Szentmihályi Szabó Péter: arról van szó, hogy a magyarok többségének elege lett a balliberális hazudozásból
A magyar polgárok többségét nem érdekli, hogy az MSZP kampányüzemmódba kapcsolt, minél több interjú, cikk, közlemény, sajtótájékoztató, annál kínosabb. Szegény Mesterházy véleménye szerint utópia a baloldali összefogás, és kivételesen igaza is volt.
Mint Ungváry Rudolf nyilatkozta a hét végi Népszavában, a magyar társadalomban „erősebb a rend és a biztonság iránti vágy”. Ez szerinte visszamaradottságunk és „megrekedtségünk” miatt van így, mármint hogy „a magyar lakosság többségének politikai lelkülete alapvetően tekintélyelvű”.
És mi ezzel a baj? ...arról van szó, hogy a magyarok többségének elege lett a balliberális hazudozásból. Az sejthető volt, hogy az SZDSZ csak formálisan szűnt meg, hátrahagyva a milliárdos sarát, és a makacs próbálkozás is érthető, hogy minden bukott politikusuk igyekszik visszaszivárogni valamilyen régi vagy új pártformációba.
Csak az nem világos, hogy a jól megérdemelt közutálat ellenére miért gondolják, hogy a régi szövegek újra eladhatók. ... „ma Magyarországon választási többséget képez az etnonacionalista szemlélet. Ez nem más, mint az a hit, hogy létezne olyasmi, mint »magyarság«, amely a Kárpát-medencében – a politikai határokon átívelően – kulturális és etnikai egységet képez”, írja rólunk a régi szeretettel Magdalena Marsovszky, aki szerint nincs olyan, hogy „magyarság” vagy „németség”, ez a hit a fajelmélet alapja, mely fasizmushoz vezet, a Szent Korona a fasiszta élettér-ideológia jelképe.
Már régen nem tudnak bennünket ilyesmivel feldühíteni, az az idő még az 1990-es évek elején volt, amikor a gyűlölettel párosult ostobaság fájdalmat okozott. A „szakrális máz”, a „vezérigény” monomániás ismételgetése öngyilkos kampányüzemmód, akár Kertész Ákos állításának utólagos és lelkes igenlése, miszerint mi, magyarok tényleg genetikailag kódolt alattvalók volnánk.
Már nem érdekes, felfogtuk, megértettük. Csak az a rejtély, miből gondolják, hogy a folytonos rágalmazás, köpködés, rugdosás népnevelő hatással bír? Hiszen ugyanezt megtették már Rákosi idejében is, eléggé közismert eredménnyel. Rákosi is nehezen boldogult a „tízmillió fasisztával”.
Szentmihályi Szabó Péter
Magyar Hírlap
Szentesi Zöldi László: Rezesová kiszabadult
Kezdjük azzal, hogy ha én részegen, „gyógyszerek hatása alatt” (ez vajon mi is?), ámokfutó módjára, 165-tel és talán még többel is száguldva, folyamatosan a belső sávba állva, négy embert meggyilkolok az autópályán, akkor Magyarországon más büntetést kapok, mint ha apuci szlovákiai milliomos. Ne győzzenek meg az ellenkezőjéről, ne kerteljünk, és legalább magunknak ne hazudjunk: Rezesová minden jel szerint azért szabadulhat két év kilenc hónap múlva a fogház nevű szanatóriumból, azért lakik majd vidáman egy számára bérelt angyalföldi lakásban, és azért nem kell a tettével arányosan felelnie bűneiért, mert gazdag családból származik.
Ez a nő tegnap nem átallotta megköszönni (!) Fülöp Ágnes bíró ítéletét. Amivel mindent el is mondtunk arról, ő maga mit gondol a büntetés mértékéről.
Az ügyben elégtelenre vizsgázott a magyar igazságszolgáltatás. Az orvosok nem akkor végeztek vér- és vizeletvizsgálatot a vádlottnál, amikor kellett volna, és nem annyit, amennyit ilyenkor szokás. A jegyzőkönyveket hiányosan töltötték ki. A műszaki szakértők összevissza beszéltek, ketten visszavonták elemzésüket.
Aztán itt egy – legalábbis erkölcsi értelemben – összeférhetetlenséget mutató helyzet. Melegh Gábor szakértő, akinek a bevonása ellen a hozzátartozók tiltakoztak, mégis színre léphetett, és finoman szólva is vitatható állításaival nagyban befolyásolta az ítéletet.
Hab a tortán, hogy Fülöp bírónő és Melegh szakértő könyvet írt együtt, ami persze csekélység, de mégis igaz, és persze finoman cizellált bíróságaink világában ez a körülmény egyiküket sem készteti arra a mondatra, hogy kérem, én ebben a perben nem óhajtok részt venni, mert az összeférhetetlenség látszatát is el kívánom kerülni.
Az elsőfokú ítélet szerint nagyjából a következő történt. Rezesová gyorsan ment, az igaz, ivott is, de csak keveset (ezt a bíróság enyhítő körülménynek számította be!), gyógyszer is munkált benne, és hát, megtörtént a baj, de arról a négy halott is tehetett, mert talán ők is szabálytalanul közlekedtek.
Ezalatt azt érti Fülöp bírónő, hogy „nem kizárható”, miszerint a Fiat nem adta meg az elsőbbséget a belső sávban haladónak, és ezzel veszélyhelyzetet teremtett. Mindez csak feltételezés, de a bírónő el akarta hinni, hogy így történt.
Miközben az igazság az, hogy 165 kilométernél az a BMW már kontrollálhatatlan, pláne, ha egy labilis, részeg nő vezeti, tehát a konkrét élethelyzetet ismerve, aki hátulról, minden szabályt áthágva érkezik, az bármikor beleszállhat bármibe, akár szabályosan haladnak előtte, akár nem.
Fülöp Ágnes bírónő tegnap meglehetősen indokolatlan jóindulatot tanúsított egy sereg kérdésben. A többi már csak ebből következik. Az ügyészség által kért több mint tíz év szabadságvesztésből így lett házi őrizet, vagyis szabadság. Meghalt négy ember, mert egy részeg, ostoba liba meggyilkolta őket, és máris kint van, ölelgetik gazdag rokonai.
Az igazságszolgáltatást emberek végzik, persze. Emberek, akik maguk is gyarlók, és soha nem működhetnek tökéletes végrehajtóként. Csak tudják, a baj az, hogy kezdettől fogva világos volt – amit a bevezetőben említettem –, hogy ezt a szlovákiai milliomos kislányt nem fogják évekre börtönbe zárni. Addig forgatta a szót a szakértő, addig gondolkodott a bírónő, míg a végén Rezesová szabadon eltávozhatott. A négy halott rokonai, barátai pedig egész életükben azon tűnődnek majd, hogy a földi igazságszolgáltatás miért nem billentette helyre arányosan a történteket.
Nem sokkal a baleset után az egyik magyar kereskedelmi televízió utánajárt a Rezes család dolgainak. Jártak Kassán, mindenfelé. És az egyik utcai interjúban egy szlovák járókelő azt mondta, nagyot legyintve, jaj, hallottuk, mi történt, de azt a lányt soha nem zárják börtönbe, mert gazdagok azok, nagyon gazdagok.
Nagyon szép munka volt bírónő és szakértő úr, büszkék lehetnek magas színvonalú szakmai munkájukra. Az a szlovák járókelő már hónapokkal ezelőtt tudta, nagyjából milyen döntés lesz ebből. És Rezesová megköszönte a végén, gondolom, azért ez is fontos. Újra kerek a világ.
Mi pedig gondolkodjunk tovább közösen arról, hogy miféle jogállam az, ahol Rezesová máris otthoni körülmények között piálhat, gondolom, lesz szabadulóbuli, pezsgő, kaviár, celebek. Közben négyen meghaltak. Ja, hogy ők csak Fiatban utaztak? Pech.
Bírónő, én elgondolkodnék azon, hogy az igazságot szolgálom-e, vagy csak szimplán a munkámat végzem. Mert tudja, a kettő nem ugyanaz. Azért írom ezt ilyen őszintén, mert önök nem szent kövületek, nem bírálhatatlanok, önök az ország, a köz szolgái. Tekintse a fenti sorokat bírálatnak, jogom van hozzá. Nehéz lehet ilyen lelki koloncokkal dolgozni, nem irigylem magukat.
Szentesi Zöldi László
Magyar Hírlap
Bayer Zsolt: Költők – de minek?
Hír: Náci szélsőségesek Radnóti-kötetet égettek Miskolc mellett. Radnóti Miklós az egyik legismertebb magyar költő. Nem tudhatom... című hazafias verse a szavalóversenyek örök darabja. A zsidó származású Glatter Miklósként született költő Szegeden került kapcsolatba Sík Sándorral, aki fiaként szerette, és fontos szerepe volt abban, hogy a költő megkeresztelkedett. Radnóti hazafias, katolikus (zsidó származású) költőként vált az ordas eszmékre épült embertelen rendszer áldozatává. /szerkesztő/
Gutenberg-galaxisom kicsike, lakatlan szigetén ülök. Van hegycsúcsom is, neve: elitizmus. Kezemben kötetek – kémlelek. Körülöttem kilátástalan kékség.
„Kemény a menny. A gally alól
bicegő cinke sírdogál.”
Ez a „like-dislike” nemzedék óceánja. Ez lett az antikvitás, a reneszánsz, a romantika, a klasszicizmus, a barokk, a romantika tágas, végtelenséget ígérő tereiből. Ez a mi horizontunk: az ív, amit befut egy máglyára hajított Radnóti kötet. Az ív, amit befut az alacsony homlokúak okoskodása, amellyel ebből megítélik a világot. És mindig csak a mi világunkat.
A lelkük befelé kunkorodik. De senkit sem érdekel. Hiszen győzött a disznófejű Nagyúr.
„Sertés testét, az undokot, én
Simogattam. Ő remegett.
„Nézd meg, ki vagyok” (súgtam neki)
S meglékeltem a fejemet,
Agyamba nézett s nevetett.”
Így volt valaha. Ma már nincsen így. Senki sem lékel fejet, mert odabent nincsenek agyak.
„Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet / és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.” Ez is csak egykor volt így. Míg volt ész, lélek, öröm, bánat, harag, emberhez méltó gond, és igazi, fertelmes bűn is volt hozzá. Örök, emberrel egyidős, egylényegű bűn, amelytől meg lehet tisztulni, amelyet le lehet vezekelni. Ma már nincsen ilyen. Nincsen rá szükség, ahogy szögesdrótra sem. Egy egész generáció zárja be magát a gondolattalanság, lelketlenség és pitiáner vétkek börtönébe. A jövőt nem lehet megállítani? Ó, Istenem! Ha van még feladat, jó mulatság, férfimunka, hát akkor az nem lehet más, mint a jövőt megállítani. Azt a jövőt, ami ebből a jelenből felsejlik.
„Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.”
Már ez sem igaz, Attila. Ha minden így marad, akkor ami lesz, az legfeljebb dögvirág. Mert téved mindenki, aki azt gondolja, az iszonyat nem változott, nem változik jottányit sem. Az iszonyat is romlik ám.
„a közösség, amely e részeg
ölbecsaló anyatermészet
férfitársaként él, komor //
munkahelyeken káromkodva,
vagy itt töpreng az éj nagy odva
mélyén: a nemzeti nyomor.”
Ez talán állandó. S Tiszazug is állandó:
„Belül is pöttyös állatok,
ütődött, kékes öregek
guggolnak, mordulnak nagyot,
csupán hogy ne merengjenek.”
De ebből az iszonyatból egykor azért Sinka Istvánok jöttek el miközénk. Jött a Fekete bojtár, és az anyja balladát táncolt…
„Egyszer volt szép az anyám tánca,
mikor kendőjét gyepre hányta,
a Korhány vizénél, Pusztapándon,
s bokázó lába pásztortűznél,
öles apám örömére
szállt, mint illat a virágon.
De gyönyörű lábán víg figurát
eredő táncába ő se vitt,
csak mutatta ringó mozdúlattal
halálba járó őseit.
Mert ugyanaz sírt fel a flótán,
hogy meghaltak azok ima nélkül,
nagy szakállal, akasztófán.”
De ennek is vége. Van helyette a szűk horizont, ahol a tűzre vetett Radnóti kötet íve szab határt.
„Régi szelid esték, ti is emlékké nemesedtek!
Költőkkel s fiatal feleségekkel koszorúzott
tündöklő asztal, hova csúszol a múltak iszapján?
hol van az éj, amikor még vígan szürkebarátot
ittak a fürge barátok a szépszemü karcsu pohárból?”
No, hol, barátaim? Pedig a Radnótit tűzre vető nyomorult állatok anyja is felsírt örömében, amikor ivadéka világra jött és felsírt, és hitte mindenki: egészséges… Holott halott. Nincsen lelke. Létezésük értelme, mint rút varangyé.
„A rút varangyot véresen
megöltük. //
Ó iszonyú volt.
Vad háború volt.
A délután pokoli-sárga.
Nyakig a vérbe és a sárba
dolgoztunk, mint a hentesek,
s a kövér béka elesett.”
Így kell majd tennünk, hogy ránk ne köszöntsön az iszonyú jövendő? Ha így, hát így. Inkább, mint a félrenézés. Vagy még inkább a fertelmes beletörődés. Vagy ők a mi gyerekeink, nem csak undok varangyok? Vagy mi is felelősek vagyunk azért a létezésért, amelyből tettnek és megtisztulásnak tetszik Radnóti Miklós máglyára vetése? Őket is jobbá kell szeretnünk – vagy szeresse őket jobbá az Isten, de minél hamarabb?
Rávetették Radnótit a máglyára. Aztán hazamentek.
„Most itt vagyunk. A tiszta kisszobában.
Szép harc után. A szájunk mosolyog.
Maró fogunk az undort elharapja,
s gőggel emeljük a fejünk magasra,
mi hóhérok, mi törpe gyilkosok.”
S én nem tudom, hogy akarom-e látni ezeket igazán felnőni.
„Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.”
Talán csak az a baj, hogy ezeknek a mi nyomorult állatainknak nem jutott csók elég, s maradt az örök, „féligszítt” cigaretta. De ez engem már nem érdekel.
„Nincs alku - én hadd legyek boldog!
Másként akárki meggyaláz
s megjelölnek pirosló foltok,
elissza nedveim a láz.”
És ezekkel együtt ez nem lesz lehetséges. Miképpen azokkal sem, akik szerint mi mindnyájan elkövetők vagyunk.
Mert nem vagyunk. Átkozottak.
Bayer Zsolt
Szentmihályi Szabó Péter: Kiknek a szavazatára hajt a baloldal?
A könnyen emészthető ostobaságok iparszerű termelése Amerikából indult el, és mára megfertőzte szinte egész Európát. Mindez a szabadság és a demokrácia nevében történik, és valóban: mindenki azt vesz a pénzéért, amit akar, egy sajtótermékre nem lehet rányomtatni, hogy ártalmas az egészségre, az internet pedig számtalan esetben a téboly ellenőrizhetetlen önkifejezése, a szólás- és véleményszabadság Hyde Parkja, egyszerre szórakoztató és ijesztő.
Engem mindebben leginkább az zavar, hogy alighanem ez az a műveltségi szint, amely alatt az úgynevezett „bizonytalan szavazók” sokasága rejtőzködik, és ez kedvezőtlen körülmények között akár egy választást is eldönthet. Márpedig a balliberális ellenzék bevallott célja elsősorban ennek a politikailag és gazdaságilag tájékozatlan rétegnek a mozgósítása és megnyerése azokkal a módszerekkel és jelszavakkal, amelyekből nem keveset már eddig is felmutatott a programhiányban szenvedő „összefogás”.
Magyar Hírlap
Fricz Tamás: Még fáj, fáj, fáj minden (nem csók, hanem) Bajnai
Bajnai Gordon bejelentette, hogy egy év múlva ismét miniszterelnök lesz. És azt is, hogy akkor nem lesz Kánaán. És hogy fájni fog. Bajnai nem fájni fog – már most fáj.
Bajnai Gordon négy évvel ezelőtt, amikor az állampolgárok megkérdezése nélkül – tehát a demokráciát megkerülve – miniszterelnök lett, pontosan ugyanazt mondta, mint most, négy évvel később: fájni fog.
Fájó, hogy Bajnai Gordon úgy beszél, mint egy gépezet: időszakoktól, körülményektől függetlenül csak az jön ki belőle, hogy ami következik, az fájni fáj. Az embernek óhatatlanul az az érzése támad, hogy – akárcsak Bokros Lajos – leginkább Mórickára hasonlít, akinek mindenről ugyanaz jut az eszébe. Vagyis ha éppen miniszterelnöknek készül, akkor automatikusan így szól: ez most fájni fog.
Unalmas ez már, Bajnai úr.
Persze érdekes ember Bajnai Gordon, mert sohasem ő akar lenni miniszterelnök, hanem felkérik rá. 2009-ben, miután a szocialisták és a szabad demokraták lényegében mindent tönkretettek ebben az országban, amit lehetett, kerestek egy balekot, aki elviszi a balhét, és zokszó nélkül, érzelemmentes hentes és mészáros módjára egy év alatt elvégzi a legbrutálisabb megszorításokat.
Igaz, az első felkérésre még nemet mondott, de miután a Nagy Miniszterelnök-kereső – amelynek a végén még Gyuszi bácsi, a házmester sem vállalta a nemes feladatot – csúfos kudarcot vallott, Bajnai megértette az idők szavát: az országnak őrá van szüksége. Nos, Bajnai jött, és ez valóban fájt.
És tessék, a történelem ismétli önmagát: eltelt négy év, s Bajnai megint itt van, megint jő és megint kopogtat. S ami a legszebb benne: ismét felkérték. Ezúttal azonban nem Gyurcsány és társai, hanem akik mögöttük állnak: az amerikai demokraták, Clinton asszony, Soros úr, Charles Gati, fontos és lényeges befektetői és pénzügyi körök, amelyek együtt és közösen vallják: Magyarországnak ismét olyan „gazdaságpolitika” kell, amely fájni fog.
De hát szükség van Bajnaira – hiszen Gyurcsányt most egy ideig jegelni kell –, hiszen a „befektetői köröknek” és a kezükben tartott bábszerű amerikai politikusoknak az a határozott véleményük, hogy Orbán Viktorral Magyarország elbitangolt a nyájtól a nemzeti szuverenitás mocskába, ahonnan gyorsan vissza kell hozni a helyes és egyetlen útra.
Márpedig Bajnai igyekszik megfelelni a megbízóinak. Tudja jól, hogy az ő üzleti pozíciói csak addig maradnak töretlenek és makulátlanok, amíg a bankok, a multik és a neoliberális „gondolkodók” által imamalom-szerűen ismétlődő mantra, a megszorítások mantrája érvényesül hazánkban. Tudja jól, hogy ennek kell megfelelnie, különben leveszik róla a kezüket. Úgyhogy nem tehet mást: ha éppen felkérik, akkor mint egy elakadt hanglemez, hajtogatja: fájni fog.
És tényleg: már a Hajdú-Bétnek beszállító libatenyésztőknek is fájt. Csak Bajnainak nem fáj semmi. Mert ő az érzelemmentes, hűvös, racionális és liberális „szakember”. Ha ő beszél, mindenkinek el kell ájulnia a félelmetes és megkérdőjelezhetetlen – a világ vezetői által támogatott – szakmai kompetenciájától.
Pusztán egyetlen baj(nai) van: éppen ez, a négyévenkénti, helyzettől és körülményektől független „fájni fog”-zsolozsmázás mutatja meg a legárulkodóbban, hogy Bajnai esetén nem szakértelemről és mély, alapos elemzésről van szó, hanem a neoliberális ideológia időtől és tértől független, enigmatikus erejű kisugárzásáról. Arról az ideológiáról, amely szerencsére már az egész világon recsegni-ropogni kezdett, ám globális körök még igyekeznek mesterségesen életben tartani.
Bizony, Bajnait még Lenin is megdorgálná, aki még a „konkrét helyzet konkrét elemzése” elvét vallotta.
Bajnai azonban képtelen arra, hogy különbséget tegyen a 2009-es és a 2013. novemberi helyzet között. Akkor ugyanis éppen ők, szocik és liberálisok nyakig eladósították és csődközeli helyzetbe juttatták az országot, miközben a felvett, hatalmas mértékű hitelek szőrén-szálán eltűntek.
Minden makrogazdasági mutatónk a mélyponton volt, Magyarország a régióban éllovasból sereghajtó lett. S ekkor jött szinte már-már természetesen a Bajnai-féle „fájni fog”, amely arról szólt, hogy az általuk elkótyavetyélt kölcsönöket a lakossággal fizettették vissza.
Most viszont, hála az Orbán-kormány paradigmatikusan más, ember-, és nem pénzcentrikus gazdaságfilozófiájának, kimásztunk a gödörből, és egyik napról a másikra igen biztató makrogazdasági adatokról kapunk hírt. A kormányzati gazdaságpolitika tehát úgy működik, hogy közben „nem fáj”.
És akkor előjön ismét Bajnai, és az ökör következetességével bánatosan azt búgja: fájni fog.
Bajnai úr! Nem kell ám minden feladatot elvállalni, főleg ha az embernek mindig kívülről súgják, hogy mit kell mondania.
És bele lehet törődni a vereségbe, amely az országnak bizonyosan nem fog fájni.
Fricz Tamás
Bayer Zsolt: Krakkóban
A lengyelek nemzeti ünnepe, november 11-e alkalmából körülbelül ötszázan mentünk Krakkóba a Gazeta Polska meghívására. Aki ott volt, soha többé nem felejti el azt a két napot. Ahogy megérkeztünk a waweli székesegyházba az esti misére, a zsúfolásig megtelt templomban a lengyelek felállva tapsolták meg a magyarokat. Ahogy zúgott odabent a „viva vengri” – és zúgott odakint az utcán is, együtt a „Viktor Orbán, Viktor Orbán!” kórussal. Mert igen, a lengyel nemzetiek, akik a Gazeta Polska klubokba tömörülnek és a PIS-re szavaznak, példaképüknek tekintik a magyar miniszterelnököt, és követendőnek a politikáját.
A PIS pedig a jelenlegi közvélemény-kutatási adatok szerint 11 százalékkal vezet mindenki előtt Lengyelországban. Vagyis – bár csak 2015-ben lesznek választások – nagy valószínűséggel a PIS Lengyelország következő kormánypártja, és annak elnöke, Jaroslaw Kaczynski a következő lengyel miniszterelnök. S ez még akkor is így van, ha Aczél-Acsády Endre ideges emiatt.
Mert ideges. És idegességét egy cikkben vezeti le, ahol egyebek mellett szót ejt arról, hogy a Gazeta Polska „egy szélsőjobboldali, uszító szennylap, mely persze boldogan társul minden összeesküvés-elmélethez. Ott lépdeltek mögötte a »cöfösök«”. Nem. A Gazeta Polska nem uszító szennylap, és még csak nem is szélsőjobboldali – bár kétségkívül létezik olyan nézőpont, ahonnét az egész világ szélsőjobboldalinak tűnik.
Ám pusztán ezért nem venném a fáradságot, hogy reagáljak Aczél-Acsády írására. Ellenben nevezett úrnak feltűnik, hogy a november 11-i krakkói menetben valakik egy hatalmas székely zászlót is vittek, ennek kapcsán pedig ezt vetette papírra: „Ám van egy kérdésem: a CÖF-ösök meg a társaságukban levő politikai celebek – közöttük a történelmi ismereteivel (is) egyfolytában hivalkodó Bayer Zsolt – tudták egyáltalán, hol vannak és milyen zászlót lengetnek? Aligha. Tudniillik van itt egy kis bibi (nem is egy).
Lengyelország közel 130 éves »felosztottság« után (Oroszország, Poroszország, a Monarchia), 1918-ban lett ismét független. Erről a versailles-i békeszerződés rendelkezett egy év múltán formálisan is. De az ugyanebből a szerződésből »kinőtt« másik, Párizs környéki béke szakította el Erdélyt, s ilyenformán a székelyeket Magyarországtól! Egyszóval ami ünnep volt (és ma is az) a lengyeleknek, az a székelyeknek pont az ellenkezője: tragédia. A CÖF voltaképp Versailles-t ünnepelte… (Szeretném Hofi képét látni…) Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy a székelyek hőse, Bethlen Gábor, a legendás, ritka politikai érzékkel megáldott XVII. századi erdélyi fejedelem a reformáció élharcosa volt, protestáns hatalmak és erők szövetségese. Mit keresett tehát a székely zászló az ortodox módon katolikus Lengyelországban november 12-én?”
Hát akkor nézzük a tényeket!
Amikor 1920-ban kitört a háború Lengyelország és Szovjet-Oroszország között, az Új Nemzedék című lap ezt írta: „Nem tudjuk, mit tesz a Koalíció, de nekünk készen kell állnunk arra, hogy Lengyelország oldalára álljunk. Lengyelország sorsa a mi sorsunk.”
S úgy lett. Teleki Pál elrendelte, hogy a Weiss Manfréd Művek összes lőszer- és fegyvertartalékát bocsássa Lengyelország rendelkezésére, továbbá, hogy a gyár a következő hetekben csak Lengyelország számára termelhet. A szovjetekkel vívott döntő ütközet előtt 48 millió Mauser típusú lőszert, 13 millió Mannlicher típusú lőszert, megszámlálhatatlan tüzérségi lőszert, harmincezer Mauser karabélyt, több millió karabélyalkatrészt és 440 tábori konyhát szállítottunk a lengyeleknek.
És a lengyelek ezt sem felejtették el nekünk.
Josef Pilsudski marsall a lengyel győzelem után több beszédében mondott köszönetet a magyaroknak, amiért felbecsülhetetlen mértékben járultak hozzá a „visztulai csodához”, vagyis a szovjetek legyőzéséhez. S 1921-ben a szejm megtagadta a trianoni békeszerződés ratifikálását, vagyis Lengyelország soha nem ismerte el jogi értelemben Magyarország feldarabolását.
A lengyelek erre is emlékeznek. És őrzik az emlékezetet. Mi ezt is elfelejtettük. És csak önmagunkat hibáztathatjuk mindezért.
Meg persze egy kicsit az Aczél-Acsády-féle kútmérgezőket és boldog ostobákat. Akiknek még az sem tűnik fel, hogy a székelység döntő része, például a teljes Csíki-medence – Bethlen protestantizmusa ellenére – katolikus vallású. Lásd még: csíksomlyói búcsú. Úgyhogy ha már Aczél-Acsády szerint vallási alapon kell Lengyelországba látogatni, akkor ezen az alapon is rendjén való volt a székely zászló jelenléte Krakkóban.
Amúgy Aczél-Acsády nem hisz semmit. Ő csak feladatot teljesít. Hiszen azt tette egész szánalmas és aljas életében.
Bayer Zsolt
Most Kéthlyt ünneplik - 1950-ben börtönbe zárták négy évre
Sajtóközleményben tiszteleg a 124 évvel ezelőtt született Kéthly Anna előt a szocialista párt országos központja. Úgy is írhatnám, az MSZP a nevére vette a magyar szociáldemokrácia nagyasszonyát. Azt a Kéthly Annát, akit 1950-ben az ÁVO vitt el négy börtönesztendőre, s aki 1956-ban a kommunizmus elől Brüsszelbe emigrált.
Pilhál György
Magyar Nemzet
Toporgás a hatalomért
A külföldi forgatókönyvírók alapvető tévedése, hogy nem ismerik a magyar nemzetet. Sem a jelzőt, sem a jelzett szót. Ez számukra megbocsátható. Azonban az érthetetlen, hogy a pártot (Együtt-PM) sem ismerik, sőt a csoportképzés alapvető szabályait sem.
Az tény ugyanis, hogy nem szeretik Orbánt, elég egy tüntetés megszervezésére, de nem elegendő a belső kohézió megteremtésére. Ahhoz kell egy megfogalmazható és érthető értékrend. Nem elég azt hangsúlyozni, hoyg európai. Európai módon lehet osztani a vadkendert, vagy ugyanilyen módon döntögetni szobrokat. Ez az összetákolt konglomerátum pártként nem lehet életképes, egyéni érdekérvényesítésben igen.
Magyar Nemzet
Végre konvergencia
Az autóipar – köszönhetően a Mercedes, az Audi és az Opel gigaberuházásainak – végre nagy amplitúdóval képes hozzájárulni a növekedéshez, ám a többi feldolgozóipari ágazat még Csipkerózsika-álmát alussza. Közben új trend kezd kialakulni: az exportértékesítés bővülését a járműgyártás lendítette fel. Az európai uniós pénzek lehívásának felturbózása új és pozitív pályára állította az építőipart szűk egy évtizedes, jelentős visszaesés után.
Magyar Hírlap - Szajlai Csaba
Alacsony infláció - négy évtizedes rekord
A hetvenes években volt utoljára olyan alacsony a pénzromlás üteme, mint idén októberben. A legfrissebb adatok szerint az infláció 0,9 százalék volt a tizedik hónapban az előző év azonos időszakához viszonyítva.
Magyar Nemzet