Magyar minta? - 1956, 1989 után most is érdemes figyelni a magyarokra!
A szélfordulást jelzi a magyar kormánnyal egyébként roppant kritikus balközép francia Le Monde múlt hétvégi cikke. A lap nem pusztán a francia nemzeti ikon De Gaulle tábornokkal veti össze Orbán Viktort, de a szuverenitás fogalmát ajánlotta a magyar politika megértéséhez. Mivel a lap szerint Magyarország 1956-ban és 1989-ben is új gondolatok laboratóriuma volt, nem árt figyelni a posztkommunizmus nehézségeivel és a "kapitalizmus kisiklásaival" egyszerre harcoló Budapestre.
Ablonczy Bálint
Heti Válasz
Egy munkáslevelező
Veretes írásban - A magyarok Európát választják ma is - emlékezik meg uniós csatlakozásunk aláírásának tizedik évfordulójáról Mesterházy Attila pártelnök.
... Persze Brüsszelnek szól a szervilis írásmű, épeszű magyar ember pontosan tudja, a szerző jókorákat füllent, vágyait fogalmazza meg, kisegítőiskolás fokon. Amúgy tartalmas az írás. Tartalmazza mindazon agitpropfogásokat, amelyekkel évtizedeken át szédíthető volt a választó. Szólni kéne Mesterházynak: game over... /a játéknak vége... szerkesztő megjegyzése/
Pilhál György
Magyar Nemzet
Reding pincsije
Jó Hannes Svoboda azért nem véletlenül megbecsült szociáldemokrata, a redingi szakszöveget kemény érvekkel is alátámasztotta, olyanokkal, amelyektől a víz kiveri az uniós balliberális képviselőt: különadók és antiszemitizmus. Az elsőt még alátámasztani sem kell, a bankadóról hallva azonnal plasztikkártyájához kap az esélyegyenlőség és társadalmi igazságosság hirdetéséből élő politikus. A tomboló magyarországi antiszemitizmust pedig az ELTE-n megjelent két darab zsidózós matricával támasztotta alá.
A fideszes Szájer József erre megkérdezte, nem hallott-e már Svoboda úr arról, hogy éppen a „fasiszta magyar kormány” tiltotta be az Adj gázt! nevű motoros mocskot. Svoboda úr nem bajlódott a válasszal, újra támadott, mondván: fejezzék be a „heccet” Viviane Reding biztos ellen, akit Magyarországon „az EU pitbulljának” igyekeznek beállítani.
Hát igen, ilyen az, amikor az ember magyar szocialistáktól gyűjt információt…
Máté. T. Gyula
Magyar Hírlap
Irányváltás a hazai jegybanknál
Több szempontból is gyökeresen más helyzetet teremt az országban a jegybank három elemből álló, új növekedési programja. Ennek keretében két százalék körüli kamattal juthatnak forráshoz azok a hazai kis- és közepes vállalkozások, amelyeket eddig a kerekedelmi bankok tízszázalékos ráta felett hiteleztek.
Összesen ötszázmilliárd forintnyi pénz kerülhet a gazdaságba, amelyet a cégek munkahelyteremtő beruházásokra, uniós pénz lehívásához szükséges önrészre vagy devizahitelük forintosítására igényelhetnek.
Nem szükséges magyarázni, hogy ez mekkora lehetőség a fejlődni akaró társaságok számára, amelyek eddig kudarcra voltak ítélve a magukat devizaalapon két-három százalékon finanszírozó multinacionális versenytársakhoz képest.
Nagy Vajda Zsuzsa
Magyar Nemzet
Tények nélküli vádak
A magyar kormány jóhiszeműen járt el az alkotmánymódosítással kapcsolatban, hiszen annak rendje és módja szerint lezajlott az országgyűlési vita, amelynek során egyébként az ellenzék, illetve az ellenzéki sajtó sem fogalmazott meg olyan éles bírálatot, mint amilyet aztán külföldről hallhattunk. A magyarországi közbeszédben akkor kezdett igazán témát jelenteni ez az ügy, amikor elhangzottak az első nemzetközi kritikák. Akkor jöttek a tüntetések, a nyilatkozatok, a felhívások. Számomra furcsa, hogy előbb kezdenek el az alapjogok megsértéséről beszélni a külföldi politikusok, mint az itt élők.
Erre egy magyarázatot tudok: valójában nem is azzal van baj, ami az Alaptörvény módosításában szerepel.
Szájer József
Demokrata
A magyar demokráciát féltők azok, akik antidemokraták
Ha egy biztos többséggel rendelkező kormány a nemzeti érdekeket védi, és a közjó szempontjából fontos lépéseket tesz, azonnal magára vonja a „populizmus” gyanúját, holott a jól működő demokráciának éppen az a feladata, hogy a lehetséges mértékben és módon gondoskodjék az állam polgárainak fizikai és szellemi jólétéről. A jelenlegi magyar kormány töretlen többségi támogatása egy évvel a választás előtt ezt a törekvést honorálja, és ez a jelenség okkal bosszantja az itthoni ellenzéket és Európa többi államának nem túl sikeres vezetőit. Paradox módon a magyar demokráciát féltők azok, akik antidemokraták, de természetesen ezt sosem fogják beismerni, ezzel be is fejeznék politikai pályafutásukat.
Szentmihályi Szabó Péter
Magyar Hírlap
Gyűlöletbeszéd gyerekcipőben
Veszélyesen infantilisek, gyerekesek, akik a legifjabb generációkra öntik a rengeteg politikai gyűlölködést. Hát mi köze lehet egy hamburgi vagy brémai óvodásnak a Magyarország elleni lejárató hadjárathoz?
Megyeri Dávid
Magyar Nemzet
Fricz Tamás - Barroso úr, Reding asszony és a többiek: fejezzék be! - avagy Virág elvtárs visszatért?
Barroso EB-elnök úr, hogyan írhat ilyeneket egy szuverén, 2004 óta EU-tag Magyarország miniszterelnökének, hogy „nyomatékosan kérem Önt és a kormányát, hogy kezelje ezeket az aggályokat, és hogy határozottan és egyértelmű módon oldja meg azokat”?
Nem gondolja, hogy ez nem európai hangvétel? Nem gondolja, hogy a szuverén Magyarország kormányának lehet eltérő véleménye és álláspontja a negyedik alkotmánymódosításról az Önéhez, az Önökéhez képest? Nem gondolja, hogy ez a hang az a hang, amelyet „fejlett”, „demokratikus” és „szabad” országok afrikai és távol-keleti diktatúrák vezetőihez szoktak intézni? Vagy bocsánat, például a minden tekintetben mintademokrácia Kazahsztánnal szemben már nem is engednének meg maguknak…
Hiszen, ha jól emlékszem, Ön néhány évvel ezelőtt Iszlam Karimov üzbég államfővel tárgyalt kedélyesen, és kézfogásosan fotózkodott vele. Azzal a Karimovval, akinek első elnöki útja Észak-Koreába vezetett, aki 1999-ben az iszlamista ellenzékével Andizsánban leszámolt, szabályos vérfürdőt rendezve ott, az áldozatok száma elérhette az 500-at is. Ezzel, a mindenki által diktatórikusnak nevezett uralkodóval tárgyalt Ön kedélyesen. Fel is tette akkor a kérdést a nemzetközi sajtó: „vajon miért bízik az EU az Iszlam Karimovhoz hasonló diktátorokban?”
Mi van itten, hölgyeim és uraim? Vagy más stílusban – hiszen amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten –, Puzsér Róbertet Bagi-Nacsásan eltorzítva: mi ez a suttyóság, uraim? Mi ez a surmóság?
Mondja, Barroso úr – Hobót idézve –, ez már Európa?
Vagy esetleg valami más, Barroso úr? Ön, miután – a fentiekben idézetten – penetráns stílusban „nyomatékosítja” azt, amit Orbánnak tennie KELL, így folytatja: „Kétségtelen, hogy ez (mármint hogy vonja vissza vagy módosítsa az alkotmánymódosításokat – a szerző) szolgálja a legjobban Magyarország és Európa egészének érdekeit.”
Helyben vagyunk. Európa érdeke a magyar alkotmánymódosításokon múlik. Bravó, elnök úr, sőt háromszoros vivát!
E mondat nagy bölcsességre vall. Európa elsődleges érdeke tehát nem az, hogy a végtelenül tehetetlen és ötlettelen Európai Bizottság az Európai Központi Bankkal együtt végre érdemi lépéseket tegyen az euróválság, a pénzügyi válság és a gazdasági válság megfékezésére, hanem az, hogy Magyarországon a bírói hivatal elnöke ne rendelkezzen az ügyáthelyezés jogkörével. Igen, igen. Értjük. Vagyis igyekszünk érteni, de nem megy. Persze – valójában – mégiscsak értjük.
És Barroso levelének stílusa alapján eszünkbe jut a Tanú című film, amelyben a rákosista diktatúrát képviselő Virág elvtárs így okítja ki Pelikán József gátőrt, a miheztartás végett: „Aki mibennünk nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki mibennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik. És aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló.”
Ez nem jó, hogy ide jutottunk. Ez kifejezetten rossz.
És az is rossz, hogy idejött szintén pénteken a Velencei Bizottság hattagú küldöttsége, és Répássy Róbert igazságügyi államtitkár, valamint Rétvári Bence államtitkár egybehangzó véleménye szerint cinikusak és ironikusak voltak. Répássy elmondása szerint azt kérték a testülettől, hogy az alkotmánymódosítás kapcsán részletesen tanulmányozzák át a kormány szakértői által írt, mintegy ötvenoldalas, angol nyelvű értelmezését, indoklását és magyarázatát, vessék össze az alkotmánymódosításokat a nemzetközi gyakorlattal, és ne alkalmazzanak kettős mércét Magyarországgal szemben, azaz jogi, és ne politikai vizsgálatot folytassanak. „Ez a kérésünk nem talált visszhangra a megbeszélésen” – közölte Répássy Róbert.
Elsőre nem akartam hinni annak, amit az államtitkár mondott. Talán csak téved, talán csak túloz. De Rétvári szavai mindezt alátámasztják, s ha megengedik, én úgy vagyok vele, hogy két államtitkár egybehangzó beszámolóját elhiszem.
Márpedig ha elhiszem – és ha Önök is így tesznek –, akkor függetlenül attól, hogy kinek van igaza az alkotmánymódosítás ügyében, példátlan és botrányos dolog történt Magyarországon, Budapesten, az Európai Unióban 2013 április 12-én. Az, hogy a Velencei Bizottság előbb megírta az ítéletet, s utána hallgatta meg a tanúvallomásokat.
Közben pedig Reding asszony, a biztosan szimpatikus biztos már arról beszél, hogy a legszigorúbban kell fellépni Magyarországgal szemben, érvényesíteni kell a 7. passzust, meg kell vonni a szavazati jogot az országtól.
S teszi ezt a vizsgálatok befejezése előtt.
Esetleg még arra is kész lenne, hogy új szabályt vezessen be az EU-ban, hogy ki lehessen zárni egy országot, természetesen Magyarországot. Az EU szerintem megsértette Magyarországgal szemben az uniós alapjogokat, ezek közül is különösképpen az egyenlőséghez, az egyenjogúsághoz, a nemzetek egyenrangúságához, a szabad véleménynyilvánításhoz, az egyenlő bánásmódhoz való jogokat.
Szerintem kötelességszegési eljárást kellene indítani az Európai Unióval szemben.
Fricz Tamás
mno.hu
Felzárkózási kilátások
Bár sok közgazdásznak nem tetszenek a kormány stratégiai megállapodásai, az alapelgondolás nagyon is támogatható. Különösen azért, mert a magyar gazdaság növekedési motorja a kivitelre történő autógyártás. Az e téren „kivételezetti körbe” kerülő cégek – Audi, Daimler, Suzuki, Hankook stb. – pedig „sokat használnak” a magyar GDP-nek. Ráadásul az autószektor beszerzési indexe azt jelzi, hogy a magyar mutató meghaladja a régióét.
Szajlai Csaba
Magyar Hírlap
Bayer Zsolt: Levél, nem tudom, kinek
1. A Kosztolányi–Meillet-affér Paul Jules Antoine Meillet. Magyar nyelven elég kevés információ érhető el róla, de ha valaki beüti nevét a Google-ba, az angol nyelvű Wikipédia mégis kiadja a nevét. S ebben egyebek mellett a következőket lehet róla olvasni: „Egyike a korai huszadik század legfontosabb francia nyelvészeinek. … Ma úgy emlékeznek rá, mint nyelvészek és filológusok egész generációjának mentorára, akik a francia nyelvészet középpontjává váltak a huszadik században – mint például Émile Benveniste, Georges Dumézil és André Martinet.” Martinet 1999-ben, Dumézil 1986-ban halt meg, tehát bátran nevezhetjük őket kortársainknak.
Mi persze ismerhetjük Meillet nevét, mégpedig Kosztolányi Dezső által.
Ugyanis Kosztolányi Dezső 1930-ban a Nyugatban publikált egy írást A magyar nyelv helye a földgolyón címmel, amelyet Antoine Meillet-nek címzett.
Azért írta meg ezt Kosztolányi, mert Meillet egy vaskos könyvet írt Les Langues dans l’Europe nouvelle (Az új Európa nyelvei) címmel. Ebben a munkában egyebek mellett például a következőket írja a magyar nyelvről:
„Ha a német az egész Osztrák–Magyar Monarchia nyelve maradt volna, legalább megőrizte volna azt a tekintélyét, hogy a császárság nyelve; de azzal, hogy a magyart a kettős monarchia egyik felében hivatalos nyelvül fogadták el, megtört a német nyelv kiváltságos helyzete. A német telepesek és a zsidók, akik Magyarországon számosan vannak s a háború előtt nagy szerepet játszottak, kénytelenek voltak megtanulni magyarul, amennyiben érvényesülni akartak a magyar államban s ezáltal elvesztek a közhasználatú német nyelv befolyása számára. Mert Magyarországon az uralkodó rend erőszakkal terjesztette nyelvét. (…)
Egyébként a magyar nem régi civilizációs nyelv. Szókincsében mindenféle külső hatás nyomát viseli; telis-tele van török, szláv, német, latin kölcsönszókkal, s ő maga alig gyakorolt a szomszéd nyelvekre tartósabb hatást. (…)
A magyar nyelv nem tartozik ahhoz a nyelvcsaládhoz, mint a legtöbb Európában beszélt nyelv, különösen Európa ezen a táján; szerkezete bonyolult, senki se tanulja meg könnyűszerrel. Magyarországon kívül teljesen ismeretlen. A magyar alattvaló, aki nem tud más közhasználatú nyelvet, mihelyt túljut Magyarország határán, nem képes magát megértetni, sőt alig képes valahol még tolmácsot is találni. (…) Azon a napon, melyen Magyarország oligarchikus szervezete engedett volna a világon végigsöprő népies mozgalomnak, a magyar nyelv elsöprődött volna a főúri rend romjaival együtt, mely ezt a nyelvet erőszakkal kényszerítette másokra. Mert a magyar nyelvet csak ennek a rendnek politikai ereje védelmezte. Ez a nyelv nem rejt magában eredeti civilizációt. (…) Irodalmának nincs tekintélye.”
Ennyi vérlázító gyalázat, igaztalan ostobaság olvastával az ember nem is érti, miképpen írhatott ilyesmit papírra egy elismert, Európa-hírű tudós. És Kosztolányi sem értette igazán. Vagy ha értette, bölcsen hallgatott róla, még válaszcikkében is. S a mi drága, tudós költőnk ilyesmikkel érvelt a rosszindulatú ostobasággal szemben:
„Nem is lehet a racionalizmust a természet jelenségeire alkalmazni. A nyelvre se lehet, mert az is természeti jelenség, az élet eleven szövete. A XVII. század nyelvészeti racionalizmusának nem egy baklövése onnan származik, hogy ésszel akarta megközelíteni a nyelvet. Fölboncolta, de a sejteken kívül semmit se talált. Nem látta meg azt, ami lényeges benne. Nem látta meg, hogy milyen nyomot hagytak rajta elevenek és holtak vágyai, indulatjai, hogy a lélek munkálja meg a nyelvet, hogy a lélek forrósága olvasztja meg és ragasztja össze, hogy a lélek »műveli ki«, és ehhez a titokzatos folyamathoz képest jelentéktelen semmiség az a »civilizációs tény«, vajon a nyelvet mellesleg csiszolják-e azok, akiknek véletlenül ez a szenvedélyük és mesterségük, az úgynevezett költők és az írók. Ebből a magas szempontból minden nyelv egyenlő. »Szabadság, egyenlőség, testvériség«, még a pokolban is, még a nyelvészetben is. Nincs, nem volt, nem lehet »barbár nyelv«.”
S még hozzáteszi: „Ha valaki tényleg ismer egy irodalmat, vagyis eredetiben – mert irodalmat nem lehet tartalmi kivonatokból megítélni –, s ilyesmit állít róla, azzal nem illik vitatkozni. Mindenkinek jogában van megformálni egyéni véleményét. De ez nem az ön egyéni véleménye, hanem mások véleménye. Sommázása mások állítólagos véleményének, mely azt a balhiedelmet keltheti, mintha a világ közvéleménye volna. Ez ebben a formájában túlzás. Irodalmunknak van némi tekintélye. Petőfi tekintélyes hatást gyakorolt egész Európára, s a XIX. század legnagyobb alkotóira, akik rajongva helyezték őt a legnagyobbak, Homérosz, Dante és Shakespeare mellé. Hogy ezt belső mély értékénél fogva különben is megérdemli, azt csak mi tudhatjuk, akik anyanyelvünk édességében élvezzük őt. Ebbe – fájdalom – nincs módom önt beavatni. Talán nem is igen óhajtaná. Ön csak irodalmunk külső »civilizációs« hatását vonta kétségbe. Ezért találomra néhány véleményt idézek, s szembeszögzöm az ön véleményével.
Carlyle ezt írja Petőfiről: »Petőfi dalaiban a tisztán emberit tartja szem előtt, s épp ezért hasonlít Goethéhez, a dalköltőhöz, és épp oly nagy, mint Goethe.« Hermann Grimm: »Petőfiben olyan embert látok, akit minden népek legnagyobb költői közé kell sorolni.« Heine: »Németországban senkit se helyezhetnék melléje; bennem is csak kevés ily ősi hangja nyilatkozik meg a Természetnek.«
Végül csak a jelenkor legelőkelőbb francia szellemét szólaltatom meg, Paul Valéry-t, a francia akadémia tagját, aki néhány jelenkori magyar író francia nyelven is megjelent elbeszéléseiről ezt írja: »Tömörségükben és tökéletességükben Flaubert-re és Maupassant-ra emlékeztetnek.«
Bizonyára idegenül érzi magát, igen tisztelt tanár úr, a véleményével együtt, a lángelmék e társaságában. De – megnyugtatom – azért nincs egészen egyedül. Idők során akadtak már egyesek, akik megkongatták fölöttünk a halálharangot. Herder így vélekedett: »A magyarok most a szlávok, németek, románok és más népek között az ország lakosságának legkisebb részét alkotják s századok múltán talán nyelvüket is alig találjuk majd meg.« Herder ezt 1820-ban írta. Három évre rá megszületett Petőfi, akit ma világszerte sokkal többen ismernek és emlegetnek, mint ezt a derék és halavány széplelket. Veszedelmes dolog jósolgatni, azonban mi már megszoktuk az ilyen halál-jóslatokat is s bizonyos edzettséggel nézünk velük farkasszemet. Parasztjaink azt tartják, hogy akinek holthírét költik, az sokáig él. Úgy látszik, ez a népekre és nyelvekre is áll, melyeknek élete és halála felől nem emberboldogító, racionalista nyelvészek döntenek, hanem esztelenebb és irgalmasabb erők. Csak ez a vigaszunk.”
Igen. És ismétlem: Kosztolányi vagy nem tudta, vagy nem akarta megemlíteni Meillet művének pőre és egyértelmű politikai szándékát – holott csak ezt az egy bekezdést elolvasva nyilvánvalóvá válik minden:
„A cseh nyelv múltra tekinthet vissza és a XIX. században civilizációs nyelvvé vált. Törhetetlen erővel tökéletes civilizációs nyelvet teremtettek maguknak a csehek. A románoknak fölöttébb fejlett irodalmi nyelvük van, mely a román nyelvcsoporthoz tartozván egyenrangú a nagy nyugat-európai nyelvekkel. A horvátok Európa egyik legigézőbb irodalmi nyelvével rendelkeznek.”
Arról van szó, hogy Meillet egyszerűen csak ki akarta szolgálni az antant és a kisantant politikai igényeit, és ideológiai-kulturális magyarázatot óhajtott szolgáltatni a trianoni békediktátumhoz. Vagy azért, mert hitt benne, vagy pedig azért, mert megvették.
Erre hívja fel a figyelmet Sturcz Zoltán is A Kosztolányi–Meillet vita körülményei és utóélete című tanulmányában: „Fincziczky István a Magyar Nyelv 1930. november-decemberi számában ismét foglalkozik a témával, de már igazában a Kosztolányi-tanulmány Nyugat-beli megjelenésére hívja fel a figyelmet. Fincziczky szavait idézve: »Meillet lassan hírhedtté váló könyve« olyan mű, amely »…példátlan mostohán bánik el a magyar nyelvvel…«, viszont »…valamennyi utódállam nyelvét igézőnek, fejlettnek tartja…« és a »…magyar irodalmat is elintézi« (Fincziczky 1930b).
Fincziczky elemzése arra is rávilágít, hogy Kosztolányi miért vállalkozott ennek a tanulmánynak a megírására: Kosztolányi Meillet könyvét nemcsak a magyar nyelv, hanem a magyar irodalom, a magyar kultúra elleni igaztalan, tárgyszerűtlen és tényszerűtlen, sőt tendenciózus műnek ítélte. Az írót erősen felkavarta és bántotta, hogy mindezt egy művelt francia tette, akinek a kultúráját, nyelvét oly magasra értékelte, és amely kultúrának az irodalmáról igen nagy véleménnyel volt, számtalan francia szerző írásának magyarra fordítása vagy ismertetése az ő érdemének tudható be.
Nem véletlen, hogy 1932-ben megkapja a francia Becsületrend Lovagja kitüntetést. (…) Meillet 1918-ban »Les langues dans l’Europe nouvelle« (Az új Európa nyelvei) címmel jelentet meg egy 344 oldalas munkát, amely véleményem szerint már címében is tendenciózus, politikai ihletésű, sőt provokatív, ha figyelembe vesszük, hogy az I. világháború utolsó évében és a párizs-környéki békék és diktátumok politikai előkészítő szakaszában íródott. Ezzel a címmel jelenik meg újra a munka 1928-ban, talán némi politikusi hátszéllel is támogatva, hogy bizonyos tudományos hátteret adjon az antant és a kisantant döntéseknek. Ez immár 495 oldalas könyv. A legújabb Kosztolányi-monográfia írója, Szegedy-Maszák Mihály ebben az ügyben kategorikusan fogalmaz: »Nyilvánvaló, hogy Az új Európa nyelvei az 1920-ban kötött békeszerződés tudományos igazolásának igényével készült.« (Szegedy-Maszák 2010, 528)”
Ha úgy érzik, hogy a mai Magyarországgal szembeni igaztalan, tendenciózus támadások miatt idéztem meg most a Kosztolányi–Meillet-affért, hát jól érzik.
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap