A hazugság mocsara
Tavares sajnálja, hogy nem tudott tájékozódni a magyarországi romák ügyében? Hogyhogy sajnálja? Hogy meri? Megrágalmaz minket, amit szétkürtöl az egész világba, jelentésének közzététele óta rajtunk csámcsog Európa és Amerika, s ő ezt „sajnálja”? Mit sajnál? Hogy elvállalt egy szerepet, és megrendelője érdekeit gond nélkül kiszolgálta? Hogy felelős pozícióban, európai polgárként képtelen volt reális képet adni egy európai országról? Ezt csak úgy „sajnálja”?
Körmendi Zsuzsanna
Magyar Nemzet
Legyen az a következő kormány gondja
Pedig az egyik legdicséretesebb emberi tulajdonság a közeli és távoli jövő megtervezése, a következő nemzedékek védelme és fejlődésének biztosítása. A szűkmarkú és irigy jelenre összpontosítással kellett már gróf Széchenyi Istvánnak is megküzdenie, hiszen minek nekünk Lánchíd, Tudományos Akadémia, ha eddig megvoltunk nélkülük, ezután is várhatunk velük! Az egykori szocializmust és a mai baloldalt is ez a gondolkodásmód jellemezte és jellemzi, ha valamit mégis épít, akkor hitelből, mert majd csak lesz valahogy, legyen az a következő kormány gondja.
Szentmihályi Szabó Péter
Magyar Hírlap
Búcsú a baloldaltól
Általuk a munkásosztály nem a paradicsomba ment, hanem egyenesen a lecsóba. Csak választási tömegbázisként, majd a megszorítások alanyaként volt használatos. A baloldal zászlaja alatt már jó ideje libertariánus elvek és üzleti szempontok érvényesülnek. A társadalompolitikában, a gazdaságban és a kultúrában egyaránt. És velük meneteltünk nyakig a válságba.
Borókai Gábor
Heti Válasz
Több mint Tobin-ügy
A történet látlelet a mai hivatalos Európáról. Arról a civilizált földrészről , ahol a legfőbb hivatalosság, az EU asszisztálása mellett megtörténhet ilyen. Hiszen nemcsak Tobin Írországa, de a tekintetes Európai Unió is nagy ívben fütyül a gázoló kiadatását évek óta sürgető magyar kérelmekre.
A Tobin-kálvária legelképesztőbb mozzanata az volt, amikor nemrég Viviane Reding uniós biztos kijelentette: nem kell komolyan venni a magyar kérelmet, ebben az országban (nálunk) csapnivaló az igazságszolgáltatás. (Reding asszony köztudottan nem kedvel minket, és ennyi látni valóan elég egy ilyen ügy megítéléséhez…)
Pilhál György
Magyar Nemzet
Bayer Zsolt: Tikopia
Gyulai Iván ökológusprofesszor állítása szerint az emberiség már a múlt század nyolcvanas éveiben átlépte az „egybolygós” modellt. Ez annyit jelent, hogy már 1980 óta több erőforrást használunk el, mint amennyivel a Föld nevű bolygó rendelkezik. Ennek érzékeltetésére az ökológusok számon tartanak egy napot, amely a „túlkapás napja” nevet viseli.
Ez az adott év azon napját jelöli, amely napon az emberiség felélte az arra az évre rendelkezésére álló erőforrásokat. S attól a naptól kezdve a jövőt éli fel, vagyis a gyermekei, az unokái erőforrásait. Ez a nap a nyolcvanas években november végére esett.
Korunkban augusztus 22-én „ünnepeljük”. Tehát nyolc hónap alatt feléljük az évi erőforrásainkat, és harminc év alatt három hónapot rontottunk ezen a statisztikán. Ez azt jelenti, hogy a jelenlegi viszonyok mellett kilencven év múlva január elsején elfogyasztjuk majd egész évi erőforrás „adagunkat”.
De nem reménykedhetünk ilyen „sok” időben, ugyanis az emberiség létszáma exponenciálisan növekszik, és jó eséllyel alig harminc év kell ahhoz, hogy eljussunk odáig. De még ezt a rettenetes kilátást is árnyalja néhány adat. Például az, miszerint a termőtalaj sokkal gyorsabban pusztul, mint ahogy létrejön.
Vagyis: nálunk Európában, miközben létrejön egy hektár termőtalaj, aközben elpusztul, eltűnik tizenhét hektár. Ugyanez a szorzó Kínában 57. Könnyen belátható, hogy ez nem fenntartható állapot, ám az emberiség mégis képtelen belátni. Ehelyett továbbra is a gazdasági növekedés bűvöletében élünk, GDP-ben számolgatjuk az életünket, és a „fejlett” országok (birodalmak) expanzív módon telepítik ki saját mocskukat a „fejletlenebb” országokba, illetve szemérmetlenül kizsigerelik a fejletlenek erőforrásait.
Példának okáért ma egyetlen kontinens, Afrika nem fogyaszt többet, mint amennyi a rendelkezésére áll, ehhez képest már ma több mint egymillió kínai paraszt zsigereli ki az afrikai termőföldet. Ugyanakkor a Nyugat szemrebbenés nélkül szállítja a veszélyes hulladékát például Kínába, ahol amúgy már a Nyugat mocska nélkül sem lehet levegőt venni.
S miközben az ökológusok szerint az emberiség ma másfél bolygónyi erőforrást fogyaszt el, jó tudnunk, hogy ez csak a megszépítő átlag. Ugyanis Nyugat-Európa és az Egyesült Államok „fogyasztása”már ma is 2,5 bolygó évente. Azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a normális evolúciós ütem során évente egy-két faj kipusztul. Ma több, mint évi húszezer! Ezzel szemben harmincezer év szükséges egy új faj kialakulásához – nekünk viszont sajnos nincs ennyi időnk, hogy kivárjuk, amíg kialakul az ember helyett valami nem vagy legalább kevésbé kártékony fenevad…
Hétmilliárd ember él a Földön. Ezzel szemben alig néhány ezer európai bölény. Vagyis még korunk „értékszemlélete” alapján is könnyen belátható, hogy egy európai bölény lényegesen többet ér, mint egy ember. Ehhez képest az emberiség semmit sem tesz azért, hogy gátolja önnön végzetes létezési módját.
Jared Diamond leírja az Összeomlás című nagyszerű művében, hogy miképpen tűnt el számos „történelem előtti” civilizáció. Így a Húsvét-szigeteki, a maja vagy a vikingek grönlandi társadalma. Az összeomlás és megsemmisülés okai között mindig ott vannak a túlnépesedés, az erőforrások túlzott felhasználása és kimerítése vagy egy másik, erősebb civilizáció feltűnése. Napjainkban Haiti a legérzékletesebb példa. Haiti társadalma, miután utolsó szálig kiirtotta a fákat, halálra ítélte önmagát, a lassú agónia a szemünk láttára megy végbe. S miközben elborzadva nézzük a haláltusát, és önnön jóságunktól meghatódva segélyeket küldünk a szigetre, észre sem vesszük, hogy globális szinten ugyanazt cselekedjük, amibe Haiti belepusztul: elpusztítjuk az erőforrásainkat, és túlnépesedünk.
Diamond művében arra is van példa, miképp élték túl egyes társadalmak saját magukat. „Az apró (4,7 négyzetkilométer) Tikopia-sziget háromezer év után is lakható maradt” – írja Diamond. Az okok így foglalhatók össze: a tikopiaiak háromezer esztendeje ökológiai értelemben spórolnak erőforrásaikkal, és minden eszközzel elkerülik a túlnépesedést. Ha kellett, a törzsek egymás ellen háborúztak, hogy helyre álljon a sziget ideális népsűrűsége, ha pedig úgy hozta a sors, Tikopia-sziget lakóinak egy része egyszerűen kiúszott az óceánba, olyan messzire, hogy esélye se legyen visszaúszni.
Ma 3,5 milliárd embernek kellene kiúsznia az óceánba. Vagy ennyinek kellene elrepülnie egy másik bolygóra. Vagy marad még a háború, illetve a természetes úton bekövetkező tömeges éhhalál. Ugyanis illúzió, hogy az emberiség magától átálljon egy másik életstratégiára valamilyen kataklizma kényszerítő ereje nélkül. Mindenesetre ideje lenne ezen a szemüvegen keresztül szemlélnünk dolgainkat és a világ folyását.
Például azt, hogy mennyire lesz értékes hely akár húsz éven belül a vízben és termőföldben bővelkedő Magyarország, s hogy miközben az emberiség rendületlenül szaporodik, a nyugati társadalmak s benne a magyar képtelen az egyszerű önfenntartásra is.
S ha ez így marad, akkor vajon kié lesz ez a föld, akár húsz év múlva? A miénk-e, vagy a délről feltartóztathatatlanul beözönlő bevándorlóké? Még egyszer mondom: húsz-harminc évről beszélünk.
Amikor a ma még meg sem született unokáink fiatalemberek lesznek…
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap
Benes-dekrétumok: megoldásra váró kérdés
Bagó Zoltán: Közös jövőnk a megbékélés, hiszen együttműködésre vagyunk ítélve. Azzal együtt, hogy az idő múlása enyhíti a múlt sérelmeit, hiszem, hogy országaink között ma nincs helye a történelmi amnéziának. Ezért a kérdés rendezésére, mint európai jogász és jogalkotó magam egyetlen lehetőséget látok, nevezetesen a kollektív bűnösség elvét tartalmazó Benes-dekrétumoknak a szlovák jogrendből való törlését.
Magyar Hírlap
Uniós európátlanítók - a kommunista voluntarizmus
A Tavares-jelentés a hatályos jog megkerülésére tett erőszakos kísérlet, mert minden területre, államra kiterjedhet. Vagyis nem kell betartani sem jogot, sem szerződéseket - ha az önfelkent hatalom ukázairól van szó. Ezt úgy hívják: kommunista voluntarizmus. Hogy kikérik maguknak, ha a sztálinistákhoz hasonlítják őket? Beszédes, hogy hisztérikus műfelháborodáson kívül egyetlen érvük sem volt a párhuzam ellen Schulztól Swobodáig, Cohn-Bendittől Tavaresig. Pedig van egy jó recept, miként lehet kerülni a kommunizmus látszatát. Nem kell úgy viselkedni.
Megyeri Dávid
Magyar Nemzet
Nincs olyan, hogy „jár” - akkor jár valami, ha teszünk is érte
A „felzárkóztatás” a hatvanas évektől a magyar szociálpolitika egyik kulcsszava volt, és alapvetően egyirányú, némileg kierőszakoló folyamatot jelentett. Ezzel szemben a „felzárkózás” kétirányú, az érintettek bevonásával történik, és nem pusztán adunk, lehetőséget teremtünk, hanem elvárjuk a megsegítettektől, hogy maguk is aktív résztvevők legyenek. Jogosultságalapú helyett mi munkaalapú társadalomban gondolkodunk. Nincs olyan, hogy „jár”. Akkor jár valami, ha teszünk is érte.
Kovács Zoltán
Magyar Nemzet
A családpolitika nem egyenlő a szegény politikával
... Pontosabban azért vagyunk rosszabb helyzetben, mert a szocialista pártnak semmilyen családpolitikája nincsen, ők kizárólag szegénypolitikában gondolkoznak. Ők sosem hoztak olyan döntéseket, ami a középosztály gyermekvállalást támogatta vagy megkönnyítette volna.
Elég csak a Bokros-csomagra gondolni, ahol például a kétgyerekes pedagógusházaspárok „magas jövedelmük” miatt elestek a családi pótléktól, vagy éppen a Gyurcsány–Bajnai-kormányok negatív intézkedéseire: a két évre csökkent gyedre, gyesre, vagy a megszüntetett szociálpolitikai támogatásra.
Nem véletlen, hogy mindkét esetben nagy visszaesés jelentkezett a születésszámban. De gondolhatunk a Medgyessy-kormány alatt gyakorlatilag felszámolt, gyermekek után járó adókedvezményre. A mi álláspontunk szerint a családpolitika nem egyenlő a szegény politikával.
Révész Máriusz, a kormányfő családpolitikai tanácsadója
mno.hu
Fricz Tamás - Az örök labanc, vagy elegánsabban: az örök kollaboráns
Göncz Kinga, Bokros Lajos és részben Tabajdi Csaba a Tavares-féle jelentés európai parlamenti vitájában francia, esetleg portugál, osztrák, holland vagy belga baloldali-balliberális képviselőként viselkedtek. Ők az igazi labancok, az igazi kollaboránsok. Lelkük rajta! Persze némileg tréfásan kiindulhatnánk abból is, hogy lassan csak levetjük régi Göncz-einket és átöltözködünk, ám tény, hogy ebben Bokros teendőink – az ország gazdasági helyzetének orvoslása – egyelőre megakadályoznak. De semmi taBajdi, előbb vagy utóbb erre is sor kerülhet. Ám ezt sem tréfásan, sem másként nem mondhatjuk. Ugyanis Göncz(ová), Bokros és Tabajdi (kiegészülve persze Herczoggal és Gurmaival) – miként Juhász Gyula Annája – a történelemben mindig is jelen lévő, újra és újra felbukkanó, örök jelenségek. Így volt és így van ez minden országban, legfeljebb egyes országokban több, más, szerencsésebb sorsú országokban kevesebb jut belőlük. A mi országunk, a mi történelmünk ebből a szempontból a legkevésbé szerencsések közé tartozik, annál is inkább, mert történelmünkben több évszázadon keresztül külső birodalmak uralma alatt álltunk, s mindig bőségesen akadtak „jelentkezők”, akik hűségesen kiszolgálták ezeket a külső hatalmakat. Igaz volt ez már a török és a Habsburg-uralom alatt is, de természetesen megtaláljuk szép számmal a kollaboránsokat a náci megszállás időszakában, a Rákosi-diktatúrában, majd a Kádár-féle nyálas-nyúlós „puha” diktatúra évtizedeiben is. Persze rögtön feltehető a kérdés: miért mondom én azt, hogy a Göncz-féle kompánia labanc és kollaboráns, amikor ma már végre a baráti, sőt már-már testvéri Európai Unióban vagyunk, ahol egyenrangúság uralkodik a nemzetek között. S ahogyan hallhattuk is a strasbourgi vitában Verhofstadttól vagy más, minket szerető – pardon, inkább imádó – balliberális képviselőtől (lásd Lunacek asszony), ők Magyarország barátai, tanácsaik a javunkat szolgálják. Vagyis, hol van itt a birodalmi alávetettség, hol van itt a külső hatalmaknak való kiszolgáltatottság, s ha ez nincs, akkor miféle labanc-kollaboráns mentalitásról papolok én itt? Igaz, nagyon igaz: az EU az egyenrangú tagországok társulata, sőt szövetsége. Papíron pedig mindenképpen az. De amikor az egyenrangú és „barát” Guy Verhofstadt, Hannes Swoboda és modorban mindenki fölé magasodva Daniel Cohn-Bendit gyűlölettel teli és fenyegetőző, vádaskodó, a szó szerint ökölrázó üvöltözését hallgatom a baráti és egyenrangú viszonyról, a jó tanácsokról, a „visszautasíthatatlan ajánlatokról”, akkor sajnos kicsit elbizonytalanodom. Belátom, ez valóban az én hibám. Nem érzem igazán ebben az ökölrázásban a szeretet simogató megnyilvánulását, valószínűleg azért, mert nem vagyok eléggé érzékeny. Meg nem vagyok eléggé labanc. Másfelől még nem nőttem fel ahhoz, hogy megértsem, hogy a barátság és az egyenrangúság elsődleges megnyilvánulása mégiscsak az kell legyen, hogy a barátok – a baloldali barátok – az EU-ban kiválasztanak minket, magyar barátokat, s e baráttal szemben tízezerféle kötelességszegési eljárást, vizsgálatot, bírósági eljárást, bizottsági jelentést, sőt eddig nem látott és nem hallott, új, csak miattunk létrehozott koppenhágai bizottságokat hoznak létre és indítványoznak. Úgy látszik, még nem vagyok elég érett ahhoz, hogy megértsem: a barátság elsődleges megnyilvánulása, ha a barátot permanensen vizsgáljuk, pellengérre állítjuk, megbüntetjük, utasítjuk, kioktatjuk. Miért van az, hogy nem értem? Mi bennem ez az élhetetlenség? Gönczék már értik. Ők tudják: ez az átfogó vizsgálósdi és megalázósdi értünk van. És e mögé oda kell állni (persze utána a pénztárhoz is oda kell állni, és a felkínált zsíros állásokat is el lehet fogadni). A labancmentalitás örök. Eszembe jut az 1990-es első szabad választások előtti kampány. Akkor történt, hogy egy ismerősömmel beszélgettem, s kérdeztem, kire szavaz. Azt mondta: hát az SZDSZ-re, mert az a legjobb, ha a zsidók nyernek, mert akkor sok pénz lesz az országban, és nekünk – s persze neki – is jut valami kevés (mondjuk egy morzsa) a rengeted dohányból. Ő volt az „okos”. S ebben a történetben nem a zsidóság az érdekes (aki itt most antiszemitázásba kezd, azt máris – persze szimbolikusan – pofon vágom, bár utálom még a szimbolikus erőszakot is). Hanem a mentalitás, ami örök. De azért tudom: annak idején A Tenkes kapitányát nézve mindannyian a kurucok oldalára álltunk. Hej! Fricz Tamás mno.hu