Tizenkét dühös elvtárs
Most, hogy bő huszonhárom évvel a rendszerváltozás után nem kaptak nyugdíjuk mellé úgynevezett „kommunista pótlékot” az eddigi kedvezményezettek - szám szerint 142 régi, masszív elvtárs -‚ arról érkezett hír: tizenketten közülük fellebbeztek a Közigazgatási és Munkaügyi Bíróságnál. Ebben persze igazából nincs semmi rendkívüli, jogállamban az ember minden további nélkül fellebbezhet, ha nem ért egyet az ítélettel - ezért találták ki a másodfokot. A tizenkét megrövidített exelvtárs úgy véli: a rendelkezés rájuk nézve hibás, nekik ma is jár a pótlék. Kiérdemelték a pluszpénzt, élvégre sokat tettek a világmegváltó eszme érdekében.
Pilhál György
Magyar Nemzet
Egyik kutya, másik eb - csak a jelmez különböző
A politikai porondon a neoliberális Bajnai-vonal a leginkább bankpárti, ők már most a pénzintézetektől „elvett” profitot kérik számon a kormányon. Ez is egy nézőpont. A szocialistáktól eddig arra futotta, hogy lerázzák magukról a felelősséget, holott a 2004-től 2009-ig tartó devizahitel-felfutás alatt mintha ők lettek volna kormányon, sőt, ők jelölték ki a pénzügyi felügyelet roppant elnéző elnökét is.
Tehetetlenségük bizonyos szempontból érthető: most jóval inkább a hatalmi pozíciókért folytatott harc köti le őket. A Jobbik pedig eddig is csak a problémafelvetésben jeleskedett, működőképes megoldási javaslatot a gazdasági szakpolitikusuktól, a rendőri közelharci kiképző Volner Jánostól még nem nagyon hallottunk. Mondjuk az LMP-től sem, de ez sovány vigasznak sem elég.
Magyar Nemzet - Szabó Anna
Búcsú az SZDSZ-től
Miután maga kérte feloszlatását az ügyészségtől, szögezzük le: az SZDSZ holtbiztosan megszűnik. Nem könnyű ezzel a mondattal együtt élni, mert az ember arra gondol, hogy ha például 1991-ben szűnt volna meg az SZDSZ, mégis csak jobban örvendezünk, így azonban, amikor már egy asztalt sem tudnak körbeülni, olcsó volna hallelujázni.
Az SZDSZ tehát megszűnik, de az eszdéeszesek továbbra is köztünk élnek majd. Az SZDSZ ugyanis hasonlatos a fürge vírusokhoz: amikor az orvostudomány már-már nyakon csípné a bajkeverőt, gyorsan mutálódik, és újabb éveket emészt fel, mire megtalálják az ellenszert. Itt van nekünk az SZDSZ romjain építkező Bajnai Gordon, Fodor Gábor, és még néhányan: ahogyan az influenzából sem válik soha pünkösdi rózsa, belőlük sem söpri ki soha az orvostudomány a liberalizmus nevű kórokozót. Szóval, benne élnek minden félrecsúszott nyakkendőben és elvétett szóban, vannak és lesznek, ha nem is mindörökké.
Egyszer fel kellene tennünk közösen a kérdést, hogy mire jutott önmagával az SZDSZ? Negyedszázad telt el színre lépésük óta, és most, hogy halottszemlét tartunk, vonjuk meg őszintén a mérleget.
Hogy az SZDSZ magyarellenes párt, evidencia. De lássuk be, a magyarellenességre egyaránt kérhető félpanzió és luxus ellátás, és az SZDSZ mindig nagyban játszott, soha nem érték be morzsákkal. Az ő magyarellenességük abszolút tudatos, előre eltervezett és szándékos volt – és más „rendszerváltó” pártokkal ellentétben pontosan tudták, mivel szeretnék felváltani a magyar nemzeti gondolatot.
Hogy ez végül is nem sikerült, nem rajtuk múlott, hanem a hamis igéiktől, lelepleződött hazugságaiktól megundorodott választópolgárokon. És hadd mondjak valami meglepőt: nemcsak a jobboldalon, de az MSZP háza táján is kiütést kaptak az SZDSZ-től, hiszen őket, közvetlen szövetségeseiket is ugyanolyan bugrisnak nézték, mint politikai ellenfeleiket.
Az SZDSZ hatalmas károkat okozott, de megtörni nem tudta az országot. Ellenkultúrájuk soha nem ért el a szívekig, csak a leggyengébbeket kapkodták el, mint a farkas a nyájtól elmaradozó gidát. Az SZDSZ légvárakat épített egy olyan országban, amelyet valójában soha nem ismertek és nem értettek meg. Emiatt ravatalozzuk fel ma őket, magyar barátaim, és emiatt nem tekinti senki a saját halottjának őket 2013-ban.
De valamit utólag is megköszönhetünk az SZDSZ-nek. Ha nincsenek, soha nem áll össze masszív egységgé a többmilliós nemzeti tábor. Ha nem rúgják arcba módszeres alapossággal az embereket, ha nem sértik meg önérzetünket oly hosszú időn át, és ha nem gyalázzák jelképeinket, múltunkat, népünket, talán még ma sem önmagunkkal, hanem velük foglalkozunk.
Kétségkívül az SZDSZ érdeme, hogy fiatalok százezrei ébredtek rá magyarságukra, hogy az egyetemeken ma már labdába sem rúgnak a liberálisok, hogy társaságban, buliban, asztal melletti vitákban a nemzeti alapállás ma már legyűri a nemzetközi mákonyt.
Az ifjúság mindig radikális, mi is azok voltunk, de eltelik majd néhány esztendő, és a hazájukat szerető, ám néha túlfűtött ifjak fejében rend lesz. Nyugodt szívvel bízzuk majd rájuk a jövő Magyarországát, átveszik a stafétabotot, ahogyan mi is átvettük másoktól. A jövő a miénk, mert a liberalizmus és a multikulti lufija kipukkadt – egészséges ember egyszerűen nem lehet eszdéeszes, vagy hívják bárhogy is majd akkor a nemzetköziség apostolait.
A liberális demokráciától való eltávolodást, a nemzeti gondolat reneszánszát, és más örvendetes fejleményeket is nagyrészt az SZDSZ-nek köszönhetünk. Az ő érdemük, hogy huszonöt év alatt megtapasztaltuk, milyen volna az a világ, amelyet tartósan ők irányítanak. Néhány millió magyar honfitársammal együtt ezerszer élek szívesebben az erős, központosított Magyarországon, mint a liberalizmus zsarnokságában, ahol a hatalom való birtokosait elrejtik a fürkésző szemek elől.
Százszor, ezerszer jobb ma Magyarországon élni, mint a kilencvenes évek közepén, az SZDSZ monopoly-köztársaságában. A magában bízó, felemelt fejű magyar alakja már nem délibáb, hanem valóság. Egyre több ilyen bukkan fel a környezetemben, őket sem gyűlöletkampánnyal, sem manipulációval nem kábíthatják el a liberálisok.
Van egy rossz hírem, súgjuk is meg sebesen a halottnak: sokan jól érzik magukat a hazájukban... Hogy miért? Mert egyszerűen jó a közérzetünk, amióta méltóztatott kinyiffanni. Észrevették, milyen tág szemeket meresztenek egyesek, amikor csak ennyit mond az ember: köszönöm, jól vagyok, minden rendben, és nem állandóan a panasz és a siránkozás tör elő belőlünk?
Mert ha az ember nem eszdéeszes, akkor tudja és tovább is örökíti, hogy a jó közérzet nem pénz - és vagyontárgy halmozás kérdése. Vannak gondok, bajok? Persze. De amikor az ember azt olvassa, hogy nincs többé SZDSZ, rögtön kisüt a nap, legalábbis az én szívemben feltétlenül.
Szentesi Zöldi László
Magyar Hírlap
Ki legyen a fő vadász?
A régóta folyó balliberális belharc újabb fejleményei világosan jelzik, hogy mi is a küzdelem valódi célja. Ilyen önleleplező pártcsatározás talán még nem is volt 1990 óta, bár a kisgazdák annak idején alaposan egymásnak estek. Az „összefogás” és „korszakváltás” szólamai mögött nem voltak elvek, és program sem volt, előre ittak a medve bőrére, és mindenki fővadász akar lenni.
Szentmihályi Szabó Péter
Magyar Hírlap
Normák
Elképesztő, de mégsem meglepő, hogy egyes, valamikor a hatalomban vagy annak közelében lévő balos emberek úgy gondolják, hogy mindent megengedhetnek maguknak. Legutóbb a sukorói ingatlancsere büntetőperében a tanúkihallgatásakor Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök nemes egyszerűséggel rendreutasította, felelősségre vonta az ügyészt, sőt vitatkozott a bíróval. Az őt kérdező ügyészt farmernadrágban, tornacipőben utasította, hogy „Szólítson miniszterelnöknek!”. Az ügyész és a bíró a meglepetéstől meghökkenve vette tudomásul a helyzetet. Egyébként Gyurcsány nem először fenyegette meg az ügyészeket.
Stefka István
Magyar Hírlap
Fricz Tamás: Alföldi, a Róbert
Már talán fölösleges is leírnom – hiszen még a balliberális oldal kritikusai is megtették, néhány nagyon hűséges „hívő” kivételével –, hogy az Alföldi Róbert által rendezett István, a király katasztrofális, botrányosan rossz produkció, amelynek augusztus 30-áig, a budapesti bemutatóig – ha lesz – illene megváltoztatni a címét Alföldi, a Róbert-re.
Annál is inkább, mert ez a darab nem más, mint a rendező ide nem illő, velejéig elcseszett kísérletezése és szubjektív felindulása, mellyel kristálytisztán bizonyította, hogy alkalmatlan az István, a király méltó megrendezésére. Nem is kívánok belemenni a szegedi Dóm téri előadás részleteibe, hiszen nem vagyok színikritikus, ám mivel az István, a király velejéig közéleti és politikai mű, van néhány tanulsága a botránynak.
Először is, Alföldi most hiába gondolja azt – sokak szerint „röhög a markába” –, hogy vihart kavaró rendezése után mindenki róla beszél, magasztalják vagy átkozzák, de mégiscsak az ő rendezéséről beszél egy ország. Ezzel pedig látszólag elérte a célját: ismét ő van a középpontban.
Csakhogy rossz hírem van: ezzel a rendezéssel ő nem bekerült, hanem kikerült a középpontból, mert méltatlanul viselkedett egy művel, nem értette meg a lényegét, jelentőségét.
Nem értette meg, hogy az immáron harmincéves István, a király már régen bekerült a klasszikus, nagy nemzeti drámák sorába, mint többek között a Bánk bán vagy Az ember tragédiája. Nem értette meg, hogy nem egy „posztmodern” „anyaggal” áll szemben, amely az underground színházi rendezések elképzelései szerint bármilyen irányba elvihetők vagy akár el is torzíthatók.
Ugyanis kérdezem én: elképzelhető-e egy olyan, 21. századi Bánk bán-rendezés, amelyben mondjuk Bánk a saját népe ellen fordul, Tiborcot megvetően kezeli, nem lép fel az országrontókkal szemben stb., mert az „új értelmezés” szerint ő is része valami súlyos, országot rontó mételynek?
Vagy elképzelhető-e egy olyan Ember tragédiája-darab, amelyben teszem azt Ádám egy egoista pária, Éva egy ócska kurtizán, de ezen túl, koncepciózusan, az Úr és Lucifer tulajdonképpen egy gyékényen árul, egyik sem jobb a másiknál, mindketten részei egyfajta hatalmi mámornak – vagyis Jó és Rossz között immáron nincs semmilyen különbség?
Ugye, milyen „posztmodern” lenne ez a „koncepció”? Nem, nem lenne posztmodern. Egyszerűen csak ostobán, bután értékromboló. És ne merje itt azt mondani Alföldi vagy az ő ájult hívei (direkt nem mondok neveket, nem kívánok bántani senkit), hogy ezek a „dumák” régimódi, vaskalapos, nacionalista, konzervatív, előítéletes, fasiszta emberek jajongásai.
Minden országnak léteznek klasszikus, nemzeti összetartás-tudatot megalapozó művei, amelyeket az önmagát a nemzetközösség részének tekintő művészek, rendezők tiszteletben tartanak és nem forgatnak ki a sarkaikból, mint tette azt a fenti szempontokra totálisan érzéketlen Alföldi.
Egyszóval, Alföldi azért nem röhöghet most a markába, mert a király – gyengébbek kedvéért: nem István, hanem Alföldi – meztelen lett. Ő nem polgárpukkasztó, izgalmas, további vitákat kiváltó, elgondolkodtató és vitákra ingerlő, végső értelmében tehát hasznos művet hozott létre, hanem egy lehervasztó, érdektelen, közhelyes semmit, amitől az embernek még az élettől is elmegy a kedve.
Sokan láttak egy borzalmat, aminek nem kellett volna létrejönnie. Ennyi történt, semmi más. Nincs mit továbbgondolni, csak sajnálni lehet az elfecsérelt időt, a teret, a nézőket, és nem utolsó sorban a darabban szerepet vállaló, magukat égető színészeket és énekeseket (tisztelet a kivételnek).
Szívesen mondanám: a szegedi előadások befejeződtek, felejtsük gyorsan el Alföldi Róbert: Alföldi, a Róbert című megalomániáját, amihez senkinek semmi köze, csak neki magának, de neki nagyon. Ám szerencsétlenségünkre még itt áll előttünk egy augusztus 30-i „bemutató” a budapesti Arénában is. De hát túlélt már ez az ország nagyobb viharokat is…
Egyébként még annyit: már régen mindenkinek tudnia lehetett, hogy Alföldi Róbertnek nincs különösebben erős közéleti és politikai érzéke, megfontoltsága, ő egy érzelmi ember, aki szubjektív döntéseket hoz, s például tehetséges a kísérletező, underground színházi rendezések terén. (Ezért is volt megdöbbentő, hogy ő kapta a klasszikus mű rendezési jogát.)
Emlékezzünk: nemrég történt, hogy mint a Nemzeti Színház igazgatója, Erdély Romániához csatolását „színházában” együtt akarta ünnepelni a Romániából tervezett meghívottakkal. A közfelháborodás miatt végül lemondott „trouvaille”-áról, ám nem érzékelte, hogy tervével rengeteg magyar ember érzékenységét sérti, s egyben a Kovács László-i, Medgyessy Péter-i globalista „magaslatokra” jut el, ahol már nincs nemzet, csak kölcsönös szeretet… De hiszen most is megmondta: unja a politikát! Vagy hogy finom legyek, talán inkább nem mindig érti meg a politikát minden elemében.
Az viszont biztos – megint finom vagyok –, hogy a szegedi bemutató után őt tényleg egyre többen „unják”.
Fricz Tamás
mno.hu
Főleg, ha a gyermek neve: István, a király
Ez nem egy mű a sok közül. Ez nem csupán a nemzeti rockopera. Ez nem csak úgy létezik, ez a lelkekben él. Ez a nemzeti kohéziós erő egy fontos vektora.
Egy újabb illúzióval ismét szegényebbek lettünk. Sokunk számára Szörényi Levente életünk egyik legnagyobb csalódásává vált.
Ezt a kiábrándulást nem lehet máról holnapra feldolgozni. Olyan valaki csapott arcul bennünket, fordult szembe a nemzettel, akitől ezt a legrosszabb álmunkban sem feltételeztük volna – és tette mindezt oly módon, oly váratlanul, hogy az első pillanatokban fel sem tudtuk fogni, el sem akartuk hinni, hogy még ez is megtörténhet.
A döbbenet napjai után legelőször annyit mondhatunk, hogy a legnagyobb sajnálatunkra Szörényi Levente megbukott.
És nem magyarságból bukott meg, hanem emberként. Ugyanis ha elege volt a nemzeti oldali fércművekből – valljuk be, vannak ilyenek –, ha nem értett egyet az olykor-olykor valóban elfogadhatatlan kultúrpolitikával – ahogyan ezeket korábban nyilatkozta –, azokból még véletlenül sem következhet az, hogy az igen tehetséges, de beteges gondolkodású, botrányokra éhes, aberrált művészi koncepcióról hírhedt, és köztudottan nemzetgyalázó rendezőnek kellett odadobnia a nemzeti rockoperává misztifikálódott „István, a király”-t: „rendezné azt szét”, köpné szemen az országot, gyalázná meg a nemzetet a Szegedi Szabadtéri Játékok csúcselőadása keretén belül, augusztus 20. tiszteletére!
Ez a skandalum Szörényi Levente nélkül nem jöhetett volna létre!
Az István, a király egy nem akármilyen sorsú mű, a szerzők nem akármilyen gyermeke. A magyar emberek millióinak a lelkében ott élnek dallamai, szövegei. Ez a rockopera az összes erényével, és ellentmondásos értelmezéseivel – a többek által hangoztatott kritikák ellenére is – nemzeti szimbólummá vált. Mára a magyarság kollektív emlékezetének a részévé nemesedett.
Ilyen kivételes esetben egy kellő formátumú, magára valamit is adó szülő – művész mély alázattal viseltetik a „gyermekét” befogadó és naggyá tevő nemzete iránt.
Egy beképzelt, elszállt „énnel” rendelkező meg így, ahogyan Szörényi.
Bármennyire fájdalmas is ez számunkra, az első, a csalódástól túlfűtött érzelmektől sem mentes napok után már kissé lehiggadva kijelenthetjük: Szörényi Levente egy fikarcnyival sem több, nem jobb és nem is különb, mint a jócskán prostituálódott hazai művész – tudós – értelmiségi társadalom, egymást sztároló „színe-java”.
Ő is csak egy közülük. Ő is csak egy tehetséges, de öntelt művész, aki már oly nagynak és csalhatatlannak érezte magát, hogy azt merészelte gondolni: bármit megtehet a saját gyermekével – bármit, amit csak jónak lát, vagy ami éppen jól megéri.
Nem. A gyermekek önálló életet élnek, és a szülők nem tehetik azt meg velük kényük-kedvük szerint, amit csak akarnak, amit önző szempontjaik szerint jónak látnak. Főleg, ha a gyermek neve: István, a király.
Mészáros László
a Patrióta Európa Mozgalom alapítója
Magyar Hírlap
A sukorói tanúk
Gyurcsány Ferenc csütörtökön elment a szolnoki tárgyalásra, és a várakozásnak megfelelően szerepelt. Politikai show-műsort mutatott be. Már azzal is felhívta magára a figyelmet, hogy farmernadrágot, piros tornacipőt és piros csíkos inget viselt - lássa mindenki, milyen lazán, könnyedén veszi a hivatalos fellépést.
Kulcsár Anna
Magyar Nemzet
Demokratikus deficit
Magyarországon is vannak amerikai érdekek. Bonyolultak. Az egyik pénzügyi csoport prosperál, a másik veszteséges, és ezért hangosan kiabál. A magyar kormány jelenleg igyekszik úgy lavírozni ezek között, hogy közben a hazai vállalkozások is jól járjanak, és nem utolsósorban a saját költségvetésünk se szenvedjen hiányt. Aztán érkezik „a politikától már visszavonult” Bajnai Gordon és csapata. Egy amerikai „egyetemről”. Megmenteni a magyar demokráciát.
Nagy Ervin
Magyar Hírlap
Nyakó István a sztáréhező a szegények és az "egyszerű emberek oldalán áll ma is - mint mindig
De az sem erősítette az "éhezők" pozícióit, hogy a legutóbbi protest-masírozás szünetében a másik társelnök, Nyakó István szocialista országgyűlési képviselő és szűk köre (a sztáréhezők) a közeli Gyöngyös egyik felkapott szaunájában pihente ki a menetelés fáradalmait.
Pilhál György
Magyar Nemzet