetetlen az atomenergia. A megvalósításban való részvétel nagy lehetőség és nagy kihívás a hazai mérnöktársadalom számára. Az orosz–magyar kormányközi megállapodás a nukleáris energetikai együttműködésről megszünteti a bizonytalanságot a Paksi Atomerőmű termelőkapacitásának hosszú távú fenntartását illetően.
A Magyar Mérnöki Kamara üdvözli a paksi nukleáriserőmű-kapacitás fenntartásáról szóló megállapodást. (…) A fejlesztés 60 éves üzemidőt céloz meg. Ezért a finanszírozás a kockázatkerülő, rövid idejű és biztos megtérülésre számító kereskedelmi banki környezetben nehezen vagy csak igen drágán oldható meg. Ezen segít a kormányközi megállapodás, a felelős politikai tényezők stratégiai kötelezettségvállalása.”
Innentől kezdve teljesen felesleges is bármiről beszélni. Hát nem teljesen mindegy, hogy ehhez képest mit pofázik ez a sok semmihez sem értő, ócska kis gazember? De, teljesen mindegy. Éppen ezért pusztán az öröm végett jegyezzük még meg a következőket: most ez a sok semmihez sem értő ócska kis gazember mind előveszi húgyfoltos sliccéből a Nagy Politikait (copyright by Petri György).
Az meg arról szól, hogy Orbán Európa helyett Moszkvát választotta, hajjaj… Persze. Az a méltóságos Európa eközben minden skrupulus nélkül választja ugyanezt. Főméltóságú Gerhard Schröder egykorvolt német kancellár meg sem állt a Gazprom igazgatótanácsáig, s lett imigyen Putyin pincsije, igaz? Annak a Németországnak volt ő a kancellárja, amely Németország minden szinten össze van kötve Oroszországgal, s legfőképpen energetikai vonalon.
Ez sem számít, persze. Ami számít, hogy Magyarországnak szüksége van atomenergiára; hogy Paksot az oroszok építették, idióták lennénk, ha nem velük bővíttetnénk. (Voltunk már ilyen idióták, amikor az oroszok felajánlották, hogy az államadósságuk terhére megépítik a metrónkat. Az nem kellett, épült helyette csilliárdmilliárd forintért soha el nem készülő metró minekünk – tényleg, Demszky hogy a fenébe maradt ki a húgyfoltos sliccből előhúzott ellenzéki összeborulásból?).
Az számít, hogy a megállapodás alapján hitelbe kapott pénz több mint tíz százaléka közvetlenül a magyar gazdaságba kerül (300 milliárdról beszélünk), hogy a hitel alacsony kamatozású és harminc év alatt kell visszafizetni. (Gyurcsányék ezt a pénzt az IMF-től négy évre vették fel, aztán odaadták a bankoknak az egészet, amelyek meg kitolták az anyabankjaiknak.) Az számít, hogy a beruházás tízezer munkahelyet teremt.
S még egy apróság: most nagy kéjjel hivatkoznak Orbán 2008-ban elmondott szavaira, amikor is ezt mondta: „A magyar kormány puccsot hajt végre a magyar parlament ellen, a magyar kormány puccsot hajt végre a saját népe ellen.” Orbán azt bírálta a kijelentésével, hogy a kormány egyelőre titkosított, hosszú távra szóló szerződést köt Oroszországgal „a 21. századot és a teljes Kárpát-medencei magyar nép életét meghatározó” energiakérdésben. S tudják, mi volt akkor Gyurcsányék válasza? Ez: „sehol a világon, így Európában sem szokás ilyen tárgyalásokról az aláírás előtt információkat kiadni, mivel az idő előtti kiszivárgás rontotta volna a magyar kormány tárgyalási pozícióját”.
Az a szomorú helyzet, hogy akkor a kormánynak volt igaza. Úgyhogy befogjátok a pofátokat, és takarodtok a helyetekre. Vagy ahogy Gyurcsány a minap közölte az övéivel: „Nyugszik! Fekszik!”
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap