Erdély számlálója: Bánffy Miklós

                                    Nemrég jelent meg Bánffy Miklós író, képzőművész, politikus monumentális főművének második kötete német nyelven, Oplatka András fordításában. A Nyugat-Európában bestsellerré lett Erdélyi történet olyan regény, amelyből több tudható meg a történelmi Magyarország utolsó tíz, békében eltöltött évéről, mint sok „céhbeli” szakmunkából.   Trianon után Erdély elvesztésének szinte felfoghatatlan tényével kénytelen-kelletlen szembenézett a magyar közgondolkodás és a magyar kultúra. A költők lírai megnyilatkozásai, a fájdalom és a kétségbeesés hangjai után kíméletlenül rá kellett mutatni mindazokra a vétkes mulasztásokra és súlyos bűnökre, amelyek együttesen a szinte felfoghatatlan tragédiához vezettek. Igaz, nem az első eset volt a magyar társadalom- és művelődéstörténetben, hogy egy nagybirtokos arisztokrata tárja fel a legmegdöbbentőbb erővel, a legpontosabban és a leghatékonyabban a történteket – mégis, a két világháború között gróf Bánffy Miklós nagy regénye, az Erdélyi történet az, amely különleges szuggesztivitással, rendkívül magas színvonalon és a megélt történelem teljes hitelességével varázsolja elénk a katasztrófához vezető út stációit.   Egy erdélyi arisztokrata Pesten Gróf Bánffy Miklós ősi transzszilván főúri család sarjaként 1873. december 30-án születik Kolozsváron, a nagybirtokos família bonchidai birtokán nevelkedik, kitűnő eredménnyel végzi el a gimnáziumot Budapesten, és tizenhét-tizennyolc évesen, joghallgatóként a színház felé kacsingat, a kolozsvári színház statisztája lesz, ekkor írja első színművét is. (Megpróbálkozik a zeneszerzéssel és a képzőművészettel is, nem is sikertelenül.) Jogi tanulmányait Budapesten és Berlinben tökéletesíti, de a politikai pályát, amelyre családja irányítja, soha sem érzi igazán a magáénak. 1901-től országgyűlési képviselő, 1906-tól Kolozsvár és Kolozs megye főispánja, első nyilvános irodalmi sikerét is ebben az évben éri el Naplegenda című színművével. A drámát és további írá­sait is Kisbán Miklós álnéven adja ki. 1912-ben az operaház és a Nemzeti Színház kormánybiztosává nevezik ki. Az ő működése alatt mutatják be az operaházban Bartók Béla két művét, A kékszakállú herceg várát és A csodálatos mandarint. Országgyűlési képviselőként döbbenetes élményeket kell tudatosítania magában az erdélyi magyar és román parasztság köreiben uralkodó állapotokról, a lopakodó erdélyi román honfoglalásról, az Albina bank aljas, számító magyarellenes üzelmeiről, a földügyletekről, a román irredenta természetrajzáról – és mindezekkel párhuzamosan a magyar parlamentben folyó, hol az abszurditásig nevetséges-eszelős, hol a tragikus véget nagyon is sejtetői baljós történéseiről, obstrukciótól különféle úgynevezett vitákig…   A Trianonhoz vezető út És 1940-re elkészül a nagy mű, egy páratlanul sokoldalú, valóban reneszánsz művész életművének koronája, a huszadik századi magyar regényirodalom egyik csúcsteljesítménye, a realista nagyregény hazai iskolapéldája: a Megszámláltattál… (1934), És híjával találtattál (1937), Darabokra szaggattatol (1940) című darabokból álló, monumentális Erdélyi történet, az erdélyi magyar arisztokrácia és áttételesen a régi Magyarország végzetének könyörtelen, megkapó és szívszorító freskója. A trilógia, amely hol meglehetős szarkazmussal, hol roppant érzékletes nagyrealizmussal elsősorban az erdélyi arisztokraták szemszögéből mutatja be a Monarchia utolsó, a millennium historizmusával és felszínes nemzetieskedéssel átitatott évtizedeit. A főhős Abády Bálint, aki ugyanúgy képviselő és ugyanúgy várja a Keletiben a kolozsvári gyorsot, mint maga Bánffy: szép kedvesével, Milóth Adriennel szerelem és halál örök nagy tragikumát vetíti elénk – egyén és közösség, históriai és magánéleti összefüggések pontos lélektani és szocio­lógiai tükrében. (Éles társadalomkritikája következtében alighanem sokan magukra ismerhettek: Bánffyt sok támadás érte az Erdélyi történet miatt.) Olyan ez a hatalmas alkotás, akár a kétszer kettő józanságának hűvös hulláma. Csak közben szorul el a torkunk és homályosul el olykor a tekintetünk – de ez már nem a szorzótábla és a Radnóti-metafora hibája… „Bánffy Móricz mellett a magyar nagyregény betetőzője” – írja az Erdélyi történet kapcsán Nemeskürty István. „Szabó Dezső szerette volna azt megírni, amit Bánffy végül is elvégzett.” „Növekvő aggodalommal láttam – írja Bánffy –, hogy dacára annak a szörnyű katasztrófának, ami népünket lesújtotta, senki nem akarta látni azokat a bűnöket, amik oda vezettek. […] Senki sem világított rá arra a tömérdek hazugságra, amivel közvéleményünket megmérgezték és melyek minden realitás iránt érzéketlenné tették az 1914 előtti közvéleményt. Senki sem mondta: »Ezen az úton többé ne járj!« – Senki sem hívta föl nemzetünket arra, hogy önmagát is nevelnie kell, valódi helyzetét kell meglátnia. Össze kell fogjon végre és igazi erkölcsi egységet formáljon ki önmagában ahelyett, hogy tovább sodortassa magát valótlan álmok útján, és ismét csupa maszlagot szívjon magába vezércikkekben és szónoklatokban, önámító bókot és csillogó frázist. Azt kellett látnunk, hogy újra távolodunk el minden önkritikától, sőt minden valóságlátástól is, és ismét süllyedünk vissza abba az ideológiába, ami a világháború előtt uralkodott minálunk. Minden bajt és hibát csakis magunkon kívül kerestünk, és szemet hunytunk saját vétkeink fölött. Azt kellett látnunk, hogy a magyar jövőt egyedül a múltnak visszaállításában keressük.”   „Emberölő szörnyű valóság” A regény sorsa a második világháború után osztozik szerzője sorsával: az az ember, aki az utolsó magyar király nagy port felvert koronázási ceremóniáját rendezte a Mátyás- templomban (háborús hadirokkantak felvonultatásával); akinek köszönhető, hogy a Rongyos Gárda dicsőséges harcait kihasználva kierőszakolt velencei tárgyalásokon elértük, hogy a Sopront és környékét megtartó népszavazás kiírathassék (a Bethlen-kormány külügyminisztere ekkor), sikerül azt is elérnie, hogy a Pécset és egész Baranyát 33 hónapon át megszállva tartó szerbek 1921. augusztus végén kitakarodjanak; aki 1926-ban visszatelepül Erdélybe, felveszi a román állampolgárságot, és a fénykorát élő erdélyi magyar irodalom egyik legfőbb szervezője, mecénása, az Erdélyi Szépmíves Céh egyik létrehozója lesz, további kiváló írásművek, nagy novellák (például a Horea-lázadás leverését Móricz Barbárokjához hasonlítható drámaisággal feldolgozó Farkasok) szerzője – nos, ez az ember elfeledve, teljes nyomorban vánszorog el szeretteihez 1949 októberében minden magyarok fővárosába, ahol 1950. június 6-án visszaadja lelkét Teremtőjének. Az Erdélyi történetet évtizedekig némaság, hallgatás, legföljebb olykor némi tiltott, fojtott pusmogás övezi, Nemeskürty Istvánnak köszönhetően a nyolcvanas évek legelején kicsit visszakerül a köztudatba (a Megszámláltattál...-t a Helikon 1982-ben meg is jelenteti) –, de egészen a legutóbbi időkig kellett várnunk arra, hogy a nagy mű és szerzője, annyi sorstársához hasonlóan, végre méltó helyére kerülhessen. Bánffy Miklós leá­nya, az 1992-ben elhunyt Bánffy Katalin fordította angolra, ennek alapján aztán francia, spanyol, olasz és holland fordításban is megjelent. Angolul több kiadás is napvilágot látott, idén nyáron állítólag a Random House nevű óriáskiadó népszerű Everyman’s Lib­rary-sorozatában jelenik meg. Németül Oplatka András fordításában Bécsben adta ki a Paul Zsolnay Verlag, az első kötet tavaly jelent meg, a második nemrég, a harmadik pedig várhatóan 2014 tavaszán kerül az olvasók elé. „Most elpusztul ez az ország és vele ez a nemzedék. Elpusztul ebben a háborúban, hol azok a szavak, amiket annyit használtak: immár emberölő szörnyű valóságot jelentenek.” Ezekkel a mondatokkal, Abády Bálint 1914 nyarán elhangzó szavaival végződik az Erdélyi történet – és néhány év múlva a benne leírtak ugyancsak emberölő, szörnyű valóságot jelentenek. Valóságot, amely elől sehová sem lehet elbújni, tanította gróf Bánffy Miklós.

  A nemzet szolgálata kötelesség „… nemcsak eszméknek, izmusoknak, irányzatoknak volt szenvedélyes harcosa Kisbán-Bánffy Miklós, hanem a veszélyek között sodródó és társtalan magyar népé­nek nemesi veretű szolgája is. Hadd visszhangozzanak saját szavai az «itt és most» jelenkori felelősségével: »Kötelességemnek éreztem szolgálni mindent, ami bármely kis mértékben nemzetem hírnevét vagy érdekét előmozdítja.« Innen érthető az ő életre szólóan lázas tevékenysége a magyar tragédiát beteljesítő Trianon után. A nemzetközi eltiprás kezdeti éveiben vállalta a csonka haza külügyminiszterségét. A »sorsos időkre« visszatekintve írja: »Magyarország újjáépítéséhez magam is hozzájárultam. Négy esztendő szakadatlan munkáját áldoztam erre: nappalt és éjjelt úgy, hogy az egészségem is ráment.« Íme, a szolgálatvállalás párját ritkító vallomása! Ennél többet és szebbet aligha lehet elvárni a magyar közélet mindenkori személyiségeitől.” Tőkés István: Emlékezés Bánffy Miklós grófra születésének 120. évfordulója alkalmából 1993. december 30-án, Magyar Szemle, 2010. június      

Fogalmi káoszban

                        Ha a kormány a teherviselést arányosítja és kiterjeszti olyanokra is, akik eddig alóla kibújtak, az éppenséggel hagyományos, azaz konzervatív viselkedés, amit az ő terminológiai újításukkal élve inkább ortodoxnak, és nem unortodoxnak lehetne nevezni. Szerintük azonban az az igazi ortodox gazdaságpolitika, ha a terheket mindig a háztartásokra és a hazai tulajdonú cégekre zúdítják. Ezt konzervatívnak mégsem lehet nevezni.   Meg kell tehát próbálkozni az új terminológiával, hátha bejön. (Eddig be is jött, mert ez a blöff uralja a közbeszédet.) Ennél is mosolyt fakasztóbb, amit jegybanki ügyekben beszélnek. Az MNB kezd visszatérni a jegybankok alapfeladataihoz, pénzt teremt a gazdaságnak – vagyis nem magába szív és eltemet. Ez unortodoxiának minősül, pedig a jegybankok klasszikus, konzervatív, vagy ha a nyelvújítóknak így tetszik, ortodox viselkedése. A nekik etalonnak számító, vitathatatlanul ortodox jegybankokban is ezt csinálják. Az ortodox és unortodox párosításból az derül ki, hogy nyelvújítóink hazánkra nézve befejezettnek és véglegesnek tekintik azt a világrendet, amikor az ország és a nép jövedelmét ortodox (hagyományos) módon mindig elszippantják, azok pedig, akik ez ellen tiltakozva eltérnek ettől a „haladó” hagyománytól, megvetendő unortodoxok. Ők ehhez az utóbbi negyedszázadban ugyanis hozzászoktak, ennek voltak haszonélvezői. Továbbra is azok szeretnének maradni. A világ azonban fordulatot vett, amit a terminológiáknak is követni kell a fogalmi káosz helyett. Boros Imre Magyar Hírlap

A rög alatt

                            Tükörbe néz ez az ember, tükörbe nézek magam is, és a meghalt ősök arcát látom. Olyanok vagyunk, mint ők. Változunk, hiszen az idő megforgat mindent, de a lényegünk, a jellegünk ugyanaz, mint ötszáz évvel ezelőtt.   Az örök magyarság nem fikció, hanem az életünkben tetten érhető egyik legfőbb bizonyosság.   Ha van megnyugtató érzés a világon, akkor ez az: nagyapám, apám és az én arcom mellett a kisfiam arca is visszatekint majd egy eljövendő magyarra a tükörből. Szentesi Zöldi László  Magyar Hírlap

Előválasztás

                                        Ha belegondolunk, ez az egész előválasztási vircsaft is Gyurcsány Ferenc (és persze Bajnai Gordon) miatt van. 1994 és 2010 között mindig az volt a baloldal miniszterelnök-jelöltje, akiben a szocialisták erős emberei, érdekcsoportjai megállapodtak. A rossz kormányzás azonban amellett, hogy identitásválságba taszította a baloldalt, aláásta az MSZP hosszú ideig megkérdőjelezhetetlen váltópárti státusát. Így ma már máshogy, más szereplőkkel, másmilyen alkut kell kötni a Fidesz legyőzése reményében. Az optimális egyezség útjában pedig még számos akadály tornyosul. Itt van mindjárt Gyurcsány, aki mindenképpen helyet kér magának ebben a szövetségben, a Heti Válasz híre szerint akár zsarolni is képes volt pártját. Akárhogy is van, ez is azt példázza, hogy ő már nem Magyarország, csupán a baloldal problémája. Szerető Szabolcs Magyar Nemzet

Földvédők

                                  Kétharmad. Ilyen nagy fölénnyel nyert választás kellett ahhoz, hogy elinduljon a változás Magyarországon. Az óriási felhatalmazottsággal rendelkező kormány nagy fába vágta a fejszéjét: erdő- és földforgalmi törvény-tervezetet alkotott. Nemzeti Vidékstratégiát hirdetett, hogy irányt szabjon a jövőnek. Ennek révén a Nemzeti Földalapkezelő Szervezet (NFA) az állami földek mintegy kétharmadát kis- és közepes gazdaságoknak adta. Elkezdődött 2010-ben az agrárderbi. Vass Krisztián Demokrata,

Jó az irány

                                  Az irány jó, és a mérték is jó arányérzékre vall. Patai Mihály szerint fontos, hogy a jegybank konzultál a piaci szereplőkkel, valamint az is, hogy Matolcsy György nyugat-európai kollégái véleményét is kikérte. Erre az előző jegybanki ciklusban nem volt példa Patai Mihály, a Bankszövetség elnöke jegybanki hitelprogramról a köztévében.

Olli Rehn rémálma

                          Olli Rehn szerint a befektetői felelősség kérdését a tagállami törvényekbe is belefoglalnák. A miénkbe ugyan biztos nem, legalábbis Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter a bizottság terveinek előtérbe kerülése okán újra biztosította a magyar betéteseket, hogy ilyen jogsértésre nálunk semmi esetre sem kerülhet sor. Szabó Anna Magyar Nemzet

Balsiker

                              Bajban a hazai baloldal. Az egész, úgy, ahogy van. A minap Dunakeszin, most Monoron szerepelt bámulatosan rosszul az MSZP. Egészen pontosan mindkét választáson az utolsó helyet csípték meg a szocialisták. Zsebők Csaba Magyar Hírlap

Lumpenfrakció

                                Ha érkeznek is hírek a Jókai utcai objektumból, egyik sem olyan, amitől dalra fakadhatna az elkeseredett MSZP-hívő. (Werber karmester minden bizonnyal hosszabb távon gondolkodik.) Újabban a párt legharsányabb megnyilatkozásai Szanyi Tibor vagy Török Zsolt nevéhez kötődnek; beszólásaik tartalma - tulajdonosukhoz illeszkedve - mélyszegény, stílusuk suttyó, olykor egyenesen útszéli. Hogy tudatos werberi szándék-e a párt lumpenszárnyának szerepeltetése, nem tudni. Pilhál György Magyar Nemzet

Máris "nemzetibb" a Magyar Nemzeti Bank

                          Lehetett tudni, hogy a hosszú idő óta először a Magyar Nemzeti Bank „ingyenhitele” milyen bírálatokat kap balról, mondván: ezzel nem lehet gazdaságot élénkíteni. Ha nem, hát nem, de akkor mégis mivel és hogyan? Az emberek többsége azonban pontosan érti és méltányolja is a szándékot. Szentmihályi Szabó Péter Magyar Hírlap